CSEHY ZOLTÁN
DANAIDÁK
(Mitológiai lecke)
1. Decas
Büszke Hüpermnestrát nézd meg, neki harmatot inni
vágyó rózsakehely nyílik a lába között.
Gorgophonát azután, neki csiklaja templomi oltár,
melyen lángol a tûz, és ki se huny sohasem.
Automaténak meg lágy prémet adott a teremtés,
sûrû erdõcskét, melybe befuthat a nyúl.
Jött Amymone, a szende, kinek pici rése akár egy
csókra nyitott szûz száj, mely remegõn epedez.
S persze Agaue! Néki csupán balzsam jön ölébõl
hogyha vizel, s nincs ily illat a föld kerekén!
Scaeia mézízû, font méhkaptár ez a nõcske,
melyben méhhad döng gyûjtve a hímporokat.
Hippodemaea csodája, akárcsak a mennyei ajtó,
melyen az út az egek égi körébe vezet.
Rhodia lába között tengertajték buzog egyre,
tejfolyam-ár, zubogó mézzamatú simaság.
Lám, Cleopatra van itt, busa tégely tágul ölében,
melyben ezernyi bajod írja-kenõcse pihen.
Astrea ágyékát nézd meg, minthogyha a szellõ
szertekuszálja a lágy, harmatozó füveket!
TERPSICHORE
LVI
Crispushoz
Meddig terjeszted, hogy a nõknek kéjt sose nyújtok,
meddig terjeszted, hogy pici és nyomorék?
Meddig terjeszted, hogy zsibbadtan nyiszorog csak,
meddig terjeszted, hogy beleszárad a mag?
Meddig terjeszted, hogy pókháló lepi testét,
meddig terjeszted, hogy tüze rég kialudt?
Meddig terjeszted, hogy sápadt, mint a verébszar,
meddig terjeszted, hogy szaga, mint a ganaj?
Meddig terjeszted, hogy a csúcsát rég leharapták?
meddig terjeszted, hogy fenekekbe hatol?
Meddig terjeszted, hogy kisebb, mint a tücsökpöcs,
meddig terjeszted, hogy hamisan ciripel?
Meddig terjeszted, hogy hulla szegényke egészen,
meddig terjeszted, hogy zsugorodni siet?
Jól tudom én meddig: míg föl nem szántja a segged,
míg ocsmány szádat nem dugaszolja be majd.
MELPOMENE
LXXII
Társait a bordélyba csalja
Nos társak, tán rücskös, parti lebujba citáltam
szátok s lábaitok közt a parázna rudat?
Nincs finomabb ház Ferrarában, a menny adománya,
legnemesebb tagotok képe ragyog kapuján.
Fáklyák bõsz taraját simogatja a lánykalehellet,
s mûértõ hímfül hárfazenének örül.
Hajkoronákat látsz, Buja Aphrodité bodorítja,
férfitenyér-takarót vár a pucér fenekük.
Légkosaras mellül be-behintve arannyal aranylik,
meztelen öltözetük égi szabója: Venus.
Kormos kámzsát ölt, s ide caplat el éjjel a püspök,
s nincs bankár, akinél többszörösebb a kamat!
Bõsz jogarát odaadja akárki rimának a császár,
mert öle trónján itt rendre Lycisca csücsül.
„Mért nyúlkál ez a nõ, mit akarhat? Csillan a combja,
szõrpamacsot villant fátyolozott öle is!
Cuppog, mint a Chiméra amaz, fürdõzik a másik,
férfierény-súlyt mér langy gatyapõcön a kéz.
Százkezüek lakják netalántán ezt a világot?
száz kezeikbe akad fognivaló nem is egy!”
Melpomené, a pomádés mellû lép legelõször,
ékszerezett klitorisz jelzi Cliót, a vagányt.
Fémpiercing a csöcsén, és ajzószert nyel a torka,
bõrfallosz kucorog Calliopé öle tájt.
És Euterpé tár terpeszben tolja ölét ki,
spersze, Erato langy popsija is tetovált.
Korbácsot lóbálva Thalia ijeszti a férfit,
Terpsichore térdén bûvöli hangszereit.
És Polihymnia nem pirulékony, bármire vágysz is,
szõrtelenítõkrém fényezi táncos ölét.
És, jaj, Urania el ne maradjon, bárha ma éppen
két szeglettel odébb ontja csodás kegyeit
Itt jön Apollón is, ha netán más vágyra kacsintgatsz,
ékességeivel mennyei karba emel.
Nos, társak, nem a Parnasszust élvezzük a csúcsig,
tán nem a költészet temploma itt ez a ház?
Száz örömet lelsz itt, százszor százat kamatyostul,
száz vers áldozzon, s századok éke legyen!
A versek eredetileg a szerző Hecatelegium (Kalligram, Pozsony, 2006) című kötetében jelentek meg.
MARSILIO FICINO
A SZERELEMRÕL
11. fejezet
A szerelemtõl való szabadulás módja
Eddig arról beszéltünk, hogy kik és hogyan hódítanak meg bennünket. Az maradt még hátra, hogy röviden elõadjuk: miként szabadulhatunk. A szabadulásnak két módja lehet: az egyik természetes, a másikról nekünk kell gondoskodnunk.
A természetes az, amely bizonyos idõ leforgása alatt megy végbe; ez nem csupán ennek, hanem minden más betegségnek is jellemzõje. Hiszen a bõrön is addig marad rajta a viszketés, amíg a kóros vér salakja az erekben vagy a nyálka sóssága a tagokban érvényesül. A vér megtisztulásával és a nyálka sósságának megszûntével a viszketés alábbhagy, és a bõr utálatos pikkelyei leperegnek. Mindazonáltal eltûnésükhöz nagyban hozzájárulhat a kellõ gondoskodás; erõszakos eltávolításuk vagy kenegetésük azonban igen veszélyes.
A szerelmesek nyugtalansága is szükségképpen mindaddig kínozza õket, ameddig a vérnek a megigézés által kapott fertõzése bensõjükben fennmarad, és súlyos gonddal nyomja a szívet, az erek útján táplálja a sebet, láthatóan tûzzel emészti tagjainkat. Tudniillik a szívbõl az erekbe, az erekbõl a tagokba terjed ez tovább. Ennélfogva e fertõzés megszüntetésével ér véget a szerelmesek, sõt tébolyultak nyugtalansága. Ez mindenkinél hosszú idõt vesz igénybe; a melankolikusoknál pedig igen hosszút, különösen ha a Saturnus uralma alatt lettek leigázva. Ez az idõ ráadásul igen keserves is, ha a Saturnus retrográd mozgásban volt, vagy a Marsszal konjukcióban vagy a Nappal oppozícióban állt, amikor szolgaságba estek. Azok is igen sokáig gyötrõdnek, akiknek születése pillanatában a Venus a Saturnus házában volt, vagy a Saturnusszal és a Holddal kemény fényszöget zárt be. E természetes tisztulást hozzáértõ és gondos ápolással kell elõsegítenünk. Mindenekelõtt arra kell ügyelnünk, nehogy idõ elõtt kíséreljük meg kiszakítani vagy lenyesni azt, ami erre még nem érett meg, és nehogy óriási veszélyt kockáztatva tépjük szét azt, amit biztonságosabban fel tudunk bontani. Bizonyos szokásokkal fel kell hagynia a betegnek, és fõként arra kell vigyáznia, hogy szemének fényei ne találkozzanak megsebzõjének fényeivel. Ha szeretettjének van valamely lelki vagy testi hiányossága, gondoljon gyakran erre. Lelkét számos, különféle és komoly feladattal foglalja le. Sûrûn alkalmazzon érvágást. Igyon könnyû borokat, olykor le is részegedhet, hogy a régi vér kiürülésével új vér kerüljön ennek helyébe és új szellem. Eddze keményen a testét, egészen a leizzadásig, hogy ennek révén a test csatornái megnyíljanak, a megtisztulást elõsegítvén. Azonfelül mindazon dolgok, amelyeket a Physikosok a szív oltalmára valamint az agy táplálására alkalmaznak, a gyógyuláshoz a lehetõ leghasznosabbak. Lucretius a gyakori szeretkezést is javasolja:
„Jobb kikerülni a látását, étkét utasítsd el
vágyadnak, hát másfele fordítsd képzeleted már;
felgyûlt nedveidet mindegy mily testbe, lövelld ki,
vissza ne tartsd csak azért, mert egyszer égve szerettél!!”
12. fejezet
Mennyire káros a közönséges szerelem
De attól tartván, hogy ha még sokáig beszélünk ezen õrületrõl, mi magunk is megtébolyodunk, zárjuk le röviden ezt a témát. Az a szorongó nyugtalanság, amely a közönséges szerelmeseket éjjel-nappal gyötri, az õrület egy fajtája. Míg a szerelem tart, elõször az epe tüze, majd a fekete epe gyulladása kínozza õket, a düh és az izzó szenvedély vesz rajtuk erõt, és szinte vakon rohannak vesztükbe. Hogy milyen veszedelmes ez a hamis szerelem mind a szeretett, mind a szerelmes számára, azt bizonyítja a thébai Lysias és Sókratés Platón Phaidrosában. Ezen õrületnek köszönhetõen az ember az állati természet szintjére süllyed.
13. fejezet
Mennyire hasznos az isteni szerelem.
Ennek négy fajtája
Az isteni ihletettségtõl viszont az emberi természet fölé emelkedik, és istenné válik. Az isteni ihletettség pedig a gondolkodó lélek megvilágosodása, melynek révén isten a magasból a mélybe zuhant lelket visszaragadja a mélybõl a magasba. A lélek testbe zuhanása az Egybõl, minden dolog kezdetébõl, négy fokozaton keresztül megy végbe: az értelem, az ész, a vélemény és a természet fokozatain keresztül. Ugyanis miután minden dolgok rendjében hat fokozat létezik, melyek közül legfelül az Egy áll, legalul a test, köztük pedig az imént említett négy, szükségszerû, hogy mindaz, ami az elsõbõl az utolsóba zuhan, a közöttük levõ négyen keresztül menjen át. Maga az Egy, minden dolog mértéke és határa, híjával van a keveredettségnek és a sokaságnak. Az angyali értelem ugyan az ideák sokaságával egyenlõ, ámde változatlan és örökkévaló. A lélek gondolkodóképessége változó a fogalmak és következtetések sokasága révén, azonban rendezett. A vélemény viszont rendezetlen és változó, képzetek sokasága, de mindazonáltal pontjaiban egyesített szubsztancia, mivel a lélek maga, melyben a vélemény lakozik, egyetlen szubsztancia, mely nem foglal el helyet.
A természet, vagyis a lélekbõl fakadó táplálkozóképesség és a lelki felépítés hasonlóképpen; csakhogy ezek a test pontjaiban vannak szétszóródva. A test viszont meghatározatlan számú részbõl és járulékokból álló sokaság, mely alávetett a mozgásnak; pontjaiban és részeiben megosztott szubsztancia.
Lelkünk valamennyi fokozatot szem elõtt tartja. Ezeken keresztül száll alá, ezeken keresztül emelkedik fel. Ahogyan ugyanis magából az Egybõl – ami mindennek a kezdete – ered, részese valamiféle egységnek, mely minden esszenciáját, képességét és mûködését egyesíti, melytõl és melyhez a többi dolog is, ami a lélekben van, függ és tartozik, miképpen a középponttól és a középponthoz a kör sugarai. Azonban nem csupán a lélek részeit köti egymáshoz és az egész lélekhez, hanem az egész lelket is magához az Egyhez, minden dolog okához. Amint az isteni értelem fénysugarától megvilágosodik, minden dolog ideáját az értelem segítségével mozdulatlan cselekvésben szemléli. Amint saját magára tekint, egyetemes dolgok értelmét tanulmányozza, és a kiindulópontoktól a végkövetkeztetésekig a gondolkodás útján jut el. Amint a testre tekint, a változó dolgok egyedi formáit és megjelenéseit érzékein keresztül fölfogván, a vélekedés segítségével vizsgálgatja. Amint az anyaghoz nyúl, eszköze a természet lesz, mely által az anyagot mozgatja és formálja. Ebbõl származik a születés, a növekedés és ezek ellentéte. Láthatjátok hát, hogy a lélek az örökkévalóság fölött levõ Egybõl az örökkévaló sokaságba süllyed, az örökkévalóságból az idõbe, az idõbõl a helybe és az anyagba. Süllyed, mondom, amikor ama tisztaságtól, melyben született, a testtel sokáig foglalkozván eltérni kezd.
14. fejezet
Mely fokozatokon keresztül emelik fel a lelket az isteni ihletek
Minekutána négy fokozaton száll alá, szükségszerû, hogy négy fokozaton át emelkedjék is fel. Mégpedig az isteni ihletettség az, ami a magasba ragadja, ahogy ez ennek a meghatározásából áll. Tehát az isteni ihletettségnek négy fajtája van. Az elsõ a költõi ihletettség, a második a misztikus, a harmadik a látnoki, a negyedik a szerelmi ihletettség. A költészet a Múzsáktól, a misztérium Dionysostól, a jóslás Apollótól, a szerelem Venustól való. Az Egyhez visszatérni pedig nyilván nem képes másként a lélek, csak ha maga is Eggyé válik.
Sokasággá lett, midõn a testbe alászállt; különféle mûködésekben oszlik meg, és a testi dolgok végtelen sokaságával foglalkozik. Ebbõl következõleg magasabb rendû részei mintegy elalszanak, és az alacsonyabb rendûek uralkodnak a többi fölött. Azokat a kábultság, emezeket az állandó háborgatás erõtleníti el; az egész lelket pedig zavar és diszharmónia tölti el. Elsõként a költészet ihletére van szükség, amely a zene dallamaival ébreszti fel azt, ami kábult, a harmónia édessége révén simogatja azt, ami háborított, végül a különféle összhangzatok segítségévvel elûzi a meghasonlást és zavarodottságot, és helyreállítja az egyensúlyt a lélek különbözõ részei között. És ez még nem minden. A sokaság ugyanis még továbbra is megmarad a lélekben. Most következik tehát Dionysos misztériuma, amely tisztító szertartásokkal, szent áldozatokkal és az isten egész kultusza révén valamennyi rész figyelmét az értelem felé irányítja, mely az istennel való foglalkozást lehetõvé teszi. Így miután a lélek egyes részeit az egyetlen értelembe összevontuk, a lélek immáron a sokaságból valamiféle egységes egésszé vált. Még mindig szükség van azonban a harmadik ihletre, amely az értelmet az egységhez magához, a lélek vezetõjéhez visszavezeti. Ezt Apolló a prófétáláson keresztül viszi végbe; ugyanis amikor a lélek az értelmen túl az egységbe emelkedik fel, a jövendõ dolgokat elõre megmondja. Végül, midõn a lélek eggyé vált, eggyé, mondom, ami a léleknek természetében és esszenciájában van, az marad hátra, hogy legott az Egybe, ami az esszencia fölött áll: vagyis istenhez vezesse vissza magát. Ezt ama égi Vénus a szerelem, azaz az isteni szépségre való vágyakozás és a jóravaló szomjúhozás révén teljesíti be.
Következésképpen az elsõ ihlet összhangba hozza az összezavart és kiegyenlítetlen részeket. A második az egyensúlyba hozott részekbõl egységes egészet teremt. A harmadik a részek fölött álló egységes egészet hozza létre. A negyedik az esszencia és az egész fölött álló Egybe vezet. Platón a Phaidrosban az emberi lélekben az isteni dolgoknak szentelt értelmet kocsihajtónak nevezi; a lélek egységét a kocsihajtó fejének; a természeti dolgok nyomában járó gondolkodást és vélekedést engedelmes lónak; a zavaros képzeletet és az érzékek vágyáét engedetlen lónak. A lélek egész természetét kocsinak, miután mozgása mintegy körben futva önmagából kiindulván végül önmagába tér vissza, midõn a saját természetét tanulmányozza. Ha vizsgálódása a lélekbõl indul, ugyanahhoz érkezik vissza. A lelket szárnyakkal ruházza fel, melyek révén a magasba juthat; ezek közül az egyik, úgy véljük az a kutatás, mellyel az értelem folyvást az igazságra törekszik, a másik a jóra való vágyakozás, melyben akaratunk örökkön ég. A lélek ezen részei elvesztik rendjüket, midõn az õket összezavaró testtel elegyednek. Nos, az elsõ ihlet az engedelmes lovat, azaz a gondolkodást és a vélekedést az engedetlen lótól, vagyis a zavaros képzelettõl és az érzékek vágyától elválasztja. A második az engedetlent az engedelmes lónak, az engedelmes lovat pedig a kocsihajtónak, azaz az értelemnek rendeli alá. A harmadik a kocsihajtót saját feje, tehát az egység, az értelem csúcsa felé irányítja. Az utolsó a kocsihajtó fejét minden dolog felé fordítja. Ott a kocsihajtó boldog, és a jászol elé, vagyis az isteni szépség elé állítván lovait – azaz elõkészítvén a lélek valamennyi neki alárendelt részét – ambróziát vet elébük, és nektárral itatja õket, tehát a szépség látásával és az ebbõl fakadó örömmel. Ezeket teszi a négyféle ihlet. Róluk Platón általánosságban a Phaidrosban értekezik; sajátlagosan a költõi ihletrõl az Iónban, a szerelemrõl aLakomában. Hogy Orpheust ezek mindegyike megszállta, arról könyvei szolgálhatnak tanúságképpen. A szerelmi ihlet, úgy tûnik, leginkább Sapphót, Anakreónt és Sókratést ragadta el.
15. fejezet
Mindezen ihletek közül a szerelem a legkiválóbb
Valamennyi közül a leghatalmasabb és legkiválóbb a szerelmi ihlet; a leghatalmasabb, mondom, azért, mert a másik három közül egyik sem nélkülözheti ezt. Ugyanis nem tehetünk szert sem a költészet, sem a misztériumok, sem a prófétálás ihletére komoly igyekezet, lobogó, tiszteletteljes szeretet és az istenség buzgó tisztelete nélkül. Az igyekezetet, a szeretetet és a tiszteletet pedig mi másnak mondanánk, mint szerelemnek? Tehát ezek mind a szerelem erején alapulnak. A legkiválóbb is, miután a többi ehhez mint valami célhoz vezet el. Hisz ez az, ami a legszorosabban kapcsol bennünket istenhez.
Azonkívül e négy ihletet ugyanennyi hamis szenvedély csalárdul utánozni látszik; a költõit az a fajta közönséges zene, amely csak a fület andalítja el; a misztériumokét pedig a tömeg üres babonája. A prófétálásét a legkevésbé sem csalhatatlan emberi okoskodás találgatása. A szerelemét a tobzódó érzéki vágy.
Az igazi szerelem ugyanis nem más, mint a testi szépség megpillantása által fellobbanó erõfeszítés az isteni szépséghez való szárnyalásra. A hamis szerelem pedig a megpillantástól a megérintésig történõ zuhanás.
Az 1469. év július havában, Firenzében
Marsilio Ficino
Részletek Marsilio Ficino: a szerző A szerelemről (ford.: Imregh Monika, Arcticus Kiadó, Budapest, 2001) című művéből.