A költözködést követõ elsõ alkalommal az anyja is elkísérte. Föltehetõleg azért, hogy megnézze magának a borbélyt. Mintha a “hátul és kétoldalt rövidre, meg egy kicsit a tetejébõl” kérés a kertvárosban mást jelentene. Ebben azért kételkedett. Egyébként minden ugyanolyannak tûnt:
a kínpad, a kórházszag, a fenõszíj, a bicska módra becsukott borotva – nem a biztonság kedvéért hajtották be, hanem fenyegetésül. S ami a legfontosabb, ugyanolyan volt a fõhóhér is: lapátkezû õrült, aki annyira lenyomta az ember fejét, hogy majdnem eltört bele a légcsöve, a fülét meg azzal a bambuszbot ujjával hajtotta félre.

– Megszemléli, hölgyem? – kérdezte behízelgõ hangon, amikor végzett. Anya elõbújt a képes újság védõpajzsa mögül, és fölállt.

– Nagyon szép – felelte szórakozottan, és fölé hajolt. Anyából erõs illatszer szaga áradt. – Legközelebb majd elengedem egyedül.

Odakint anya végigsimította a fia arcát, ráirányította tétova tekintetét, és olyasmit rebegett, hogy szegény, megnyírt báránykám.

Most már egyedül jött el. Míg elhaladt az ingatlanügynökség, a sportbolt meg a fagerendás bank- épület elõtt, gyakorolgatta, hogy “hátul és kétoldalt rövidre meg egy kicsit a tetejébõl”. Gyorsan darálta el, ki se téve a vesszõt; elég, ha a szavak helyes sorrendben követik egymást, mint egy imában. Egy font három penny lapult a zsebében, a zsebkendõjét még mélyebbre gyömöszölte, nehogy elkallódjanak a pénzérmék. Nem örült, hogy nem szabad félnie. A fogorvosnál egyszerûbb volt: oda mindig elkísérte az anyja, és a fogorvos minden alkalommal fájdalmat okozott, de utána cukorkát adott a jó magaviseletéért, és amikor az ember visszament a váróba, úgy tett a többi beteg elõtt, mintha nagyon kemény fából faragták volna. A szülõk büszkék voltak a gyerekükre.

– Megjártad a hadak útját, kisöreg? – szokta kérdezni az apja. A fájdalom belépõül szolgált a felnõttes kifejezések világába. A fogorvos azt szokta mondani:

– Szólj apádnak, hogy most már indulhatsz a tengerentúli bevetésre. Érteni fogja.

Úgyhogy amikor hazaért, és apa megkérdezte:

– Megjártad a hadak útját, kisöreg?

Így felelt:

– Mr. Gordon szerint most már indulhatok a tengerentúli bevetésre.

Amikor benyitott, már-már fontosnak érezte magát, olyan felnõttes lendülettel nyomta le a kilincset. De a borbély csak biccentett, fésûjével a magas támlájú székek sorára bökött, megint berogyasztotta a térdét, és egy õsz muksó fölé hajolt. Gregory leült. A szék nyikorgott. Már ekkor rájött a pisilés. Mellette színes újságok voltak bedobálva egy nagy bödönbe, de nem volt bátorsága átnézni õket. A hajgombócokat bámulta a padlón.

Ahogy rá került a sor, az õrült vastag gumipárnát csúsztatott a borbélyszékre. Micsoda sértés, hiszen már tíz és fél hónapja hosszú nadrágban járt. Annyira jellemzõ – sohasem lehetett biztos a szabályokban, sohasem tudhatta, hogy mindenkit ugyanúgy kínoznak-e meg, vagy ezt a fajtát csak neki tartogatják. Most is: a borbély meg akarta fojtani, mikor ráterítette a hajvágókendõt, olyan szorosra húzta a nyakán. Azután betûrt egy kicsi kendõt a gallérja alá.

– És ma mit tehetünk a fiatalúrért?

A hangjában ott bujkált, hogy egy ilyen visszataszító és hazudós poloska, amilyen Gregory, ezer és egy különbözõ okból tévedhetett be az üzletbe.

Kis csönd után válaszolt neki.

– Hajvágást szeretnék.

– Hát akkor a legjobb helyre jöttél, nem igaz? – azzal a borbély megkocogtatta a feje búbját a fésûjével. Nem fájt, de nem is volt kicsi az a kocogtatás.

– Hátul-és-kétoldalt-rövidre-meg-egy-kicsit-a-tetejébõl-köszönömszépen.

– Máris hozzálátunk – mondta a borbély.

Fiúkkal csak bizonyos idõszakokban foglalkoztak. Kiírták, hogy “Szombat délelõtt nem fogadunk gyerekeket”. Szombat délután pedig amúgy is zárva tartottak, tehát nyugodtan írhatták volna azt is, hogy “Szombaton nem fogadunk gyerekeket”. A fiúkat akkor vették munkába, amikor a férfiak nem jártak fodrászhoz; legalábbis a dolgozók nem. Gregory olyankor is járt már ott, amikor a többi vendég nyugdíjas volt. Három borbély dolgozott az üzletben, mind középkorú, fehér köpenyes. Megosztották az idejüket az öregek és a fiatalok között. Odasettenkedtek az ilyen harákoló öreg muksókhoz, titokzatos beszélgetésekbe bonyolódtak velük, és eljátszották nekik, mennyire odavannak a fodrászszakmáért. Az öreg muksók még nyáron is kabátban meg sálban jártak, és távozáskor borravalót adtak. Gregory a szeme sarkából szokta figyelni az ügyletet. Az egyik férfi pénzt ad a másiknak, utána titkos kézfogás, de közben mind a kettõ úgy tesz, mintha mi sem történt volna.

A fiúk nem adtak borravalót. Lehet, hogy a borbélyok emiatt utálták a fiúkat. Nem elég, hogy kevesebbet fizettek, még borravalót sem adtak. Ráadásul nem maradtak veszteg. Legalábbis az anyukája mindnek azt mondta, hogy maradjon veszteg, és úgy is maradtak, de ez sem akadályozta meg a borbélyt, hogy jól fejbe ütögesse a gyereket a kemény tenyerével, ami olyan lapos, mint a fejsze foka, sõt közben rá is morduljon, hogy “Maradj vesz-teg!” Történetek keringtek bizonyos fiúkról, akiknek lenyisszantották a fülük felsõ végét, mert nem maradtak veszteg. A borotvát csak gyiloknak hívták. Minden borbély õrült.

– Farkaskölykök vagyunk?

Beletelt egy kis idõbe, míg Gregory rájött, hogy õt kérdezik. Ekkor viszont nem tudta, hogy továbbra is leszegje a fejét, vagy fölnézzen a tükörben a borbélyra. Végül nem mozdította a fejét, és úgy felelt.

– Nem.

– Hát máris cserkész?

– Nem.

– Akkor keresztes vitéz?

Gregory nem tudta, mi az. Lassan emelni kezdte a fejét, de a borbély nyomban a fejére koppintott a fésûvel.

– Mondtam már, hogy maradj vesz-teg.

Gregory annyira meg volt rémülve ettõl az õrülttõl, hogy nem maradt ereje válaszolni, amit a borbély “nem”-nek értelmezett.

– Nagyon jó kis szervezet a keresztes vitézeké. Érdemes kipróbálni.

Gregory maga elé képzelte, hogy szaracénok aprítják miszlikbe a görbe kardjukkal, vagy kiteszik a sivatagban, hogy elevenen falják föl a hangyák meg a keselyûk. Közben átadta magát az olló hideg simaságának – mindig hidegnek érezte, akkor is, amikor nem volt az. Szemét szorosan összezárva tûrte az arcára hulló hajszálak okozta csiklandós kínszenvedést. Ült a széken, továbbra is behunyt szemmel, és biztosan érezte, hogy a borbélynak már réges-rég abba kellett volna hagynia a vagdosást, csak hát akkora õrült, hogy valószínûleg addig-addig vágja Gregory haját, míg a feje kopasz nem lesz. Hátra volt még a borotvafenés, ami azt jelentette, hogy mindjárt elmetszik az ember torkát; a penge száraz, karcoló érzése a füle mellett meg a tarkóján; a nyakszirtpamacs, amit a szemébe meg a fülébe böknek, hogy kiszedjék vele az odahullott hajat.

Ezektõl minden alkalommal összerezzent. De volt valami nagyon rémisztõ is ebben a helyiségben. Gyanakodott, hogy valami durva dolog. Arról, amit az ember nem ismer, vagy amirõl nem szabad tudnia, legtöbbször az derül ki, hogy durva. Mint például az a rúd odakint, a borbélyüzlet piros-fehér spirálfestésû cégérrúdja. Az nyilvánvalóan durva. Az elõzõ helyen csak egy régi fadarabjuk volt, azt festették piros-fehérrel körbe-körbe. Az itteni cégért villanyáram forgatta, szüntelenül örvénylõ köröket írt le. Szerinte ez még durvább volt. Aztán a bödön a sok színes újsággal. Biztos volt benne, hogy azok között is kell hogy legyen egy-két durva magazin. Minden lehet durva, csak akarni kell. Ez az élet nagy igazsága, amire éppen akkor jött rá. Nem mintha zavarta volna. Gregory szerette a durva dolgokat.

Fejmozdítás nélkül a szomszédos tükörre sandított, a két székkel odébb ülõ nyugdíjast látta benne. Be nem állt a szája, és kiabálva beszélt, ahogyan az öreg muksók szoktak. Most fölé hajolt a borbély, kezében kicsi, legömbölyített végû olló, és a szemöldökébõl csippentett ki szálakat. Majd ugyanezt a mûveletet elvégezte az orrlyukaiban is, végül a fülében. A hallókájából masszív szálakat szedegetett ki. Tök gusztustalan. Végül a borbély hintõport kefélt a muksó nyakába. Hát azt meg minek?

Most a fõhóhér elõkapta a nagy hajvágót. Gregory ezt a részt sem szerette. Néha úgy használták a nagyollót, mint egy konzervnyitót, nyikkanás, bemetszés, nyikkanás, bemetszés, míg föl nem nyitották az ember egész agyát. No de itt a zizegõ szerszám került elõ, a hajnyírógép, ami még rosszabb, mert bármikor ölhet az áram. Százszor is elképzelte már. Ott zúg-zizeg a borbély kezében, aki észre se veszi, mit csinál, egyébként is utálja a gyerekeket, lekanyarít egy kiadós darabot az ember fülébõl, vér folyik a nullásgépre, rövidzárlat, és ott helyben meg is haltál. Milliószor elõfordult már, az tuti. A borbély persze minden esetben túlélte, mert gumitalpú cipõben csinálta.

Az iskolában meztelenül úsztak. Csak Mr. Lofthouse-on volt egy ágyékkötõszerûség, emiatt nem láthatták a döngölõjét. A fiúk mindent levettek magukról, lezuhanyoztak a tetvek vagy valami szemölcsök miatt, vagy mert büdösek voltak (hát a Wood, az tényleg elég büdös volt), és ugrás be a medencébe. Magasra szökkentek, és amikor a vízbe csobbantak, alaposan beütötték a golyóikat. Ez is durva volt, úgyhogy vigyáztak, ne lássa meg az úszómester. A víztõl feszesek lettek a golyóik, amitõl még inkább elõre állt a fütyijük, azután szárazra törülték magukat, és úgy lesték egymást, mintha oda se néznének, oldalvást, akár a tükörben a borbélynál. Mindannyian egyidõsek voltak az osztályban, de egyesek odalent még teljesen csupaszok; másoknak, Gregorynak is, kis vízszintes szõrképlet nõtt felül, de a golyóikon semmi; néhányuknak, például Hopkinsonnak vagy Shapirónak meg már olyan volt, mint a férfiaké, és sötétebb is, inkább barna, pont mint apának, amikor egyszer odakukucskált, és éppen felállt neki. De Gregorynak legalábbjutott egy kis szõr, mégsem járt úgy, mint a csupasz Bristowe vagy Hall meg Wood. És mitõl lett a Hopkinsoné meg a Shapiróé ekkora? A többieknek fütyijük volt, ennek a kettõnek meg már döngölõje.

Pisilnie kellett. Nem lehetett. Nem szabad rágondolnia, ki kell bírnia hazáig. A keresztes vitézek megküzdöttek a szaracénokkal, és megszabadították a Szentföldet a pogányoktól. A pogányok puhányok, tanár úr? – ez volt Wood nagy poénja. A keresztes vitézek keresztet viseltek a köpenyükön. A páncéling jó meleg lehetett Izraelben. Most tilos arra gondolnia, hogy még aranyérmes is lehetett volna a Ki tud magasabbra pisálni? versenyben.

– Idevalósi vagy? – kérdezte váratlanul a borbély. Gregorynak most elõször sikerült a megfelelõ pillanatban ránéznie a tükörben. Vörös képû, kicsi bajusszal, szemüveg, fakószõke haj. Tanulták: De ki lesz majd õre az õrnek? Szóval ki vágja a borbély haját? Az persze rögtön látszott, hogy ez a mostani nemcsak õrült, hanem perverz is. Mindenki tudta, hogy sokmillió perverz szaladgál világszerte. Az úszómester is perverz volt. Az úszólecke után, amikor feszes golyókkal dideregtek a törülközõjükbe bugyolálva, és a fütyijük (plusz a két döngölõ) felállt, Mr. Lofthouse végigsétált a medence partján, fölmászott a trambulinra, megvárta, míg mindenki õt nézi, a kidagadó muszkliját, a tetkóit, a két kiterjesztett karját meg a fenekén pertlikkel odaerõsített ágyékkötõjét, azután vett egy mély lélegzetet, ugrott egy fejest, és víz alatt tett meg egy hosszt. Huszonöt méter víz alatt. Elérte a falat, kidugta a fejét, és mindenki tapsolt – nem mintha el lettek volna ragadtatva tõle –, ám Mr. Lofthouse észre se vette, inkább különféle úszásnemeket kezdett el gyakorolni. Szóval perverz volt. Valószínû, hogy a legtöbb tanáruk az volt. Az egyik jegygyûrût hordott, róla tehát biztosan lehetett tudni.

De hát perverz ez a borbély is.

– Itt laksz a környéken? – kérdezte még egyszer. Gregoryt azonban ilyesmivel nem lehetett beugratni. Hamarosan bekopogtatna hozzájuk, hogy befûzze cserkésznek vagy keresztes vitéznek. Innen csak egy lépés, hogy megkérdezze apát vagy anyát, elengedik-e vele Gregoryt egy kis erdei táborozásra – csakhogy egyetlen, közös sátruk volna, és ott medvékrõl mesélne Gregorynak, és hiába tanulta földrajzból, hogy Angliában a medvék már a keresztes háborúk idején kihaltak, félig-meddig mégis elhinné, ha ez a perverz beadná neki, hogy a közelben ólálkodik egy medve.

– Nem régóta – felelte Gregory.

Nem volt valami ravasz válasz, rögtön belátta. Most költöztek ide. A borbély éveken át csúfolni fogja érte, amikor csak bejön hozzá. Gregory a tükörre vetett egy pillantást, de a perverz nem árulta el magát. Még egy utolsót nyisszantott önfeledten. Azután leásott Gregory gallérjába, és megrázta, hogy minél több haj hulljon le belül az ingébe.

– Gondolkodjál a keresztes vitézeken – szólalt meg, miközben lehúzta Gregoryról a hajvágó- kendõt. – Lehet, hogy épp neked való.

Gregory látta a saját újjászületését, ahogy lekerült róla a szemfedõ. Minden maradt a régiben, csak a füle állt el jobban, mint addig. Lassan lecsúszott a gumipárnáról. A fésû nekiütõdött a feje búbjának, ezúttal erõsebben, mert rövidebb lett a haja.

– Ne olyan hevesen, barátocskám.

A borbély elbattyogott az üzlet végébe, és egy tálcaszerû, ovális tükörrel tért vissza. Úgy tartotta, hogy Gregory láthassa a saját tarkóját. Gregory az elsõ tükrön át belenézett a másodikba, és ki a túloldalra. Hát ez nem az õ tarkója. Az nem ilyen. Érezte, hogy elpirul. Pisilnie kellett. Ez a perverz valaki másnak a tarkóját mutatta meg neki. Fekete mágia. Gregory csak bámult, bámult, az arcszíne egyre mélyebb vörös lett, nézegette az idegen tarkót, megnyírva és formára igazítva, végül ráébredt, hogy csak akkor jut haza, ha belemegy a játékba, így hát még egy utolsó pillantást vetett az idegen koponyára, bátran följebb emelte a tekintetét a tükörben, a borbély közönyösen csillogó szemüvegére, és csöndesen ráhagyta:

– Jó.

2 A fodrász udvarias megvetéssel nézett le rá, és tájékozódási jelleggel végighúzta a fésûjét Gregory haján – mintha mélyen, az aljnövényzetben egy rég elveszett választék húzódhatna, akár egy középkori zarándokösvény. A haj sûrejét lekicsinylõ mozdulattal odébb pöccintette, amitõl a zuhatag elõrehullott, és a szemét eltakarva egészen az álláig lógott. A hirtelen támadt függöny mögött azt gondolta: “Faszt a szádba, Jim.” Csak azért ült itt, mert már nem Allie vágta a haját. Átmenetileg legalábbis nem. Szenvedélyesen idézte föl az emlékeit: beül a kádba, a lány pedig megmossa a haját, s utána nyomban le is vágja, ehhez ki se kell másznia. Majd Gregory kihúzza a dugót, Allie pedig lelocsolja róla az apró hajszálakat a gégecsõvel, incselkedik a vízsugárral, és amikor Gregory föltápászkodik, Allie rendszerint ott, helyben, minden fakszni nélkül a szájába veszi a farkát, s közben leszedi az utolsó néhány hajszálat. Mmmm.

– És hová gondolja… a választékot, uram? – A pasas úgy tett, mintha kudarcot vallott volna a választékkeresésben.

– Fésülje csak simán hátra – és Gregory bosszúból fölrántotta a fejét, hogy a haja visszakerüljön a feje tetejére, meg hátra, ahová való. Kinyúlt az undormány nejlon hajvágókendõ alól, az ujjaival visszafésülte a haját a helyére, és föllazította. Legyen pont olyan, mint amikor bejött az üzletbe.

– És milyen… hosszúra hagyjuk, uram?

– Nyolc centivel érjen a gallér alá. Kétoldalt jól húzza föl, idáig – Gregory a két középsõ ujjával mutatta a vonalat, hogy meddig.

– És borotváljuk is meg közben?

Azt a pofátlan kurva anyját az ilyennek. Manapság ezt hívjuk borotvált arcnak. Csak ügyvédek, mérnökök meg erdészek turkálnak minden reggel a neszesszerükben, hogy eltakarítsák a borostájukat, mint a reformátusok. Gregory oldalvást a tükörbe pillantott, és rákacsintott saját magára.

– Így szereti – vetette oda könnyedén.

– Tehát már házasok vagyunk?

Vigyázz, mit pofázol, rohadjál meg, nem õriztünk együtt disznót. Hacsak nem arról van szó, hogy buznyák vagy. Nem mintha bármi kifogásom volna ellene, a szabad választás híve vagyok.

– Vagy még csak erõt gyûjt a nagy próbatételhez?

Gregory nem gyötörte magát a válaszadással.

– Én már huszonhét éve – mondta a pasas, amikor elkezdte csattogtatni az ollóját. – Ennek is megvannak a jó meg a rossz oldalai, mint minden másnak.

Gregory eléggé kifejezõen horkantott, mint amikor az ember szerszámokkal telepakolt szájjal ül a fogorvosnál, az asszisztens pedig mindenáron el akar mesélni egy viccet.

– Két gyerek. Illetve az egyik már felnõtt. A lány még mindig velünk lakik, de mire háromig számolunk, kirepül az is. A végén egy se marad a családi fészekben.

Gregory a tükörbe nézett, de a pasas nem emelte föl a tekintetét, csak leszegett fejjel vágta a hajat. Talán nem is volt olyan rémes alak. Leszámítva, hogy nagyon unalmas. S persze véglegesen eltorzult a pszichéje attól, hogy sok évtizede igyekszik megfelelni a vendég és a szolga közötti kizsákmányoló viszonynak.

– Az is lehet, ugyebár, hogy ön nem házasodós alkat.

Na, álljon meg a nászmenet. Most akkor ki vádol itt kicsodát buzeranciával? Világéletében mélységesen lenézte a fodrászokat, s ez az alak sem volt kivétel. Hülye, korlátolt fasz, két egész négy tized gyerekkel, törleszti a jelzáloghitelt, és lemossa a kocsiját, csak hogy utána visszategye a garázsba. Jópofa kis telek a vasút mellett, hörcsögképû asszony tereget a nyolcszögletû fém fregolira, naná, egyértelmû eset. A pasas valószínûleg hatodosztályú meccseken bíráskodik szombat délután. Á, nem is bíró ez, csak taccsbíró.

Gregory észrevette, hogy a fodrász hallgat, mint aki válaszra vár. Még hogy válaszra vár! Ugyan mire formálhat jogot ebben a viszonylatban? Hát jó, intézzük el az ürgét.

– A házasság a gyávák egyetlen kalandja az életben.

– Hát, nézze, maga biztosan okosabb, mint én, kedves uram – mondta a fodrász, és a hangja nem volt egyértelmûen tisztelettudó. – Hja, aki egyetemre is jár…

Gregory megint csak horkantott.

– Én persze nem ítélek meg senkit, de azért úgy látom, hogy ezek az egyetemek sokkal több dologról tanítják meg a diákoknak, hogy le kell nézniük, mint amihez joguk volna. Végül is a mi pénzünkbõl tartják fenn õket. Örülök is, hogy a fiam inkább mûszaki fõiskolára ment, igazán nem ártott meg neki. Ma már szépen keres vele.

Hogyne, hogyne, épp eleget ahhoz, hogy eltartsa a következõ két egész négy tized gyereket, meg hogy valamivel nagyobb mosógépet vegyen, és valamivel kevésbé hörcsögképû feleséget. Az is több mint a semmi. Jaj, ez a rohadt, kurva Anglia. Mindenestre az egész vircsaft el lesz söpörve, elsõként az ilyen helyek. Régi, megpenészedett úr–szolga felállás, csupa mesterkélt duma, osztályöntudat meg borravalózás. Gregory nem helyeselte a borravaló intézményét, úgy találta, hogy csak az alá-fölé- rendeltségi viszonyokat erõsíti a társadalomban, s egyaránt megalázó arra nézve, aki adja, és arra is, aki kapja. Aláássa a társadalmi kapcsolatokat. Gregorynak egyébként se futotta rá. Másrészt meg menjen a sunyiba, aki borravalót ad egy olyan hajszobrásznak, aki közben lebuzeránsozza az embert.

Ezeknek az ürgéknek már annyi. Akadt Londonban egy-két építész tervezte hely, ahol a legújabb számokat bõgették a legújabb lejátszón, miközben egy fazon az ember sérójával babrált, és a személyiségéhez igazította. Nyilván egy vagyonba kerül, de hát még az is jobb, mint ez. Nem csoda, hogy az üzlet kongott az ürességtõl. A felsõ polcon álló repedt bakelitrádióból szólt valami ötórai teára való trutyi. Ezeknek itt sérvkötõt kellene árulniuk, gyógyfûzõt meg gyógyharisnyát. Protézisekkel törjenek be a piacra. Falábbal meg levágott kéz helyére való acélkampóval. És persze parókával. Tényleg, miért nem árulnak a fodrászok parókát is? Miközben a fogorvosnál lehet venni mûfogsort.

Hány éves lehet ez a pofa? Gregory megnézte magának: csontos, ûzött tekintetû alak, nevetségesen rövidre vágott haja laposra zselézve. Száznegyven? Megpróbálta kiszámítani. Huszonhét éve nõs, akkor talán ötven. Vagy negyvenöt, ha a buliban rögtön meg is kefélte, miután levadászta. Már amennyiben jutott neki valaha is ilyen kaland. Õszül. Valószínûleg a fanszõrzete is õsz már. Õszül a fanszõrzet egyáltalán?

A fodrász befejezte a birkanyírást, az ollót sértõ módon egy fertõtlenítõs tálba pottyantotta, és elõkapott egy rövidebb, szélesebb szerszámot. Nyissz, nyissz. Haj, bõr, hús, vér mind kibaszott közel. Borbély és felcser, azok voltak õk a régi idõkben, amikor még nem különbözött a sebész a mészárostól. A cégér rúdján a piros spirál a beteg karjára tekert textilcsíkot jelképezi, miután a borbély eret vágott a szerencsétlenen. A cégérrõl akkoriban az a tálka sem hiányzott, amelyikben a vért felfogták. Mára felhagytak azzal a tevékenységgel, és fodrásszá züllöttek. Konyhakertre pályáznak, és a földet böködik a páciens kinyújtott karja helyett.

Még mindig nem tudott rájönni, miért szakított vele Allie. A lány szólt ugyan, hogy Gregory túlságosan rátelepszik, meg hogy nem kap tõle levegõt, meg hogy olyan vele, mintha már össze is házasodtak volna. Na ne röhögtess, mondta erre Gregory: az a helyzet, hogy veled járni olyan, mintha a csajnak közben volna még vagy fél tucat pasija. Hiszen én is éppen errõl beszélek, mondta Allie. Szeretlek, vágta ki hirtelen kétségbeesésében Gregory. Még soha senkinek nem mondta, és érezte, hogy rossz pillanatban bukott ki belõle. Ilyet akkor jelentünk ki, ha erõsek a pozícióink, márpedig az övé gyenge volt. Ha szeretnél, akkor megértenél, vágott vissza Allie. Mire Gregory, hogy akkor baszd meg, és lélegezz szabadon. Közönséges veszekedés volt, szar, idétlen veszekedés, semmi több. Nem volt jelentõsége. Legfeljebb annyi, hogy szakítottak miatta.

– Tehetünk valamit a hajára, uram?

– Tessék?

– Tehetünk valamit a hajára?

– Nem. Sose húzzunk ujjat a természettel.

A fodrász felsóhajtott, mintha az elmúlt húsz percben szünet nélkül ujjat húzott volna a természettel, és Gregory esetében ez a nagyon is szükséges beavatkozás kudarcba fulladt volna.

Jön a hétvége. Új haj, tiszta ing. Két buli. Ma estére közös sörbeszerzés, egy nagy lavórral.
Berúgás seggrészegre, aztán lesz, ami lesz – nálam ezt jelenti, hogy nem húzok ujjat a természettel.
Á, dehogyis. Allie! Allie, Allie, Allie. Kötözd le a karomat. Feléd nyújtom a csuklóm, Allie. És ahol neked tetszik. Nem orvosi célból, de döfd csak belém. Tessék, ha neked csak ez hiányzik. Vágj eret rajtam.

– Mit is mondott az imént a házasságról?

– Hogyan? Ja, csak azt, hogy a gyávák egyetlen kalandja az életben.

– Hát, ha nem haragszik meg érte, kedves uram, nekem nagyon is bevált a házasság. De maga bizonyára okosabb ember nálam, hiszen egyetemre jár.

– Én csak idéztem valakit – mondta Gregory. – De biztosíthatom, hogy az illetõ szaktekintély, és mindkettõnknél okosabb volt.

– Gondolom, annyira okos, hogy még Istenben se hitt.

Bizony, bizony, annyira okos, volt Gregory nyelve hegyén, pontosan annyira. De valamitõl visszafogta magát. Bátorsága csak addig terjedt, hogy szkeptikus barátai társaságában vonja kétségbe Isten létezését.

– És ha szabad kérdeznem, kedves uram, az az illetõ házasodós alkat volt?

Püff neki. Gregory is gondolt már erre – de mintha asszony nem szerepelt volna a történetben. Csakis szeretõk, ebben biztos volt.

– Nem hiszem, hogy – a maga szavaival – házasodós alkat lett volna.

– De hát akkor, uram, talán mégsem volt akkora szakértõ.

Réges-régen, jutott Gregory eszébe, a borbélyüzletek rossz hírben álltak, ahol semmittevõk gyûltek össze, hogy adják-vegyék a híreket, s ahol lanton és fidulán játszottak a vendégek szórakoztatására. Most mindez a reneszánszát élte, legalábbis Londonban. Az összes hely valóságos pletykabánya, mindenütt szól a zene, és stylistoké a bolt, akik az újságok társasági rovatában is szerepelnek. Elõször is fekete pulóveres lányok mossák meg a vendég haját. Ez már döfi! Nem kell otthon hajat mosni, mielõtt fodrászhoz megy az ember. Elég, ha lazán, köszönést intve becsûrünk az üzletbe, és letelepszünk egy színes magazinnal a kezünkben.

A házasságszakértõ tükröt hozott, és minden oldalról megmutatta két keze munkáját Gregorynak. Egész jó, ismerte el magában Gregory, kétoldalt rövid, hátul hosszúra hagyva. Nem olyan, mint némelyik csávóé az egyetemen, akik egyszerre, minden irányban növesztik a hajukat, szakálluk akár az õserdõ, fésületlen óangol birkabunda, hátul zsíros zuhatag, satöbbi, satöbbi. Ne húzzunk ujjat a természettel, illetve csak egy hangyányit, ez volt az igazi jelszava. Természet és civilizáció folytonos kötélhúzása, ez tart bennünket készenlétben. Igaz, itt igencsak elõtérbe furakodik a kérdés, hogy miként definiáljuk a természetet, illetve a civilizációt. Nem egyszerûen a vadállat vagy a burzsuj életmódjának követésérõl volt szó. Hanem… hát, mindenfélérõl. Gregory szíve hirtelen elszorult Allie miatt. Vágj rajtam eret, és kötözz meg. Ha egyszer visszaszerzi, nem fog annyira rátelepedni. De sajnos csak úgy tudta kettejüket elképzelni, hogy közel vannak egymáshoz, mint egy pár. Ez eleinte Allie-nek is tetszett, legalábbis nem tiltakozott.

Most vette csak észre, hogy a fodrász még mindig a kezében tartja a tükröt.

– Jó – mondta szórakozottan.

A fodrász üvegével lefelé tette le a tükröt, és Gregoryról lekerült az undormány nejlon hajvágó- kendõ. Puha pamacs hussant végig a gallérján, ami valahogy egy laza csuklójú jazzdobosra emlékeztette. Huss, huss. Még elõtte áll az élet, nem igaz?

Más nem tartózkodott az üzletben, a rádióból még mindig az a nyúlós trutyi szólt, mégis inkább a füle mellõl érkezõ halk hangot hallotta meg:

– És valamit a hétvégére, uram?

Naná, lett volna kedve válaszolni, egy vonatjegyet Londonba, egy idõpontot Vidal Sassoonnál, fél kiló sütnivaló kolbászt, egy karton barna sört, pár szál nikotinmentes cigit, agyzsibbasztó zenét, meg egy nõt, aki igazán szeret. Ehelyett õ is halkan szólalt meg:

– Egy csomag Durexet kérek.

Végre sikerült közös hangot találnia a fodrásszal. Kisétált a napra, kezdetét vehette a hétvége.

3 Indulás elõtt bement a fürdõszobába, kihúzta a karos borotválkozótükröt, átfordította a nagyítós oldalára, és elõkapta a körömollóját a mûanyag táskából. Elõször a szemöldökén kurtított meg néhány szálat, melyek úgy törtek elõ, mint afrik a matracból, majd félig elfordult, hogy lássa, nem kandikál-e ki a fülébõl is ez-az. Elintézte néhány nyisszantással. Enyhe rosszkedvvel nyomta föl az orrát, hogy ott is megvizsgálja, mi látszik az alagút elején. Rendkívül hosszút nem talált, egyelõre legalábbis nem. Megnedvesítette a törlõkendõ csücskét, és alaposan megdörzsölte vele a fölcimpája mögötti területet, végigszánkázott a porcos mélyedéseken, végül még egyszer jól benyomta a két mély, viaszos barlangba. A tükörképére nézve azt látta, hogy a füle olyan élénk- rózsaszín a sok nyomorgatástól, mint egy megszeppent kisfiúé, vagy egy csókolózni félénk diáké.

Hogy is hívják azt a lepedékféle izét, ami ott fehérlett a nedves kendõn? Elnevezte magában fülkéregnek. Az orvosok biztosan tudnak rá szakkifejezést. Lehetséges a fül mögött is gombás fertõzés, a lábgomba mintájára fülgomba? Nem valószínû, mert a terület túl száraz. Akkor talán mégiscsak megteszi a fülkéreg – lehet, hogy mindenkinek van rá magánhasználatú kifejezése, akkor pedig közös szóra nincs is szükség.

Szokatlan, hogy senki nem hozakodott elõ új névvel a birkanyírókra vagy a hajszobrászokra. Kezdetben borbélyok voltak, ma fodrászok. Pedig elég ritkán “fodorítanak”. “Stylist?” Mesterkélt és sznob hangzású. “Figaró”? Hû, de vicces. Humorosnak szánt kifejezés volt az is, amit manapság Allie- vel használtak. “Leugrom a bordélyházba” – szokta bejelenteni Allie-nek. Bordély, borbély. Sej, haj.

– Ööö, háromra vagyok bejelentve Kellyhez.

Sötétkékre lakkozott köröm haladt lefelé a ceruzával írt, csupa nagybetûs neveken.

– Megvan. Gregory?

Bólintott. Amikor elõször jelentkezett be telefonon, és kérték a nevét, még úgy felelt: “Cartwright”. Ezt csönd fogadta a vonal végén, úgyhogy hozzátette: “Mr. Cartwright”, és csak ezután jött rá, miért is volt a hallgatás. Most viszont láthatta fejjel lefelé a nevét a határidõnaplóban: GREGGORY.

– Kelly azonnal jön. Addig hadd mossuk meg.

Még ilyen sok év múltán is nehezére esett odaülni és fölvenni a testtartást. Talán a gerince miatt. Félig behunyt szem, a tarkó érzi a hajmosómedence hajlatát. Mint amikor hátúszás közben nem tudjuk, hány tempó még a medence fala. Ott hever az ember, nyaka a hideg porcelán szorításában, a torka szabad préda. Várakozás a guillotine bárdjára, fordított testhelyzetben.

Egy dagadt lány unottan dolgozott a fején, és a szokásos beszélgetés zajlott le közöttük.

– Nem túl meleg? Megvolt már a szabadság? Kér rá hajkondicionálót?

Közben a hajmosó behajlított tenyérrel, tessék-lássék védte a fülét a víztõl. Az évek során megtanult már-már jó kedélyû passzivitásba süppedni a bordélyházban. Amikor elõször kérdezte meg tõle egy vörös képû fodrásztanuló, hogy kér-e kondicionálót, még visszakérdezett, hogy “Szerinted?”, mert úgy gondolta, a haját felülnézetbõl szemlélõ leányzó jobban tudja megítélni, mire is van szüksége. A merev logika azt sugallta, hogy ha valamit kondicionálónak hívnak, az csakis javíthat a haj állapotán – másrészt minek kérdezõsködni, ha valójában nincs választási lehetõség? A tanácskéréssel pedig csak zavart okozott, ami az óvatos “A vendég dönt” kijelentéssel zárult. Ezek után csak annyit szokott felelni visszafogottan, hogy “Igen”, vagy hogy “Kösz, most nem” – ami épp eszébe jutott. Illetve még attól tette függõvé a választ, hogy a hajmosónak sikerült-e távol tartani a vizet a fülétõl.

A hajmosó figyelmesen visszavezette a székéhez, mintha a csöpögõ haj már a vakság elõszobája volna.

– Kávé? Tea?

– Semmit, köszönöm.

Azt nem lehet mondani, hogy lant és fidula szólt, és semmittevõk hada adta-vette a híreket. Ezzel szemben dübörgött a zene, volt italválaszték és sokféle színes lap. Hová lett vajon a Reveille meg a Tit-Bits, az öreg muksók két kedvence a régi idõkbõl, amikor még õ is a gumipárnán kucorgott? Kézbe vett egy Marie Claire-t – ha ezt a nõi magazint látják egy pasinál, az még nem kínos.

– Helló, Gregory, hogy s mint?

– Kösz, jól. És te?

– Egész tûrhetõen.

– Kelly, jó az új fejed.

– Hát, már untam a régit.

– Tényleg tetszik. Jól néz ki, klassz az esése. Te is szereted?

– Nem tudom, még szoknom kell.

– Pedig abszolút nyerõ.

Kelly elmosolyodott, Gregory visszamosolygott. Ez jól ment neki, a kedveskedés a vendég szerepében, komolyan vagy félig komolyan. Alig huszonöt évbe telt, míg rátalált a megfelelõ hangra.

– És akkor ma milyenre csináljuk?

A tükörben fölnézett a fodrásznõre – magas lány, az erõs frufruja tulajdonképpen nem is tetszett Gregorynak; úgy gondolta, túl szögletessé teszi az arcát. Bár ki tudja? Gregoryt nem izgatta a saját haja. Kelly megnyugtató társaság volt, gyorsan fölfogta: a vendég nem óhajt a nyaralásáról társalogni.

Mivel a válasz késett, Kelly azt javasolta:

– Mi lenne, ha pénz nem számít alapon mindent ugyanúgy csinálnánk, mint a legutóbb?

– Benne vagyok. – Ugyanúgy mint a múltkor, mint legközelebb és mindörökkön örökké.

A szalon légköre erõsen emlékeztetett egy jó hangulatú általános járóbeteg-rendelésre, ahol senkinek sincs komoly panasza. Gregory elég jól kezelte a helyzetet, társasági szorongása elmúlt. Az érettség apró diadalai. “Akkor, Gregory Cartwright, most foglalja össze számunkra az életét.” “Hát, már nem félek a vallástól és a borbélyoktól.” A keresztes vitézekhez sohasem csatlakozott, bárkik legyenek is; az iskolában és az egyetemen kerülte az izzó szemû térítõket; sõt már azt is tudta, mi a teendõ, ha valaki vasárnap délelõtt becsönget hozzá.

– Ez az Isten lesz – mondta ilyenkor Allie-nek. – Hagyd, majd elintézem.

A küszöbön takaros, udvarias emberpár, az egyikük gyakran fekete, s olykor egy megnyerõ gyermekcse is a kíséretükhöz tartozott. Provokációt kerülõ, szelíd nyitó mondatuk nagyjából így hangzott:

– Csak azért járunk házról házra, hogy megkérdezzük az emberektõl, nem aggasztja-e õket mai világunk állapota.

A dolog nyitja az volt, hogy a válaszban el kellett kerülni mind az õszinte igent, mind az önelégült nemet, mert az ugródeszkául szolgált ezeknek a jóembereknek. Gregory inkább nyájas, házigazdai mosollyal azonnal az elevenjükre tapintott.

– Térítés? – és mielõtt el tudták volna dönteni, hogy õk maguk igent vagy nemet mondjanak erre a brutálisan pontos megérzésre, Gregory fürgén le is zárta a beszélgetést. – Talán több szerencsével járnak a szomszédban.

Tulajdonképpen a legtöbbször jólesett neki, ha mosták a haját, a többi már csak rutinmûveletek sora volt. Az sem szerzett neki különösebb örömet, ha a fodrászlány teste hozzáért az övéhez, ami manapság úgyis természetesnek számított. Kelly egyszer-egyszer öntudatlanul nekidõl a csípõjével a felsõkarjának, vagy végighúzza rajta egy másik testrészét – és Kelly nem volt kimondottan túlöltözve. Rég elmúltak azok az idõk, amikor Gregory még azt hitte, hogy az õ kedvéért történik az egész, és hálát érzett, hogy a hajvágókendõ eltakarja az ölét. Ma már nem tudta elvonni a figyelmét a Marie Claire-rõl.

Kelly azt mesélte, hogy jelentkezett egy miami álláshirdetésre, egy nagy üdülõhajóra. Öt-hét-tíz nap hajókázás, utána kimenõ a parton, hogy elköltsd, amit megkerestél. Az egyik barátnõje már most is ezt csinálja. Jó bulinak tûnik.

– Izgalmas – mondta Gregory. – Mikor indulsz?

Miami veszélyes hely, nem? – tûnõdött magában. – Lövöldözés, kubaiak, aztán jönnek a hely- színelõk. Lee Harvey Oswald. Vajon biztonságban lesz? És hogy állunk a szexuális zaklatással az ilyen üdülõhajókon? Kelly elég csinos lány, illetve, bocsánat, ha már a Marie Claire van a kezemben: csinos hölgy. De bizonyos értelemben mégiscsak lány, ha egyszer félig-meddig szülõi aggodalmat vált ki a magafajta vendégbõl, aki otthon ül, utána elmegy a munkahelyére, majd levágatja a haját. Az életem, ismerte be magában Gregory, egyetlen gyáva kaland.

– Hány éves is vagy?

– Huszonhét – hangzott a felelet, mintha Kelly elérte volna az ifjúkor végsõ határát. Ha nem tesz azonnal lépéseket, élete végleg vakvágányra fut; csak pár hét, és úgy végzi, mint az a hajcsavarókban ülõ vén nyanya a szalon túlsó végén.

– Nekem is van egy lányom, aki majdnem ennyi idõs, egészen pontosan huszonöt. Úgy értem, van egy másik is. Két lányunk van – sehogy sem sikerült helyesen kifejeznie magát.

– Akkor mennyi ideje vagy nõs? – kérdezte Kelly, mint akit megdöbbentenek ezek a számadatok.

Gregory Kellyre nézett a tükörben.

– Huszonnyolc éve.

Kelly szája tátva maradt arra a gondolatra, hogy él a földön halandó, aki olyan irdatlan hosszú ideje házas, amennyi az õ teljes élete.

– A nagyobbik lányunk persze már kirepült, de Jenny még velünk lakik.

– Szép – mondta Kelly, de Gregory látta rajta, hogy ez már untatja. Elsõsorban a vendéget unja. Még egy öreg, ritkuló hajú muksó, nemsokára óvatosabban kell fésülni. Gyerünk Miamiba, és mihamarabb!

Valljuk be: Gregory félt a szextõl. Már nemigen tudta, mire való az. Jólesett, ha megesett. Úgy képzelte, hogy hátralévõ éveiben fokozatosan egyre ritkábban történik meg, majd elérkezik egy pillanat, s azután soha többé. De nem ettõl volt benne félelem. Sem azoktól az ijesztõ részletektõl, amelyek a magazinokban jelentek meg a témáról. Fiatalabb éveiben is tele voltak a lapok ijesztõ részletekkel, csakhogy akkor minden olyan világosnak és egyértelmûnek látszott. Fölállt a kádban, és Allie a szájába vette a farkát. Az egész dolog magától értõdött, az igazságának volt valami ellentmondást nem tûrõ jellege. Ma már azon töprengett, nem volt-e mindig tévedésben. Nem tudta, mire való a szex. És úgy érezte, nem tudja más sem – ami csöppet sem javított a helyzeten. Üvölteni lett volna kedve. Beleüvölteni a tükörbe, és megnézni, amint visszaüvölt saját magára.

Kelly csípõje Gregory bicepszénél járt – de nem a külsõ, hanem a belsõ íve ért hozzá. Legalább az egyik ifjúkori kérdésére megtudta a választ: igen, a fanszõrzet is õszül.

A borravaló miatt nem szorongott. Húszfontos címlet volt nála, tizenhét a hajvágásért, egy a hajmosónak, kettõ Kellynek. És a biztonság kedvéért, mert sosem lehet tudni, mikor emelik az árat, mindig magával vitt egy egyfontos érmét is. Õ már csak ilyen, ismert rá saját magára. Az a pasas, akinek egy tartalék font bújik meg a zsebében.

Kelly végzett a vágással, és közvetlenül Gregory mögött állt. Két melle a feje két oldalán bukkant elõ. Gregory pajeszát mindkét oldalon a hüvelyk- és a mutatóujja közé fogta, majd félrenézett. Régi trükkje volt ez. Egy kicsit mindenkinek aszimmetrikus a feje, magyarázta, ezért ha szemmértékkel akarná eldönteni, könnyen hibázhatna. Inkább az ujjaival mérte meg, hogy egyformák-e, s közben a pénztár meg az utca felé fordult. Miami felé.

Elégedett volt az eredménnyel. Elõvette a hajszárítót, és az ujjaival fölborzolta Gregory haját – a hatás megmarad lefekvésig. Ekkor már gépiesen dolgozott, és valószínûleg azt számolgatta, ki tud-e ugrani cigiért, mielõtt a következõ vizes fejet átirányítják hozzá. A gépiesség miatt pedig minden alkalommal megfeledkezett magáról, és hozta a tükröt.

Vakmerõ tett volt ez Gregory részérõl; pár évvel korábban történt. Lázadás a szemét tükör zsarnoksága ellen. Egyik oldal, másik oldal. Negyven éve, sõt több is, hogy borbélyhoz, fodrászhoz, bordélyházba jár, és minden alkalommal béketûrõen bólogatott, akár fölismerte a tükörben a saját tarkóját, akár nem. Mosoly, biccentés, és ugyanennek a látványa a ferdén tartott üvegben, olykor szóbeli megerõsítés, hogy “Remek”, vagy “Így sokkal jobb”, esetleg “Pont így gondoltam” vagy “Köszönöm”. Ha horogkeresztet nyírtak volna a tarkójára, valószínûleg akkor is úgy tesz, mintha elégedett volna. Ám egy napon arra gondolt, A fene se akarja látni a tarkómat. Ha elöl rendben van, nem lesz baj vele hátul sem. Hogy ez nagyképûség? Korántsem. Inkább logika. Büszke volt a kezdeményezésére. Kelly persze mindig elfelejtette, de annyi baj legyen. Sõt még jobb is volt így, hiszen félénken kivívott gyõzelme alkalomról alkalomra megismétlõdött. Már érkezett is Kelly, a lelke Miamiban, markában a himbálódzó tükör, Gregory pedig fölemelte a kezét, arcára kiült az ilyenkor szokásos, önelégült mosoly, és így mondta:

– Nem kell.

FORDÍTOTTA BARABÁS ANDRÁS