A Tudó virágai

[Az Álmoskönyvből]

I.

Éjszakai járaton utaztam, régi csuklós buszon,
kevesen voltunk rajta, én társaságban,
középkorú nõkkel, sötét és hideg,
éjszaka vagy kora hajnal,
a hátamon óriási hátizsák.
Mondtam a többieknek, nem megyek velük el
a végállomásig, mert ha eggyel hamarabb
szállok le, még föl tudok ugrani
a Tudóhoz, de ne aggódjanak,
így éppen oda fogok érni
(bár azt nem tudtam, hova oda).
Éreztem, hogy a medencémnél feszül a bõr,
a hasamra pillantottam,
láttam: állapotos vagyok,
a Tudó is látta,
örvendtünk mind a ketten,
sõt hangosan nevettünk.
Felhúztam a blúzomat —
kibuggyant kosárlabdányi pocakom,
bõrömön átütöttek a kék erek.
Akkor már nála voltunk,
a kisszobában, a kanapénál álltunk,
s az íróasztal mellett, egy kis asztalkán
pálmaszerû növény cserépben.

II.

A második álom veszekedés után játszódott,
reméltem, hogy ki fogunk békülni,
a feszültség mégis szinte elviselhetetlen volt,
mintha teniszlabda duzzadna torkomban.
Koszos ágyterítõvel letakart, nagy,
kockaféle fotelben ültem Bökõéknél,
egyedül egy üres szobában,
jobban mondva tele volt bútorokkal,
egész sor hatalmas, sötétbarna szekrény,
komódok, ovális asztal, nehéz székek
nyomasztó zsúfoltságban.
Közvetlenül mellettem vitrines éjjeliszekrény,

A világirodalom kopott táblájú remekeivel:
szürke, világoszöld, okker, rózsaszín kötetek,
Balzac, Jack London, Csehov, antológiák,
kör alakú, horgolt terítõn ólomkristály váza
gallérszerû celofánba csomagolt,
kisebb csokor kálaszerû virággal,
tudtam, hogy a Tudótól kaptam;
a fiúk a konyhában italoztak.
Kihúztam remegõ kézzel két szálat a kötésbõl,
és a narancssárgás fényben
elropogtattam vastag, csõszerû,
jó lédús szárukat.

III.

Unokabátyám megkért, hogy vigyázzak
barna szemû, kedves vizslájára,
de résen kell lenni, mert visszatalál hozzá;
rögtönzött is egy kis bemutatót,
aztán fölszállt a távolsági buszra.
Elindultam a kutyával az állomás felé,
Emõdön, de mire átértem a sorompón,
már Felsõzsolcán voltam, és a Tudó is ott volt –
ameddig a szem ellát, itt minden
a miénk volt, mármint a dédnagyapámé,
fejtegette rezignáltan.
Poroszkáltunk a verõfényes szántón,
egyszer csak három kutya rontott ránk,
az egyik sharpei, mint Bökõé, és két keverék:
egy szintén megtermett foltos meg egy pici fekete,
és tudtam, hogy harap mind a három –
ott acsarkodtak a kezemet rágva.
Megnémultam a kétségbeeséstõl,
de a Tudó mondta, hogy nem fognak bántani,
és igaza lett, mert amikor ráfordult
a földútra egy nagy piros traktor,
hason csúszva szûköltek a félelemtõl,
én meg úgy próbáltam rájuk feküdni,
hogy takarjam mindhármuk szemét.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.