Ízisz nincs lefátyolozva

1814-ben fényes ünnepséget rendeztek Weimarban az Angliából hazatért Károly Ágost fõherceg tiszteletére. Goethe ebbõl az alkalomból a város rajziskoláját nyolc festménnyel díszítette fel, amelyek a különféle mûvészeteket voltak hivatva jelképezni, nemkülönben azt a támogatást, melyben Károly Ágostnak köszönhetõen részesültek.1 Az embléma mûfajának megfelelõ szimbolikus ábrák egyike “A Természet mellszobrát leleplezõ Genius” címet viselte, a Természetet hagyományos alakjában, Ízisz/Artemiszként ábrázolva. Az ábra hátterében egy táj képe rajzolódik ki, erõsen ellenpontozva a leleplezett Természet szobrának mûviségét. Goethe ugyanezekkel a képekkel dekorálta ki saját házát is Károly Ágost 1825. szeptember 3-i uralkodói jubileumán, valamint, ugyanebben az évben, saját jubileumán is, pontosabban fõhercegi szolgálatba lépésének november 7-i évfordulóján.

“A Természet mellszobrát leleplezõ Genius”

Érdekes megfigyelni, ezt az egyszerû emblémát milyen ellentétes értelmezések szolgálatába lehetett állítani. A kortársak – a 17. század végén és a 18. században kurrens képzetre hivatkozva – a Természet Genius általi leleplezésének gesztusát Goethe tudományos tevékenységére vonatkozó allúzióként értelmezték. A költõ Gerhardt az emblémához Goethe jubileuma alkalmából írt verses kommentárjában költészet és tudomány goethei szövetségét dicsõítette: “A költõ, mert nem elég neki az arany líra hangja, a Természetbe hatol, hogy fellebbentse róla Ízisz bûvös fátylát.”2 Már az Alexander von Humboldt 1808-as növényföldrajzi mûvének élén szereplõ illusztráció utalt Ízisz leleplezésének erre a hagyományos felfogására. Goethe szemében azonban, mint látni fogjuk, Ízisz végsõ soron nem is volt lefátyolozva.

Goethe koncepciójában ehhez az emblémához a Természetet leleplezõ Tudomány hagyományos kliséjétõl egészen eltérõ képzet kapcsolódik. Elõször is a Károly Ágost tiszteletére festett, a különbözõ mûvészeteket reprezentálni hivatott képek kontextusában ez az embléma a szobrászmûvészet szimbóluma volt. Az 1825-ös weimari brosúra – melynek ismeretlen szerzõjét föltehetõen Goethe ihlette – a következõ leírást adja: “Fiatal fiú, alázatos pózban térdelve, leleplezi a Természet mellszobrát, ami szimbolikusan értendõ. A fehérmárvány mellszobor közvetlenül utal a szobrászatra mint a teremtés legtökéletesebb mûvének legtökéletesebb reprezentációjára.”3 Eszerint Ízisz/Artemisz mellszobra a szobrászatot szimbolizálja mint a Természetet leghívebben “reprezentáló” mûvészetet, de magát a Természetet is mint a formák szobrászát.

Mindazonáltal Goethe személyesen gondoskodott az ábrának általa tulajdonított valódi jelentés leleplezésérõl. Die Kunst (A mûvészet) címû verssorozatában4 mind a nyolc említett képhez költött egy-egy verset. “A Természet mellszobrát leleplezõ Genius” emblémának 1826 március tájékán szentelt három négysoros strófa tanúskodik eredeti felfogásáról a természet titkának fogalmát, illetve Ízisz fátylának metaforáját illetõen. Nem sokkal késõbb e strófák egyikét egy másik gyûjteményébe, a Szelíd xéniákba is felvette, olyan kontextust teremtve, mely kiválóan érzékelteti azt a jelentést, melyet õ tulajdonított a képnek és a versnek. Elsõként a három strófát idézem:

Bleibe das Geheimnis theuer!
Laß den Augen nicht gelüsten!
Sphinx-Natur, ein Ungeheuer,
Schreckt sie dich mit hundert Brüsten.
Suche nicht verborgne Weihe!
Unterm Schleier lass das Starre!
Willst du leben, guter Narre,
Sieh nur hinter dich ins Freie.
Anschaun, wenn es dir gelingt,
Daß es erst ins Innre bringt,
Dann nach außen wiederkehrt,
Dich am herrlichsten belehrt.5

A második strófa ismétlõdik meg a Szelíd xéniák 6. könyvében, két másik versszak után, melyek közül az elsõ Newton színelméletét kritizálja, a másik pedig azokat, akik a mítoszokban Georg Friedrich Creuzerhez hasonlóan történelmi szimbólumokat látnak:6

Hemmt ihr verschmähten Freier
Nicht die schlecht gestimmte Leier,
So verzweifl’ ich ganz und gar;
Isis zeigt sich ohne Schleier;
Doch der Mensch, er hat den Star.
Die geschichtlichen Symbole –
Törig, wer sie wichtig hält;
Immer forschet er ins Hohle
Und versäumt die reiche Welt.
Suche nicht verborgne Weihe!
Unterm Schleier lass das Starre!
Willst du leben, guter Narre,
Sieh nur hinter dich ins Freie.7

A másodikként idézett költemény elsõ strófája homályos értelmûnek tûnhet. A “kérõket” azokkal a Newtonhoz hasonló tudósokkal azonosíthatjuk, akik a kísérletezésen keresztül szeretnék megszabadítani Íziszt a fátylától; de ezek “megvetendõk”, mert képtelenek belátni, hogy – amint a következõ sorok sugallják – Ízisznek nincs fátyla. A Faustelsõ részében Goethe vehemensen bírálja a természettudományos kísérletezést, a mesterséges körülmények között folytatott megfigyelést, illetve az elbizakodottságot, hogy a Természetrõl csak úgy le lehet lebbenteni a fátylát:

Geheimnisvoll am lichten Tag
Läßt sich Natur des Schleiers nicht berauben,
Und was sie deinem Geist nicht offenbaren mag,
Das zwingst du ihr nicht ab mit Hebeln und mit
Schrauben.8

Goethe különösen azt veti Newton szemére, hogy fénykísérleteit például a fény prizmán való megtörésével hajtotta végre – oly módon tehát, hogy ezzel Goethe szerint teljes mértékben megzavarta a valódi fényjelenséget. A további strófák egyikében kijelenti, ismét csak Newtonnal szembehelyezkedve: “Az örök fény megosztása nem más, mint esztelenség.” A kísérletezõket általánosságban azért bírálja, mert erõszakos és mechanikai eszközökkel arra tesznek kísérletet, hogy a jelenségek, illetve a dolgok látszólagos megjelenése mögött felfedezzenek valamit, ami el van rejtve.

Ám a Szelíd xéniák itt tárgyalt, rövid versekbõl álló csokra más ellenfeleket is célba vesz. Az egyik kéziratban a “Suche nicht verborgne Weihe!” vers ezzel a megjegyzéssel van ellátva: “A szimbolistához”,9 s az ezt megelõzõ vers pedig a “Történelmi szimbólumok” szavakkal kezdõdik. Ez nem más, mint utalás a Georg Friedrich Creuzer-féle szimbolistákra, akiket Goethe a kísérletezõkkel szemben gyakorolt kritikájával analóg módon bírál. A Faust második részéhez írt egyik Paralipomenonban Mephistopheles így beszél Euphorion haláláról:

Mások úgy hiszik, hogy ezt [ti. Euphorion történetét] nem szabad ilyen nyersen és szó szerint érteni – s hogy e mögött valami titok lappang. Érezhetõ, hogy itt misztériumok, sõt talán misztifikációk rejlenek, valami hindu és egyiptomi, s hogy arra van itt szükség, aki képes mindent aprólékosan megvizsgálni és mindent mindennel összefüggésbe hozni, továbbá az etimologizálásban is örömét leli. Mi is ezt mondjuk, és leghõbb vágyunk, hogy az új szimbolizmus hû tanítványai lehessünk.10

“Valami titok lappang mögötte”, ez lenne a tévhit, melyen a kísérletezõk és a szimbolisták osztoznak. Az egyik egy olyan természet-hermeneutikán alapul, melynek célja a jelenségek mögött rejlõ titok fölfedezése, míg a másiknak szintén hermeneutikai háttere van, ezúttal a mítosz hermeneutikáját értve ezen, mely a mitikus képzetek rejtett jelentését kívánja felfedni, méghozzá az – indiai vagy éppen egyiptomi – mítoszok mögött megbúvó történelmi háttér feltárásával.

Nem is kellene nagyon meglepõdnünk ezen a váratlan párhuzamon, melyet Goethe a kísérletezõ tudósok és a mítoszértelmezõk között von. Gondoljunk csak Porphürioszra, aki szerint a Természet természeti formákba, illetve mítoszokba burkolja magát. A szimbolisták és a kísérletezõk egyaránt kénytelenek feltételezni valamit, ami nélkül bajban lennének: a “szabad teret” a Genius számára, aki leleplezi Ízisz szobrát, illetve a “világ gazdagságát” azok számára, akik történeti eszközökkel próbálják rekonstruálni a mítoszok és a szimbólumok jelentését. Úgy gondolják, a forma csak a fátyol, és valami mást kell találniuk a fátyol mögött. Ám amögött, amit fátyolnak gondolnak, csakis azért keresnek valami mást, mert nem értik: minden ott van a szemük elõtt, és a megfigyelt természeti vagy mitikus forma oka saját magában keresendõ – így nem kellene arra törekedniük, hogy bármi más révén magyarázzák azt, ami önmagát magyarázza. A fátyol az õ szemüket takarja, nem Ízisz szemét. Hogy Íziszt meglássuk, ehhez nem kell mást tennünk, mint ránéznünk. Önmaga fedi fel fátyoltalanságát: léte nem más, mint külsõ megjelenésének ragyogása.

FORDÍTOTTA TAMÁS ÁBEL

Ez a szöveg részlet Pierre Hadot The Veil of Isis: An Essay on the History of the Idea of Nature címû könyvébõl (Harvard University Press, 2006).

  1. Johann Wolfgang von Goethe, Weimars Jubelfest am 3ten September 1825…, ed. Johann Peter Eckermann (Weimar: Hoffmann, 1825), sec. 1.
  2. W. Gerhardt verséhez lásd Goethe, Goldner Jubeltag, 7 Nov. 1825 (Weimar: Hoffmann, 1826), 143.
  3. Goethe, Weimars Jubelfest, 38.
  4. Goethes Werke (Weimar: H. Böhlau, 1887–1919), I, 5, 91–92 (a továbbiakban WA).
  5. Goethe, “Genius die Büste der Natur enthüllend”, in WA, I, 4, 127. (Magyar prózafordításban: “Tartsd tiszteletben a Titkot, ne add át szemedet a gyönyörnek! Szfinx-természet, e szörnyeteg, száz mellével ijeszt téged. // Ne keress rejtett szentséget! Ami rögzítve van, hagyd csak a fátyol alatt. Ha élni akarsz, derék bolond, inkább magad mögé nézz, a szabadba. // Ha sikerül tekintetednek elõször befelé néznie, és csak azután kifelé, ebbõl nyered majd a legcsodásabb tudást.” – A ford.)
  6. Georg Friedrich Creuzer (1771–1858) a Symbolik und Mythologie der alten Völker (Leipzig: Heyer und Leske, 1819–23) szerzõje.
  7. Goethe, Zahme Xenien, a WA 6. kötetében, I, 3, 354. (Magyar prózafordításban: “Ha ti, megvetett kérõk, le nem teszitek a rosszul hangolt lantot, nagyon el fogok keseredni. Ízisz fátyol nélkül mutatkozik meg, ám az ember szemén hályog ül. // A történelmi szimbólumok – bolond, aki hisz bennük, aki mindig az ürest kutatja, s nem veszi észre a világ gazdagságát. // Ne keress rejtett szentséget! Ami rögzítve van, hagyd csak a fátyol alatt. Ha élni akarsz, derék bolond, inkább magad mögé nézz, a szabadba.” – A ford.)
  8. Goethe, Faust I, 668–674. sor. (Jékely Zoltán fordításában: “Nincs oly fény, melynél fátyolát / a Természet levetné szépszerével, / s mi lelkednek nem fedi fel magát, / ki nem csikarhatod azt tõle semmi géppel.”)
  9. Goethe, Sämtliche Werke nach Epochen seines Schaffens, 13. kötet (München: Carl Hanser Verlag, 1992), sec. 1, 129.
  10. Goethe, Paralipomena zu Faust II, act 3, in Faust, ed. Albrecht Schöne (Darmstadt, 1999), 694. (A szöveget fönt saját prózafordításomban közlöm. – A ford.)
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.