Szeretteim, szöveteim

Szeretteim, fájnak szöveteim.
Szöveteim, fájnak szeretteim.
Oda-vissza hűtlen követeim,
híretek is, mindek, fenn-lenn csak kín.

Ki ne fényesedjetek szívemen,
nadrág, ha ücsörgök, ülepemen,
eljutottam megülepedésre,
a többi csak ennek lepedéke.

Idegen test voltam: igen lélek;
igen test voltam: idegen lélek.
Orrom untam, elkezdtem szaglani,
mit se hallanám, mit kell hallani.

Mondhatnám, hogy „idegen: test voltam”,
hogy „idegen: lélek”. Le majd holtan.
ott nem kell majd semmit se mondani,
ennek élnek, ott, igazságai.

Nagy igazság: farkas, fentről, térdig;
holló totyogása meg: derékig.
Most csak puszta, szívem gyökeréig.
Új hajával ér az avar égig.

Lomb-alagút: mit fúrd azt magadban?
Érj csak magasig-mélyig: hulltodban.
Kapkodj érte, már csak tenmagadért,
egy-egy levél jól-rosszul messze ért.

Készvész, részkész, behavaz a révész,
kénytény, fénylény, most már szerteszét érsz;
mit járnál a Kanizsa utcába,
mit kongatnál Nándorfehérvárba.

Körbe nem érő, kétes kör, mit jársz,
egyre nyitva hagyja, mind, amit vársz,
de csak játszik veled a gondolat,
szedi-ejti, bármi pontos, szavad.

Amit te várhatsz, csak ami elmúlt.
„Ne lenne több pillanat, mi nem volt.”
De ha nem zárul rád a Bölcs köre,
síri murvád csak a bölcsek köve.

Aztán nem érzed, a jövő jön-e…
Mit száma hát, fájtok, nem fájtok-e?

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.