“Objektíve helytelen”

Lukács Nietzschérõl

Kétségkívül: Nietzsche élesen kritizálta Bismarckot. És számos becsületes demokratával találkozunk, aki mélyen meg van gyõzõdve arról, hogy minden kritika a haladás, sõt a forradalmiság szimptómája; haladó ember az, aki mindent kritizál, aki mindenben kételkedik. (Nem hiába volt hosszú ideig divat az angolszász államokban, hogy az az intellektuel, aki valamit tart magára, csak agnosztikus lehet.) Ha a fasizmus minden bírálatot eltiltó rendszere után ilyen hangulat jön létre széles értelmiségi körökben, úgy ez társadalom-lélektanilag a legnagyobb mértékben érthetõ. De az, hogy érthetõ, még nem teszi objektíve helyessé ezt a magatartást.

Mert a társadalmi valóságban kétféle kritika létezik: jobbról és balról lehet valamit bírálni. És a fejlett demokratikus világnézet azt követeli meg, hogy minden esetben felvessük a kérdést: miért kritizál az illetõ. Elõre vagy hátra visz-e az õ bírálata? Erõsíteni vagy gyöngíteni van hivatva a demokráciát? Az érett és helyes demokratikus éberség lényege éppen abban áll: minden egyes esetben felismerni a segítõ barátot vagy a leplezett ellenséget. Az idegesség a baloldali kritikával szemben épp oly veszélyes, mint a jóindulatú türelem, illetve vakság a jobboldalival szemben. (Még akkor is, ha az általa felhozott állítások megfelelnek a tényeknek, még ha aggályainak van is reális tartalma.) Ez a megkülönböztetés alapvetõ, mert a demokrácia válságos vagy stagnáló ideiben nincs könnyebb, mint balról jobbfelé lecsúszni a végig nem gondolt “kritikai” magatartás következtében.

Lenin volt ennek a demokratikus éberségnek legnagyobb mintaképe. A felmerült kérdés nem lehetett annyira elvont, hogy ne ismerte volna fel rögtön, ki kritizál balról és ki jobbról. Amikor a Kant magánvalója körül kitört ismeretelmélet-vitákat elemezte, éles különbséget tett az újkantiánusok jobboldali és Feuerbach vagy Csernisevszkij baloldali kritikája között.

Csakis ebbõl a szempontból értékelhetõ helyesen a Nietzsche Bismarck-kritikája. (E kis könyvben foglalt tanulmányok megadják az olvasónak e kérdés részleteit.) Itt összefoglalóan csak annyit mondhatunk, hogy Bismarck-kritika nem mindig egyenlõ Bismarck-kritikával. Egy dolog a Johann Jacobi és a szociáldemokrácia baloldali kritikája, más dolog az a jobboldali kritika, amelyet Nietzsche, Lagarde és a fasizmus egyéb õsei gyakoroltak. A Nietzsche-féle Bismarck-kritika tehát egyáltalán nem cáfolja meg a gondolkodó objektív összefüggését a fasizmussal, sõt inkább alátámasztja azt.

Lukács György: Nietzsche és a fasizmus. Bp., Hungária, 1946. 5–7.

Kategória: Archívum  |  Rovat: ÖV ALATT  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.