Christian Mayer interjúja Günther Schleevel: Hogyan szerzünk ellenséget?

Egy téves felfogás szerint számos konfliktust az etnikai különbségek okoznak. Günther Schlee, a Max Planck Etnológiai Intézet (Max- Planck-Institut für Ethnologie) igazgatója, a fegyveres konfliktusok elemzője szerint legtöbb esetben az erőforrások a háborúk okai. A vízért, olajért vagy a legelőkért folytatott harc során azonban a saját etnikum vagy vallási csoport tagjai kézenfekvő szövetségesekké válnak.

Christian Mayer: Schlee professzor úr, Ön a Wie Feindbilder entstehen (Hogyan keletkeznek az ellenségképek) című könyvével különféle közhelyeket akar megcáfolni. Mindenekelőtt azzal az elmélettel száll szembe, mely szerint az 1990-es évek óta elsősorban etnikai és vallási különbségek voltak a háborúk és krízisek fő okai. Hogyan jutott erre a konklúzióra?

Günther Schlee: Nem én vagyok az első, aki azt állítja, a különböző etnikumok nem természet adta egységek. Az etnikumok konstrukciók – ez az évek óta uralkodó vélemény a társadalomtudományokban. Az is általánosan elfogadott, hogy a vallási határokat szűkebben vagy tágabban is meg lehet húzni, és hogy a vallás önmagában nem konfliktust kiváltó ok, hanem a politikai retorikában gyakran különféle módon használt eszköz. Nagyon kevés történész állítaná, hogy a vallási háborúk tétjét elsődlegesen teológiai kérdések jelentik. Hasonlóképpen az etnikai konfliktusok oka sem a nemzetiségi hovatartozás.

CM: És mégis, a média tele van államok összeomlását és polgárháborúk kitörését okozó, etnikai és vallási tényezőkről szóló tudósításokkal.

GS: Ha ezeket a konfliktusokat empirikusan vizsgáljuk meg, felfedezzük, hogy a nemzetiségi hovatartozás olyasvalami, ami a konfliktus folyamán fejlődik és változik – például a határhúzásra, kirekesztésre, és a szövetségkötés szükségességére való reakciókban. Így keletkeznek az ellenségképek. Konfliktus idején a saját csoport határai sokkal élesebbé válnak, mint egyébként. Sajnos a társadalomtudományok meglátása, miszerint az etnikumok nem természettől fogva adottak, sem a populáris, sem a tudományos konfliktuselméletekben nem vált meghatározóvá. Újabban a konfliktuselemzők körében divatossá vált különbséget tenni identitásalapú és erőforrás-alapú konfliktusok között. Ezt a különbségtételt én értelmetlennek tartom.

CM: Miért?

GS: A legtágabb értelemben minden konfliktus erőforrásokért folyó harc. Ez azonban nem válaszolja meg a kérdést, hogy kik a szembenálló felek, és hol húzódnak a frontvonalak. Az a tény, hogy bizonyos konfliktusok az olaj vagy a víz körül forognak, önmagában nem határozza meg azt, hogy ki kinek a szövetségese, illetve hogy ki kivel áll szemben. Így vagy úgy, a gyengébb félnek szövetségeseket kell keresnie, akikkel később kénytelen megosztani a siker gyümölcseit. Egy kizárólag az erőforrások értékére, valamint a megszerzés vagy megvédés érdekében tett erőfeszítésre támaszkodó elemzés eddig képes eljutni. A szükséges szövetségesek száma ezen a módon talán még épp megmagyarázható. Az azonban, hogy kik lesznek ezek a szövetségesek, nem csupán ezen az ökonomikus logikán múlik. A szövetségesek választását a közös identitásban való osztozás is meghatározza. Hajlamosak vagyunk olyan szövetségeseket kiszemelni, akikkel közös a nyelvünk, kultúránk vagy vallásunk.

CM: A balkáni háborúkat pont az etnikai és vallási csoportok közötti történelmi ellentéteknek tulajdonították. A jugoszláviai közösségek azonban, amint azt könyvében is megmutatta, még az 1970-es években is békében éltek együtt, osztozván egy közös identitásban és nyelven. Hogyan magyarázza a kilencvenes évek véres konfliktusait?

GS: Tanulságos e konfliktusok kezdetét topográfiailag vizsgálni. Jugoszlávia felbomlása északnyugaton kezdődött, és délkeleti irányba haladt. Az első elszakadó köztársaság Szlovénia volt. A térségnek, amely gazdaságilag a legfejlettebb volt, minden oka megvolt arra, hogy magának tartsa meg erőforrásait, és többé ne ossza meg másokkal. Természetesen már a 19. századtól létezett a Balkánon nacionalizmus, sőt mikronacionalizmus is, de e tendenciák puszta létezése nem jelentette szükségszerűen politikai érvényesülésüket is. A szereplők releváns csoportjainak először különleges helyzetekkel, megfelelő indítékokkal kellett szembesülniük, és csak ezután vált lehetségessé mindenféle nacionalista érzület eszközként való felhasználása egy új politikai rend bevezetése céljából. Ilyen feltételek mellett kölcsönhatás van a kalkulált gazdasági érdekek, valamint a befogadás és a kirekesztés társadalmi folyamatai között. Ezek a tényezők minden szövetséget és szembenállást érintő politikai döntésben szerepet játszanak. Egy konfliktus bármely, tisztán gazdasági magyarázatát – például egy, a racionális döntés elméletének keretén belüli, költség-haszon kalkulációt – mindig szükséges a társadalmi identifikáció elméletével kiegészíteni. Tulajdonképpen igen valószínűtlen az, hogy döntéseket pusztán egyéni érdekek alapján hozzanak. Ezt kicsiben is meg lehet figyelni. Például az egyén karrierjét érintő legtöbb döntés csoportfüggő, azaz tekintettel van a családra. Meggyőződéses nacionalisták vagy egy vallási közösség tagjai ezeket a csoporthatárokat távolabb húzzák meg, és szélesebb körben alkalmazzák.

CM: Honnan származik akkor a gyűlölet, félelem és ellenségeskedés állami szintű elterjedése? Egy olyan elit ösztönzésére, amely a háborút a profitnövelés és a hatalomkiterjesztés eszközének tekinti?

GS: Az ellenséget érintő sztereotípiák létrehozását és terjesztését gyakran irányítja az elit. A folyamatokat irányító elit tagjai azonban nem feltétlenül azok, akik a legnagyobb gazdasági befolyással vagy a legmagasabb képzettséggel rendelkeznek. A terrorizmus hatása is rendkívül polarizáló. Ha valaki belelő egy embertömegbe, azonnal képes extrém reakciókat kiváltani.

CM: A tudósok a legújabb kori háborúk és konfliktusok asszimetriájáról írnak.

GS: Jóllehet ez egyáltalán nem új jelenség. Már a klasszikus antikvitás is jól ismerte a terror és a politikai gyilkosság hatásait. Tény az, hogy néhány egyén elegendő ahhoz, hogy milliókat tartson életükért való rettegésben, és politikai krízist váltson ki. Ahogy Jugoszláviában is láttuk, néhány orvlövész akciója elegendő ahhoz, hogy egyes népcsoportok tagjai népi milíciákhoz forduljanak védelemért, még abban az esetben is, ha az etnikai vagy vallási megosztottságot a többség már régen elfeledte, és ezt először újra kellett éleszteni. E folyamatokat könnyen kiválthatják radikális kisebbségek. Manapság gyakran előfordul ez Afganisztánban és Irakban. Sokkal kevesebb erőfeszítést és költséget igényel egy célzott politikai gyilkosságot vagy merényletet elkövetni, mint megelőzni az ilyen támadásokat. Az előny mindig az agresszorok oldalán áll, függetlenül attól, mennyire rettenetesek a módszereik. Nem igazán zavarja őket a számtalan ártatlan szemlélő halála, akik véletlenül rossz időben voltak rossz helyen.

CM: Mennyiben változott meg a konfliktusok karaktere a hidegháború óta? Feltűnő, hogy az ideológia fogalma majdnem teljesen hiányzik könyvéből.

GS: A Kelet és Nyugat közötti konfliktus véget ért már egy ideje, de most új frontok nyílnak helyette. 1990, de különösen 2001. szeptember 11-e óta a NATO új ellenséget keresett, kedvezőtlen fényben tüntetve fel az iszlámot. A nyugati politikusok is közreműködtek az új ellenségkép kialakításában. Ezzel a szemközti oldal ideológusainak – például a militáns iszlamista fundamentalisták szellemi vezetőinek – kezére játszottak, ők pedig a polarizáció elmélyítésében és a konfliktusok radikalizálásában voltak érdekeltek. Ahogy a radikális erők egyre nagyobb befolyást nyernek, úgy válik szemlátomást nehezebbé a politikailag mérsékelt muszlimoknak, hogy békében éljenek. Könyvemben ebben a kontextusban magyaráztam a purifikáció folyamatát. Az igaz muszlim vagy igaz keresztény egyre szigorúbb és szűkebb definícióját, társadalmi csoportoknak a hatalomból való kizárására használják, hivatkozva arra, hogy nem állják ki a vallási tisztaság követelményeit. A purifikáció ezen folyamata nem csak a mérvadó teológiai interpretációk feletti előjogról, azaz hitbeli kérdésekről szól. Gyakran kézzelfogható világi érdekek is szerepet játszanak – például politikai hatalomért való harc, vagy a lehetséges ellenfelek eltávolítása.

CM: Ez a leírás jól alkalmazható napjaink Iránjára, ahol vallási vezetők egy kasztja megkísérli autoritását politikai és vallási szinten is monopolizálni.

GS: Bizonyára így van. Ám a fogalom számos olyan tradicionális afrikai társadalomra is alkalmazható, amelyben a főnöknek vagy uralkodónak táplálkozási tabukat és rituálékat kell betartania és ellenőriznie. Nem szükséges egyébként mindig csak az iszlámra koncentrálnunk. A nyugati társadalmakban is lehetséges tabuk és tilalmak segítségével kizárni embereket a hatalomból – gondoljon csak a monogám szexuális erkölcs szigorú értelmezésére. Az Egyesült Államokban még ma is az alapján ítélnek meg politikusokat, hogy derék családapák-e. Még kisebb ifjúkori bűnöket is felhasználnak a választási kampányban. Mindig lehet bizonyos tisztasági kritériumokat szűkebbre szabni, abból a célból, hogy a versenytársakat diszkreditálják, és a hatalomból kizárják.

CM: Mit tud a konfliktuskutatás, és mit tudnak a nyugati tudósok az Afrikával való találkozásból tanulni?

GS: A konfliktusok alapvető formái minden emberi társadalomban tanulmányozhatók, legyen az kicsi vagy nagy, agrár vagy ipari, múltbéli vagy jelenleg is létező. Ahhoz, hogy elegendő anyagot gyűjtsünk elemzéseinkhez, célszerű az esetek megfelelően széles választékát felhasználni és összehasonlítani. Az etnográfusok által előszeretettel tanulmányozott társadalmak nem alkotnak külön kategóriát: árulás, hatalomból való kiszorítás, szövetségváltás, demagógia, valamint a vezetők és követőik közötti összetett viszony az afrikai falvakban is megtalálhatók. Ezek a társadalmak struktúrájukban közelebb állnak a miénkhez, mint azt hinni szeretnénk. De más miatt is célszerű közelebbről megvizsgálni az afrikai társadalmakat. Jelenleg Afrikában számos erőszakos konfliktusban a legfontosabb szereplők nem szükségszerűen szuverén államok vagy ezek képviselői. E szereplők közül sokan nem kötődnek semmilyen módon államokhoz. Az afrikai konfliktusokban a frontvonalak általában egészen összetettek. A szereplők egy része a rendőrséghez, a fegyveres erőkhöz és a helyi adminisztrációhoz tartozik ugyan, de ők sem szükségképpen az államot képviselik. Sokkal gyakrabban követik saját érdekeiket.

CM: A politológusok, akik az államot még mindig nagyon fontos tényezőnek tartják, valószínűleg problematikusnak találják ezt a sokféleséget.

GS: Nos, ezen országok közül a legtöbben az állami és a nem állami szférák közötti határ képlékeny, főként azért, mert a félállami szereplők mellett olyan állam előtti hatalmi struktúrák is jelen vannak, mint klánok, vérvonalak, törzsek. A hajdani gyarmatosítók példája mutatja, milyen nehéz politikai határokat vonni ezekben a régiókban. A britek Kenyában körzethatárokat húztak, és sokak szembenállása ellenére megpróbáltak népességcsoportokat szétválogatni, majd meghatározott területet jelölni ki számukra. Manapság azonban az erőszakos viták szereplői épp a gyarmati időkből való jogokra és igényekre hivatkoznak, mintha ezek a természetes rend részei lennének. A politikusok is közreműködnek az önkényes határok létrehozásában, azáltal hogy a potenciális szavazókat választókörzeteikbe gyűjtik össze, kiszorítva a kevésbé lojális csoportokat. A helyi konfliktusok egyfelől a modern adminisztratív rendszernek és a politikai tisztségekért folyó harcnak köszönhetők, másfelől az okok gyakran a legelők és a víz fölötti hagyományos vitában lelhetők fel. A szereplők különböző csoportjai különbözőképp érzékelik azt, hogy mi is a konfliktus tétje. Az ugyanazon az oldalon állók nem feltétlenül osztoznak azonos célokban.

CM: Ezek ugyanazok a konfliktusok, mint amelyek Európában zajlottak néhány évszázada?

GS: Természetesen. Egy klán vagy egy felfegyverzett banda vezetője, aki egy afrikai polgárháborúban harcol, teljes mértékben összehasonlítható a kora középkor haduraival. Azon idők Európájában is hiányzott az erőszak állami monopóliuma. Ám az egyik korszak szervezett bűnöző családjaiból végül a következő korszak arisztokráciája alakult ki. A rablólovagok korszakától egy stabil feudális rendszerig, majd a nemzetállamig hosszú volt az út. Anglia nagyhatalmi felemelkedése például aligha képzelhető el a korona nevében folytatott kalózkodás nélkül. Még ma is gyakran fonódnak össze az állami szervezetek gazdasági érdekekkel és bűnöző elemekkel – gondoljunk csak a drogexportból élő államok példájára. Ez azonban nem új jelenség, elég a 19. századi kínai ópiumháborút említeni, amelyben az európaiak gyászos emlékű szerepet játszottak.

CM: Amint könyvéből is nyilvánvaló, nem osztja azt az optimista nézetet, hogy a szociális haladás feltartóztathatatlan lenne.

GS: Nem. A történelem nem egyirányú utca. Afrika számos területén látunk szétesni államokat. A nyugati demokráciákban is egyre elterjedtebb az állami szabályozás alóli mentesség. A multinacionális vállalatoknak például gyakran sikerül kivonni magukat az állami befolyás alól. Sok esetben nagyobb költségvetés felett rendelkeznek, mint számtalan kisebb állam. Tehát nem tételezhetjük fel továbbra is, hogy a világ tisztán állami és kormányzati keretek között szervezett. Számos folyamat már nem internacionális – transznacionálisan irányítják őket az állami szint alatti szereplők. Ez sok esetben a korábbi fejlemények megfordulását, a jogok és a jogosítványok leépülését eredményezi. Az, hogy ezt „haladásnak” nevezzük-e, azon múlik, mit értünk „előremutató irányon”.

CM: Ön különféle pozíciókban dolgozott Szomáliában, többek között tanácsadóként a 2002-es béketárgyalások idején. Mik voltak a szomáliai állam összeomlásának következményei?

GS: Mindenek előtt az erős széttagoltság. A megmaradó politikai erők egyikének sem sikerült nemzeti kormányt alakítani, vagy az országot irányítása alá vonni. Szomália alapvetően autonóm (egymás melletti vagy egymással szemben álló) de facto államokból állt, amelyek egymás mellett vagy egymással szembenállva léteztek: Szomáliföld északnyugaton és Puntföld északkeleten. Az ország mindkét része fenntartotta az államiság bizonyos fokát, többnyire biztonsági kérdésekre korlátozva. Sem a jogrendszer, sem az oktatási rendszer nem állami bevételekből működött – más szóval nem adóból finanszírozták őket. Délen a széttagoltság teljesen más dimenzióban mozgott, Mogadishuban a háború a város rivális kerületei között folyt.

CM: Az állami intézmények összeomlása miért öltött ilyen extrém formát Szomáliában?

GS: A jelenlegi hatalmi vákuum azt az állapotot tükrözi, amely majdnem mindig is uralkodott Szomáliában. Gyarmati kontroll és erőteljes külső befolyás nélkül soha nem jött volna létre egységes állam. A gyarmati hatalmaknak – a briteknek északon és az olaszoknak délen – az ásványkincsekben szegény Szomália birtoklása soha nem fizetődött ki anyagilag. Épp ellenkezőleg, az ellenőrzésre tett kísérlet költséges gyakorlat volt. Később az ország folyamatos léte attól függött, hogy a nagyhatalmak fent kívánták-e tartani stratégiai érdekeltségüket Afrika szarvában. Legalább egyvalami megtanulható Szomália példájából: az etnikai pluralizmus önmagában nem háborút kiváltó ok. Szomália, az egyik leginkább megfeneklett állam Afrikában, etnikai és vallási tekintetben az egyik leghomogénebb, miközben a szomszédos Kenya 29 nyelvvel és a legkülönfélébb népcsoportokkal viszonylag stabil maradt.

CM: Ebben az évben számos publikáció idézte fel a fél évszázaddal ezelőtt lendületbe jövő dekolonalizációs folyamat idején kialakult optimizmust. Néhány afrikai államban az elemzők szintén elővették a témát. Manapság számos konfliktus miatt a korábbi gyarmati hatalmakat és a hátrahagyott történeti örökséget teszik felelőssé.

GS: Ez az attitűd a prekoloniális múlt némileg idealizált felfogásán alapul. Az európai hatalmak beavatkozása előtt is működtek erőszakos erők, voltak véres háborúk Afrikában. Abban az időben azonban az erőforrásokhoz való hozzáférés sokkal kevésbé volt problematikus, egyszerűen azért, mert kevesebb ember élt ott. Néhány gyarmati kormányzat nagy hatékonysággal működött, például az infrastruktúra és az egészségügyi szolgáltatások kiépítésében. A briteknek például sikerült Kenyában minimális számú közigazgatási tisztviselő segítségével fenntartani a törvényt és a rendet. Az erőszak szintje viszonylag alacsony volt a gyarmati időszak alatt, és az egészségügyi rendszer elég jó volt ahhoz, hogy a népességszám drámai növekedését idézze elő. Az oktatási szektor korlátozott volt, mivel az ország fiatalságának csak egy töredékét érte el, ám a minőség rendszerint egészen magas volt. Sok afrikai ország, a felduzzasztott közigazgatási apparátusa ellenére, manapság is alig éri el ezt a színvonalat. Ennek az oka, hogy a hivatalnokok saját maguk gazdagítására törekednek, akár a közösség rovására is, ahelyett hogy érvényt szereznének az állami politikának.

CM: Miért okoz annyi nehézséget az afrikai államoknak a demokrácia és a jogállam meghonosítása?

GS: Ez összetett kérdés. A közös jogrendszerrel összhangban történő cselekvésnek kifizetődőnek kell lennie az érintett személyek számára, különben nem áll érdekükben átengedni az autoritást az államnak, és úgy venni részt benne, mint közös vállalkozásban. Az elmúlt évszázad közepén néhány évig úgy tűnt, mintha megérné ez a fajta elkötelezettség. Amikor a gyarmati hatalmak eltűntek a színről, hirtelen szükségessé vált a közigazgatási hivatalok újbóli feltöltése. Abban az időben létezett egy jól képzett, afrikai főiskolát és egyetemet végzett generáció, amelynek megvoltak a lehetőségei. Ám előbb vagy utóbb minden közigazgatási helyet betöltöttek, és a következő nemzedék üres kézzel indult, azért is, mert a jósolt gazdasági növekedés nem valósult meg. A következmények igen komolyak voltak. Azok, akik nem látnak lehetőséget benne, nem vesződnek az iskolábajárással. És egy olyan közszolga, akinek a fizetése csak a hónap első néhány napjára futja, hajlamos alternatív pénzforrásokat keresni. A korrupció gyakran ennek a reménytelen helyzetnek a velejárója. Az államnak kínálnia kell valamit, valamilyen módon díjaznia kell a lojalitást, különben az emberek kivonulnak az államból vagy átértelmezik funkcióját.

CM: Úgy, mint Szomáliában.

GS: Így van. Szomáliában az 1990-es években már semmi nem maradt, amit fel lehetett volna osztani, kivéve az ENSZ-segélyeket. Így végül a fejlesztési segély vált a konfliktusok tárgyául szolgáló erőforrássá. A háborús felek azért akarták birtokba venni az államot, hogy irányíthassák a segélyeket – a saját zsebükbe. Egy idő után a nemzetközi közösség elveszített Szomália iránti érdeklődését. Ennek eredményeképpen az állam mint rivális csoportok viszálykodásának tárgya veszített jelentőségéből. Ehelyett egy kisebb csoportokból álló mozaik alakult ki, amelyben a hadurak az erőszaknak egy viszonylag alacsony szintje mellett kölcsönösen tisztelik egymást. Nem kérdés, ha a fejlesztési segélyt nyakló nélkül osztogatják olyan területen, ahol a békét még helyre kell állítani, gyakran kontraproduktív hatást vált ki.

CM: Könyvében saját maga is kritikus a szomáliai békekonferenciával szemben, és inkább a fejlesztési segélyek meghatározott projektek részére történő, decentralizált kiosztását támogatja.

GS: Ha egyes csoportok a békekonferenciákra csak az erőszakos viselkedés révén kerülhetnek be, akkor az ösztönzés rendszere teljesen hibás. A 2002-es kenyai Eldoretben tartott konferencia tudatos kísérlet volt a tényleges „tűzerő” – azaz a hadurak mindegyikének – tárgyalóasztalhoz való meghívására. Ennek eredményeképpen a hadurak a konferencia előtt hozzáláttak egymás eliminálásához. A bandavezérek megpróbálták saját klientúrájuknak és a konkurenciának egyaránt megmutatni rátermettségüket. Még a konferencia idején is mobiltelefonjaikon irányították az összetűzéseket.

CM: Mint Afrikában dolgozó kutató, közvetlen kapcsolatban áll az ottani emberekkel. Hogyan kell eljárnia egy antropológusnak ebben a régióban?

GS: A legfontosabb kutatási eszköz a kötetlen párbeszéd. Olyan csoportoknál, akik még soha nem láttak standardizált kérdőívet, nem lehet sokra menni az ilyennel. Ezen kívül soha nem tudhatod pontosan, mely kérdések a leginkább helyénvalók az adott szituációban: az antropológusoknak reagálniuk kell a valóságra. Ezért nagyon fontos a nyelvi kompetencia és a valós szociális körülmények pontos megfigyelése. A naplók és a beszélgetések részletes rögzítése a terepkutató napi rutinjához tartozik.

CM: Hány nyelvet beszél?

GS: Összesen tízet, s hetet vagy nyolcat folyékonyan. Ám vannak olyan régiók, ahol semmiféle nyelvismeretem nincs; ilyen például Közép- Ázsia, amely részlegünk kutatásainak másik súlypontja. Egy mecsetben esetleg válthatok néhány szót arabul az imámmal, amivel jó benyomást keltek. De nem beszélek sem oroszul, illetve egyetlen török nyelven sem, és amikor meglátogatom ottani kutatási projektjeinket, kollégáim nélkül rögtön elveszett lennék.

FORDÍTOTTA KOVÁCS JÁNOS

A beszélgetés a Max Planck Forschung periodikájában (2007/2) jelent meg, ld. http://www.mpg.de/bilderBerichteDokumente/multimedial/mpForschung/2007/heft02/013/, illetvehttp://www.mpg.de/english/illustrationsDocumentation/multimedia/mpResearch/2007/heft03/013/index.html.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Interjú 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.