A tacepaótól a blogig

A független önkifejezés útjai Kínában

Világszerte élénk figyelem kíséri az internet kínai térhódítását. A kilencvenes évek közepe óta exponenciális növekedés tapasztalható: lassú, langyos kezdet után Kínába egyszer csak berobbant az internet. Kereskedelmi internetszolgáltatók 1996-tól léteznek az országban. 1997-ben még csak 630 ezer felhasználót tartottak nyilván, de ez a szám 2006 végére 137 millióra nõtt, ráadásul ebbõl 90,7 millióan már szélessávú internetet vettek igénybe.1 Internetezõk számában Kína ma a második helyen áll a világon, közvetlenül az Egyesült Államok mögött.2 A világ minden tizedik internetezõje kínai. Igaz ugyan, hogy az ország össznépességéhez mérten az adatok nem ennyire lehengerlõek: a 9,9%-os internet-penetrációval Kína jócskán a fejlett országok alatt marad, sõt még szomszédait, Tajvant és Dél-Koreát is maga elé engedi. Ám az alacsony penetráció egyúttal azt is jelenti, hogy még óriási lehetõségek vannak ezen a téren.

Az internetes paletta arányait tekintve a hírolvasás és az információkeresés mellett a BBS és a blog Kínában jóval népszerûbb, mint máshol. A rendelkezésre álló közvéleménykutatási adatok szerint a kínai internetezõk körülbelül fele aktív valamelyik online fórumon, és körülbelül egyharmaduk blogozik.3 Mindkét forma arra ad lehetõséget, hogy a felhasználó egyszerûen, különösebb technikai szakértelem nélkül véleményt nyilvánítson az interneten. A BBS (elektronikus faliújság vagy online fórum) több anonimitást nyújt, míg a blogok inkább márkanévvel jelölik íróikat, akiknek valós személye – mint látni fogjuk – képtelen írói álnevük ellenére is általában ismert. Az elsõ blogszolgáltatók 2002-ben kezdték meg mûködésüket Kínában, de néhány évig a BBS-ek árnyékában maradtak. Csak amikor 2005-ben a kormány lecsapott a legszabadszájúbb fórumokra, pártolt át sok felhasználó a blogokhoz. Így kezdõdött a blog nagy karrierje.4

Vajon az internet, sõt még inkább a BBS és a blog betöltheti-e ugyanazt a szerepet Kínában, amit a szamizdat betöltött a többi kommunista országban? A válasz, de már maga a felvetés is azon múlik, hogyan értelmezzük a szamizdat szerepét és hatását. Egyértelmû válasz valószínûleg nincs. Létezik azonban legalább két jól körülhatárolható terület, ahol mégiscsak van értelme összevetni az önálló megjelenés e két formáját: az elsõ a szamizdat és az online megjelenés mint önkifejezési forma, a második pedig szerepük az alternatív nyilvános tér létrehozásában.

Még a fenti szûkítés után is szükségképpen spekulatív marad mindenféle párhuzam. A történelem szeszélye folytán csak feltételezésekkel élhetünk: mi lett volna a szamizdattal az internet korszakában? Az elsõ laptopokat, sõt asztali számítógépeket már használták ugyan a szamizdat végefelé Közép- és Kelet-Európában, de használati körük nem a terjesztésre, csak grafikai tervezésre és nyomtatásra korlátozódott. Ez is annyira szûk körû volt és annyira az utolsó pillanatban történt, hogy lehetetlen következtetéseket levonnunk belõle. Az internet forradalma túl késõn érkezett ahhoz, hogy az európai szamizdattal összefonódhasson.

Lényegét tekintve az internet ellentéte is a szamizdatnak, hiszen az utóbbi zárt társadalmakat feltételez, ahol nem is lehetett jelen az információcsere és a határok nélküli tömeges terjesztés ilyen hatékony eszköze. Más szóval, a kelet-európai kommunista országok soha nem engedték volna be az internetet kicsi uradalmaikba – ha beengedik, teljesen más rendszerré kellett volna alakulniuk. Pontosan ez történt Kínában az utóbbi nagyjából egy évtizedben: a világhálóra csatlakozott Kína legalább annyira eltér a hajdani szovjet blokk országaitól, mint saját múltbeli, maoista lényétõl. Olyan óriási átalakuláson ment keresztül, hogy nincs is értelme összevetni a régebbi kommunista társadalmakkal. És ahogy a kommunizmus ismert formáját felváltotta a mostani kínai rendszer, éppúgy írta felül az internet a szamizdat hagyományos formáit.

Mindezeket elõrebocsátva, hadd próbálkozzunk meg mégiscsak valamiféle összehasonlítással. Elõször viszont romboljuk le azt a sok tévhitet, amely az internet lehetséges társadalmi és politikai hatásaival, az internetes cenzúrával és a kínai öncenzúrával kapcsolatban mindenfelé kering. Nem kell feltétlenül a kelet-európai szamizdathoz nyúlnunk összehasonlításért, hiszen Kínának saját, gazdag hagyománya van a földalatti és nemhivatalos sajtó terén. Kezdjük hát azzal, hogyan festett a szamizdat a kommunista Kínában még az internet elõtt.

Nyomtatott, falra ragasztott
és stencilezett papírok: a nemhivatalos
kínai sajtó a kilencvenes évek előtt

A kommunista Kínában – legalábbis a kulturális forradalomig – kevés volt a nyílt ellenvélemény. Akik vállaltan antikommunisták voltak, jobbára elhagyták az országot a polgárháború (1946–49) utáni idõszakban, a többiek – sok rendszerhû emberrel együtt – az ötvenes évek elejének kampányaiban vesztették életüket. Olyannyira kevés volt a nyílt ellenvélemény, hogy a hatóságoknak mesterségesen kreálniuk kellett: errõl szólt a “virágozzék száz virág”-kampány 1956-ban, amely ürügyet szolgáltatott egy újabb szükségtelen, véres tisztogatáshoz.

Mao “nagy ugrás” néven elhíresült gazdasági kísérletének (1958–59) óriási kudarca nyilvánvaló volt: a “három keserves év” (1959–62) alatt éhen haltak számát 20 és 43 millió közé teszik. Ezt már nem hagyhatták szó nélkül a pártban, és a néha alig leplezett kritika megjelent a hivatalos médiában, valamint a különbözõ pártfórumokon. Olyan feszültséget keltett a politikai elit soraiban, hogy az végül nyílt konfliktusban robbant a pártvezetésen belül, és csaknem az egész rendszer összeomlásához vezetett a kulturális forradalom idején, 1966 és 1969 – más számítás szerint 1966 és 1976 – között.

Ez a zûrzavaros idõszak végre utat nyitott az eltérõ, nemhivatalos véleménynek, gyakran olyan formában, amely már-már szamizdatnak tekinthetõ. A felsõ vezetésben megjelenõ konfliktus, majd az egységes hatalom összeomlása nyomán a társadalom egészében is felszínre tört mindaz a feszültség, amely a kommunista kormányzás elõzõ tizenhét éve alatt felgyülemlett. Az 1949 után létrejött rendszer gyakorlatilag “osztály-apartheidet” hozott létre az egyébként meglehetõsen homogén társadalomban. Mindenki hivatalos “osztálybesorolást” kapott (jieji luxian), és ennek alapján jól elkülönülõ csoportokba (“osztályokba”) került, amelynek semmi köze sem volt az illetõ társadalmi helyzetéhez vagy politikai hovatartozásához – egyedül az döntötte el, hogy családja az 1949-es forradalom idején hol állt. Ez a merev besorolás határozta meg az egyén társadalmi mobilitását – vagy inkább immobilitását –, még azokét is, akik 1949 után születtek bele ebbe az átszabott társadalomba. Az “osztálybesorolás”, amelyet ellenzõi aztán “vérvonal-elméletnek” (xuetonglun) hívtak a kulturális forradalom idején, örökletes hierarchiát hozott létre, amely a társadalmat ellenséges táborokra osztotta.

A vezetésen belüli konfliktus és a központi hatalom összeomlása nyomán heves harc tört ki a kirekesztett vesztesek és a rendszer felemelte nyertesek között – a küzdelem csaknem nyílt polgárháborúvá fajult. Ugyan érdekeik homlokegyenest ellentétesek voltak, mindkét oldal azt állította, hogy õ Mao elnök igazi követõje, és retorikájában ugyanúgy Mao gyakran homályos vagy irreleváns idézeteivel és rejtvényszerû “legfrissebb útmutatásaival” vagdalózott. Valós érdekeit egyik oldal sem fogalmazta meg, nemhogy kifejezte volna – ehelyett inkább bizarr verbális akrobatikához folyamodott, amely tovább fokozta az általános káoszt.

Az érvelés, még inkább a bírálat és a személyes támadás kezdetben kézzel írott és falra ragasztott “nagy-írásjegyes-plakátok”, azaz tacepaók (dazibao) formájában jelent meg. Késõbb, az érvek finomodásával a viták a fél- vagy nemhivatalos újságok oldalaira kerültek át, amelyeket egy-egy vörösgárdista frakció adott ki az “osztálybesorolás” (vagy “vérvonal”) egyik vagy másik oldalán. Ezeket a “kis újságokat” (xiao bao) egyszerû technológiával nyomtatták, viszonylag kis példányszámban, a cenzúra megkerülésével. Legtöbbjük sosem emelkedett a mechanikus retorika és a primitív ideológia szintje fölé, mégis akadt néhány szerzõ, sõt késõbb egy-egy csoport is, akinek sikerült átlépnie a besorolást (az osztály-, vérségi vagy egyéb besorolást), és eljutott az önálló véleménynyilvánításig, függetlenedve az összes kurrens politikai dogmától.5

Ezt a független véleményt nem kötötte elõzetes cenzúra, de természetesen ki volt téve a megtorlás veszélyének. A mozgalom egyik elsõ mártírját, a tizenkilenc éves diákot, Jü Lo-kót (Yu Luoke) máig a szabad véleménynyilvánítás úttörõjének tartják – bár neve ritkán jelenik meg a médiában. Jüt 1966-ban végezték ki, mert kiadott egy saját maga által írt könyvecskét, amelyben a “vérvonal-elméletet” feudális atavizmusnak minõsíti. (A sors iróniája, hogy nézetei közül hamarosan többet is átvettek a hivatalosan is elfogadott “lázadó” vörösgárdista frakciók.) A “lázadó” frakciók némelyike késõbb saját elméletét is megfogalmazta arról, mi folyik Kínában, és politikai manifesztumok vagy elméleti és vitacikkek formájában közzé is tette. Ezek az önfejû csoportok jókora árat is fizettek mindezért, amikor Mao végül jóváhagyta, hogy központilag számolják fel az összes irányíthatatlanná vált vörösgárdista frakciót. Legtöbb szószólójuk így hosszas átnevelésben részesült: munkatáborokba deportálták õket távoli, elmaradott vidékekre, ahonnan sokan csak tíz év elteltével szabadultak.

Az egykori vörösgárdisták némelyike mégiscsak újra megjelent az elsõ igazi nagy szamizdat-korszakban, a “demokrácia fala mozgalomban” (1978–79). Mao 1976-ban meghalt, Teng Hsziao-ping (Deng Xiaoping) sikeresen felülkerekedett Mao maradék csatlósain, ezután indult az említett mozgalom. A kulturális forradalom okozta keserû kiábrándulás és a munkatáborban eltöltött évek után a visszatérõk lelkesen vetették bele magukat a kiadói tevékenységbe. Tíz évvel korábban, a vörösgárdista újságok kiadásakor megtanulták a stencilgép és egyéb nyomtatási technikák használatát, és most Teng Hsziao-ping felhívása az “elme felszabadítására” (jiefang sixiang) és az “igazság keresésére a tények alapján” (shishi qiu shi) újból mozgósította õket. Kézzel írt tacepaók árasztották el a Peking belvárosában lévõ Hszi-tan (Xidan) utca falát, és megjelentek az elsõ valódiszamizdat folyóiratok Pekingi tavasz (Beijing zhi chun), Ma (Jintian) és hasonló címekkel. Volt köztük politikai jellegû (mint a Pekingi tavasz), és akadt, amely nemhivatalos irodalmat publikált (mint a Ma).6

A mozgalom legjelentõsebb személyiségévé Vej Csing-seng (Wei Jingsheng) vált, a vörösgárdistából lett villanyszerelõ. Vej írta a korszak legnépszerûbb cikkét “Az ötödik modernizáció” címmel, és ugyancsak õ adta ki a Felfedezések (Tansuo) címû szamizdat folyóiratot. Tisztánlátásával és bátorságával, hogy kimondja a kimondhatatlant, messze meghaladta korának uralkodó közbeszédét, amely még nem szakadt el a kommunista retorikától. Míg mások éljenezték a négy modernizáció hivatalos politikáját, Vej nyíltan kimondta, hogy az ötödik, azaz a demokratizálás nélkül a többi négy értelmetlen. Míg mások felszabadítóként ünnepelték Teng Hsziao-pinget, Vej következetesen “új diktátorként” emlegette.

Ezt már a Teng Hsziao-pinget körülvevõ új vezetés sem nézte szó nélkül. Ekkorra megszilárdította újonnan szerzett hatalmát, és nem volt már szüksége a tömegek támogatására a maradék maoista erõkkel szemben. 1979 márciusában Teng maga rendelte el Vej letartóztatását, egy éven belül pedig az egész mozgalmat feloszlatták, folyóirataival együtt. Vejt kirakatperben tizenöt év börtönre ítélték, a szamizdat folyóiratok pedig megszûntek a tisztogatás során. Néhányuk, mint például az imént említett Pekingi tavasz és a Ma,késõbb újraéledtek nyugaton, tamizdat formában.

A tisztogatás gyakorlatilag felszámolta a szamizdatnak minõsíthetõ folyóiratkiadást Kínában. A következõ nagy hullámot, az 1989-es Tienanmen téri tüntetéseket nem kísérte jelentõs nemhivatalos sajtó. A mozgalom idején a hivatalos média cenzúra nélkül mûködött, nem volt hát szükség alternatív publikációkra. A június 4-i véres leszámolást követõ kegyetlen elnyomás pedig lehetetlenné tette a szamizdat bármely formáját. Külföldön tanuló kínai diákok egy ideig kísérletezgettek az új technológiával: faxon küldtek haza kormányellenes anyagokat. Ez azonban csak kevéssé hatékonynak bizonyult.

Kína a kilencvenes évek közepére tért magához Tienanmen után, amikorra is a társadalom gyökeresen megváltozott. Az új piacpolitika, amelyet Teng Hsziao-ping a legendás 1992-es dél-kínai körútján elindított, teljesen átformálta a gazdaságot és vele együtt a társadalom jó részét. Az átalakulás olyan mértékû volt, hogy Kína, a névleg kommunista ország nem csupán csatlakozott a hidegháború utáni globalizáció felgyorsult folyamatához, hanem annak meghatározó erejévé vált. Ugyanez az átalakulás kövezte ki az utat a bontakozó internet-forradalom elõtt, még ha kezdetben kissé lassan is. És ugyanez a gazdasági és társadalmi átalakulás az oka, hogy a kínai internet annyira eltér az egykori kínai vagy közép- és kelet-európai szamizdat publikációktól. A társadalom megváltozott, és vele változtak önkifejezési formái is.

A félig üres vagy félig tele pohár esete:
önkifejezés és cenzúra a kínai interneten

Teng 1992-es dél-kínai körútja új egyezséget ajánlott a kínaiaknak. A ’80-as évek langyos kísérletezgetése után a kapitalizmus most zöld utat kapott. A kínaiak végre élhettek régóta szunnyadó gazdasági lehetõségeikkel, és elindulhattak az anyagi boldogulás útján. A gazdagodás nem volt többé tabu – sõt, hirtelen ez vált elismertté. És ami még ennél is több: az emberek végre anélkül élvezhették munkájuk (és mások munkája) gyümölcsét, hogy az állam különösebben beleszólt volna az életükbe. Otthon nagyjából azt csinálnak, amit akarnak, csak ne akarják megkérdõjelezni a párt hatalmi monopóliumát. Még csak szeretniük sem kell a pártot – csak ne szidják nyilvánosan.

Ez az ideológiai puccs sikertörténet lett. A párt biztosította vele továbbélését, a “tömegek” pedig új életcélt kaptak. Kína feltöltõdött energiával, és elkezdte hosszú menetelését a jólét felé. A prioritások megváltoztak, ahogy megváltoztak a lehetséges konfliktusok is. A “mi és õk” a politika és az ideológia területérõl a gazdaság területére került át. Sok kínai közember számára többé nem a párt és az állam zaklatása a zavaró – sokkal inkább a külföld által bevezetett vízum- és importkorlátozások. Kína fejest ugrott a globalizációba, ami új világszemlélettel is jár. Az eddig példaképnek tartott országok most versenytársakká váltak, akik alig gyõzik “menedzselni” Kína felemelkedését.

Kína gazdasági és geopolitikai felemelkedése nem minden polgárának válik hasznára, a lakosság döntõ hányada mégis büszke országa teljesítményére. A kínai átlagember, ha kritizálja is a kommunista pártot, országa világban elfoglalt helyével igencsak elégedett. Úgy érzi, az ország elért valamit, és ezt ismerje el a külvilág is.

Ez az új büszkeség és mellette a politikai ambivalencia (vagy sok esetben közömbösség) teljesen más, mint az 1989 elõtti Kelet-Európa közhangulata. Ugyanígy teljesen más az az újdonsült szabadság, amirõl a hagyományos kommunizmusban hallani sem lehetett volna. A kínaiak utaznak, nemzetközi üzleteket kötnek, amerikai, japán, ausztrál vagy európai egyetemekre küldik a gyerekeiket, és olyan luxuscikkeket vásárolnak, amelyekhez az ancien régime alatt csak a legfelsõ vezetõk juthattak hozzá.

Megváltozott az információáramlás is. Sok korlátozás van ugyan a kínai médiában, de ez nem az az átfogó cenzúra, amely a hajdani kommunista országok minden nyomtatott vagy sugárzott anyagát ellenõrizte. Az újságok és folyóiratok állami támogatása csökkent vagy teljesen megszûnt, és ma már a legtöbb kiadó úszik vagy elsüllyed a piacon. Sok újság népszerû heti melléklettel jelentkezik vagy bulvár-verziójának piacbarát tartalmával igyekszik kielégíteni olvasói igényeit. Szerkesztõik óvatosan navigálnak a két akarat között: az egyik oldalon a propagandaosztályok, a másikon az olvasók nyomják õket. A megengedhetõség határai nem mindig egyértelmûek, és sok újságíró igyekszik “csuszát ütni” (da cabian qiu), vagyis folyamatosan próbálgatja a határokat. Idõrõl idõre akad olyan újságíró, aki valahol bajba kerül amiatt, hogy túl messzire ment, de ez már nem a régi szovjet vagy maoista rendszer: ezek az emberek nem tûnnek el, hanem gyakorta felbukkannak egy másik újságnál Kína szemközti sarkában, pozíciójuk és hírnevük pedig csak erõsödik a meghurcoltatástól. Jó néhány újságíró profizmusra tett szert ebben a mûfajban – és büntetlenül megússzák.

Ebben a közegben, sõt, ennek a közegnek az okán indulhatott el Kínában az internet és növekedhetett ilyen elképesztõ iramban. A régi kommunista rendszerek nem tudtak volna együtt létezni az internettel: valószínûleg teljesen betiltották volna. A mai kínai politikai rendszer azonban együtt él vele, jóllehet ez az együttélés nem mindig könnyû. Hiába jósolták annyian az ellenkezõjét,7 az internet hatására nem változott meg egyik pillanatról a másikra a rendszer – nem is fog még egy jó ideig. Az internet más szempontból fontos a kínai társadalom számára.

Ez persze nem azt jelenti, hogy a kínai internet mentes lenne a felforgató eszmétõl. A kormány ennek tudatában is van, és minden tõle telhetõt megtesz annak érdekében, hogy ennek útját állja. Több neves nemzetközi IT céggel karöltve igen kifinomult gátló- és szûrõrendszert vezetett be, amelyet Kínában Arany Pajzs (Jin Dun),8 külföldön pedig leginkább a metaforikus kínai Nagy Tûzfal néven ismernek. A rendszert, amely több szinten mûködik, számos tanulmány elemezte már.9 Az általános infrastuktúra szintjén kiszûri a nemkívánatos tartalmakat, és automatikusan, kulcsszavak alapján blokkolja a tiltott URL-eket a gerinchálózaton és az egyéni szolgáltatóknál. A második szinten a tartalomszolgáltatókra hárítja a cenzúra feladatát, akik – ahogy a hagyományos média is – engedélyükkel felelnek, ha öncenzúrájuk rosszul mûködik. Végül pedig, a harmadik szinten az interneten ténylegesen is vadásszák a tiltott tartalmakat a Közbiztonsági Hivatal illetékes osztályai. Ahogy a legtöbb országban, a rendvédelmi szerveknek itt is joguk van ahhoz, hogy bûnesetek bizonyítékai után kutassanak egy-egy számítógépen, de kétségtelen tény, hogy a kínai hatóságok gyakran bûnesetnek tekintik azt is, ami máshol védett politikai vélemény. Szükségtelen hozzátenni, hogy a véleménynyilvánítás alkotmányos garanciái itt nem sokat érnek.

Sokat cikkeztek már a cenzúrának behódoló külföldi internet-cégek bûnrészességérõl. Akadnak cégek, mint a Cisco, akik csak passzívan mûködnek együtt: a routereket beépített tartalomszûrõ kapacitással látják el. Az internet óriásai, a Yahoo, az MSN és a Google viszont aktívan együttmûködnek. A témának különösen két vonatkozása érdemel figyelmet. Az elsõ, hogy az internet-cégeknek – ahogy az összes, Kínában megtelepedett cégnek – nyilvánvalóan be kell tartaniuk a kínai törvényeket Kínán belüli mûködésük során. A békés politikai véleménynyilvánítást azonban igen sajátosan kezeli a kínai törvényvégrehajtás, ezért minden internet- és tartalomszolgáltatónak érdemes körültekintõen döntenie arról, milyen szolgáltatásokat tesz elérhetõvé kínai szerverein. Hiszen ott van példának négy ellenzéki (Si Tao, Li Csi, Csiang Li-csün és Vang Hsziao-ning – Shi Tao, Li Zhi, Jiang Lijun, Wang Xiaoning) esete is, amelyet dokumentált a Human Rights Watch. A négy ellenzéki Yahoo- postafiókját a Yahoo megnyitotta a rendõrségnek, az ott szerzett bizonyítékok alapján tartóztatták le és ítélték hosszas börtönbüntetésre õket.10 A Google viszont épp ezen megfontolásból úgy döntött, hogy nem indítja el Kínában népszerû email-szolgáltatását, a Gmailt.

Másodszor, a cégek nem is mindig a kínai törvényeket követik. A Google például létrehozta internetes keresõszolgáltatását Kínában (google. cn). A google.cn találati eredményeit szûrik, ami kétségtelenül kevésbé káros, mint embereket börtönbe juttatni – ugyanakkor a kínai törvények semmi alapot nem adnak rá, hiszen nem tiltják a “demokrácia” vagy a “Tienanmen” (Tiananmen) szavak használatát. Ezért a Google.cn fel is címkézi az érzékeny kulcsszavak keresési eredményeit, mondván, néhány eredményt kihagyott “a kínai törvények és elvek értelmében”. A törvényesség fogalmát tehát kibõvíti a politikával. Márpedig a két dolog nem ugyanaz: valaki betarthatja a kínai törvényeket vagy nyíltan elfogadhatja a kínai cenzúra-ügynökségek igencsak ellentmondásos elveit, amelyek adott esetben szöges ellentétben állnak a kínai alkotmánnyal.

Legalább két ponton billeg tehát az a szokásos érv, miszerint egy külföldi internetes cégnek nincs más dolga, mint alávetni magát a kínai törvényeknek ottani mûködése során. 1. A kínai törvények teljesen ellentétesek lehetnek az elfogadott nemzetközi gyakorlattal és a szólásszabadságot garantáló nemzetközi törvényi normákkal. 2. Bizonyos esetekben a külföldi cég nem a kínai törvényeket, hanem a kormány elveit tartja be, amelyek akár sérthetik is a kínai alkotmányt – így a cég a törvény nélküliség állapotát tartósítja a jogállamisággal szemben.

Az internet-cenzúra a legtöbb esetben kikerülhetõ proxy szerverek, SSL-kapcsolatok és egyéb módszerek használatával. Léteznek specifikus szolgáltatók, akik arra szakosodnak, hogy segítsenek a kínai felhasználóknak megkerülni a Nagy Tûzfalat. De vajon mindez érdekli-e az átlagos kínai internetezõt? Küzdelmes munka vár a kezdõre, ha szembe akar szállni az internet-cenzúrával. A proxy szervereket és a cenzúrát megkerülõ szolgáltatásokat egy idõ után általában blokkolják, ezért gyakran kell cserélgetniük IP- és igazi címüket. Aki valaha is próbálkozott már proxyval, tudja, milyen frusztráló lehet. Rendkívül lelassítja a kapcsolatot, és bizony nem mindenki érzi úgy, hogy életét éppen mûködõ proxy szerverek keresésével és csigatempóban letöltõdõ tiltott oldalak vadászatával kellene töltenie. Csak az igazán motiváltak vállalják ezt a macerát annak érdekében, hogy némi információhoz jussanak.

Valójában az egész csak nagyon keveseket érdekel. A közvéleménykutatási adatok szerint az internetezõk döntõ hányada (több mint 70%-a) soha nem használt proxy szervert. Mindössze 2,5%-a állítja, hogy rendszeres használója.11 Nem árt persze kis kétkedéssel fogadnunk a közvéleménykutatási adatokat, de a nemhivatalos beszámolók is hasonló végeredményt sejtetnek. Egy Ann Condi álnéven író szerzõ, a kínai média éles szemû figyelõje, nemrégiben érdekes cikket közölt a Danwei.org blogon. A cenzúrát kivédõ weboldalakat tárgyalta meg kínai diákjaival.12 Elmondta nekik, hogy léteznek ilyen weboldalak, de túlnyomórészt negatív reakciókat kapott, amelyeket aztán a következõ magatartásformákba sorolt: “tudatlanság, fásultság, elutasítás, fenyegetettségérzés, lekicsinylés, nacionalizmus és renyhe érdeklõdés”. A külföldön élõ kínaiak blogjain heves vita alakult ki a cikk nyomán, és a legtöbb szerzõ megerõsítette Condi tapasztalatát.

Az is nyilvánvaló, hogy a legtöbb kínai internetezõ másképp viszonyul a cenzúrához, mint a nyugatiak. Erre a legjobb példa az az elhíresült tréfa, amelyet tavaly a magát “masszázstej”-nek (Anmo Nai) nevezõ, ismert kínai blogger tett közzé. A furcsa név mögött egy újságíró, Vang Hsziao-feng (Wang Xiaofeng) színes személyisége rejtõzik, aki egyébként az egyik minõségibb mainstream magazinnál, az Élet hetilapnál (Shenghuo zhoukan) dolgozik. Több írói álnevet használ, közülük kiemelkedik a “Három karórát viselõ”, kínaiul “Dai sange biao”, amely remek szóvicc Csiang Ce-min (Jiang Zemin) három képviselet, azaz “Sange Daibiao”-elméletére. Vang láthatólag nem fogja vissza magát, ha kormányát kell kifigurázni. Ám éppígy nekimegy a nyugati médiának, ha azok a kínai internet-cenzúrát piszkálják.

2006. március 8-án (a Nemzetközi Nõnapon, amelyet Kína még mindig ünnepel), Vang úr becsukta blogját azzal a hátrahagyott üzenettel, hogy ez “nyilvánvaló okok miatt” történik. A nyugati megfigyelõk azonnali, reflexes reakciója az volt, hogy biztosan a hatóságok zárták le a blogot, mint oly sok másikat is elõtte és utána. A hír hamarosan elérte a nagy nyugati médiacsatornákat, köztük a BBC-t. Vang úr ekkor gyõzedelmesen megjelent, és kijelentette, hogy tréfa volt az egész: csak azt akarta demonstrálni, mennyire elfogult és “csordaszellemû” a nyugati média, amely mindig kész elõregyártott elméletek mentén megítélni Kínát. Az írást aztán jókora elégedettséggel lehozta a hivatalos kínai sajtó is.

Vang úr érvelésében volt ráció: a nyugati média valóban a tények vizsgálata nélkül szaladt bele messzemenõ következtetésekbe. Ugyanakkor a nyugati média azért lát automatikusan mindenhol cenzúrát Kínában, mert ez a valós tapasztalat, mert Kína valóban sok minden cenzúráz – ezt a tényt semmilyen álhír nem írja felül. A BBC saját weboldalait is blokkolja Kína, sugárzott mûsorait zavarják.13 Vang urat sok blogos kínai kollégája is elmarasztalta, mondván, a tréfa után a külföld majd kétkedéssel tekint a valóban lezárt weboldalakra is. Ugyanígy érvelt a Reporters without Borders (Riporterek határok nélkül) is: Vang úr farkast kiáltott, és ennek kevésbé szerencsés kollégái isszák meg a levét, akiknek weboldalait tényleg “nyilvánvaló okok miatt” zárják le. Lám, ott van az újságíró Si Tao (Shi Tao) esete, akit egy külföldi folyóiratnak küldött emailje miatt börtönöztek be. Erre az egyik blogger némi cinizmussal visszaírta: “Újabb jó hír: Si Tao bejelentette, hogy nyolcévi börtönbüntetése államtitkok kiszivárogtatásáért csak áprilisi tréfa volt!”14

Az ügy valószínûleg jobban megvilágítja a kínai blog- és internet-világot, mint a nyugati médiát. A kínai netizenek ugyan utálják a hivatalos cenzúrát, de még jobban utálják, ha a nyugatiak piszkálják õket miatta. Úgy érzik, a nyugat csak a cenzúrát látja, azt nem veszi észre, hogy õk – akár személyes biztonságuk árán – milyen keményen küzdenek a szólásszabadságért a kínai interneten.

Jellemzõ példája ennek az újságíró Csao Csing (Zhao Jing) esete, aki Michael Anti álnéven blogozik, és akinek weboldalát 2005 decemberében lezárta az MSN. Az Egyesült Államokban cikkezni kezdtek róla, és az ügy kongresszusi meghallgatásig jutott: mennyire mûködjenek együtt az amerikai cégek a kínai cenzúrával? A meghallgatás azonban nem hatotta meg Michael Antit, aki dühös kommentárt tett közzé “A kínai netizenek szabadságát ne védje Amerika” címmel. A dolog pikantériája, hogy a kínai szuverenitás eme védõbeszéde csak külföldi blogszolgáltatónál (blog- city.com)15 jelenhetett meg, amely a kínai felhasználók többségénél blokkolva van. A levél eltûnt azóta, így csak Roland Soong fordításában idézhetem:

(…) Azért írok, hogy kijelentsem: szerintem ennek az egésznek az égvilágon semmi [köze] nincs hozzánk. Ez tisztán amerikai belügy. Amikor mi, szabadságszeretõ kínaiak megpróbáljuk elõrevinni a szólásszabadság ügyét, nem gondoljuk, hogy szólásszabadságunkat az ameriakai kongresszusnak kellene védelmébe vennie. Blogomon minden szöveget kínaiaul írtam, minden egyes mondatot honfitársaimnak szántam. A külföldi olvasók érdeklõdését nem szándékom kielégíteni. (…) Ez a mi országunk. Ez a mi földünk. Generációnk arra hivatott, hogy szabadságot, demokráciát, biztonságot és jólétet hozzon Kínának. (…) Amikor a külföld sorozatosan “diktatúraként” emlegeti Kínát, ez nekem, kínainak óriási szégyen. És ezt a szégyent soha nem tudom megbocsátani. Ezeket az érzéseket egy külföldi úgysem érti…16

Rebecca McKinnon szerint az, hogy ki hogyan látja a cenzúrát, tipikusan “a félig üres vagy félig tele pohár” esete.17 Vagyis a kérdés lényege abban áll: mi a fontosabb, a kínai bloggerek eredményei vagy szenvedései? Ha a szenvedéseik kapnak hangsúlyt, fõleg a külföld szemében, az nem tesz jót a kínai bloggerek büszkeségének.

Márpedig a szakmai büszkeség igencsak jelen van. Milliók blogoznak Kínában, de azt a néhány befolyásos blogot, amely a legnagyobb figyelmet és internet-forgalmat vonzza, mind profi újságírók írják, akik fõállásban a hivatalos médiában dolgoznak. Ahogy Roland Soong írja egyik nagyszerû elemzésében:

Kínában a földalatti médiát (a híreket és hírelemzéseket) is a hivatalos média fõ alakjai csinálják szabadidejükben… [Itt is] a média-elit dominál, akik úgy építgetik hírnevüket és hatalmukat, mint az amerikai és hongkongi mainstream publicisták.18

Azok a bloggerek, akiket eddig említettünk, mind ebbe a kategóriába tartoznak. Azt is láttuk, hogy lehet tudni, a furcsa álnevek mögött ki rejtõzik. Mind menõ újságírók, és blogjaik egyrészt tovább növelik szakmai hírüket, ráadásul kiküszöbölik a munkájuk során felmerülõ egyik legnagyobb akadályt: a hivatalos média felelõs szerkesztõinek szõrszálhasogató cenzúráját. Amelyik történetet kihúzza a túl óvatos szerkesztõ, gyakran már megy is át az újságíró blogjába. Sõt, adott esetben már a blogban kezdi, anélkül, hogy írója megpróbálná eladni hivatalos sajtóorgánumnak. A kínai blogoszféra tehát inkább meghosszabbítása, mintsem ellenpontja a hivatalos sajtónak. Ahelyett, hogy hátat fordítana a hivatalos médiának és belevetné magát a földalatti médiába, inkább létezõ határait tágítgatja tovább.

Talán ez a legmarkánsabb különbség a kínai internet és szamizdat között. A hagyományos szamizdat írói – Kínában vagy bárhol másutt – többé-kevésbé tudatosan kiléptek a rendszerbõl. A kínai bloggerek viszont benne maradnak a rendszerben, igaz, annak haladó oldalán. Másrészrõl azt is mondhatjuk, hogy a kínai blogozás nagyszerûen bizonyítja: a rendszer képes arra, hogy befogadja saját esetleges kritikusait és ellenzõit. Ahogy befogadta a piacgazdaságot is, majd késõbb magát az internetet, a rendkívül rugalmas kínai rendszer mostanra befogadta a blogozást is.19 Elviseli, ha a bloggerek idõnként kritizálják és nevetségessé teszik, ahogy a bloggerek is elviselik a rendszert és a cenzúrát, még ha ez a kapcsolat gyakran feszült és nehéz is. Ez valóban másféle kommunizmus. Olyan kommunizmus, ahol a párt tolerálja az internetet, az internet pedig tolerálja a párt cenzúráját.

A médium maga az üzenet:
szellemi szabadságot
a szólásszabadság előtt

Ezért nem gondolhatjuk, hogy a kínai internet majd a radikális agitáció és a kormányellenes szervezkedés fóruma lesz. Ám ettõl még hozhat magával komoly változást. Lehet, hogy a kínai politikát nem alakítják át a faliújságok és a blogok – átalakítják viszont a kínai társadalmat. Teljesen új önkifejezési és társas kommunikációs formákat vezettek be, amelyek lassacskán, belülrõl formálják át a társadalmat. Ha az eredeti témát, a kínai internet és a szamizdat közti párhuzamot nézzük, az faliújság és a blog mindenképpen az önkifejezés új formája lett – kevésbé radikális, de kétségtelenül sokkal jelenlévõbb, mint a hagyományos szamizdat. A két új forma által létrehozott új nyilvános tér kevésbé átpolitizált, ám nagyobb és elérhetõbb, mint egykor a szamizdaté volt.

Mialatt az amerikai kongresszus az amerikai cégek bûnrészességérõl igyekezett verdiktet hozni, a kínai blogoszférát nem nagyon érdekelte, hogy van-e vagy nincs politikai szabadság. Azzal voltak elfoglalva, hogyan tört borsot Hu Ko (Hu Ge), egy eleddig ismeretlen tréfacsináló Csen Kaj-ko (Chen Kaige), a híres filmrendezõ orra alá. Hu Ko húszperces paródiát csinált Csen egyik kevéssé sikerült filmjébõl, és feltette az internetre.20 Csen beperelte szellemi tulajdon bitorlásáért, és ezzel az egész kínai internetes közönség elõtt nevetség tárgyává tette magát. Rebecca McKinnon úgy kommentálta: mintha a kínaiakat jobban érdekelné egy rossz film, mint a rossz politika. Ám a történet ennél tanulságosabb: megmutatja, hogy tarthatják ugyan a kínai apparatcsikok továbbra is a kezükben a politikát, a kulturális élet jórészt kicsúszott az irányításuk alól. A kormányt nem tudja aláásni az internet, de egy híres filmrendezõ jó hírét igen. Márpedig aki végigélte a kommunizmus hanyatlását Kelet-Európában, az tudja, mit jelent az egypártrendszer jövõjére nézve, ha elveszti hatalmát a kultúra felett.

De nemcsak kultúra, hanem maga az életstílus is fokozatosan átalakul az internetes történések hatására. Figyelemreméltó például, hogy a blogozás kínai elterjedése nem valamely lelkes társadalmi vagy politikai reformernek köszönhetõ, hanem leginkább egy Li Li nevû újságírónõnek. 2003-ban Mu-ce Mej (Muzi Mei) álnéven tette közzé blogját,21 amelyben szexuális kalandjait írja le férfiak tucatjaival “a hetvenes évek utáni szexuális gondolkodás (közvetlen és távolságtartó) jegyében”. A Propagandaosztálynak nem tetszett a dolog, és Li kisasszonyt ki is rúgták az újságjától – majd szinte rögtön állást ajánlott neki a legnagyobb blogportál, a Bokee.com. Blognaplója szerkesztett változata könyvben is megjelent, amit visszavontak ugyan a kínai könyvesboltokból, de igen kelendõnek bizonyult Hongkongban és Tajvanon, sõt német és francia fordításban is megjelent.22

Csakhamar újabb hölgy vált híressé egyik napról a másikra: Tang Csia-li (Tang Jiali), az Állami Balettegyüttes volt táncosa, aki aktfotóit tette közzé a www.tangjiali.comweboldalon. A fényképek közül néhányat még a párt hivatalos sajtóorgánuma, a Zsenmin Zsipao (Renmin Ribao)23 weboldala is közzétett, bókoló megjegyzések kíséretében. Tang kisasszonynak mindössze egyetlen gondja származott a dologból: fényképésze beperelte a szerzõi jogokért és jogdíjakért.24 A kormány ugyan stabilan tartja magát az internettel szemben, de körös-körül tabuk és gátlások dõlnek le. A legtöbben óvatosak internetes megnyilvánulásaikban, de mindig fel-felbukkan valaki, aki próbálgatja a tûréshatárt. Legyen az a film, a szexuális szokások vagy az alternatív zene területe: a hagyományok omladoznak.

Isaac Mao (www.isaacmao.com) a kínai blogoszféra egyik úttörõje és legbefolyásosabb személyisége, a 2002-ben létrehozott elsõ kínai blogszolgáltató, a CNblog.org alapító tagja igen érdekes észrevételt tett.25 Látva az öncenzúra erõsödését, azt mondja: a szólásszabadságot elérni nehéz, sõt csaknem lehetetlen, amíg nincs mögötte a gondolat szabadsága. A szólásszabadság bevezetése elõtt tehát meg kell szabadítani az emberek elméjét a tabuktól, a sok rétegben lerakódott propaganda-üledéktõl és hasonló kényszerektõl. Épp ez az a terület, ahol az internet, azon belül is a blogok óriási lehetõséget kapnak Kínában. Igaz, az internetes önkifejezés nem egyenértékû a szólásszabadsággal, de mégiscsak kivezeti az emberek gondolkodását a hivatalos ideológiából, amely most is uralja a nyomtatott és sugárzott médiát. Politikai változást az internet valószínûleg nem ér el, legalábbis nem közvetlenül – ám lassacskán gyökeresen átalakítja az emberek gondolkodásmódját, kommunikációs formáit. Márpedig éppen ez az átalakulás az, amely lehetõvé, sõt kívánatossá teszi majd a politikai változást is. A politikai szabadság csak akkor nyer értelmet, ha az emberek már jártasak a szabad gondolkodásban.

Akadtak megfigyelõk, akik a kínai internet, legfõképpen a blogok kakofóniáját látván a jelenséget a kulturális forradalom elején megjelenõ tacepaók kaotikus látványához hasonlították. Hadd idézzük ehhez Jü Huát (Yu Hua, szül. 1960), a híres írót. Õ a nyugaton is sikeressé vált Élni (Huozhe) címû regény szerzõje, amely regénybõl Csang Ji-mou (Zhang Yimou) Arany Glóbusz-díjra jelölt filmet készített. Jü Hua visszaidézi, mennyire szerette gyerekkorában a tacepaókat, hiszen igazi könyvek híján ezek jelentették számára az irodalmat:

Azt hiszem, elsõ igazi olvasmányélményeimet a tacepaók jelentették a kulturális forradalom idején. A tacepaók tele voltak hazugsággal, váddal, bírálattal és támadással. A kulturális forradalom megmutatta, mire képes a kínai képzelõerõ. Az emberek a semmibõl kreáltak bûnöket a másiknak. A bûnök általában több történetbõl álltak. Máig emlékszem, hogy cipelem hazafelé az iskolatáskámat, és olvasom a plakátokat végig az utcán. A forradalmi jelszavak nem érdekeltek. A történetek annál inkább. Még a pajzánok is.26

The New York Times-nak adott interjújában Jü Hua összafoglalja ezt az élményt, mondván, a tacepaók olvasása során jött rá elõször, milyen erõ rejtõzik a nyelvben:

Szinte mindenrõl lehetett ott olvasni, még szexrõl is. Olyanok voltak, mint ma a blogok.27

Az internet, ahogy a tacepaó is, szabad, cenzúrátlan önkifejezésre ad lehetõséget. Mégis, az embereknek elõbb fel kell szabadítaniuk elméjüket a makacs hivatalos retorika és propaganda hosszú távú hatásai alól, hiszen enélkül a szabadságból nem lesz automatikusan szólásszabadság – legfeljebb annak karikatúrája. Jól tetten érhetõ volt ez a kulturális forradalom kezdeti szakaszában, amikor az emberek még az ideológia hatása alatt voltak, és újdonsült szabadságukat csak arra használták, hogy egymást bemocskolják. De a szólás szabadsága önfejlesztõ folyamat. A médium az üzenet. A szólásszabadság eszközével az emberek megtanulják felszabadítani gondolataikat. Ez történt végül a kulturális forradalom alatt is – és még sokkal inkább most, az internet térnyerésével.

Itt tudunk közvetlen párhuzamot vonni a szamizdat és az internet között. Egyik sem remélheti, hogy egymaga megdöntse a mindenkori hatalmat. Azok közül, akik az önkifejezés ezen formáival élnek, kevesen is dédelgetnek ilyen reményeket (bár néhányan biztosan). A szamizdatban és az interneten megjelenõ nemhivatalos tartalmak nagy része nem is politikával foglalkozik. Mindkettõ inkább életstílus volt – és maradt. Aki ezzel foglalkozik, annak átalakul az élete. Kilép a hivatalosan jóváhagyott közbeszédbõl egy új nyilvános térbe, túl az állam (teljes) kontrollján. Felszabadítja magát, és talán másokat is.

Az internet sokkal szélesebb hatósugarú, mint a szamizdat valaha volt, és nem is teljesen földalatti. Az internetes biztonság és anonimitás nem a titkosságban és a konspirációban rejlik, hanem épp az ellenkezõjében: a rengeteg felhasználóban. Az internetes tevékenység szem elõtt van, ami legalábbis részleges öncenzúrát eredményez, így a közbeszéd nyilvánvalóan kevésbé éles és radikális, mint a szamizdatban volt (legalábbis a kelet-európai szamizdatban, hiszen a kínai szamizdat jókora hányada, ahogy láttuk, még mindig a hivatalos ideológia hatása alatt van). De a társadalmi hatás, legalábbis bizonyos mértékig, hasonló. Az önkifejezés mindkét formája a felhasználó – és kisebb mértékben a fogyasztó (olvasó) – szellemi felszabadulásához vezet, függetlenül attól, mi a tényleges tartalom. Ahogy a szamizdat, úgy az internet is az állam által közvetlenül elérhetetlen, alternatív nyilvános teret hoz létre.

A független önkifejezés mindkét formája a maga sajátos módján éri ezt el. A szamizdat szabadszájú és közvetlen, de hatósugara korlátozott, és erõsen elválik benne a készítõ és a fogyasztó szerepe. Az internet jobban ki van téve a cenzúrának és az öncenzúrának, de sokkal nagyobb a hatósugara, és azzal, hogy író és olvasó alig különül el egymástól, erõs részvételt feltételezõ médium. Mindkettõ megváltoztatja résztvevõi életét és gondolkodásmódját. Azt feltételezem, hogy hosszú távon bizonyos mennyiségû cenzúra és öncenzúra nem számít már sokat, bármilyen bosszantó legyen is konkrét megnyilvánulásaiban. Ami igazán számít, az a viselkedésbeli és szemléletbeli változás. A változás katalizátora pedig az, hogy az ember megtanulja szabadon kifejezni álláspontját és gondolatait egyenrangú társak virtuális közösségében, ahol nem köti többé sem társadalmi vagy politikai hierarchia, sem megregulázott közbeszéd.

Fordította Révész Ágnes

Az írás eredetileg a Transit 34 (2007–2008) számában jelent meg angolul.

  1. http://www.cnnic.net.cn/en/index/0O/02/index.htm
  2. A legfrissebb adatok szerint a kínai internetezõk száma immár meghaladja az amerikaiakét. (A szerk.)
  3. Markle Foundation and Chinese Academy of Social Sciences survey of Internet use in 5 major cities, http://www.markle.org/downloadable_assets/china_ final_11_2005.pdf
  4. Rebecca MacKinnon, “The China Situation: Q&A with Isaac Mao”, Global Voices Online, March 21, 2005, at: http://cyber.law.harvard.edu/globalvoices/ ?p=75
  5. A prágai Keleti Intézetben igen gazdag gyûjtemény található vörösgárdista publikációkból, ottani kutatásom eredménye ez a néhány megállapítás.
  6. Az említett folyóiratokról részletes tanulmány is olvasható: Chen Ruoxi : Democracy Wall and the Unofficial Journals – Studies in Chinese Terminology No. 20. Berkeley 1982.
  7. Az egyik legismertebb és Kínában a legtöbbet szidott cikk ebben a témában: Nicholas D. Kristof: Death by a Thousand Blogs, New York Times, May 24, 2005.
  8. http://www.china.org.cn/chinese/zhuanti/283732.htm
  9. Lásd például: http://www.hrw.org/reports/2006/china0806/, or http://www.opennetinitiative.net/studies/china/
  10. http://www.hrw.org/reports/2006/china0806/5.htm
  11. A Markle Foundation és a Kínai Társadalomtudományi Akadémia öt kínai nagyvárosban elvégzett felmérése alapján,http://www.markle.org/downloadable_assets/china_final_11_2005.pdf
  12. http://www.danwei.org/media_regulation/glimpses_inside_the_chinese_me.php
  13. http://news.bbc.co.uk/2/hi/asia-pacific/4787302.stm
  14. http://blog.bcchinese.net/bingfeng/archive/2006/03/12/59423.aspx
  15. http://anti.blog-city.com/1634657.htm
  16. http://www.zonaeuropa.com/20060217_1.htm
  17. Rebecca McKinnon-nal folytatott személyes beszélgetés alapján.
  18. Roland Soong: Chinese Bloggers, Podcasters and Webcasters. East West South North blog.
  19. Még az is lehet, hogy lassan a demokrácia fogalmát is befogadja, vagy legalábbis saját szükségleteihez igazítva átértelmezi. Lásd: Joseph Kahn: Among China’s elite, talk of ‘democracy’. IHT, April 20, 2007.
  20. http://www.zonaeuropa.com/culture/c20060108_1.htm
  21. http://www.wenxue.com/T3/?q=blog/353. Úgy tûnik, a blogot lezárták, de angol fordításai olvashatók a következõ helyen: http://www.onpointradio.org/shows/ 2005/12/20051219aextra.asp
  22. http://www.aufbau-verlag.de/index.php4?page=28& show=16550&avsess=a2680aa70e293d098083eebcf0e1407c
  23. http://www.people.com.cn/GB/wenyu/69/20021226/896098.html
  24. http://bjyouth.ynet.com/article.jsp?oid=3264667
  25. http://ethanzuckerman.com/blog/?p=266
  26. Michael Standaert: Interview with Yu Hua at Ohio State University. http://mclc.osu.edu/rc/pubs/yuhua.htm
  27. David Barboza: China’s hit novel: tremendous or trash? The New York Times, Sept. 3, 2006 (http://www.iht.com/articles/2006/09/03/news/yu.php)
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.