“Az én időmben…”

– Hogy találkozott a férjével?

– Huszonöt évesen mentem férjhez. Õ harmincöt volt. Akkor láttam elõször, amikor eljött hozzánk megkérni a kezem. Õ se látott engem azelõtt. A sógorával jött. Aztán párszor találkoztunk. Akkoriban karácsonykor meg húsvétkor nem lehetett házasodni. Úgyhogy hat hétig jártam jegyben.

– Megcsókolta azután, hogy eljegyezték egymást?

– Megcsókolni? Egész életemben nem csókoltam meg. Istenem! Micsoda szégyen lett volna! Hogy megcsókolni? Még mit nem!

De mondok én magának valamit! Az én uram engem csalással vett el! A török háborúban megsebesült, és fájt a lába. Állni is alig bírt! Kivárt, míg a seb begyógyult, akkor vett el engem. Tudtam én, hogy megsérült, de azt nem, hogy fáj a lába. Hosz<->szú ing volt rajta elfedte a térdét, semmi se látszott rajta. Még csak nem is sántított. Ha tudom, hogy ilyen állapotban van, dehogy megyek hozzá! De hát úgy látszik, ez az én sorsom. És a sors mindennél erõsebb. Hát szóval, mire megtudtam, hogy mi van, már késõ volt. Akkor már semmit se tehettem. De még ha tudom is, tán akkor is hozzámegyek. Nem könnyû kikosarazni egy embert, ha a család azt mondja, hogy hozzá kell mennem. (…)

– Meséljen az esküvõjérõl!

– Házas életem elsõ éjszakáját egy ágyban töltöttem két sógorommal. Ez volt a szokás. A menyasszony az elsõ éjjel nem a férjével hált. Mert hozzá kell szoknia az új családjához. Mindenki idegen neki. Még a férje is. Ugyanúgy levetkõztünk, mint amikor lefekszik az ember. De úgy voltam velük, mintha a testvéreim lettek volna. Egyáltalán nem tartottam ettõl, nem tartottam tõle jobban, mint ha a saját testvéreimmel aludtam volna. Na ilyen félelem nincs bennünk. Mert van becsületünk. A férfiak tisztelik az asszonyokat. Megvédenek minket, nem bántanak bennünket. Hogy is bántanának! Elõ nem fordulhatott, hogy a sógor hozzáérjen a fivére nejéhez! Na hát így volt ez a sógorokkal alvás, ahogy elmondtam.

Másnap meglátogatott a családom, a szüleim meg a fivéreim. Na akkor éjjel meg az anyámmal aludtam. És aztán aludtam a férjemmel, hogy elmentek. Persze tartottam tõle. Elvégre idegen volt. De normális is, hogy féltem. Maga talán nem félt volna, ha le kell feküdnie egy idegen férfival? Minden nõ fél ilyen helyzetben. Eszes ember volt az uram, bár nem járt iskolába. A földeken dolgozott. Még kocsit is készített, lovakat fogott elébe, és úgy járt a városba. (…)

– Éheztek valaha is?

– Rengeteg ennivalónk volt, sok krumpli, búza, rozs, hús meg joghurt. Csak akkor éheztünk, amikor jöttek a német katonák. Majd éhen haltunk! Késsel a kezünkben kimentünk, és kerestünk olyan füveket, amik nem mérgezõek. Aztán megfõztük õket. Ha valakinek volt állata, és meg tudta fejni, hozzáadták a fûhöz a tejet, és azt ették. Akinek nem volt teje, az anélkül ette a puszta füvet. Sokáig tartott ez az idõ.

A háborúban sokan éhen haltak. Egyszer, ahogy hazafelé mentünk a városba, a nõvéremmel találtunk egy halott férfit. Meg se próbáltunk segíteni rajta, annyira féltünk. Szóhoz se jutottunk, annyira féltünk. A halálnak fontos szerepe van az életünkben. Ha valamit, hát a halált meg a szegénységet azt ismertük. Jól ismertük. Nagyon jól.

– Megerõszakolta az ellenség a nõket?

– A németek soha senkit ne erõszakoltak meg. És a törökök se. Nagyon féltek a nõk, de ilyesmi sose történt Crna Gorában. Viszont voltak olyan lányok, akik önszántukból elmentek a katonákkal. Na az nem volt jó a családjuknak. Nem bizony. De azt nem tudom megmondani, megerõszakoltak-e valakiket, mert én a saját dolgommal törõdtem. Annyi gyereket kellett etetni meg a gondozni! Mit tudtam én, mi történik a házon kívül! Nagyon sok volt a munka. Nagyon sok. (…)

– És a férjek bántalmazták a feleségüket?

– Voltak olyan férjek, akik verték az asszonyt, de csak akkor, ha valami rosszat csinált. De a nõnek nem volt szabad kiáltozni. Volt olyan férfi, aki neje hajára rácsukta egy láda fedelét (a nõknek általában hosszú hajuk volt), és úgy verte. Az asszonynak nem volt szabad mukkannia se. Ha panaszkodott, csak magának ártott, inkább tûrt. Az én idõmben nem volt olyan, hogy egy férj megölje a feleségét, de ma tudom, hogy megesik az ilyesmi. Ma minden másképp van. Nagyon másképp. Az emberek nem tisztelik úgy egymást, ahogy annak idején.

Ha az én családomból engem valaki megpróbált volna megverni, hát ott hagyom. Az én uram engem sose vert. Miért is vert volna, amikor mindent olyan tisztességesen és jól csináltam. Persze vannak féltékeny emberek, akik ezért verik az asz<->szonyt. De hát miért tûri el? Persze sok mindent nem tehet. A férjek azt csinálnak, amit akarnak. Minden férfi. Maguknál is? A férfiak azok férfiak. Az emberek közt a féltékenység a legrosszabb. Az ilyen otthont elkerüli a jó szerencse, meg a jóság. A féltékeny emberek ostobaságokat mûvelnek. Isten ne hagyná!

Volt olyan asszony, akit megvertek, elszökött, de aztán visszatért. Vagy mert sajnálta az urát, vagy mert a családja visszaküldte. A szülõk nem szeretik, ha a férjezett lányuk visszamegy. Volt egy bizonyos Pavle, aki folyton verte a nejét. Nagyon féltékeny volt rá. Ahányszor megverte, az asszony mindig elment, de aztán visszatért. Egyszer aztán olyan csúnyán összeverte, hogy beteg lett az asszony. Pavle elvitte ugyan kórházba, de végül meghalt. Késõ volt, mire kórházba került. Pavle annyira sajnálta, hogy soha többé nem nõsült meg. De nem került börtönbe. Ki ítélte volna el? Hiszen a felesége volt! (…)

– Annyi szerettét eltemette már, biztosan nagyon gyászolta õket.

– Az én idõmben becstelenségnek számított, ha egy nõ sírt az ura után; még fiáért se ejthetett egy könnyet se. Én se hullattam könnyeket a férjemért, amikor meghalt? Tudja mikor hullattam érte köny<->nyeket? Amikor elmentem a nyugdíjamért. Nagy tömeg volt a hivatalban, lökdöstek engem a népek. Én meg azt gondoltam: “Jaj, ha az én uram élne, bizony nem lökdösnének engem!” Na akkor elsírtam magam. Nem volt, aki megvédjen. Nem maradt senkim, csak egy sógorom. A többiek mind elmentek. A montenegrói nõknek az uruk a védelmezõjük. Hát ezért kell az asszonyoknak jól viselkedniük, és tisztelniük õket. Mert az uruk. Az uruk. És az urukat tisztelniük kell.

Hogy kisírjam a szemem miatta, amikor meghalt? Hogy emésszem magam? Isten ments, hogy emész<->szem magam az uram miatt! Egyetlen könnyet se ejtettem. Voltak nõk, akik kicsit sírtak az uruk után, de inkább a fiuk után sírnak. Az a legnagyobb fájdalom a világon. Annál csak az nagyobb, ha az ember a fivérét veszti el. Kívánom, hogy maga ezt sose tudja meg!

– Mesélt már arról, milyen nehéz élete volt. Ha most lehetne egy kívánsága, mi volna az?

– Azt kívánom, hogy a családom egészségben éljen, én pedig holnap dobjam fel a talpam, hogy kevesebbet szenvedjek. Túl sokat éltem már. Túl sok évet. Nem jó ilyen sokáig élni. Nem jó. Nem jó.

FORDÍTOTTA NAGY MÓNIKA ZSUZSANNA

Zorka Milich: A Stranger’s Supper: an oral history of Centenarian women in Montenegro. New York, Twayne Publishers, 1995, 80–85. A kötet szerzõje századik életévüket betöltött montenegrói asszonyokkal készített interjút arról, milyen volt az életük egykor, a hagyományos, törzsi keretek között.

Kategória: Archívum  |  Rovat: ÖV ALATT  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.