Hal déli éneke

Ez még nem a végső vétek,
de nem is a parti sáv,
ahol a verőlegények
várják az első hibát.
Ez még csak a nyugtalanság,
ez csupán a meglehet,
láthatatlan láthatóság
terei fölött lebeg.

De ha véletlenül mégis
ideér a rossz csapat,
akkor se nyomd a homokba
túl tünékeny arcodat.
Szokd meg, hogy a mulandóság,
mint a víz, úgy áthatol,
a fércmunkán éppen úgy, mint
szépen varrott vásznakon.

Lidércmentes övezetből
nézd a lépre csalt csodát,
hogy zabálják fel a hülyék,
és túlképzett ostobák.
Tanuld meg a számítást, de
ne te légy a számító,
csak nyugodtan, mint a rezgés-
mentessé vált téli tó.

Ott, a mélyben, hol a jégen
át nem látni arcodat,
ott tanuld a régi bölcsek
által mondott titkokat.

Lehetsz hal, vagy sarki sellő,
vagy akármi, még vadabb,
a legjobb, ha mint folyondár
úszol el a híd alatt.

Élj csak úszva, kúszva, mászva,
erről szól a déli dal.
Akit nem sodor el a víz,
sodorja a szélvihar.

Holló éji dala

A Tower alján sűrűsödj körém,
Te hosszúkörmű novemberi éj,
És én a holló, az örök homály
Titkát csőrömben tartva énekeljem,
Hogy minden jár, mint kór a hold után.

A Tower ormán sűrűsödj körém
homály-komám, már régóta tudom,
hogy apró, sárga foltok szennyezik be
égboltodat – és dicső homlokom.

A sorsom újra itt csattog fölöttem
De nem hajlítok már karmot, se térdet,
Örök november, sűrűsödj körém,
Borítsd reám a mély, józan sötétet.

A bizonytalan holló

Egy bizonytalan holló
szállt kertembe ma reggel,
és tudni kell a kertről,
hogy teljesen fehér lapok tartják,
melyekhez olló, sőt még a kétség
villáma sem ér.

Hiszen a kert cinóberfényű álom,
ott áll ezer valóság kezdetén,
a zárt egészet benne megtalálom,
amíg a holló nem kacsint felém.

Világos már: nem tudja mit akar,
leereszti, megrázza szárnyait,
titokra vár, mit angolkert takar,
az élet száj, mit csőre tágra nyit.