Messze még a szabadság

Néhányan talán még emlékeznek arra, hogy a bársonyos forradalom után milyen szép remények éledtek Nyugaton, hogy Közép- Európa majd vadonatúj elképzelésekkel és értékekkel gyarapítja a nyugati politikai gondolkodást; talán Közép-Európában születik meg az az eszme, amelynek alapján kialakulhat a szocializmus és a kapitalizmus között húzódó „harmadik út”. Ezek a remények abból a feltételezésből születtek, hogy a kommunizmus alatt mi, közép-európaiak olyan szenvedéseket álltunk ki, amelyek nyomán jobb ember vált belőlünk, érzékenyebbek, kíváncsiabbak és értelmesebbek lettünk. Visszatekintve ma már együgyűnek tűnik ez a remény, és az is világossá vált, hogy a Közép-Európáról kialakított nyugati kép a naivnál is naivabb volt. A posztkommunista társadalmak egyetlen pillanatig sem rendelkeztek akkora önbizalommal, hogy bármiféle értelmes üzenetet közvetítsenek a Nyugat felé: a feladat az volt, hogy alkalmazkodjanak – amilyen gyorsan csak lehet – a nagyszabású ideológiai összecsapás győzteseihez. És világosan lefektetett iránymutatást is kaptak ahhoz, hogyan építsék fel a demokráciát és a piacgazdaságot: a helyi politikai elit úgy bújta a koppenhágai kritériumokat és a washingtoni konszenzust, mint valami tankönyvet.

És oly sok tennivaló akadt, hogy nem jutott idő a töprengésre – az egyetlen dologra, amelyből a kommunista uralom alatt nem volt hiány. Emlékszem, hogy mennyire aggasztott az, hogy a szamizdatban általam bőszen olvasott szerzők koncentrált nyelvezetét immár csak felhígítva, s kapkodva olvashatom el az újságokban. De talán nem is volt lehetséges, hogy akkor és ott reflektáljunk arra a folyamatra, amelynek mi is a része voltunk, gondolkodásunk feltehetően nem is állt készen erre. Visszatekintve látszik, hogy az 1989-es forradalom egy olyan drámai mértékű globális átalakulás közepette zajlott le, amelynek fő katalizátora nem a kommunizmus bukása volt. A globalizáció már felfutóban volt és a kommunizmus összeomlása csupán részben járult hozzá a laissez-faire kapitalizmus győzelemittas eufóriájához. A győzelmet amúgy is nagyrészt gazdasági jelenségként értelmezték. Ugyanakkor a kommunizmus bukásával a Nyugat hirtelen elvesztette azt a keleti ‘tükröt’, amely addig rákényszerítette arra, hogy jobbnak próbáljon látszódni és úgy is viselkedjen, ez pedig aláásta azt a háború után Nyugaton kialakult érzést, hogy a Nyugat a felelős a világ erkölcsi állapotáért. Talán mindannyian sejtettük, hogy ez így fog történni, de nem maradt időnk arra, hogy foglalkozzunk is a problémával. Számunkra ugyanis a Nyugat soha nem változó entitás volt – hogy is lehetett volna másképp, hiszen álmainkból már olyan jól ismertük.

A ’90-es években éppen ezért mindent elkövettünk, hogy felépítsük a kapitalizmust, s eközben nem vettük észre, hogy a kapitalizmusból ezalatt fokozatosan kiveszett az igazság- és felelősségérzet. Azt hittük, hogy amit látunk, az teljesen normális, és mindig is így működtek a dolgok. Éppen ezért tűrtük, hogy a privatizáció jelszavával fényes nappal kiraboljanak bennünket, hiszen azt gondoltuk, hogy ez is a nyugati kapitalizmus szerves része. Hiába hiszik azt ma már sokan nyugaton, hogy a „láthatatlan kéz” csökött csonk csupán, mi továbbra sem vagyunk hajlandóak elismerni, hogy tévképzeteket melengettünk a kapitalizmusról, és csupán egyik változatát tapasztalhattuk meg, éppen azt, amely alól most dőlnek ki az utolsó agyaglábak is.

Mindez érzékenyebben érint bennünket, mintsem azt szeretnénk vagy elismernénk. A jelenlegi világválság már nem csak arról szól, hogy hány milliárd dollárt kellene a gazdaságba pumpálni ahhoz, hogy visszatérhessünk a vagyonfelhalmozáshoz; hanem egyre inkább azokról a társadalmi folyamatokról, amelyek sokkal nagyobb hatást fognak gyakorolni a világra, mint a kommunizmus bukása. Úgy vélem, hogy a posztkommunista világban igen kevesen akadnak, akik hajlandók ezt tudomásul venni. Úgy tűnik, hogy megint lemaradtunk a Nyugattól abban a tekintetben, hogy csak késve és vonakodva vagyunk hajlandók beismerni saját vakságunkat. És ez ugyanúgy vonatkozik az elmúlt húsz év kapitalizmusépítő időszakára, mint a kommunizmusról kialakított képünkre.

E vonakodásnak persze megvan a maga logikája: szeretnénk, ha az elmúlt fél évszázad történelmének legfontosabb eseményei között a mi teljesítményünk is dobogós helyen szerepelne. Nemrégiben egy bécsi kerekasztal beszélgetésen Timothy Garton Ash, a brit történész azt találta mondani, hogy az európai történelem legnagyszerűbb eseménye 1989 volt. – Talán tudnak más dátumot javasolni? – tette fel a kérdést, miután észrevette, hogy a közönség soraiban többen is kétkedve felhúzzák szemöldöküket. Garton Ashnek igaza van: bármennyit is kutakodunk az európai történelemben, nem fogunk alkalmasabb dátumra lelni.

Ez azonban húsz éve történt és nem állíthatjuk meg kényünk-kedvünk szerint a történelem folyását. Sőt örülnünk kellene, hogy a történelem legalább húsz évet adott nekünk, hogy legyen időnk felkészülni a nehéz időkre. Szerencsésnek mondhatjuk például magunkat, hogy a NATO- bővítés már tíz éve lezajlott, akkor, amikor Oroszország még túl gyenge volt ahhoz, hogy megakadályozza. És szerencsésnek mondhatjuk magunkat azért is, hogy az EU-bővítés a gazdasági eufória idején ment végbe. Ha a válság már 2000- ben beüt, akkor még ma is csak kopogtathatnánk Brüsszel ajtaján, mert a Nyugat a saját problémáival lenne elfoglalva.

Közép-Európa még soha nem élvezett olyan mérvű politikai szabadságot, mint napjainkban. Ha a világ és benne Európa nem süllyed káoszba – noha ennek nagyobb a lehetősége, mint ahogy azt magunknak is bevalljuk –, akkor néhány évized múlva elmondhatjuk majd, hogy a közép-európai nemzetek valóban bámulatos dolgokat vittek végbe. Ugyanakkor bármennyire lenyűgöző is ez a teljesítmény, legfőbb jellemzője – kisebb-nagyobb mértékben – mégiscsak a megalkuvás volt. Persze folytak élénk, sőt helyenként heves viták is arról, hogy milyen utat kellene követni, de ennek a vitának a keretét a Nyugat és annak értékei határozták meg. Pragmatikus eszmecsere folyt arról, hogyan lehetne a leggyorsabban felzárkózni a Nyugathoz és mi a leghatékonyabb módja annak, hogy felépítsük a jövőt és magunk mögött hagyjuk a múltat. Ebből a szempontból még a kommunista örökség múltjával is pragmatikus módon próbáltunk szembenézni; kezdetben még az ún. átvilágítási törvények is azt a célt szolgálták, hogy felgyorsítsák az átalakulást. Nem az volt a cél, hogy a közelmúlt történelmét elemezzük, hanem az, hogy megakadályozzuk azt, hogy a titkosszolgálatok egykori ügynökei és besúgói befolyásolni tudják a jövőnket.

Márpedig ha a Nyugat tényleg várt valamiféle Közép-Európából kisugárzó szellemi gazdagodást a forradalom utáni első hónapokban, akkor épp az általunk megélt totalitárius zsarnokság egyedi élménye szolgálhatott volna ennek alapjául. És persze az, amilyen módon ismét értékelni, becsülni tudjuk a szabadságot. Hamar világossá vált azonban, hogy Közép-Európa képtelen artikulálni és átadni ezt a létfontosságú tudást. Ehelyett csak néhány nagyformátumú személyiséget tudott felajánlani: Václav Havelt vagy Bronislaw Geremeket például.

Emiatt a mai napig tartozunk azzal a Nyugatnak és persze magunknak is, hogy ezt az egyedi élményt helyesen megértsük, feldolgozzuk és szavakba öntsük. Ami azért paradoxon, mert eközben szinte belefulladunk a múltról szóló információkba. Már csaknem mindent tudunk a rezsim ördögien gonosz lényegéről, már rengeteget írtak az áldozatokról és a történeteik is jól dokumentáltak. Mégsem tudunk dűlőre jutni a tekintetben, hogy milyen is volt valójában a múltunk. Képtelenek vagyunk eldönteni, hogy vajon totalitáriusnak vagy diktatórikusnak nevezzük a letűnt rendszert, nincs konszenzus arról, hogyan kezeljük a rezsim által ránk hagyott dokumentumokat – tekintsük őket valódi bizonyítéknak, vagy zárjuk el őket, mert részesei voltak annak az égbekiáltó hazugságnak, amely a rendszert működtette. Amikor Esterházy Péter Javított kiadását olvasom, amelyben egy sor olyan szörnyűséges feljelentés is szerepel, amelyeket szeretett arisztokrata apja szolgáltatott a titkosszolgálatnak harminc éven keresztül, akkor megértem és helyeslem is, hogy az efféle dokumentumokat közzé teszik, hiszen ezzel katartikus élményhez juthat az olvasó. Ugyanakkor könnyű belátni, hogy miért érvel oly hevesen Adam Michnik az ellen, hogy kiszolgáltassuk magunkat a titkosszolgálati dokumentumok kényének-kedvének.

Számomra az elmúlt húsz év vitái egytől-egyig egy dolgot jelentenek: azt, hogy még mindig nem vagyunk szabadok. Mindannyiunkat, akik felnőtt életünk legalább egy részét a kommunizmus alatt éltük le, oly mértékben megjelölt a múlt, hogy soha többé nem tudunk már azon a természetes nyelven beszélni róla, amelyet a szabad világ használ. Meglehet, hogy különbséget tudunk tenni bátrak és gyávák, áldozatok és a tettesek között, de nem tudjuk megítélni, hogy ki szabad és ki nem az. A kommunista rezsim idején egyszerűen nem létezett a szabad emberi lény kategóriája. A szembeszegülés, az ellenállás vagy a rendszeren kívül élt, párhuzamos élet kialakítására tett kísérletek persze jelezték, hogy az emberek vágynak a szabadságra, de ettől még nem lettek szabadok. Éppen ezért tudunk és kell is minderről tanúbizonyságot tennünk, és sokakat illet csodálat és tisztelet a bátorságukért. De ettől még nem mondhatjuk azt, hogy történelmünknek ezt a szeletét szabadon, elfogultság nélkül tudjuk értelmezni. Olyanok vagyunk, mint a betegek, akikmagukat diagnosztizálják, majd a gyógymódról is maguk döntenek.

Az elmúlt húsz évben a történelemért folytatott csatározás valójában inkább a legitimitásért folytatott küzdelem volt azok részéről, akiknek a közvélekedés szerint a történelmet interpretálni kellett volna. A sztálini korszak börtönlakói, a szovjet megszállás utáni korszak disszidensei, az ún. „szürke zónából” érkező pragmatisták, a kommunisták, sőt még a titkosszolgálat egykori ügynökei és besúgói is erre a legitimitásra áhítoznak. Persze létezik egyfajta társadalmi konszenzus, hogy a történelem értelmezésének joga az áldozatokat illeti, és nem a tetteseket. Ezt a jogot afféle jutalomnak tekintik, és egyfajta tisztelgésnek is azok előtt, akik azokban a zavaros időkben éltek, és a közvélekedés szerint különösen megilleti ez a jog azt a generációt, akiket én az „apám nemzedékének” hívok. Fiatalon lelkes és megszállott kommunisták voltak, az 1960-as években ugyanilyen lelkesen csatlakoztak a reformmozgalomhoz és végül az 1970-es és 80-as években bátor másként gondolkodók lettek. Az ő életük adja annak a cseh történelmi időszaknak a gerincét, amelynek résztvevői, létrehozói és kemény kritikusai is voltak egyben. És ki másnak lehettek volna mélyrehatóbb ismeretei a kommunista rendszer különféle megnyilvánulási formáiról? Márpedig akkor kinek lenne több joga értelmezni a kommunizmus uralmának időszakát? Ez a generáció csodálatos kollektív életművet hozott létre – ragyogó elemzések és világszínvonalú regények sorát – annak az önértelmezési gyakorlatnak a során, amely feltehetően példa nélküli a cseh történelemben. De éppen ez a bökkenő: ennek a generációnak az életműve olyan monumentális, hogy azzal már magának állít emlékművet. És ahogy azt jól tudjuk, az emlékművek célja az, hogy a történelem stilizált – rosszabb esetben mitologizált – változatát tárják a közönség elé, nem pedig annak elfogulatlan értelmezését.

Nemrégiben heves viták dúltak azokról az intézetekről, amelyeket számos közép- európai országban azért hoztak létre, hogy a közelmúlt történelmét tanulmányozzák, és e viták során sok olyan aggódó hang is megszólalt, amelyik azt kifogásolta, hogy az ezekben az intézetekben dolgozó fiatal kutatóknak nincsenek személyes tapasztalatai a letűnt rendszerről. Éppen ezért nem is érthetik meg, hogy a rendszer milyen egzisztenciális fenyegetést jelentett csaknem az összes az uralma alatt élő emberre, és milyen bonyolult kompromisszumokba kényszerítette őket. Emiatt fennáll annak a veszélye, hogy a jövő generációjának történészei a jelen szemszögéből nézik majd a múltat, amelyet olyan emberek szemén át nézünk majd, akik életük során csak a demokráciát ismerték. Ezek az emberek – szól ez a vélekedés – a szabadság nyelvén írnak majd a múltról, márpedig ez a nyelv nem ismeri a könyörületet és a kommunista metanyelv árnyalatnyi finomságait. Röviden tehát, bárki, aki valaha is kapcsolatba került a rendszerrel, azonos elbírálás alá fog esni.

Én nem osztom ezeket az aggodalmakat. Sőt, egyenesen azt hiszem, hogy a múlt értelmezésének egyetlen helyes módja az, ha kiindulópontnak mindenféle kompromisszumot elutasítva a szabadság demokratikus eszméjét tesszük meg. És csupán azokban van meg erre a képesség és csupán azok tudják legitim módon elvégezni a feladatot, akik a fiatalabb generációhoz tartoznak. Õket ugyanis semmi sem köti a múlthoz. És ez még akkor is így van, ha ezek a fiatal történészek kezdetben könyörtelennek tűnnek vagy esetleg politikai érdekektől vezérelve végzik a munkájukat, ahogy a jelek szerint most Lengyelországban történik. Érthető, ugyanakkor hiú az a vágy, ha valaki befolyásolni próbálja a történelem értelmezését. Biológiai szemszögből nézve pedig még naiv is. Húsz év múlva a mai fiatalabb generáció történészeinek már nem kell engedélyt kérni tőlünk, hogy a saját szájuk íze szerint értelmezzék a történelmet.

Persze Nyugaton sem ismeretlen az a jelenség, hogy akadnak, akik nem szívesen vállalják annak a veszélyét, hogy a történelem esetleg más színben tűnik majd fel, mint ahogy azt ők akarják láttatni. A franciáknak fél évszázadba tellett, amíg a Vichy-rendszerről egyáltalán elkezdtek beszélni. A svédek is csak a közelmúltban elevenítették fel azt, hogy még az 1970-es években is jócskán létezett az a hivatalos eljárás, amelynek során sterilizálták a társadalmi beilleszkedésre alkalmatlan embereket. Mégis az a meggyőződésem, hogy csak akkor kezdhetünk hozzá annak megvitatásához, hogy Közép-Európa fel tud-e kínálni bármiféle különleges értéket a Nyugat számára, ha vesszük a bátorságot, és szembenézünk a nyilvánvaló tényekkel. És az egyik nyilvánvaló tény az, hogy az elmúlt húsz évben nem volt ehhez bátorságunk.

FORDÍTOTTA BOJTÁR PÉTER

A „Still not free” című cikk a Eurozine 2009. május 29-i számában jelent meg.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.