Van-e kulturális emlékezete a népnek?

A magyar néprajztudomány már sokszor foglalkozott azzal a kérdéssel: milyen is “népünk” történelmi tudata?
Még a szaktudományos folklorisztikai kutatások megindulása elõtt Révai Miklós, Kultsár István, Kölcsey Ferenc, Erdélyi János, Arany János és mások a 19. század elejétõl kezdve úgy gondolták, hogy a magyar népköltészet jeles alkotásai évszázados múltra utalhatnak vissza. Kriza János, Ipolyi Arnold, Jókai Mór, Gyulai Pál, Kálmány Lajos, Benedek Elek, Sebestyén Gyula és mások pedig az elsõ világháborúig terjedõ idõkben valóságos történeti sorrendbe képzelték rakhatni a magyar folklóradatokat. Nem is a pozitivista hiperkritika (nálunk nem is annyira Katona Lajos, Riedl Frigyes, inkább Király György), hanem az 1930-as években megélénkülõ parasztielbeszélés- kutatás és tágabb értelemben a népiesség ideológiája vetette el e hagyományos folklorisztikai megoldást (például Illyés Gyula a Puszták népében [1936] azt állítja, hogy az uradalmi cselédeknek a honfoglalás óta más a magyar történelmük, mint az uraknak), és vetette fel újból e kérdést – váratlanul szkeptikus módon. Ugyancsak 1936-os írásában Luby Margit arra panaszkodott, hogy a parasztok nemcsak Nagy Lajost, Mátyás királyt, Horthy Miklóst illetõen tájékozatlanok, hanem Szent István királyt sem ismerték fel az eléjük tett tízpengõsön. (Egyszer már elmondtam errõl, hogy már csak azért sem, hiszen ilyen nagy pénzt amúgy sem sokszor láthattak!) Ortutay Gyula, aki az 1848-as szabadságharc centenáriumára hatalmas, országos néprajzi gyûjtést szervezett, az ekkor készített, ám csak 1952-ben megjelent áttekintõ tanulmányában (Kossuth Lajos a magyar nép hagyományaiban) azzal vág vissza, hogy a parasztság igenis ismerte a maga hõseit: legkivált Kossuth Lajost! (Ám valódi folklórszöveg–példát a többi magyar szabadsághõs ismeretére õ sem hozott fel.)

Minthogy ezt a vitát, sõt a szabadságharcra vonatkozó visszaemlékezõ folklórt mások is, magam is már tárgyaltuk, elég most röviden összegeznem a disputa során felbukkant legérdekesebb mozzanatokat.

Szinte érthetetlen, miért volt olyan csekély számú a Dózsa György vagy Rákóczi Ferenc háborúira vonatkozó, és 1945 elõtt feljegyzett magyar folklór hagyomány. Miért csak Rudolf királyfit említette A Magyarság Néprajza kézikönyv (1935, Solymossy Sándor írása) a 19. századi mondahõsök között? (Azaz Kossuthot vagy Petõfit nem!) A mostani akadémiai kézikönyv (Magyar Néprajz V. –1988 – ebben Lengyel Dénes fejezete a történeti mondáról) ugyan már említi Rákóczi, Kossuth és Petõfi alakját, ám óvakodik attól, hogy a magyar történeti népmonda, vagy a történeti tudat kérdéseit tüzetesebben vizsgálja, utaljon a kérdõjelekre és problémákra. Mindezek, sõt a történeti mondáinkra vonatkozó újabb kutatások ismeretében is csak azt tudom megismételni, indokolt volt az a szkepticizmus is, amely a magyar parasztok történeti tudatára, pontosabban ennek hiányára vonatkozott.

A foltozószûcs apa és kenyérsütõ asszony gyermeke, Móra Ferenc – aki pedig egész életében ismerte a parasztokat – már 1905-ben így írt (Árpád címû írásában).

Mennyire terjed ki a magyar nép históriai tudata? Attila, Árpád, Szent István, Szent László, Mátyás király, Kossuth Lajos. Tovább nincs. Ezekbõl is a két szentet az egyház õrizte meg késõ századok részére. S miben áll a tudás, milyenek a fogalmak Árpád felõl? Semmilyenek. Árpád apánk szerezte a hazát – ennyit tud a magyar, de hogy mikor szerezte, hol szerezte, arról nem beszélnek. Mert nekik sem beszélt róla senki: a nagyapákon és szépapákon kívül se pap, se tanító, se országgyûlési képviselõ.

Móra e szavakat az Árpádot és a honfoglalást minden lehetséges módon népszerûsítõ korban, millennium után és éppen Pusztaszertõl egyáltalán nem messze jegyezte fel! Véleménye késõbb sem sokat változott.

Három évvel halála elõtti – 1931-bõl való – közismert írása: A magyar paraszt. E keserû és rapszodikus cikkben ismét elmondja, hogy Szent Istvánról vagy Mátyás királyról szinte semmit sem tudnak az egyszerû alföldi emberek.

– Mit tudnak Szent Istvánról? – Azt, hogy augusztus 20-ára esik, s hogy akkor ünnep van. Hogy kije, mije volt Magyarországnak Szent István, arról egy igét se. Hát Mátyás, akit fennkölt lelkesedéssel választottak királlyá? Az öregek errõl sem tudnak semmit. Õk csak azt tudják, hogy mióta az meghalt, oda az igazság.

Móra azzal folytatja, hogy Kossuthról tud a magyar paraszt. Ám itt is felszínes az ismeret. “Miért volt nagy? Mert eltörölte az adót. Mert megverte a németet. Mert meg merte mondani az igazat a nagy uraknak.” Ami ha zömmel téves is, mégis lapidáris és népi történelem-felfogás.

Minthogy Ortutay, aki személyesen is jól ismerte Mórát (hiszen hetenként ebédelt náluk, mint korán elhunyt édesapja újságíró-kollegájánál, és ezt, a gondolkodásmódját messze hatóan befolyásoló tényt, írásaiban is sokszor említette), kellett hogy tudjon e pesszimista véleményrõl, maga viszont sosem foglalta össze, mit is tart a magyar parasztok valódi történeti tudásáról. Ezt mi nem tehetjük meg Ortutay szemszögébõl. Arra viszont rá kell térnünk, hogyan látjuk ma e problémát, hovatovább fél évszázaddal az akkori (1848-jubileumi) felfogás után, fõként az újabb szövegkiadványok alapján.

Móra is, Ortutay is az oktatás hiányosságának tudta be, hogy hiányzik a nép történeti tudata. Vagyis egyikük sem egy, a szabadságharc vagy a Rákóczi-felkelés óta “a nép körében szájról szájra fennmaradó” történeti tudat kergetésébe fogott. Az iskolák és a mellettük is lezajló népmûvelés, majd az ünnepségek, újságok, rádió, filmek, televízió, vetélkedõk stb. olyan nagy tömegekhez juttattak el (persze, nem “pontos”) történeti ismereteket, aminõ hatást az elõzõ évezred minden szájhagyománya sohasem ért el. Gárdonyitól az Egri csillagok, majd Várkonyi filmje, a Rákóczi-korra vonatkozóan legkivált a Tenkes kapitánya szolgált az ilyen történeti tudat forrásául. És nemcsak a siklósi vár idegenforgalma lendült fel ilymódon, hanem külföldre is exportáltuk ezt a modern média költötte kulturális emlékezetet. Például az észt fõvárosban, Tallinnban van egy magyar vendéglõ, ahol ugyanúgy nonstop vetítik a Tenkes-filmet, mint ahogy az egri vármúzeumban Jumurdzsák kalandjait. (Egyébként “Jumércsák”-ról, Gergõrõl és Vicáról a szegedi táj legnagyobb folkloristája, Kálmány Lajos már 1914-ben “folklór” szövegváltozatot közölt!) Amikor Ferenczi Imre és Molnár Mátyás 1972-ben megjelentették a Fordulj kedves lovam… címû kötetet, amelyben a szatmári Rákóczi-hagyományok töredékeit publikálták, már itt is feltûnõ volt az iskolai olvasmányok hatása. Késõbb meg éppen az õ kötetük vált e környéken a “történeti mondák” forrásává.

Magam is bíráltam már a felülmúlhatatlan szorgalmú Magyar Zoltán “mondagyûjteményeit”. Õ az a folklórgyûjtõ, aki vagy másfél évtizede lankadatlanul járja az országot, és kikérdezi a népet történeti hõseinkrõl. Persze, ilyenkor elõbb- utóbb minden adatközlõnek eszébe jut valami: a vérszerzõdés, a szûzies királyfi, szent Erzsébet rózsacsodája, a kutyafejû tatárok, a mohácsi vész, a Tolnay Klárira meglepõen hasonlító Déryné és az ekhós szekér, Pécsi Sándor mint Szellemfi, Kincsem a csodaló, vagy Przemyœl ostroma, Latyi Matyi a furfangos cukrászinas, Aida, “a borotváló elefánt”, vagy az egykor ûrhajós, majd gyorshajtás miatt elcsapott katonai attasé, ma képviselõjelölt Farkas Bertalan akkor még nem hites gyermeke. Ami nem is baj, ám nem jelenti azt, hogy e történetfolyam mind történeti folklór, és hogy az elnyûhetetlen gyûjtõ érdeklõdése elõtt az adatközlõ valaha is önszántából ezekrõl beszélt volna “kulturális emlékezete” gyakorlása végett. Magyar Zoltán egyik könyvében “Szent István mondákat” is közölt. Azt hiszem, egyszer már sikerült bizonyítanom, hogy ezek nem egykorúak vagy folyamatosak, legfeljebb a 19. század második felére datálhatók, és a helybeli értelmiség amatõr régészkedésébõl származnak – és az események történetileg még így sem stimmelnek!

Éppen amikor egyik dolgozatomat írtam a történeti tudat piacravivõirõl, budapesti néprajz szakos hallgatóinkkal “terepmunkán” voltunk. Merõ módszertani kíváncsiságból minden elém kerülõ adatközlõt kifaggattam, ki találta fel a gyufát? (Persze, azért értelmesebb dolgokat is kérdeztünk?!) Szerencsémre, már a második napon akadt valaki, aki tudta. Csak éppen abban nem voltunk biztosak: Irinyi vagy Irányi volt-e a feltaláló neve? És biztosan akad ma olyan falusi is valahol, aki tudja, ki találta fel a szódavizet (a Hámori József akadémikus által oly meleg szavakkal emlegetett bencés fizikus és lankadatlan feltaláló, Jedlik Ányos) – minthogy az utóbbi öt évben a “hungaricum”-hajsza révén errõl oly sokszor esett szó. Csak ezeknek a végül is valahol ritkán felbukkanó pozitív válaszoknak semmi köze nincs a néptömegek kulturális emlékezetéhez.

Természetesen minden faluban volt is, van is olyan ember, akit érdekelt az ott látható forrás, folyó, domb, barlang, kunhalom, kastély, síremlék vagy éppen kocsma “eredete”. Nyilván tud olyan történetet is mondani róluk, ami nem a világháború elõtti magazinból vagy az ötven évvel ezelõtti történelemkönyvbõl származik. Mindez már közelebb áll a folklórhoz, bár még ez sem tartozik mindig a kollektív emlékezet keretébe. Az egyre növekvõ számú “hagyományõrzõ csoportok” deli fiataljai hol honfoglalás elõtti lovasnak öltöznek, és a Volgától a Hõsök teréig nyargalnak, vagy minden évben újrajátsszák az isaszegi csatát, korhû jelmezekben, tisztességükre legyen mondva, a valódi végeredménnyel. 2007-ben nagyszerû Árpádházi Szent Erzsébet kultusz-év bolt. Például Sárospatakon sokszor emlékeztek vissza az itt egykor játszadozó gyermekre, majd lánykafõvel férjhez adott, tinédzserkorában már gyermekeket szülõ, fékezhetetlen temperamentumú királykisasszonyra, aki halálakor még csak 24 éves volt. Ma minden stimmelt itt, ám nevezhetjük mindezt valódi kulturális emlékezetnek?

A “legmodernebb” események is válhatnak ilyen hagyomány kiváltójává. Véletlenül ismerem azt a falut, ahol pár évvel ezelõtt nagy ünnepségekkel övezték a falu szülöttét, a Szentkorona egyik fõ restaurátorát. Korábban (rokonait kivéve) senki sem emlegette, most pedig már emlékháza is van. Itt (Mélykúton) most fogalmazódik meg ez a “kulturális emlékezet”. Remélem, meg is marad, és még sokáig fognak emlékezni Szvetnik Joachimra, a kiváló ötvösre – akinek a keresztnevét, íme, én máris majdnem elfelejtettem, ám feleségem kisegített.

A magyar folkloristák az õsi hagyományok keresése közben sokszor nem figyeltek fel arra, ami egy-egy idõben éppen a kulturális emlékezet legkedveltebb témáit adta. Amikor mi néprajzosként gyûjteni kezdtünk (az 1960-as évek elején), a férfiak elsõ világháborús katonaélményeiket akarták nekünk elmesélni – szemmel láthatóan nem az elsõ alkalommal és változatban. Sajnos, ilyen szövegeket máig sem gyûjtött össze elég nagy számban valamelyik néprajzi intézményünk. Mi pedig akkor az “ökörrel való nyomtatás” egykori gyakorlata után érdeklõdtünk, ami nem a könyvkiadás egyik mozzanata, hanem a gabonából való szemnyerés archaikus technikája volt egykor. Nemcsak a szabadságharc és Doberdó, majd a Tanácsköztársaság, de a Don-kanyar és a “felszabadulás” évfordulóin is sokszor kerestek visszaemlékezõket. Akik vagy az igazat mesélték, vagy nem. Ám az így összeszedett történetekbõl nemcsak hogy jó szövegantológia nem született, hanem szakmai értékû elemzõ tanulmány sem. Pedig például a világhírû szamosszegi cigány mesemondót, Ámi Lajost is 1919-es veteránként fedezte fel a néprajzkutató Farkas József. Aki – éppen szakmai ismeretei miatt – csakhamar át is adta a Vöröshadsereg hõs katonáját (aki hosszasan beszélt a Szamosháton a Vörös Hadsereg által vívott diadalmas ütközetekrõl), az általa tényként elmondott ilyen visszaemlékezések miatt az illetékesebb kollégának, a mesekutató Erdész Sándornak… Egyébként Ámi meséi is tele vannak világtörténelmi megjegyzésekkel, például arról, hogy a kínaiak nagy számának az oka szaporaságuk, amit a körükben oly közismert sárkányok okoznak, akik minden ikerszülésért a felelõsek. Sõt még a megölt sárkányokból fõzött szappan (!) is ilyen szaporító hatású…

Diákjainknak már a második világháborúról, a frontról, az átvonulásról (Budán: az ostromról) beszéltek a megkérdezett adatközlõk. Sajnos, e tárgykörrõl sincs jó folklorisztikai közlésünk. Fél- legális értelmiségiek úgy negyedszázada elkezdték gyûjteni budapesti lakásokban az oral history módszerével elõbb a munkásmozgalom mégis életben maradt résztvevõinek, majd katonatiszteknek, világhírû magyar mûvészeknek, végül nem szocialista politikusoknak és papoknak is az élettörténeteit. E munkában vettek ugyan részt folkloristák is, ám nem õk voltak a hangadók. És õk nem is adtak ki ebbõl az anyagból sem néprajzi–folklorisztikai szöveggyûjteményeket. Pedig lehetne. Volna mit.

Az ilyen – mondjuk most egyszerûen így: a közelmúltra vonatkozó – történetek között vannak többé vagy kevésbé népi hátterûek. A kétszeri téesz-szervezés, a beszolgáltatás inkább falusi témák. A kitelepítés vagy Recsk folklórja inkább városi produktum. Az egyházak üldözését az érintettek kutatják. Sajnos, a sok publikáció ellenére sincs e témáknak jó folklorisztikai összegezése. Küllõs Imola és Vasvári Zoltán lágerfolklór-kötete (Áldozatok – A második világháborús hadifogolytáborok és a sztálini lágerek folklórjáról Budapest, 2006) örvendetes kivétel, mintaszerû kiadvány. 1956 történeteit igazában úgy 1986 körül külföldön, pár évvel késõbb itthon próbálták összeszedni. Sok érdekes részlet látott már napvilágot, ám éppen az ekkori falusi események jó bemutatása máig hiánycikk. Sajnos, egy darabig még az is maradhat, hiszen vagy 3000 ilyen helyi összegezést lehetne készíteni, és ehhez nemcsak pénz nincs, a szakemberek is hiányoznak. Az ötvenedik évfordulóra több néprajzi konferencia foglalkozott 1956-tal. Reméljük, ha ezek kiadványai megjelennek, adnak segítséget ahhoz is, hogy most már az érintett helybeliek is összegezzék történelmi tudásukat.

Éppen az 1956-os visszaemlékezésekkel kapcsolatban derült ki nálunk, hogy itt is érvényesül a német egyiptológus, Jan Assmann felfedezése, miszerint a “kommunikatív emlékezet” 3-4 generáció múlva alakulhat “kulturális emlékezetté”. (Lásd tõle: A kulturális emlékezet. Budapest, 1999. 57). Noha ehhez rögtön hozzá kell tennünk, Assmann ezt az Ótestamentum felfogására tartja érvényesnek, a hûvös római történetíró Tacitus viszont már a szemtanúk kihalásával (hm!) egyezteti azt az idõtávlatot, amikor a személyes beszámolók helyébe az oly sokszor sine ira et studio emlegetett, ám annál ritkábban fellelhetõ történész léphet. Maga a német tudós pedig végül is 40 esztendõt kalkulált ki e váltáshoz. Az ókorban és ma azonban egészen más az írásbeliség és ennek következtében a nem szóban fennmaradt “kommunikatív emlékezeti” segédeszközök szerepe. Még akkor is, ha az ilyen iratgyûjtemények, archívumok nem mind nyílnak meg, meg aztán az ott õrzött szövegekbõl heroikus kereséssel lehet csak kiszedegetni az éppen számunkra érdekes dokumentumokat, sõt a lakosságnak is csak egy kis hányada nézi is meg e forrásokat – azért megvannak, remélhetõleg mégis megmaradnak az írott források, és a “nagy történelem” írói ezek alapján a jövõben is bármikor megalkothatják a maguk történelemkonstrukcióit.

Itt mindenképpen meg kell említeni annak a néprajzkutatónak indult zseniális embernek, Csalog Zsoltnak (1935–1997) a nevét, aki igen sok ilyen “közelmúltbeli” emléket elõször gyûjtött, jegyzett le, és szépirodalommá formálva (ám ettõl szinte csak még hitelesebben) közzé is tett.

A napjainkban is zajló 1956-viták jelzik, nálunk ilyen “kulturális emlékezet” még nem alakult ki ez eseményekrõl. (Lásd a napjainkban egyre többször Göncz Árpádtól – jellemzõ módon nem is mindig egyformán – említett mondatot: “Mindenkinek megvan a maga 1956-ja”.) Hogy még érdekesebb legyen a helyzet, a második világháború egészének eseményeirõl (kivéve a holokauszt és nyilas uralom tényeit) egységesebb a kulturális emlékezet, viszont a Horthy-korszak egésze, a fehérterror, a magyar kommün, az õszirózsás forradalom megint csak mindmáig szélsõségesen különbözõ “emlékezetekben” jelenik meg. Viszont Ferenc Jóskáról, a kiegyezésrõl, 1848-ról megint érzékelhetõ a magyar “kulturális emlékezet” egységesítõ vonzóereje, kohéziója, amelyet akár emblématikusan is a “kiegyezés” (Ausgleich) szóval jól körülírhatunk.

Persze, az ilyen “kulturális emlékezet” nemcsak napjainkban volt meg, hanem akár évezredek óta is, persze, koronként alaposan megváltozva. Gondolom, a “tatárjárást” egyformán halálrarémülten emlegették a túlélõk. Ám Szent István, Nagy Lajos vagy Luxemburgi Zsigmond császár megítélése a kortársak és a közvetlenül következõ generációk szemében aligha volt egyöntetû. Vagy például aligha tudjuk valaha is megmondani, milyen volt a honfoglaló magyarok “kulturális emlékezete” az otthagyott korábbi õshazákról? Úgy vágyakoztak-e õk is visszafelé, mint a zsidók Egyiptom húsosfazekaihoz – vagy éppen örvendeztek, hogy a nyomorúságos “Keletrõl” végre elékeztek az akkor “Európai Unió” ígéretföldjére?

Ám – sajnos – a magyar történeti tudatot illetõen csak igen kivételes esetben tudunk régi adatokra, sõt ezek sokaságára bukkanni, különösen a “nép” köreibõl. Szerencsére a közelmúltban végre megjelent egy olyan kiadvány, amely ugyan eddig sem volt ismeretlen forrásanyag, most azonban végre (sajnos, még most sem teljesen, nem is teljes pontossággal) nyomtatásban is elõttünk van: A tengeri kisasszony. Ipolyi Arnold kéziratos folklórgyûjteménye egész Magyarországról 1846–1858. (Budapest, 2006. közreadja Benedek Katalin.) A katolikus püspök Ipolyi nemcsak Magyar Mythologiájához gyûjtetett néphit-, népszokás-, népmonda stb. adatokat, hanem magát is sok-sok folklór mûfaj érdekelte, köztük a mesék is, amelyekben mítoszi és történeti nyomokat is keresett. A most végre együtt látható majdnem 1100 szöveg között van párszavas is, van részletesebben elmondott kerek történet is. A gyûjtõk és másolók kivonatoltak és egyszerûsítettek, nem is tudták szószerint leírni, majd visszaadni az élõszóval elõadottakat. Igen gyakran egy, a gyûjtõ által már ismert történet váza jelenik csak meg. A gyûjtõhálózat ugyan valóban “országos” volt, ám egyenetlen. Mégis, ez az ezernyi szöveg (egy viszonylag rövid idõközbõl) a maga egészében páratlanul fontos forrásanyag, a sok-sok elmondó és feljegyzõ személye miatt akár statisztikai összevetéseket is lehetõvé tesz.

Itt, Zentán, különösen fontos tudnunk, hogy a piarista Csaplár Benedek (aki 1853 és 1867 között éppen Szegeden volt tanár), meg az õ tanítványai révén tekintélyes Szeged-vidéki folklór- gyûjtés jutott Ipolyi kezeihez, mintegy 75 szöveg. Ez van akkora korpusz, hogy több szempontból is érdemes lenne megvizsgálni. Most mégsem ezt (és nem az egy horgosi szöveget), hanem három magyarkanizsai mesét vesszük elõ. Ezeket (a mostani kötetben, az 513., 514. és 527. számokon) Zsoldos József gyûjtötte, az 1850-es évek közepén. A Vasbarát (a nemzetközi népmesekatalógus típusmeghatározása szerint AaTh 302, egy némileg ponyvaízû mese), Rózsás Panni (AaTh 403/A, rövid, irodalmiasan kicirkalmazott romantikus szerelmi történet) és Szekfü Margit (AaTh 451, egy fordulatos, többmenetes tündérmese kivonata) nem hajaz a “kulturális emlékezetre”, inkább a reformkor végén felbukkanó szerzõ szépirodalmi törekvéseit is tükrözi a népmesék stilizálása. (Sajnos, tudtunkkal Zsoldos nem adott további szövegeket Csaplárnak, és ily módon Ipolyinak.)

Mindez azonban csak akkor tûnik igazán érdekesnek, ha felfigyelünk arra, hogy Ipolyi számára ugyanilyen céllal és nagyjában ugyanekkor Sas Károly Csongrád-megyei seborvos is gyûjtött három hiedelemtörténetet Szentesrõl (az 509–511. számokon, a “táltosról”, a “bûbájosról” és egy boszorkányjárásról), élõ személyek neveivel, akik a gyûjtõ szerint a 19. század elején Szentesen éltek, illetve a boszorkányjárás is “pontosan házhoz kötve”, 1847-ben esett meg. Egy másik, nagyszerû gyûjtõ, Debreczeni János, Ipolyi egykori káplánja, pedig Szeged környékérõl sok történeti mondát jegyzett fel. Pl. az 512. számú (A tatárjárás) elmondja, hogy a Szegeden akkor még élõ idõs Ábrahám Fúrós János egyik õse (szerinte szépapja – és e szót nem Mórától, hanem az eredeti kéziratból vesszük) a tatárjárás idején kimenekült a városból, õ is földalatti üregekben és szalmakazlakban bujdosott. Egyszer egy magyar lovas jött arra, akinek enni adtak. Majd hét lovas tatár is arra közeledett, akiket a magyar végül leleményesen legyõzött, és az egyik megölt tatártól némi aranyakat elvéve, tovalovagolt. A tatároknál meglelt maradék pénz alapozta meg Ábrahám Fúrós János elõdeinek gazdagságát. (Nem hiszem, hogy “szövegkritikai” észrevételeket kell itt tennem, utalva arra, hihetõbben honnan és hogyan származhatott az Ábrahám Fúrós család “eredeti tõkefelhalmozása.”)

Mivel magyarázhatjuk azt, hogy egyazon idõben Szentesen pompás hiedelemmondákat, Szegeden családi hátterû történeti mondát jegyeznek fel, Magyarkanizsán pedig egyikbõl sincs adatunk – van viszont három mese-szövegünk, egy, az irodalomba bejutni akaró kezdõ módján stilizálva? Zenta vagy a világszerte sordöntõ ütközetként ismert (ám éppen a környéken a néphagyományban szinte sohasem emlegetett) zentai csata – 1697 – pedig elõ sem fordul az Ipolyi-kéziratok lapjain. Törökkanizsáról viszont maga Csaplár Benedek jegyezte le egy tejvarázslás szövegét (693. Pöctej). Hol és milyen volt tehát a történeti tudat e tájon? Egyszer ilyen, másszor amolyan?

Azt hiszem, egyszerû a logikus felelet. Mind a négy helyszínen másfél évszázaddal ezelõtt ismert volt a mese is, a hiedelemmonda is, a történeti monda is, a (tej)varázslás is. Csak nem mindenütt írták fel ezeket. Az akkori kollektív tudat bizonyára megvolt, csak aktuális gyûjtõje hiányzott!

Természetesen a magyarok kulturális emlékezete is idõrõl idõre és tájról tájra igencsak változhat. Kulturális egünk egyik állócsillaga, Petõfi Sándor körül már életében sok-sok érdekes, emlékezetre méltó és furcsa történet is bontakozott ki. A nagyszerû amatõr irodalomtörténész Dienes András külön kötetet állított össze A legendák Petõfije címmel (1957) – pedig õ még nem is tudhatott – mondjuk a barguzini nõi csontvázról… Az egyik legszebb Petõfi-történet azt is megmagyarázza, miért nem találják Petõfi sírját.

Petõfi Sándor meghalt, és a felesége temette el. Nagyon szépen akarta eltemetni. Eltemette nap alá, hold alá, föld alá, víz alá. Betette négyes koporsóba. Aranykoporsóba, ezüstbe, vasba és fába tette õt. Mikor eltemették, ráengedték a vizet. Máig se tudja senki, hol fekszik.

(Az említett 1948-as centenáriumi gyûjtésébõl, Borsodnádasd XVI. 25. az ELTE Folklore Tanszékének archívumában, többször is – remélhetõleg pontosan – közölve, sajnos az egykori feljegyzést ma már ugyanúgy nem lehet megtalálni, mint Petõfi sírját.)

Ezzel már vissza is térhetünk mind gyakorlati, mind elméleti kiindulópontunkhoz.

E Petõfi sírjára vonatkozó szövegben nyilván az Attila-temetése hagyomány formálódott át. Amelyrõl Móra Ferenc azt vélte, hogy magyarföldi szövegben elõször Ipolyi ArnoldMagyar Mythologiájában fordul elõ (az 1854-es kiadásban a Víz címû második fejezet elején, a 201. lapon). Majd innen ismerte Jókai Mór (lásd a Holtak harca címû elbeszélését a Hölgyfutár 1854. évfolyamában), késõbb pedig Gárdonyi Géza, aki A láthatatlan ember (1901) megfelelõ fejezetében részletesen leírja a temetést. A folyómederbe temetett vezér motívumát egyébként a hun-témakörben is igen jártas népvándorláskori történetíró, Jordanes mesélte el elõször. Õ a gótokról szóló áttekintõ mûvében (Getica 29. fejezet) írja le a vizigót király, Alarik (meghalt Kr. u. 410) temetését a dél-itáliai Busentus folyó elterelt, majd visszaeresztett medrébe. A hármas koporsóról õ még nem tud, ám azt leírja, hogy háromszoros szemfedélbe tekerték a halottat – és meglehet, e furcsa latin mondatot értelmezték késõbb három koporsónak.

Néhány kételkedõ észrevétel ellenére is ma már nyilvánvaló, hogy Jókai elbeszélése megfogalmazásakor csakugyan használta Ipolyi Mythológiáját. A varázslatos régész László Gyula, meg a precíz orientalista Ecsedy Ildikó érdekes tanulmányaikban az elhunyt vezérek sírjainak a régészeti leletek hiányából kikövetkeztethetõ gyakorlatában, valamint a távoli és régi írásos forrásokban is megemlített, valódi temetési párhuzamaira utaltak. Ám most nem ezt, mondjuk a hadsereg által a felismerhetetlenségig letaposott, és ilymódon megtalálhatalan sír tényét vizsgáljuk, hanem egy magyar “népmonda” keletkezése érdekelhet bennünket. A közelmúlt legkiválóbb magyar régészének, Bóna Istvánnak feltûnt, hogy maga Petõfi is utalt e történetre (az 1848 februárjában elkezdett Lehel vezér címû költeményében, amely nyilván a közelgõ forradalom számára egy “új kulturális emlékezet” megformálását kívánta elõsegíteni), pedig õ aligha olvashatta Ipolyinak a szabadságharc után megjelenõ könyvét.

Ám a dolog nyitja egyszerûbb. Magyarországon ekkor már generációk számára a legfontosabb tankönyv volt az egykor Utrechtben végzett református lelkész, Losontzi IstvánHármas kis tükör címû, széleskörû népnevelésre szánt munkája (1771), amely hozza e történetet. Vagyis a hármas koporsós, elterelt folyós, leölt sírásós történet nálunk valóban “kulturális emlékezet”, amely hovatovább 250 éves, azaz jóval késõbbi Attila, és jóval korábbi Petõfi sírjánál. (Egyébként Ipolyi említett nagy gyûjtõhálózata összesen csak egyetlen /!/ Attila- szöveget talált – ez az 57. számú – a “kálvinista Rómában”, Debrecenben /!/, amely a Hadak Istenének kardja megtalálásáról szól – tudákos, iskolai stílusban, ám nyilvánvalóan egy nem-keresztény felfogást közvetítve.)

A Szendrey Júliás Petõfi temetése változat szerzõjének még a hármasság is kevés volt, a szöveg a négy világelemmel és négy koporsóval jelentkezett. A négy elem emlegetése pedig Jókai ötlete volt. Nála a Holtak harcában mondja a vén táltos arra a kérdésre, hogyan temessék el Attilát: “Föld alá, víz alá, napsugárba, holdsugárba, fekete éjszakába. Maga aki eltemette se mondhassa, hova temette!” (Gyönyörû szöveg! Lásd Jókai “kritikai kiadás”, elbeszélések 5. 1989. 396.)

Az ilyen népi kulturális emlékezet elválaszthatatlan – nem is annyira Attilától és Jordanestõl meg a hun-magyar azonosságot hirdetõ Kézai Simon krónikájától – hanem Ipolyitól, Jókaitól, Petõfitõl, Szendrey Júliától. Az út végén pedig nyugodtan ott állhat az egyiptológus Assmann, hiszen az egymásba tett koporsók gyakorlatát legkorábbról éppen a fáraósírokból ismerjük.

Két praktikus megjegyzéssel zárom szemlémet.

Nálunk úgy egy évtizede jelent meg – Assmann könyve nyomvonalán – a “kulturális emlékezet” fogalma, a széleskörû nemzetközi elismerés révén, és ahhoz képest csak kicsit késve. Tulajdonképpen ezzel egyidõben látott napvilágot Párizsban Pierre Nora szerkesztésében a Les Lieux de Mémoire c. adattár (három kötet, 1984–1992), amely az “emlékezés/emlékeztetés helyszínei” névvel vált nálunk is közismertté, úgy 1999-tõl (lásd az Aetas folyóirat errõl tájékoztató 1999/3. számát). Régebbi magyar emlékmû- és emlékhely-kutatások folytatódtak ebbe az irányba, illetve új kutatások kezdõdtek (amelyek végsõ megfogalmazására egyre türelmetlenebbül várunk). E fontos téma azonban külön áttekintést igényelne – amire itt nem volt “terünk”.

Másrészt arra is felhívom a figyelmet, nem véletlenül idõztem elõadásomban éppen egy “délmagyar” kulturális emlékezet táján: Kálmány, Móra, Ortutay, az Ipolyi-gyûjtések ilyen adatai körében, meg Attila sírjánál. Itt olyan tájon vagyunk, amelynek bizonyára megvan a maga sajátos kulturális emlékezete. Persze – Erdély, a Felvidék, Esztergom, Eger, Sárospatak, Debrecen, a Hortobágy vagy a Balaton melléke és még sok más régió is képes volt a maga kulturális emlékezetét létrehozni. Azokkal azonban majd inkább ott kellene foglalkozni.

Ami pedig az egész magyar kulturális emlékezetet illeti, ez annál szebb, minél sokrétűbb.

Megjegyzés a további szakirodalomról

Dolgozatom 2007. november 2-án Zentán hangzott el, a “Történelmi tudat, kulturális emlékezet” címû konferencián (amely az Akadémiánk által rendezett “A Magyar Tudomány ünnepe” rendezvénysorozathoz tartozott). Ez a körülmény is magyarázza a helyi vonatkozásokat.

Mai kulturális hagyományunkhoz alkalmazkodva azt is ide kell írnom, hogy dolgozatom az OTKA NI 61252 számú, “Szövegfolklorisztika, filológia, történeti poétika. Folklórmûfajok 19. századi magyar szövegkorpusza és értelmezése” címû kutatásához ugyancsak hozzá tartozik, és az Eötvös Loránd Tudományegyetem Folklore Tanszékén készült.

Bizonyos mértékig azt folytatom ebben a dolgozatban, amit a 2000 folyóirat 1998. márciusi számában Kossuthról és a szabadságharcról, a 2001. februári számban pedig a “Szentistván- kori” folklórról írtam. Ezért sem kell most (amúgy sem sokat változott) nézeteimet újból is részleteznem.

Ami a pontosabb szaktudományos hátteret illeti. minthogy a dolgozat szövegében idéztem forrásaimat és azokat az áttekintéséket, amelyekben a korábbi mûvekre van hivatkozás, itt csak azt kell még megemlítenem, hogy “történeti folklorisztikai tanulmányok” sorozatom harmadik kötete (Magyar, magyarországi és nemzetközi. Budapest, 2004) közli a Rákóczi-kori, a “Szent István kori” magyar folklórról szóló írásaimat, és a névmutató segítségével az is kiderül, hol írtam Kossuthról, illetve az 1848–49-es szabadságharc folklórjáról. Szent Istvánról és a magyar folklórról szóló dolgozatom megjelent egy kitûnõ konferencia kitûnõ kötetében: “Hol vagy, István király?” A Szent István-hagyomány évszázadai. Szerkesztette: Bene Sándor. Budapest, 2006. 317–323., ahol a többi tanulmány is igen tanulságos olvasmány.

Az 1956-os folklórról szóló – a 2006-os debreceni tudományos ülésszakon elmondott – áttekintõ dolgozatom most van megjelenõben. Igazi kuriózum, hogy litvánul (!) már megjelent. Úgy látszik, õket jobban érdekelte. Az “Attila sírjáról” szóló részt az európai folklór keretébe illesztettem egy talán csak mégis megjelenõ könyvemben. E motívumhoz kapcsolódóan máig is az egyik legérdekesebb könyv Dobos Ilona tanulmánygyûjteménye: Paraszti szájhagyomány, városi szóbeliség. Budapest, 1986. Ebben a 4. fejezet (Attila hármas koporsója) és a 15. fejezet (A mondabeli Petõfi) tartozik közvetlenül témánkhoz, további szakirodalmi hivatkozásokkal. Õ viszont nem használhatta a modern kritikai kiadásban a Jókai Mór Összes Mûvei – Elbeszélések (1853–1854) 5. kötetét, Budapest, 1989, amelynek a jegyzeteiben a sajtó alá rendezõ Szakács Béla tüzetesen és megnyugtató módon – a korábbi (és Dobos Ilona által is készpénznek vett) tévedések kiigazításával – foglalkozik a Jókainál megjelenõ Attila-motívumokkal.

Assmann könyvének magyar fordítását említettem. Nora tevékenységérõl, és az ehhez képest azért el is térõ magyar kutatásokról tájékoztat Pótó János átdolgozott könyve: Az emlékeztetés helyei. Emlékmûvek és politika. Budapest, 2003.

Móra Ferenc ilyen szempontból is igen tanulságos életmûvét újabban Ujváry Zoltán kitûnõ írásaiban elemezte, amelyek olvasását igazán mindenkinek csak ajánlhatom. (Lásd pl. tõle: Néprajz Móra Ferenc mûveiben. Kiskunfélegyháza, 2004.)

Természetesen a “történeti tudat” kérdéseirõl sok magyar kollégám írt. Ezeket fel is soroljuk, pl. A magyar folklór címû egyetemi tankönyvünk (Budapest, 1998) megfelelõ helyein. Ezért nem kellett itt mindenkit név szerint is emlegetni. E tankönyvben megkíséreltem azt, hogy jelezzem, mindez igazán nemzetközi téma az európai folklorisztikában is. Sem ott, sem itt nem volt módom azonban arra, hogy ilyen párhuzamokat említsek.

Noha csak itt említem, mégis igen fontos tény, amire hozzászólók hivatkoztak Zentán, hogy a “közismert” történeti tudattal élesen szemben álló vélemények is megfogalmazódhattak, pl. Erdélyben az egész szabadságharc értelmét és jelentõségét elvetõ felfogás – a hozzászóló szerint a csíki ferencesek hatására. Ami hihetõ, sõt érthetõ is. Ám ennél még szélesebb körû az ilyen “negatív” vélemény megjelenése. És nemcsak az 1848– 49-es szabadságharc emlékiratai, hanem már a Rákóczi-felkelésrõl szóló emlékiratok is mindmáig igazán jól felismerhetõen képviselik az ilyen (személyes és általánosabb eredetû érdekekbõl fakadó) véleménykülönbségeket.

Zentáról szólván azt is hozzátehetem, hogy a “zentai csata” fontossága ma is világszerte ismert – sokkal jobban, mint Magyarországon, a Vajdaságban, vagy éppen Zentán. Bölcsészdiplomával rendelkezõ doktorandusok közül egy sem tudott semmi érdemlegest errõl, és még akinek rémlett valami, az is a szabadságharc egyik csatájának vélte. Ugyanakkor a Szegedtõl északra kezdõdõ Rózsa Sándor hagyomány egészen e vidékig eljutott és ma is eleven, helyi történeti tudatot képvisel. Az erre vonatkozó irodalmat azonban egyszer külön kellene bemutatni.

Egyszóval: a “kulturális emlékezet” sokrétû is, változatos is, különös is, hiányos is egyszerre.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.