“Ha büszkék vagyunk Freudra…”

Ámosz Oz cionista nagyapja valamikor Odesszában élt. Végül eljutott Izrael földjére, ahol az unokája született. “Nagyapa gyűlölte a kommunistákat,” idézi fel Oz csodálatos önéletírásában:

Ne is beszélj nekem a bolsevikokról – dünnyögte újra meg újra. – Nu, mit akarsz, én aztán jól ismertem őket még abból az időből, amikor még nem foglalták el a másoktól lopott lakásokat, amikor még nem is álmodtak róla, hogy apparatcsik, jevszek, politruk és népbiztos lesz belőlük. Emlékszem rájuk, amikor még csak huligánok voltak, az odesszai kikötőnegyed alvilága, csupa csavargó, nehéz fiú, zsebtolvaj, nagyivó és strici. Nu, mit gondolsz, hisz majdnem mind zsidók voltak, hitványka zsidók, mit lehet tenni ez ellen. (…) Nu, mit akarsz, egy-két gój biztosan velük tartott, azok is persze a fazék aljáról, a kikötőből, a csatornákból, söpredék volt az egész, nu, hát alja népség, akiknek büdös a zoknijuk.1

Iszaak Babel szeretreméltó figurája, Árje-Lejb is odesszai volt; jól ismerte a söpredéket és a büdös zoknijukat. Így hangzik Árje-Lejb egyik emlékezetes tanácsa, amelyet egy másik orosz zsidónak adott:

Hagyjon fel azzal, hogy az íróasztalnál dörgedelmeskedik, és dadogni kezd, ha emberek között van. Képzelje el egy pillanatra, hogy a tereken dörgedelmeskedik, és a papiros előtt dadog. Képzelje el egy pillanatra, hogy maga tigris, maga oroszlán, maga macska. Képzelje el, hogy képes egy egész éjszakát eltölteni egy orosz nővel, és az orosz nő kielégülten távozik magától.2

Árje-Leib tanácsából ered Yuri Slezkine káprázatos, The Jewish Century című, a modernitásról, a zsidókról és a kommunizmusról szóló könyvének legsikamlósabb (és fesztelen) metaforája. A könyv valójában arról szól, amit a lengyel nyelvben a żydokomuna szó jelöl – lényegében lefordíthatatlan és hangsúlyozottan antiszemita kifejezés a zsidó kommunistára vagy zsidó–bolsevik összeesküvésre. A Jewish Century című könyv provokatív, hiszen a szerző lényegében azt állítja, hogy a “żydokomuna” nem csupán antiszemita mítosz, hanem igenis létezett valami sajátságos kapcsolat a zsidók és a kommunizmus között.3

De miért? Mindazon zsidók és nem zsidók számára (leszámítva a nácikat és hűséges tanítványaikat), akik hajlandók voltak elfogadni ezt, a válasz többnyire így hangzott: az erősödő fasizmus, fajgyűlölet és a heves antiszemitizmus korában a kommunizmus faji egyenlőséget és igazságot ígért mindenki számára.4 Slezkine ezt mintha tényként kezelné. Valamelyest kevésbé tapintatos az az elgondolása, amely szerint a zsidók által történelmileg játszott társadalmi szerepnek elválaszthatatlan része volt a “méltóságteljes férfiasság hiánya”. Ily módon “a »zsidó probléma« nem egyszerűen a különböző (korábbi) keresztények problémája volt a zsidókkal, hanem különböző (korábbi) zsidók problémája a maguk zsidóságával.”5 Slezkine legradikálisabb válasza a miértre az, amelyet Babel odesszai hősétől kölcsönöz: a kommunizmus vállalásával válik a puhány kis zsidó igazi férfivá. Kézzelfoghatóbban fogalmazva: ezzel válik képessé, hogy végre kielégítsen egy orosz nőt az ágyban.6 (“Elárulom”, mondta egy szlavista Slezkine könyvének elolvasása után, “a zsidó nőket sokkal nehezebb kielégíteni.”)

Ami azt illeti, viszonylag kevés kommunista volt a zsidók között. (Végül is, még ha az ember úgy határozott is, hogy elutasítja a rabbik bölcsességét, maradt csábító elég: az Általános Cionisták, a Revizionista Cionisták, a Lengyel Szocialisták és nem utolsósorban a zsidó munkások tömegmozgalma, a Bund. És a lista ezzel nem ért véget.) Ugyanakkor viszonylag sok zsidó volt a kommunisták között. És főleg viszonylag sok zsidó volt a pártelit tagjai között. Meghökkentő örökség – olyan örökség, amit példának okáért, a lengyel zsidók nem kerülhetnek meg. Mert az a maroknyi lengyel zsidó, aki túlélte a holokausztot, majd úgy döntött, hogy Lengyelországban marad – az antiszemita erőszak ellenére, a betolakodó totalitarizmus ellenére –, a legkevésbé sem reprezentatív mintája a világ egykori legnagyobb zsidó közösségének. Ellenkezőleg, azok a zsidók, akik ma Lengyelországban élnek, javarészt a “żydokomuna” gyermekei és unokái.

Egy évtizeddel az 1989-es forradalmak után, a Jidele című lengyel-zsidó magazin huszonegynéhány szerkesztője tanácskozást szervezett a nemzedékükhöz tartozó lengyel zsidók számára a “żydokomuna” témakörében. A bevezetőjükben így fogalmaztak:

Gyakran mondják azt nekünk, hogy az a zsidó, aki kommunistává válik, többé nem zsidó. Nem szeretnénk belegabalyodni a zsidó kommunisták zsidóságáról szóló terméketlen vitába, egy alapvető tényről azonban nem feledkezhetünk meg: nekünk, akik fiatal lengyel zsidóknak valljuk magunkat, jelentős vagy talán túlnyomó részben olyan nagyszüleink vannak, akik valamikor részt vettek a kommunista rendszer megteremtésében.7

Az egyik szerkesztő, Michał Bilewicz, aztán egy gyakran vitatott kérdéssel kezdte: “Ha büszkék vagyunk Freudra, akkor mit kezdjünk Bermannal?”8 (Persze fölmerül a kérdés, hogy a zsidók mint olyanok tényleg “büszkék”-e Freudra? Mit jelent “a saját népünk” iránt érzett büszkeség vagy szeretet? A kérdés felidézi a híres levélváltást Gershom Scholem és Hannah Arendt között az utóbbi Eichmann Jeruzsálemben című művének megjelenése után. 1963 júniusában Scholem azzal vádolta Arendtet, hogy nincs benne ahabath Israel, “a zsidó nép szeretete.” Mire Arendt ezt válaszolta: “Igaza van – nem hat meg az efféle »szeretet«, mégpedig két okból: soha életemben nem »szerettem« semmilyen népet vagy közösséget – se a német népet, se a franciát, se az amerikait, se a munkásosztályt és semmi ehhez hasonlót. Én tényleg »csak« a barátaimat szeretem, és csak egyfajta szeretetet ismerek és vallok: az egyes ember szeretetét.”9 ) Mindenesetre aki büszke Freudra, az olyasvalakire büszke, aki rossz hírt közölt: a civilizáció elfojtásra épül. Az én többnyire gyötrődik. A pszichoanalízis enyhíthet egyes tüneteken, de a siker mindig részleges marad. Az énünk állandó küzdelemre, önutálatra van ítélve.

Slezkine a maga részéről Freudot a liberalizmussal társítja, igaz, leszámítva belőle a derűs hitet a társadalom tökéletesíthetőségében. Van itt egy további, talán ironikus réteg is: a zsidók (például Berman) részvételét a radikális politikában már jó ideje a zsidó emancipáció kudarcára adott válaszként értelmezik. A zsidó történészek cserébe már jó ideje azt kérdezik: miért vallott kudarcot a zsidó emancipáció? A zsidó emancipáció sorsa ugyanakkor csupán tünet volt – a valódi kérdés az: miért vallott kudarcot a liberalizmus. A századvégi Bécsről szóló híres tanulmányában Carl Schorske a választ Freudban találja meg: a liberalizmus, a maga önelégült optimizmusával, elmulasztotta értékelni az ösztönvilág erejét; szándékosan figyelmen kívül hagyta az emberi természet sötét oldalát a haladáshoz való racionális ragaszkodás érdekében. Röviden: a pszichoanalitikus én bizonyította a liberalizmus vesztét.10

A liberalizmus mindenesetre csak egy pillanatra látogatta meg Kelet-Európát; szinte véget is ért, mire megérkezett. A kelet-európai posztliberalizmus meglehetősen korainak bizonyult. A Habsburg és a cári birodalomban a polgárság és az értelmiség közötti szövetséget nagyon rövid időn belül felváltotta (Arendt megfogalmazása szerint) a csőcselék és a tömegek szövetsége. A “haladás” és “oktatás” liberális eszméit felváltották a nagyszabású társadalom-átalakítás posztliberális eszméi. A kérdés már nem az új állampolgár, hanem sokkal inkább az új ember kovácsolása lett. Schorske ezt a karizmatikus posztliberalizmust zenekari fogalmakkal, “új hangnemben írt politikaként” jellemzi, amelynek legtehetségesebb karmesterei a liberalizmus hitehagyottai voltak. Közülük a leghíresebb a bécsi liberális újságíróból a modern cionizmus alapítójává vált Theodor Herzl. A Herzlt felnevelő liberálisok tűnékeny nemzedékéről Slezkine megjegyzi:

Az elvilágiasodott zsidó apa – zord vagy engedékeny, bankár (mint Lukácsé) vagy kereskedő (mint Kafkáé) – mindent megtett azért, hogy szabad, kozmopolita férfit: apátlan férfit neveljen fel. Hihetetlenül sikeresek voltak: nemigen akadt az apáknak még egy ilyen nemzedéke, amely ilyen jól teljesített volna apagyilkosok és sírásók felnevelésében, mint az első generációs zsidó liberálisok. És ezt senki nem értette jobban Sigmund Freudnál és Karl Marxnál.11

Ennyit Freudról. No de ki volt Berman?

Költészet a börtönben

Jakub Berman a leghírhedtebb apagyilkosok közé tartozott. A századfordulón született, két fivérével és két nővérével ők alkották a család első olyan nemzedékét, amely teljesen asszimilálódott a lengyel kultúrába. A pogromok és az első világháború kegyetlenségei hozzátartoztak felnőtté válásukhoz, és Jakub nagyon szerette volna megváltoztatni a világot, mert túl sok nyomorúságot és igazságtalanságot látott benne. Ám amikor ezt a vágyát megosztotta Mieczysław bátyjával, az csak kinevette. “Szóval Isten segédje akarsz lenni” – mondta.12 Mieczysław lényegében nem tévedett.

A két évtized azt követően, hogy Lengyelország visszanyerte függetlenségét, a döntések időszaka volt. Mieczysław orvos lett, és belépett Poalei Cion Jobb cionista pártba. Adolf, a legfiatalabb fivér, belépett a Poalei Cion Bal elnevezésű jiddis cionista pártba. Szociálpszichológiából doktorált és egy varsói gimnáziumban tanított, ahol egy Aleksander Masiewicki nevű zsidó ifjúkommunista is a tanítványa volt. Jakub Berman a Varsói Egyetemen szerzett jogi diplomát, de soha nem dolgozott jogászként. Tartott tőle, hogy “egy ügyvéd mindig az ördög ügyvédje lesz.”13

Jakub Berman nem volt egyedül az idealista, önfeláldozó, fiatal zsidó értelmiségiek között, amikor belépett a Lengyel Kommunista Pártba. Gyakran előfordult, hogy a tagok a fiatal cionisták közül érkeztek. Elhagyták a gettót, és elutasították a zsidó különállásra való törekvést. Lemondtak az isteni gondviselésről és összetörték szüleik szívét. Álnevet vettek fel, és betartották a pártfegyelmet. Hozzászoktak a letartóztatásokhoz. A börtönben Marxot tanulmányozták, verseket mondtak, éhségsztrájkoltak.

Élete vége felé Ignacy Loga Sowiński felidézte zsidó elvtársait a lengyel kommunista ifjúsági mozgalomból. Jó szívvel emlékezett vissza rájuk: kispolgári és középosztálybeli zsidó családokból származtak, olykor gazdag családokból; gyártulajdonosok és kereskedők, híres rabbik és Talmudtudósok gyerekei voltak. Akadtak olyanok is, akik a zsidó proletariátushoz tartoztak. Loga Sowiński nagyra becsült zsidó elvtársaiban valamit, amiről ma gyakran megfeledkeznek: míg a kommunizmus (a hírhedt marxista különbségtétel értelmében) lehetett “objektíve” lengyelellenes (amennyiben a párt alárendelte magát Moszkvának, elutasította a lengyel nacionalizmust, internacionalistaként közömbösen/ellenszenvvel viseltetett a nemzet mint olyan iránt), azok a lengyel zsidók, akik kommunisták lettek, “szubjektíve” lengyelbarátok voltak. Lengyel volt a nyelvük, és Adam Mickiewicz volt a költőjük. A hazájuknak tekintették Lengyelországot.14 Elutasították az elzárkózó zsidó politikát; amikor a kommunizmust választották, a közeledést és a szolidaritást választották nem zsidó szomszédaikkal. A lengyel munkást választották a zsidó apa helyett.

Szabadidejében Michał Mirski Lenint, Trockijt és Buharint olvasott. 1920-ban, amikor elindult otthonából, Kowelből, hogy beálljon a Vörös Hadseregbe, tizenöt éves volt. A távozása és hat hónappal későbbi megérkezése közt eltelt időben az anyja szüntelenül sírt. Õ volt a legkedvesebb fia. Egyszer, távol az otthontól, az ukrán Berdicsev város közelében elkísérte barátait egy karácsonyi misére. A tizenhat éves zsidó fiú, aki önkéntesként beállt a Vörös Hadseregbe, ekkor járt először templomban. “Nézőnek” ment ugyanis, ahogyan sok-sok évvel később elmesélte, “nagyon ki volt éhezve a kikapcsolódásra.”15

Ifjú éveiben Szymon Zachariasz csatlakozott a munkás cionistákhoz, de nem sokkal később a kommunista internacionalizmus erkölcsi fölénye mellett döntött. A két világháború közötti Lengyelországban több mint egy tucatszor letartóztatták, mintegy hét évet töltött lengyel börtönben. Moszkvában a felesége áldozatul esett a sztálini tisztogatásoknak. Az asszonyt 1937-ben tartóztatták le, amikor Zachariasz a lengyel Bereza Kartuska hadifogolytáborban raboskodott, és elítélték, ahogyan Zachariasz írta a pártnak szóló életrajzában “annak a vádnak az alapján, hogy kapcsolatot tart fenn a nép ellenségével – vagyis velem.”16

Az 1930-as években Zachariaszt Alfred Lampe, a Párt Központi Bizottságának fiatal tagja mellé osztották be munkára, aki Zachariaszhoz hasonlóan az ifjú cionisták soraiból érkezett a Lengyel Kommunista Pártba.17 Lampe hetedik osztályos kora óta szocialistának vallotta magát, csak az iskolájában tapasztalt antiszemitizmus ébresztett benne “cionista érzelmeket”. Idővel aztán leküzdötte ezeket.18 (A “leküzdés” a kommunista kívánalmak közé tartozott, és sok volt a “leküzdeni való”.) Zachariaszhoz hasonlóan Lampét is gyakran börtönbe csukták. 1924 tavaszán a lengyel hatóságok Białystokban átvitték őt egyik börtönből a másikba, arra készülve, hogy onnan fogolycsere keretében a Szovjetunióba küldik. Lampe udvariasan elutasította a lehetőséget. Inkább azt választotta, hogy letölti büntetését, “azért, hogy ezzel hozzájáruljak – írta a lengyel igazságügy-miniszternek küldött levelében – az állampolgárok és mindenekelőtt a munkástömegek felvilágosításához arról, hogy az államunk rendőrállam”.19

Grzegorz Smolar csaknem hasonlán töltötte az 1930-as éveket. Amikor a börtönben egy éhségsztrájk idején erőszakkal megetették, Smolar ledugta az ujját a torkán és meghányatta magát. Az éhségsztrájk miatt büntetésből nemzetiség szerint különítették el a foglyokat. A hangulatuk azonban ettől nem lett rosszabb. A lengyel kommunisták számára a börtön a proletárköltészet és forradalmi dalok helye volt.20 1938-ban egyik nap a grodnói börtönben az őrök kirángatták Smolar elvtársát, Piotr Radziukot a cellájukból. Amikor a félmeztelen Piotrt visszalökték a cellába, háta csupa seb, arca csupa vér volt. A szeme azonban mosolygott, és érzelmes hangján egy szép dalt kezdett énekelni egy lány barna szeméről. A legnehezebb pillanataiban Grzegorz Smolar mindig Piotr Radziukra gondolt, és azt a bizonyos ukrán dalt énekelte.21

1936 a lengyel balodali szolidaritás, a Lwówi Kulturális Dolgozók Kongresszusa, a Haladó Zsidó Kulturális Front éve volt. Michał Mirski és Adolf Berman hosszú estéket töltött a Bund vezetőjével, Wiktor Alterral, és a Lengyel Szocialista Párt vezetőjével, Wanda Wasilewskával, aztán Mirskit letartóztatták és a Bereza Kartuska-i hadifogolytáborba küldték. Ám Mirski és a többiek sem érezték úgy, hogy haszontalan lett volna börtönben töltött ifjúságuk. Később Mirski azt írta Bereza Kartuskáról, hogy tele volt élettel, küzdelemmel és humorral, ahol nemcsak a csontok törtek, hanem a jellem is épült. A szellem diadalmaskodott a gonosz felett.22 Amikor Mirski kiszabadult, lefordította jiddisre Hegel Előadások a filozófia történetéről című művét.

Ez még mindig a Népfront időszaka volt, amikor a Komintern kijelentette, hogy a tágan értelmezett baloldalnak egyesítenie kell erőit a fasizmussal szemben. Csakhogy az európai Népfronttal egyidejűleg beköszöntött a szovjet terror. A lengyel kommunisták a Szovjetunióban a tisztogatás áldozatai lettek, rengeteget közülük kivégezték. A Lengyel Kommunista Párt Központi Bizottságának tagjai közül csak Alfred Lampe maradt életben – és ő is csak azért, mert lengyel börtönben volt. Aztán 1938-ban Sztálin közölte a döntést: a Lengyel Kommunista Pártba beszivárogtak a nacionalista kémek és provokátorok. Fel kell oszlatni. Grzegorz Smolarra esett a választás, hogy a lesújtó hírt közölje börtönben lévő elvtársaival. Aznap történt, amikor a foglyokat mosakodni vitték, a zuhany leplezte könnyeiket. Ahogy az “Internacionálét” énekelték, abból Smolar megértette: megesküdtek, hogy kommunisták maradnak.23

A sztálini évek

1939-re, mire a szovjet külügyminiszter, Vjacseszlav Molotov megnemtámadási szerződést kötött a német külügyminiszterrel, Joachim von Ribbentroppal, a Lengyel Kommunista Párt már nem létezett. A hontalan lengyel kommunisták úgy érezték, elárulták őket. Mire 1939-ben a Wehrmacht Lengyelországba ért, Zachariasz, Smolar és Lampe is kiszabadult a börtönből. Akárcsak Jakub Berman és Michał Mirski, ők is Kelet felé indultak.24 Noha a Szovjetunió nem volt hű hozzájuk, ők hűségesek maradtak a Szovjetunióhoz.

A szocializmus nagy szülőföldjén textilgyárakban, iskolákban, szerkesztőségekben és rádióknál dolgoztak. Fizikai munkásként, ellenőrként, újságíróként, szerkesztőként, adminisztrátorként, tanárként keresték a kenyerüket; dolgoztak, hogy újjáépíthessék a Lengyel Kommunista Pártot. Nagy távolságokat tettek meg, gyakran gyalog: Rawiczból és Varsóból Białystokba, Lvovba és Minszkbe, Szaratovba, Ufába és Kujbisevbe, Moszkvába. A szétszóródás és a vándorlás voltak azoknak az éveknek a motívumai; “egész Oroszország mozgásban volt.”25 Amikor Mirski Varsóból elmenekült a szovjet határ közelébe, a családja Varsóban maradt. Egyik-másik elvtársa, aki szintén Varsóban hagyta feleségét, Keleten hamar szeretőre talált. Mirski ezt elítélte. Az ilyen magatartást erkölcsi bukásnak, kommunistához méltatlannak tartotta.26

Mindannyian hitték, hogy a németek vereséget szenvednek. És mindannyian hitték, hogy ha túlélik a háborút, egy kommunista Lengyelországba térhetnek majd vissza. Kujbisevben majd Moszkvában Lampe látta a káoszt, a katasztrófát, a tehetetlenséget. Bírálta az egészet.27 És ennek ellenére lelki szemei előtt látta a háború utáni Lengyelországot, ahol nincs többé szegénység, éhezés, munkanélküliség, nincs többé antiszemitizmus, nincsenek többé kartellek, plutokrácia, arisztokrácia, hazugságok, ipari elmaradottság, nincsenek Bereza Kartuskák és nincs az összes többi igazságtalanság.28 Aztán egy decemberi napon, csaknem egy évvel az után, hogy a Vörös Hadsereg legyőzte a németeket Sztálingrádnál, Alfred Lampe meghalt moszkvai lakásában.

Míg Jakub Berman Kelet felé menekült a német megszállás alá került Varsóból, fivérei a gettóba mentek. 1943 januárjában Mieczysław Berman a treblinkai gázkamrában vesztette életét. Adolf Berman azt követően, hogy nem elhanyagolható szerepet játszott a zsidó ellenállás megszervezésében a varsói gettóban, 1942 szeptemberében az árja oldalon rejtőzött el. Õ volt a Népfront testet öltött szelleme, fékezhetetlen és fáradhatatlan, cionistákkal, bundistákkal és kommunistákkal is dolgozott a lengyel illegális mozgalmakban. 1943 tavaszán lengyel kommunista partizánok nyújtottak jelentős segítséget a varsói gettólázadás idején a felkelőknek.

Alig egy évvel később, 1944 júliusában egy kommunisták vezette ideiglenes kormány alakult Lublinban. Mire a Vörös Hadsereg megérkezett Varsóba a következő év januárjában, a lengyel főváros már romokban hevert. Ahogy a háború a végéhez közeledett, Jakub Berman visszatért a Szovjetunióból, hogy elfoglalja helyét a háború utáni Lengyelország kommunista vezetőinek triumvirátusában. A lengyel sztálinizmus legvéresebb éveiben az ő felügyelete alá tartozott a kultúra és a nemzetbiztonság. Fivére, Adolf lett a Lengyel Zsidók Központi Bizottságának elnöke, akinek a feladata volt a megmaradt lengyel zsidóság szervezése. Öt hónappal azt követően, hogy a nácik megadták magukat, hosszú levelet kapott korábbi tanítványától, Aleksander Masiewickitől. A háború előtt Masiewicki és fiatal felesége ifjúkommunista aktivisták voltak; azt követően, hogy a Vörös Hadsereg 1939-ben elfoglalta Kelet-Lengyelországot, a Szovjetunió belsejébe, egy munkatáborba deportálták őket, amit túléltek, és kommunistaként tértek vissza Lengyelországba. Masiewicki úgy látta, hogy az új Lengyelországban a vezető pozíciókat zsidók töltik be. Ezt sajnálatosnak találta. Ha ugyanis a lengyeleknek megvolna a maguk “demokratikus értelmisége”, rá és Jakub Bermanra nem lenne szükség ezekben a tisztségekben. Az, hogy rájuk van szükség, az csak egy szervezet betegségének tüneteiként értelmezhető. A freudi én halovány fénye derengett fel a marxista Masiewickiben:

Ehhez hozzá kell tennem: nem szeretem a zsidókat. Különösen taszítanak a zsidó modorosságok, rettenetesen bánt a zsidó viselkedésmód. Gyakran szégyenkezem a zsidók miatt. Miközben én is közéjük tartozom!29

A Lengyel Zsidók Központi Bizottságában az új lengyel kommunista pártot, amely a Lengyel Munkáspárt nevet kapta, Mirski, Smolar, Zachariasz és Julian Łazebnik képviselte. A néhai Lampe és Jakub Berman idején Mirski, Smolar, Zachariasz és łazebnik kimondottan a “zsidó oldalról” szolgálta a pártot. Egyszerre hittek a kommunista internacionalizmusban és az autentikus zsidó élet helyreállításában a háború utáni Lengyelországban – s így olyasvalami mellett kötelezték el magukat, ami (igen hasonlóan a leninista nemzetiségi politika egészéhez) természeténél fogva ellentmondásos volt.30 Mindenesetre a Lengyel Zsidók Központi Bizottsága létrejöttekor úgy tűnt, mintha feltámadt volna a Népfront: az antifasiszta szolidaritás egyfajta ökumenikus szelleme uralkodott, és a kommunisták meg a cionisták kapcsolata egészen baráti volt. Aztán 1948 májusában megszületett Izrael állam és – nagyon sok cionista marxizmus iránti rokonszenve és tulajdonképpen Moszkva várakozásának ellenére – nem csatlakozott a szovjet táborhoz. Sztálin kampányolni kezdett a “gyökértelen kozmopoliták”, vagyis a zsidók ellen. A cionizmus hirtelen burzsoá-kozmopolita ideológia lett, és Adolf Berman nem számított többé jó marxistának. Mirski, Smolar és Zachariasz jobboldali elhajlással és burzsoá nacionalizmussal vádolták őt. 1949-ben megfosztották a Lengyel Zsidók Központi Bizottságának elnöki tisztétől. Adolf Berman szó nélkül leköszönt. Grzegorz Smolar lépett a helyébe.31

Így győzték le Adolf Bermant. 1950 januárjában erősen nosztalgiázó búcsúlevelet küldött a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának, és feleségével, fiával együtt elindult Tel- Avivba. Adolf kevesett hallott bátyjáról, aki éppen hatalma csúcsán állt. Gyermekkori barátjukat, az 1930-as évek vége óta New Yorkban élő Chaim Finkeltseint ez nem hatotta meg.

Az igazat megvallva – írta Adolfnak Tel-Avivba –, nem tudom, miféle élet az és mekkora értékük van azoknak a hivataloknak, ha olyan érdemekkel és tisztséggel, mint ami Jakubnak van, az embernek nincs joga vagy bátorsága írni a saját öccsének.32

Elvett párttagkönyvek

Sztálin halála után három évvel, 1956 februárjában Nyikita Szergejevics Hruscsov megtartotta “titkos beszédét” a huszadik pártkongressuson. Ezen a tavaszon, mintegy hat évvel ama nosztalgiázó levél után, Adolf Berman küldött egy másikat: ezúttal Tel-Avivból és Michał Mirskinek. Húsz éve találkoztak először, húsz éve töltötték estéiket közösen Wanda Wasilewskával és Wiktor Alterrel, húszéves volt a Haladó Zsidó Kulturális Front. Adolf Berman emlékeztette Mirskit a háború előtti időkre: azokra az időkre, amikor ők voltak a világ élcsapata.33

Amikor véget ért a huszadik kongresszus, Jakub Berman Moszkvából visszatért Varsóba, és benyújtotta lemondását a politikai bizottságban viselt tisztségéről. A korábban bebörtönzött nemzeti kommunista Władysław Gomułka került hatalomra, Jakub Bermant kiszorították. A következő évben, 1957 májusában ki is zárták a Lengyel Egyesült Munkáspártból. Három évvel később Jakub Berman levelet írt Gomułkának, amelyben azt kérte, hogy adják neki vissza a tagkönyvét.34 Gomułka a kérést megtagadta.

Egyáltalán nem Jakub Berman volt az utolsó, akinek elvették a tagkönyvét. Eltelt tíz év. 1966 októberében a ragyogó marxista filozófus, Leszek Kołakowski előadást tartott a Varsói Egyetemen. Kołakowski szívesen emlékezett vissza a nemzeti egységnek arra a ritka érzésére, amely egy évtizeddel korábban érződött a levegőben, amikor Hruscsov elismerte Sztálin “túlkapásait”, és Gomułka került hatalomra. Nos, ezt csak a kiábrándulás követte. A jog alig több az elnyomás eszközénél – és ezzel a demoralizálódás forrása. Lengyelországot nemcsak a szegénység, az alacsony lakásépítési ütem, a rettenetes gépkocsik és a magas csecsemőhalandóság sújtotta, hanem “lelki elnyomorodás” is. A párt képviselőit a kontraszelekció elve alapján válogatták, amely szerint a “hízelgés, a gyávaság, a kezdeményezőkészség hiánya, és a hallgatózási hajlandóság” voltak a minősítő tényezők. Lengyelország, akárcsak a sztálinista években, továbbra is olyan ország, ahol “maga a szabadság szó is gyanús.”35

Hat nappal később Leszek Kołakowskit kizárták a Lengyel Egyesült Munkáspártból. Ő is megkérte Gomułkát, hogy adja vissza a párttagkönyvét. “A kulturális és politikai életben a becstelen cselekedetek katasztrofális következményeit nem fogja megszüntetni, ha elhallgattatják ezek szószólóit” – írta Kołakowski.36

Nem Kołakowski volt az egyetlen, aki tiltakozott kizárása ellen. Pár nap elteteltével a Politikai Bizottság kapott egy levelet tizenöt írótól, akik követelték Kołakowski párttagságának visszaállítását.37

A tizenötök között volt Julian Stryjkowski, a tehetséges regényíró, aki maga is az 1920-as években lépett be a Lengyel Kommunista Pártba, azt követően, hogy a Shomer cionista ifjúsági szervezetből kitúrták az őt nem kedvelő társai.38 Egy héttel később Michał Mirski is írt egy levelet a Politikai Bizottságnak, amelyben elmondta, hogy miután az előző napon megismerte Stryjkowski és a többiek levelének tartalmát egy írószövetségi találkozón, maga is csatlakozni kíván hozzájuk. Levelében Mirski leírta, hogy noha Kołakowski beszédének inkább egy belső pártösszejövetelen kellett volna elhangoznia, a büntetés – kizárás a pártból – aránytalan a vétséghez képest. Olyan párttagként írom mindezt, tette hozzá Mirski, “aki szorosan, a legszemélyesebb módon kötődik a Párthoz immár negyven éve.”39 Nem sokkal később, egy írószövetségi találkozón Mirski ismét felvetette Kołakowski ügyét, a következőképpen érvelve: jóval nagyobb hibáik ellenére Lenin nem zárta ki a pártból Zinovjevet, Kamenyevet vagy Trockijt. Lengyelországnak egyetlen Kołakowski nagyságrendű filozófusa van, aki tagja volt a pártnak. Természetesen nem igaz, hogy minden olyan kilátástalan volna Lengyelországban, de a Kołakowskival kapcsolatos problémákat nyilván az magyarázza, hogy egy íróról van szó, nem politikusról. Végül is, tette hozzá Mirski, “Leninnek is voltak ilyen problémái Gorkijjal.”40

Az ügy vége

Kołakowski tagkönyvét nem adták vissza. És – ami vagy véletlen, vagy nem véletlen történelmi egybesesés – Michał Mirski párttagsága is ekkor kezdett a végéhez közeledni. 1968 januárjában a kommunista hatóságok azt állították, a diáktüntetéseket cionista összeesküvők szították. A párt vezette antiszemita kampány, amely 1968 márciusában tetőzött, egyfajta náci–cionista összeesküvés-elméletet hangoztatott. Mirski, Smolar és Zachariasz túlélték az 1930-as évek tisztogatásait. Túlélték a holokausztot és Varsó lerombolását. És túlélték a sztálinizmust – hogy végül egy “anticionista” kampány távolítsa el őket. Mintegy 13 000 lengyel zsidó hagyta el Lengyelországot 1968 márciusa után. Õk voltak talán a forradalom utolsó felfalt gyermekei.41

Grzegorz Smolar elveszítette szerkesztői munkáját annál a lapnál, amelynek ő volt az egyik társalapítója, és elveszítette a párttagságát; ezúttal a gyerekei kerültek börtönbe. Kétségbeesett levelet írt Gomułkának. Csaknem fél évszázaddal ezelőtt fiatal cipőgyári munkásként Kijevben súlyos nehézségekkel szembesült, és levelet írt Leninnek, Lenin titkárnője pedig válaszolt neki. Most, öregkorában, megint úgy döntött, hogy levelet ír egy pártvezetőnek. “Olyan pillanatban írok – fogalmazott Gomułkának –, amikor elkeseredésem kezd végső kétségbeeséssé fajulni.” Egész életét a Párt ügyének szentelte; az 1930-as években lengyel börtönben raboskodott; fegyverrel harcolt a forradalom védelmében; segített létrehozni vagy hét partizánosztagot; megszervezte a bolsevik illegális mozgalmat Fehéroroszországban a náci megszállás idején. Húsz éven keresztül szerkesztette a legjobb jiddis nyelvű kommunista újságot; szerzője az egyetlen háború utáni jiddis nyelvű könyvnek, amely a zsidó nacionalizmus elleni küzdelemről szól. És most a Párt, amelynek az életét szentelte, cionizmussal vádolja. Csak a gyermekei maradtak, a két fia, akiket igyekezett becsületes állampolgárnak és elkötelezett kommunistának nevelni, és akik most, a menyével, egy hároméves gyermek anyjával együtt, börtönbüntetést kaptak. A kétségbeesett Smolar felajánlotta magát cserébe a gyerekeiért:

Tekintettel a kialakult helyzetre kijelentem: ha az ország elhagyásának kérelmezése megmentheti bebörtönzött gyerekeimet, készen állok ezt megtenni.42

A következő évben Smolar kivándorolt Izraelbe.

1968 áprilisában Michał Mirskit elmozdították a Párt Nowe Drogi (Új Utak) című havilapjának szerkesztői tisztségéből.43 A következő évben levelet írt a Lengyel Írószövetség varsói szervezete végrehajtó bizottságának, amelyben kérte, hogy töröljék a Lengyel Egyesült Munkáspárt tagjainak listájáról; engedélyt kért az ország elhagyására.44 1970 szeptemberében már Dániából így írt Adolf Bermannak:

Ez leginkább ideológiai-politikai ügy, amely egy alapvető kérdésre keresi a választ: valójában ki vagyok én? Melyik ország a hazám? A válaszom egyértelmű: politikai emigráns vagyok és a hazám Lengyelország. Ha Gomułka elárulta a szocializmust és a lengyel népet, ebből nem következik, hogy én is megtagadjam a szocializmust és elforduljak Lengyelországtól.45

Nem sokkal később Adolf Berman kapott egy másik hosszú levelet is. Aleksander Masiewicki New Yorkban úgy döntött, hogy elmeséli neki annak a napnak a történetét, amikor visszaadta a párttagkönyvét. 1968. március 13-án, amikor Masiewicki elindult otthonról a pártbizottsági ülésre, szép, napos reggel volt. Odament a bizottság titkárához:

Csöndben letettem elé a tagkönyvemet, és egy darab papíron a korábban megfogalmazott nyilatkozatomat, amely így hangzott: “A Pártnak a diákmegmozdulásokkal kapcsolatos kampánya miatt, amely méltatlan Pártunk hagyományaihoz, és ezért gyalázatos, kérem, törölje nevemet a LEMP tagjainak listájáról.” Átadtam aláírt lemondásomat, és továbbra is szótlanul elhagytam a mélységes csöndbe burkolózó helyiséget. Óriási megkönnyebbülést éreztem, véget ért a rémálom, amely évek óta gyötört. Már régóta foglalkoztatott a gondolat, hogy letépem magamról ezt a “tüzes Déianeira-inget”, állandó konfliktusban éltem lelkiismeretemmel, miközben fojtogatott az undor. A döntés nehéz volt, mert önmegsemmisítést jelentett, egész életem tagadását. Ám amikor végre letudtam, teljesen közömbös voltam a következményeket illetően. Képtelen lettem volna másként cselekedni. Felhívtam a feleségemet. “Gratulálhatsz!”, mondtam neki. Egy pillanatig nem szólalt meg, aztán azt mondta: “Ha eldöntötted, jól tetted. Most én következem!”46

Négy hónap múlva Masiewicki újra írt, a sorsáról és a döntéséről elmélkedve. “A nemzedékemnek az a tragédiája, hogy egykoron legnemesebb hitünk szerint azonosultunk egy olyan mozgalommal, amely a legkevésbé sem érdemelte ezt meg – igaz, nem létezett egyetlen alternatíva sem, mely érdemes lett volna a erkölcsi elismerésre.”47 Adolf Berman erre “mindennek az abszolút tagadását” vetette Masiewicki szemére. Mire Masiewicki ezt válaszolta: minden – az eszményi, igazságos, boldog és szabad társadalom egész elgondolása – utópia volt csupán, amely 19. századi álmodozók agyában fogant, és azokéban, akik előttük jártak.

Én már nem táplálok olyan illúziókat, hogy egyszer majd a végső célt – amelyről az úgynevezett “szebb jövőért” harcolók nemzedékei álmodtak – elérjük. Mert a valóságban a “jövő” új problémákat fog hozni (hiszen nem is lehet másképpen), ugyanolyan bonyolultakat (és gyakran még bonyolultabbakat), mint a régiek voltak, és az egyszerű embernek ebből csak a boldogtalanság és a kiábrándulás bonyodalmai jutnak. Kétlem, hogy a “történelem folytatódik.”48

Majd’ három évtizeddel később a már idős és jó ideje Brooklynban élő Aleksander Masiewicki a saját és a felesége szovjet táborban töltött éveiről beszélt, és a döntésükról, hogy a háború után kommunistaként visszatérnek Lengyelországba. Végül is a döntés nem volt nehéz. Igen, emberek haltak meg a szovjet táborokban, “de nem gázkamrában”. És ez akkoriban nem elhanyagolható különbség volt.49

“Ha büszkék vagyunk Freudra…”

A Freudhoz hasonlóan éles szemű apagyilkosság-megfigyelőről, Marxról írta egyszer Isaiah Berlin:

Szerintem nem nagyon foglalkozott a mozgatóerőkkel: a kozmikus folyamat… egyes célokat megvalósít, másokat megzavar. A folyamat ránk van kényszerítve és nem téríthető el: ugyanígy a céljaink sem. A célok lehettek jók vagy rosszak, a magatartás erkölcsös vagy erkölcstelen teljes egészében aszerint, hogy támogatta vagy sem a kozmikus folyamat.50

Aztán jött Lenin, aki eldöntötte, hogy a “kozmikus folyamatot” nem lehet ugyan eltéríteni, de lehet taszigálni. A történelem vastörvényei végül létrehozzák az omlettet, de útközben óhatatlanul össze fog törni néhány tojás. Jakub Berman is így gondolta. Meglehet, lehullott néhány fej – de hát végtére is forradalom volt, nem teadélután, fogalmazott többé kevésbé ezekkel a szavakkal hosszú élete végén.51 Teresa Torańska felidézte első találkozását azzal az emberrel, aki, úgy érezte, sok válasszal tartozik neki – és egész nemzedékének:

Berman alacsony, sovány és nagyon sápadt, nehezen mozog, többnyire bottal jár. Szép az arca, vékonysága kiélezi a vonásokat – nemes, sötét szem – nagy, okos, gyengéd(sic!), nagyon romantikus… A találkozó, nem is tudom, talán egy óráig, másfélig tartott. Berman az ajtóhoz kísért. Pontosan emlékszem a jelenetre. Már a küszöbön álltam, és ő még mindig beszélt, mondta, hogy az életben sok megoldhatatlannak tűnő helyzet van, ám az idő megoldja mindet, hogy nagyobb optimizmussal tekintsek a jövőbe, mert a szocializmus diadalmaskodni fog, mert ez a legjobb rendszer a világon, és hirtelen észrevettem, hogy nem rám néz, hanem valahová a távolba, talán a túloldalra. Nagyon szép arc, de a szeme nincs jelen. A jövőnek beszélt.52

Jakub Berman képe elevenen él a lengyel emlékezetben; jelenleg mindenekelőtt a “żydokomuna” és kapcsolódó gonoszságainak jelképe. Alfred Lampe, Michał Mirski, Szymon Zachariasz, Grzegorz Smolar és barátaik, elvtársaik mint egyének többnyire feledésbe merültek. Mindannyian bátor, önfeláldozó, sok nyelven beszélő, rendkívül művelt emberek voltak, mélységesen aggasztotta őket a szegénység, az igazságtalanság és az emberi szenvedés, fanatikusan hittek a Történelem vastörvényeiben, teljesen önzetlenek voltak – és tragikusan tévedtek, életük egésze lélegzetelállító vereség, az ügyük katasztrofális. A “żydokomuna” nem antiszemita sztereotípiaként és nem is szociológiailag (túl)determinált hajlamként értelmezhető, hanem sokkal inkább életrajzi, hősies emberi drámaként, mint nagyszabású kísérlet és nagyszabású kudarc egyaránt megindító és döbbenetes.

Grzegorz Smolar aggódó levele Gomułkához egy utóiratot sugalmaz. Az ő bebörtönzött gyerekei ugyanis egy új nemzedéket képviseltek, amely minden eddiginél súlyosabban vezekel apái bűneiért. “Ha büszkék vagyunk Freudra…” kezdte Michał Biłewicz, és így, mint minden elfojtás, tér vissza Freud. Adolf Berman fia, a marxista, cionista szülők gyereke, később Izrael egyik legnevesebb pszichoanalitikusa lett. Kelet-Európában is igen látványos ödipális lázadás játszódott le a közös történelmi színpadon. A sírásók posztliberális nemzedéke ugyanis, amikor rá került a sor, az apagyilkosok új nemzedékét nevelte fel: a “zsidó származású lengyelek” nemcsak a Lengyel Kommunista Párt vezetésében voltak egyértelműen túlreprezentálva, hanem a demokratikus ellenzék vezetésében is.53 Yuri Slezkine saját moszkvai környezete zsidó kommunisták gyerekeiből állt, közülük kerültek ki később a szovjet máskéntgondolkodók. Könyvében, amelyet saját Stasi- aktájának olvasása ihletett, Timothy Garton Ash a Szolidaritásról ír az általa ismert német zsidó kommunistákkal összefüggésben:

Lengyelországban 1968-ban rettenetes kampányt folytatott a Párt a zsidó származásúakkal szemben, a saját tagsága és a diákok körében is – különösen azokkal szemben, akik zsidó kommunisták gyerekei voltak. Red Lizzy és Frau R. lengyel megfelelőinek gyerekei aztán létszámukat messze meghaladó arányban képviseltették magukat a kommunistaellenes ellenzék soraiban – íme, egy újabb fejezet a zsidók különleges szerepéről Közép-Európában.54

FORDÍTOTTA PUSZTA DÓRA

Köszönet Timothy Snydernek az írás korábbi változatához fűzött észrevételeiért.

  1. Ámosz Oz: Szeretetrõl, sötétségrõl. Fordította: Szántó Judit (Európa Könyvkiadó, 2006), 160–161.
  2. Iszaak Babel: Odesszában ezt így csinálták, in: Iszaak Babel mûvei. Fordította: Wessely László (Európa Könyvkiadó, 1986), 224.
  3. Yuri Slezkine, The Jewish Century (Princeton: Princeton University Press, 2004).
  4. Tekintélyes mennyiségû irodalma van a zsidók kommunizmus iránti vonzalmának. A magyarázatok egyik csoportja a történelmi-politikai kontextusra hívja fel a figyelmet. A két világháború közötti Kelet-Európában, annak ellenére, hogy azokkal a kelet-európai államokkal, amelyek határát Versailles-ban határozták meg, kisebbségvédelmi egyezményeket is aláírattak, a zsidókat és más etnikai kisebbségeket hátrányos megkülönböztetésben részesítette államuk nacionalista rendszere. A gettók, a numerus clausus, a gazdasági bojkottok és az antiszemita erõszak miatt a zsidók forradalmi változásokra vágytak. Akárcsak a cionizmus, a kommunizmus is sok zsidó számára a hagyományos zsidó puhányság ellenszerének minõsült. A kommunizmus továbbá faji meg nem különböztetést és egyenlõséget ígért mindenkinek. Ráadásul az 1930-as évek manicheus világában a kommunisták sokak számára a nácik legfontosabb ellenzékét testesítették meg. A holokauszt túlélõi elmondták, hogy a nácik táboraiban a kommunisták kínálták a leglelkesítõbb ellenállási modellt. Egy olyan helyzetben, amelyre senki nem volt felkészülve, õk voltak a legfelkészültebbek: nem adták be a derekukat, szervezettek, fegyelmezettek voltak, továbbá iskolázottak az összeesküvés és az ellenállás területén. Sok túlélõ a felszabadítójának tekintette a Kommunista Pártot. A magyarázatok másik csoportja a marxizmus és a hagyományos zsidó kultúra mélyebb rokonságát vizsgálta. A szerzõk rámutattak a kommunizmus elidegeníthetetlen “zsidóságára”, különös tekintettel arra a racionalizmusra és erkölcsiségre, amely központi szerepet tölt be mind a marxizmusban, mind a zsidó teológiában. A marxizmus, fejtegették, felfogható világi zsidó messianizmusként, ahol is a proletariátus alakítja a Messiás szerepét. Mások felhívták a figyelmet a párhuzamokra a Talmud tanulmányozása és aközött, hogy a kommunista mozgalom is szövegeken alapul, a marxista írások is tanulmányozandók. Isaac Deutscher híres meghatározása szerint a zsidó kommunista a kozmopolita “nem zsidó zsidónak” a modellje. A zsidó kultúra lényege Deutscher értelmezésében a határok átlépésének, az eltérõ kultúrák szintetizálásának, a korlátok meghaladásának a hagyománya. A vallási intolerancia és a nacionalista érzelmek ismételt áldozataként a zsidók univerzális világnézetre vágynak. Deutscher szerint a kommunizmus a tömény univerzalista Weltanschauung. Lásd Isaac Deutscher, “The Non-Jewish Jew” in The Non- Jewish Jew and Other Essays, szerk. Tamara Deutscher (London: Oxford University Press, 1968): 25–41.
  5. Slezkine, The Jewish Century, 73.
  6. Slezkine könyvének részletesebb tárgyalását lásd: Marci Shore, “Tevyes’s Daughters: Jews and European Modernity,” Contemporary European History, vol. 16, no. 1 (winter 2007): 121–135.
  7. Bogna Pawlisz és Michał Bilewicz, “Słowo wstêpne,” Jidełe: Żydowskie pismo otwarte (wydanie specjalne Żydzi i komunizm”) (2000 tavasz): 6–7., 6.
  8. Michał Bilewicz et al, “Dyskusja: Wnuki »¿ydokomuny«”, Jidełe: łydowskie pismo otwarte (wydanie specjalne Żydzi i komunizm”) (2000 tavasz): 163–174.
  9. “»Eichmann in Jerusalem«: An Exchange of Letters between Gershom Scholem and Hannah Arendt,” Hannah Arendt, The Jew as Pariah, ed. Ron Feldman (New York: Grove Press, 1978): 240–251, 241, 246.
  10. Lásd Carl E. Schorske, Fin-de-siecle Vienna: Politics and Culture (New York: Vintage Books, 1981).
  11. Yuri Slezkine, The Jewish Century (Princeton: Princeton University Press, 2004), 63.
  12. Jakub Berman, Wspomnienia, 1949–1982, 325/33, Archiwum Akt Nowych, Varsó (a továbbiakban AAN). Adolf Berman, miután az 1952-es prágai Rudolf Slánský-pert követõen szakított a MAPAM-mal, késõbb belépett az Izraeli Kommunista Pártba. A Berman fivérek és politikai választásaik részletesebb történetét lásd Marci Shore, “Children of the Revolution: Communism, Zionism, and the Berman Brothers”, Jewish Social Studies vol. 10, no. 3 (2004 tavasz/nyár): 23–86.
  13. Chaim Finkelstein (1899–2001), interjú, the Bronx (New York City), 1999. április 17.; Lucyna Tychowa, interjú, 2003. augusztus 25., Varsó.
  14. Ignacy Loga-Sowiñski, Wspomnienia, 1988, K. 193, Archiwum Dokumentacji Historycznej PRL-u, Varsó (a továbbiakban ADH).
  15. Michał Mirski, “Twórczoæ literacka” (wspomnienia) tom I, 330/25, Żydowski Instytut Historyczny, Varsó (a továbbiakban ¯IH).
  16. Szymon Zachariasz, ¯yciorys,” Varsó, 1939. szeptember, spuœcizna Szymona Zachariasza, 476/1, AAN.
  17. “Lampe Alfred-ps. Alski, Marek, Nowak,” spuścizna Alfreda Lampego, 250/1, AAN
  18. Alfred Lampe, “Avtobiografiya,” Moszkva, 1940. július 14., spuścizna Alfreda Lampego, 250/1, AAN.
  19. Alfred Lampe to Ministerwstwo Sprawiedliwości Rzeczypospolity Polskiej, 31 March 1924, Białystok, kolekcja A. Lampego, 250/1, AAN.
  20. Grzegorz Smolar (“Goniec”), “Za kratami,” 1967. április 5., teczka osobowa 5344, AAN.
  21. Grzegorz Smolar (“Goniec”), “Za kratami,” 1967. április 5., teczka osobowa 5344, AAN.
  22. Mirski visszaemlékezései Bereza Kartuskáról: Biegiem marsz! (Varsó: Książka i Wiedza, 1958).
  23. Grzegorz Smolar (“Goniec”), “Za kratami,” 1967. április 5., teczka osobowa 5344, AAN.
  24. Szymon Zachariasz, “¯yciorys,” Varsó, 1939. szeptember, spuścizna Szymona Zachariasza, 476/1, AAN; “Lampe Alfred-ps. Alski, Marek, Nowak,” spuścizna Alfreda Lampego, 250/1, AAN; Alfred Lampe, “Avtobiografiya,” Moszkva, 1940. július 14., spuścizna Alfreda Lampego, 250/1, AAN.
  25. Aleksander Wat, Mój wiek: pamiętnik mówiony, vol. II (Varsó: Czytelnik, 1998), 241.
  26. Michał Mirski, “Twórczoć literacka” (wspomnienia) tom I, 330/25, ¯IH.
  27. Alfred Lampe (aláírás nélkül), jegyzetek, (dátum nélkül), spuścizna Alfreda Lampego, 250/11, AAN.
  28. Alfred Lampe, “Przyszła Polska,” spuścizna Alfreda Lampego, 250/11, AAN.
  29. Aleksander Masiewicki to Adolf Berman, Olsztyn 12 October 1945, P-70/51, Abraham A. Berman Bequest, Diaspora Research Institute, Tel-Aviv (a továbbiakban AABB).
  30. Miközben formálisan soha nem volt “zsidó szekció” a Lengyel Munkáspártban (PPR), ellentétben például a Szovjetuinó Kommunista Pártjával, a Lengyel Zsidók Központi Bizottsága (CK¯P) – és különösen a PPR frakció a CK¯P-n belül – bizonyos módon a Párt zsidó szekciójaként mûködött. A CK¯P-n belüli PPR frakció egyik vezetõ alakja, Grzegorz Smolar aktívan tevékenykedett a Szovjetunió Kommunista Pártjának zsidó szekciójában (Jevszekszija) a két világháború közötti években. Ennek a szervezetnek az eredetérõl lásd: David Engel “The Reconstruction of Jewish Communal Institutions in Postwar Poland: The Origins of the Central Committee of Polish Jews, 1944– 1945,” East European Politics and Societies, vol. 10, no. 1 (1996 tél): 85–107. Smolar, Mirski, Zachariasz és a CK¯P cionista tagjai közötti kapcsolatról lásd: Marci Shore, “Jêzyk, Pamiêæ i Rewolucyjna Awangarda: Kształtowanie Historii Powstania w Getcie Warszawskim, 1944–1950,” Biuletyn Żydowskiego Instytutu Historycznego, 188, no. 4 (1998 december): 44–61.
  31. CK¯P Prezydium Protokół no. 21, 13 April 1949, kolekcja CK¯P Prezydium, 303/16, ¯IH.
  32. Chaim Finkelstein Adolf Bermannak, New York 26 May 1954, P-70/58, AABB.
  33. Adolf Berman Michał Mirskinek, Tel-Aviv, 10 June 1956, kolekcja Michała Mirskiego, 330/35, ¯IH.
  34. Jakub Berman Władysław Gomułkának, Varsó, 1960. május 9. Józef Stêpieñ, ed., Listy do Pierwszych Sekretarzy KC PZPR (1944–1970) (Varsó: Wydawnictwo FAKT, 1994), 208–209. Az eredeti (két piszkozat) lelõhelye: spuścizna Jakuba Bermana, 325/1, AAN.
  35. “Odpis tajne wyst¹pienie profesora U. W. Leszka Kołakowskiego na zebraniu dyskusyjnym zorganizowanym w dniu 21. 10. 1966 w Instytucie Historycznym UW przez Zarz¹d ZMS Wydziału Historycznego UW na temat »Kultura polska w ostatnim 10-leciu«,” 1966. október 22., Varsó , K. 103, S V/16, ADH.
  36. Leszek Kołakowski to Biura Politycznego KC PZPR, 1966. november 23., in Listy do Pierwszych Sekretarzy, 253.
  37. “Informacja w sprawie prof. Leszka Kołakowskiego,” K. 103, S V/16, ADH. Lásd még: Michał Mirski to Biuro Polityczne Komitetu Centralnego PZPR, 1966. november 24., Varsó , K. 103, S V/16, ADH. Adolf Berman barátja, Michał Mirski is a tiltakozók között volt. Lásd: “Ankieta uczestnika Rewolucji Paxdziernikowej i wojny domowej w ZSRR, 1967. november 20., 4027, AAN; Protokół z przeprowadzonych indywidualnych rozmów z pisarzami, sygnatariuszami listu do Birua Politycznego KC PZPR w sprawie przywrócenia praw człónka PZPR L. Kołakowskiemu,” 1966. november 25., K. 103, S V/16, ADH; “Zapiski z zebrania POP przy oddziale warszawskim ZLP,” 1966. december 9., K. 103, S V/16, ADH.
  38. Julian Stryjkowski és Piotr Szewc, Ocalony na wschodzie (Montricher, Switzerland: Les Editions Noir sur Blanc, 1991), 27–44. 1967. január 21-én, az után, hogy a Politikai Bizottság megtagadta Kołakowski visszavételét, Julian Stryjkowski maga adta vissza tagkönyvét egy levél kíséretében, amelyben közölte, hogy a nézetei hasonlóak a kizártakéhoz vagy az önként kilépõkéhez. Artur Starewicz, “Zaczenie oświadczeñ skierowanych do egzekutywy POP przy ZLP w Warszawie,” 1967. január 24, Varsó, K. 103, S V/16, Archiwum Dokumentacji Historycznej PRL-u, Varsó.
  39. Michał Mirski a LEMP Politikai Bizottságának, 1966. november 24., Varsó. Kolekcja Artura Starewicza, K. 103 (“materiały rółne dot. środowiska literatów 1965–1967”), S V/16, ADH.
  40. “Zapiski z zebrania POP przy oddziale warszawskim ZLP,” 1966. december 9., kolekcja Artura Starewicza, K. 103, S V/16, ADH.
  41. Az “anticionista” kampányról lásd: Dariusz Stola, Kampania antysyjonistyczna 1967–1968 (Varsó: Instytut Studiów Politycznych Polskiej Akademii Nauk, 2000).
  42. Grzegorz Smolar Władysław Gomułkának (General Secretary of the PZPR), Varsó, 1969. július 19., kolekcja Komitetu Centralnego PZPR, XIa/301 (korábban 3015), AAN. Köszönöm Dariusz Stolának a levél másolatát. Smolar több könyvet és visszaemlékezést írt. Angolul lásd: Hersh (Grzegorz) Smolar, Minsk Ghetto: Soviet–Jewish Partisans against the Nazis, trans. Max Rosenfeld (Washington: US Holocaust Library, 1989).
  43. “Odpis,” 1968. április 16., kolekcja Michała Mirskiego, 330/33, ¯IH.
  44. Michał Mirski to Egzekutywy POP PZPR przy Oddziale Warszawskim Zwi¹zku Literatów Polskich, 1969, kolekcja Michała Mirskiego, 330/33, ¯IH.
  45. Michal Mirski Adolf Bermannak, Roskilde, 16 September 1970, P-70/63, AABB.
  46. “S” (Aleksander Masiewicki) Adolf Bermannak, New York, 2 October 1970, P-70/63, AABB. Szophoklész szerencsétlen sorsú Déianeirája, akit a haldokló kentaur megajándékozott a vérével. A varázserejû ajándék megakadályozza majd, hogy Déianeira férje, Héraklész beleszeressen egy másik nõbe. És amikor Héraklésznek megtetszett egy ifjú rabnõje, Déianeira a kentaur vérével átitatott inget küldött neki. A kentaur azonban hazudott, és amikor Héraklész magára öltötte, elevenen elégett benne. Ez a történet ihlette a lengyel romantikus költõ Juliusz Słowacki “Agamemnón sírja” címû versének sorait: “Tépd le az undok öltözetet végre, /Mely Déianeira inge gyanánt éget, / Mint roppant szobor magasodj az égre.” (Lator László fordítása.)
  47. Aleksander Masiewicki Adolf Bermannak, New York, 1971. január 31., P-70/64, AABB.
  48. Aleksander Masiewicki Adolf Bermannak, New York, 1971. március 14., P-70/64, AABB.
  49. A kommunizmussal rokonszenvezõ, szovjet táborokból visszatérõ lengyel zsidók témakörében lásd még: Aleksander Smolar, “Jews as a Polish Problem,” Daedalus, vol. 116, no. 2 (1987 tavasz): 31–73.
  50. Isaiah Berlin, Letters 1928–1946, ed. Henry Hardy (Cambridge: Cambridge University Press, 2004), 297.
  51. Teresa Torañska, Oni (Varsó: Agencja Omnipress, 1990),16.
  52. Teresa Torañska, személyes levelezés a szerzõvel, Varsó, 2002. június 7.
  53. Lásd például: Abel Kainer (Stanisław Krajewski), ¯ydzi a Komunizm,” Krytyka, no. 15 (1983): 214– 247. Angolul: Stanisław Krajewski, “Jews and Communism,” in From the Polish Underground: Selections from Krytyka 1978–1993, ed. M. Bernard and H. Szlajfer (State College: Pennsylvania State University, 1996): 353–394.
  54. Timothy Garton Ash, The File: A Personal History (New York: Random House, 1997), 134–135.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.