Nem tudom, másutt mi van,
de itt a Földön szinte minden.
Gyártanak széket, bánatot,
ollót, hegedût, gyengédséget és tranzisztorokat,
víztárolót, viccet és kávéscsészét.

Lehet, hogy másutt mindenbõl több van,
csak valamiért festmények nincsenek,
filmszínházak, pirog, vagy zsebkendõ a könnyhöz.

Itt vannak tájak, több is a kelleténél.
Némelyiket jobban szeretheted,
saját nyelveden szólíthatod
és óvhatod a bajól.

Lehet, hogy másutt is vannak hasonló helyek,
de senki sem tartja szépnek õket.

Mint nem sok helyen vagy talán sehol,
személyes tested is van itt,
megfelelõ felszereléssel,
hogy saját gyerekeiddel tetézd a másokéit.
Kéz, láb, ámuló fej is jár vele.

A tudatlanság itt serény,
szüntelen számol, összevet, méricskél valamit,
gyököket von, és tanulságokat le.

Tudom, mire gondolsz.
Itt semmi sem tartós,
mert az elemek markában vagyunk öröktõl örökké.
De gondold meg – õk fáradékonyak,
néha kell nekik egy hosszú pihenõ
a következõig.

És tudom, még mire gondolsz.
Háborúk, háborúk, háborúk.
De azok között is vannak szünetek.
Vigyázz – az emberek gonoszak.
Pihenj – az emberek jók.
Vigyázzban pusztaságokat teremtünk.
Pihenjben arcunk verejtékével építjük fel a házat,
és mindjárt bele is költözünk.

Az élet a földön elég olcsó.
Az álmokért például fityinget sem fizetsz.
Az ámításért – csak ha kiderül.
Egy test birtoklásáért – csak testet adsz.

És mintha ez mind nem volna elég,
jegy nélkül ülsz a bolygók körhintáján,
mely potyán repít tovább tejutak forgatagába,
hol olyan szédítõen iramlik az idõ,
hogy itt a Földön semmi se rezdül.

Mert hát nézz csak körül:
ugyanott áll az asztal,
rajta a papírlap, ahová letetted,
az ablak résén át csak levegõ lebben,
és a falakon sincs rémítõ repedés,
amelyen át kisodorhatna innen.

FORDÍTOTTA CSORDÁS GÁBOR

A vers a Twórczość 2008/2. számában jelent meg.