Az 1936-os háború és mi

Spanyolországban vörös tintával jegyzik majd 2006-ot, miután ekkor lesz a polgárháború kitörésének nem az ötvenedik, nem is a hetvenötödik, hanem épp a hetvenedik (?) évfordulója, mintha alig hét éve nem fáradtunk volna eléggé bele a polgárháború befejezésének hatvanadik, vagy alig öt éve a Köztársaság kikiáltásának hetvenedik (?) évfordulójába.

Javier Marías

Javier Marías író egy 2006 eleji cikkében rosszallásának ad hangot a történelmi eseményeket övező évfordulók kapcsán. Megdöbbentik a „groteszk okok”, melyekre az efféle megemlékezések szervezői hivatkoznak tekintettel „holmi triviális és abszurd” számok diktálta normákra. Ám az író mindenekfelett azt az önkényességet ítéli meg keserűen, amivel véleménye szerint eldöntik, miről kell hivatalosan megemlékezni, és miről nem:

Két véglet között imbolygunk: egyrészt szép számmal vannak olyan történelmi személyek, akik tökéletesen a feledésbe merültek, noha segíthetnének benne, hogy könnyebben viseljük az életet, másrészt évről-évre, s legalább tíz évig önkényesen addig strapálunk néhányat, míg a végén teljesen használhatatlanok, kifacsartak és kimerültek nem lesznek.1

Marías panasza nem kizárólag az 1936-os háború évfordulóira vonatkozik, szemrehányása azonban arra sarkall, hogy kissé elgondolkodjunk, vajon jelenleg mekkora súlya van a lakosság körében a polgárháborúnak – ahogyan nekünk mesélték –, s konkrétabban a közelmúltbeli drámai eseményekről szóló megemlékezésekről, most, a Franco-féle puccs hetvenedik évfordulóján.

Az idézet, amely írásunkat bevezeti, mindenekelőtt meghökkenést tükröz. Az értelmetlenségbe való ütközést fejezi ki, ami a szerző számára történelmi megemlékezéseink mögött húzódik. Vajon – teszi fel a kérdést Marías – milyen szempontok alapján osztjuk be évfordulóinkat? Vajon mi motiválja a döntést, miszerint nyilvánosan is megemlékezünk valamiről, vagy a kollektív feledés szemétdombjára vetjük? A szerző számára nyilvánvaló, hogy nincs koherens magyarázat arra, hogy például miért éppen tízévenként emlékezünk meg valamiről, vagy hogy miért részesítünk előnyben bizonyos eseményeket másokkal szemben. Az elfogadható igazolás hiánya – vonja le a következtetést – az önkényesség karjaiba dönt bennünket.

Vagy mégsem. Némelyekben felmerülhetne a gyanú, hogy e feltételezett önkényesség hátterében bizonyos kiadók vagy a velük szövetkezett szerzők titkos érdekei húzódnak meg, hogy időközönként kitehessék produktumaikat a kirakatba. Arra is gondolhatnánk, hogy a hivatalos megemlékezésnek örvendő témák önkényes kiválasztása mögött egyes bürokraták döntéseinek szövevényes útvesztője lappang, akik úgy igyekeznek nyilvánosan legitimálni posztjukat és keresetüket, hogy eseményeket szerveznek; esetleg mohó politikusok és újságírók próbálják így kisajátítani maguknak a véleményformálás jogát a jelen kérdéseiről, ezért keresgélnek újra meg újra a múltban tényeket és dátumokat, melyekhez üzenetüket csatolják, abban a biztos tudatban, hogy úgysem fog kiszállni a sírból egyetlen dicsőített vagy semmibe vett történelmi személy sem, hogy megcáfolja a múltról alkotott magyarázataikat. Sőt, az is lehet, hogy vállalkozók, szerzők, politikusok és újságírók mind nagy egyetértésben leledznek, s így dől el, mely tényekről kell megemlékezni, és mely emlékeket intézményesítenek hivatalosan.

Oly korban élünk, amikor elég könnyen levonhatjuk a következtetést, hogy szinte minden, ami történik, bizonyos pénzzel és hatalommal rendelkező emberek csekély számú, egyéni döntéseinek az eredménye. Nos hát, akkor ebben az esetben vajon milyen szinten áll némely kevesek hatalmában eldönteni, hogy mire, mikor és hogyan emlékezzünk a történelmi eseményekből? S ha mégannyira jelen van is a nyilvános politika az emlékezetben, s igyekszik megszabni és alakítani, mi az, amiről hivatalosan is meg kell emlékezni, vajon milyen mértékben vonhatják ki magukat a politika irányítói a környezetükben kulturálisan elfogadott emlékek alól, s határozhatnak úgy, hogy módszeresen változtatnak rajtuk? A megemlékezések utilitarista értelmezése elég problematikus. Az irántuk megmutatkozó társadalmi igény oldaláról nézve pedig még inkább az: vajon megmondhatja-e valaki előre, mi az, amit kollektívan megemlékezésre méltónak tartanak majd? Ahogyan azt a kultúra számos népszerűsítője tapasztalatból tudja, azok a témák, amelyek a leginkább aktuálisnak és érdekesnek tűnnek, gyakorta óriási kereskedelmi és nyilvános kudarcot vallanak, míg mások – amelyek eleinte peremre szorultak – meglepő sikernek és pozitív fogadtatásnak örvendenek. Bizonyára létezik egy „megemlékezés- és jelesdátum-piac”, ám minden jel arra mutat, hogy – egy olyan komplex világban, mint a jelenlegi – a kínálat nem feltétlenül teremti meg a maga keresletét.

Így hát igaza van Javier Maríasnak: azokban a döntésekben, hogy miről emlékezünk meg hivatalosan, valami kisiklik a magán- vagy nyilvános hatalom stratégiái és módszeres racionalitása alól. Vagyis a dolog egy része kívül esik a különböző szereplők ellenőrzési körén. Vajon mi ez a rész, és milyen irányba mutat? Mielőtt válaszolnánk a kérdésre, húzzunk még egy kis hasznot Marías észrevételeiből. A politikai megemlékezésekről alkotott harsány ítéletével az író több más fontos kérdésre is felhívja a figyelmet. Az egyik az, hogy különbséget kell tenni emlékezet és megemlékezés között. Vagyis Marías nem azt állítja, hogy ő nem foglal állást, vagy nem érdekli a múltbeli eseményekre való emlékezés; cikke a hatóságok ellen irányul, az ellen, hogy válogatnak a múltban, s kedvük szerint értelmezik és szakaszolják. Az egyéni emlékezetnek nem kötelessége a hivatalosan ünnepelt dátumok hierarchiáját visszhangozni.>/p>

Más lapra tartozik, hogy ebből kiindulva azt a következtetést kell levonnunk, miszerint a hivatalos visszaemlékezés önkényes kritériumoknak van alávetve. Bizonyára sokan úgy gondolják, hogy megfelel a dolgok természetes rendjének, ha bizonyos időközönként – meghatározott üzenetek közvetítése céljából – megemlékezünk némely eseményekről. Ami egyesek számára értelmetlen, mások szemében ésszerű. A megemlékezések racionalitása következésképp relatív; mindig a társadalomban és a közvéleményben gyökerezik. Másképp fogalmazva: a hivatalos megemlékezés – legalábbis részben – az állampolgárok azon beletörődésén alapszik, hogy hagyjuk, bizonyos időközönként hadd „töltsenek fel” bennünket bizonyos eseményekkel és bizonyos kérdésekkel. Ennek a demokráciában való együttélésre nézve is megvan a maga vetülete: noha első megközelítésre a megemlékezések iránti kínálat és kereslet nincs összhangban, a közönyös állampolgári lét során alakulhat úgy a helyzet, hogy végül „Say törvénye” diadalmaskodik, miszerint nem létezik kereslet kínálat nélkül, azaz a kínálat megteremti a maga keresletét.

Javier Maríast az szomorítja el, hogy az egyéni emlékezet, az állampolgárok egyéni emlékei mintha nem szállhatnának szembe a megemlékezésekben testet öltött hivatalos emlékezettel. Elégedetlenségével azonban olyan kérdést érint, amely döntő arra nézve, hogy megértsük, vajon mi motiválja a hatóságokat egyes, múltból választott eseményekkel kapcsolatos hivatalos megemlékezések előírására. Marías írásában tehát nem csupán a megemlékezések önkényességének elítélése az érdekes, hanem hogy elégedetlenségével olyasvalamire is rámutat, ami máskülönben láthatatlan maradna az olvasók előtt; de vajon mi ez a valami?

Az emlékezet történelmesítése

Nincs kollektív emlékezet, s nem is lehetséges vagy kívánatos az állami irányítású történelem nyilvános használatával megteremteni. Az emlékezet él, olykor a múlt nyomait lopja a jelenbe, más nyomokat pedig ajándékba ad, melyek később visszatérnek. Az akarat függvénye: az a kérdés, hogy mire szeretnénk visszaemlékezni, és hogyan.

Santos Juliá

Intézmények. Az a valami, amit Marías egyszeriben meglát, s meglepetést okoz neki, az intézmények vagyis a világ és a benne lakozó egyének intézményesített leírásai; erkölcsi értékelésekkel terhes, tartós elképzelések és koncepciók, melyek segítségével a múlt és a jelen formát ölt. Írónk az emlék mesterségesen felállított módjába ütközött, majd – miután a zsigereiben érezte a rontást – képes volt farkasszemet nézni vele, bizonyos távolságból megfigyelni, végül értelmetlennek minősíteni. Akár osztjuk az álláspontját, akár nem, kritikus hozzáállásának hála, láthatóvá vált egy intézmény. Előbb őelőtte, s immár mielőttünk is. Az emlékezet intézménye.

Az intézmények tehát nemcsak gondolkodnak, hanem emlékeznek is. Marías felismerése azt hozza nyilvánosságra, hogy nem mindenki számára emlékeznek, hanem csak azoknak, akik azonosulnak velük. Marías olyan állampolgárként mutatja be magát írásában, aki nem képes azonosulni az emlékezet bizonyos, ma létező intézményeivel. Az „együtt emlékezni” – vagyis „megemlékezni” – jelensége kínos kötelezettséggé válik, amint valamely intézmény, mely a kollektív emlékezést erőlteti, az adott eseményt olyan szemszögből láttatja, amely nem mindenki látásmódjával egyezik, vagy mindezt meghatározott időközönként ismétli más, a megemlékezésre legalább ennyire, vagy még inkább méltó múltbeli események rovására. Marías elégedetlensége ugyanakkor túlmutat ezen vagy azon történelmi megemlékezés problematikáján, elvégre nem emlékezünk-e akkor is, ha egy-egy személyes emléket elevenítünk fel? És ha így van, vajon nem minden megemlékezésnek az emlékezni szándékozók előzetes egyetértéséből kellene kiindulnia? Abban a pillanatban, amint az emlékezés egyéni szabadságát leigázzák, és egyetlen, mindenki számára közös emléket akarnak rákényszeríteni, a hivatalos megemlékezés fárasztó, zsarnoki rítusnak tűnhet, amit el kellene kerülni.

Az, hogy az emlékezés képessége a természet olyan adománya, mely egyénenként változik, nyilvánvaló. Jól érzi az ember, ha az a benyomása, hogy ugyanazt az érvet akarják rákényszeríteni mindenkire, ráadásul ugyanúgy. Ezenkívül az emlékezés egyéni koncepciójából kiindulva különféle társadalmi folyamatok elemezhetők, melyek során igen fontos szerep jut az emlékeknek. Amint a fejezet élén álló idézetből kiderül, az emlékezésről kialakított elképzelésünket Santos Juliá is osztja2; amennyiben kipellengérezi azt a jelenséget, miszerint Spanyolországban a demokráciához vezető átmeneti korszakban mintegy hivatalos amnézia övezett mindent, ami a közelmúltra vonatkozott.

Ámbár ha elfogadjuk is, hogy az emlékezés tanulmányozása és politikai gyakorlata során elsőbbséget kell adnunk az egyéni emlékeknek, vajon biztosak lehetünk-e abban, hogycsak egyénileg lehet emlékezni? Abból kiindulva, amit Marías rossz közérzete forrásaként jelöl meg, nem következik egyértelműen, hogy így van. Az sem egyértelmű, hogy mi, egyének, valóban uraljuk az emlékeinket. Vajon az emlékezés „individualista” megközelítésében nem foglaltatik-e benne egy olyan intézményre való hivatkozás, amely legitimálja azt a felfogást, hogy csakis az egyén az emlékek gazdája? Talán elképzelhető volna valamely polgári társadalomban egyénnek tekinteni egy intézményt, amely jogokkal rendelkező egyénekként definiál és támogat bennünket?

Ahelyett, hogy az emlékezés tárgyának kollektív naturalizációjába feledkeznénk – ahogyan azt a húszas években a francia szociológus, Maurice Halbwachs tette –, vagy akár individualista értelmezésébe fognánk, egy kevésbé esszencialista utat is választhatunk. Olyat, amely „történelmesíteni” igyekszik az emlékezetet és annak hordozóit. Nem minden emlékezet tartalma egyezik, s nem is minden társadalom emlékezik hasonlóképpen. Egy társadalom emlékezetében nem minden egyes időszak ugyanolyan jelentőségű, s az emlékezés jelentősége is kultúránként eltér. Az emlékezés történelmi jelenség. Ez azt is jelenti, hogy az emlékezetnek nincs egyetlen alanya.

Az emlék mint történelmi jelenség megközelítése megköveteli, hogy az emlékezet egyfajta antropológiai prizmáján keresztül szemléljük, amely magába foglalja az egyéneket, de a közösségeket és szervezeteket is, vagyis mindazokat, akikről feltételezhető, hogy legitim ítélőképességgel rendelkeznek önmagukat, és az őket körülvevő világot illetően. Ez a „megítélés” pedig értelemszerűen magában foglalja a múltbeli emlékeket, magának az intézménynek az emlékeit, illetve a társadalom még szélesebb közegének az emlékeit.

Az individualisták megkérdőjelezhetik ezt az alternatív osztályozást, mondván, hogy képtelenség az intézményeket az emlékezés alanyaként feltüntetni, hiszen az intézmények emlékezete az azokat formáló egyének emlékeinek összessége. Ám nem úgy van, hogy az egyének előbb megegyeznek, hogy mire is emlékezzenek, majd létrehozzák az emléket; az emléket vagy emlékeket sokkal inkább előre létrehozzák, majd mi, egyének, kisebb-nagyobb mértékben azonosulunk velük. Ez természetesen az intézmények emlékezetét anyagilag támogató csoportok és szervezetek képviselőit is érinti. Az intézmények tartósabbak, mint mi, külön-külön, és ésszerű elismernünk, hogy inkább ők formálnak bennünket, semmint mi őket. Ez még nem jelenti azt, hogy az intézményes emlékezetet ránk lehet kényszeríteni, sem azt, hogy mi, egyének, ne vethetnénk őket alá bizonyos változásoknak. Pontosan ellenkezőleg, azt jelenti, hogy ahogyan természetes kollektív emlékezet nem létezik, úgy esszenciális egyéni emlékezet sem létezhet: a dolgok felidézése inkább az emlékező alanyok társadalmi konstrukciójától függ.3

Az emlékezet történetének nemcsak azért van jelentősége, mert az emlékek tartalma folytonos változásoknak van alávetve, hanem azért is, mert az emlékeket előhívó egyéni vagy kollektív alanyoknak is megvan a maguk története. Helyénvaló a kérdés, hogy vajon ki emlékezik, és ki felejt.4 Én, e szöveg szerzője, másképp emlékezem az 1936-os háborúra, mint a szüleim, és ők is másképpen emlékeznek rá, mint a nagyszüleim tették. A különbségek azonban nem magyarázható közvetlenül az egymást követő népességcsoportok eltérő tapasztalataival, sem az egyre növekvő távolsággal, amely az eseményektől elválaszt bennünket. A különbségekhez lényegesen hozzátartozik a nyelvezet is, melynek segítségével az elmúlt és a jelen világot jellemezzük, s melyet erősen befolyásol az értékrend, melyből identitásunk építkezik. Ha a háború emléke drasztikusan átalakult az elmúlt években, nem pusztán annak tudható be, hogy minden egyes demográfiai csoport természetesen új szemszögből szemléli a közelmúltat, hanem annak is, hogy a különböző életkorú személyek tudatát más-más szavakkal igyekeztek formálni, ami a ma hagyományosan a ’spanyol polgárháborúnak’ nevezett történelmi esemény változó értékeléséhez vezetett. Nem arról van szó, hogy előbb valamiféle társadalmi helycsere történt, majd kialakult volna egy hozzátartozó nyelvezet. A háborúról alkotott emlékekben végbement legmélyebb változások olykor egyazon generációban zajlanak úgy, hogy az 1936-os háborúról alkotott eredeti képük átalakul.

Így hát, akik például az ötvenes években azzal az értelmezéssel azonosultak, amely a „polgárháború” elnevezés bevezetésével újradefiniálta a háborút – ez olyan regényekben, mint Rafael Sánchez Ferlosio El Jarama című műve, szépen nyomon követhető –, egyúttal újrarendezték a közelmúlt eseményeit, és eltérő értéktartalommal töltötték meg, mint amilyet azelőtt ők maguk tulajdonítottak neki, amikor még a háború idején a francóista tábor militáns és katolikus értelmezésének bűvkörében léteztek. Miután a következő évtizedben a háború tényének e kollektív értékelése a történelmi elbeszélések részévé vált, határozottan hozzájárult ahhoz, hogy a spanyolok ezen, illetve későbbi demográfiai csoportjainak emlékezete újfajta módon értelmezze a közelmúlt eseményeinek összességét. A legjobb bizonyíték arra nézvést, hogy a kollektív emlékezet nem szükségszerűen generációs jelenség, az 1936-os háború polgárháború-mítoszának továbbélése az elmúlt fél évszázad több demográfiai csoportjának emlékezetében.

Akármennyire is úgy véljük, mi uraljuk az emlékeinket, egyéni emlékezetünk kollektív alapokon nyugszik. Egyéni emlékezetünk nagymértékben valamely kollektív emlék a mi értelmezésünkben, az arról kialakított személyes látásmódunk. Kénytelen-kelletlen reprodukálnunk kell hát a kollektív emlékek tartalmát?

Javier Marías írásából az világlik ki, hogy nem, és anélkül, hogy a jeles dátumok önkényes megszabásának problematikájában elmélyülne, bizonyára sok más állampolgár is hasonló szkepszissel viszonyul azon üzenetekhez, amelyeket a hatóságok a nagy történelmi eseményekre való megemlékezések apropóján terjeszteni igyekeznek. Valamennyien arra törekszünk, hogy uraljuk az emlékeinket. Azt viszont nehezünkre esik elfogadni, hogy ha tágítani akarjuk a saját terünket a múlt értelmezése kapcsán, azzal szembeállítjuk magunkat az emlékezetirányító intézményekkel. Az sem mellékes, hogy eszközökre van szükségünk a kritikához, hiszen nem mindig könnyű lerombolni a felállított mítoszokat, melyeket – bizonyos évfordulók kapcsán, melyekbe mindannyiunkat be akarnak vonni – rendszeresen újrateremtenek és terjesztenek. Kritikai képességünk fejlesztésének egyik módja, ha megértjük, milyen szerepet töltenek be az emlékek mibennünk; de talán célszerű azzal kezdeni az elmélkedést, hogy milyen szerepet töltenek be az emlékek az emlékezés többi alanyában, a kollektív emlékezet – általunk többé-kevésbé, tudatosan vagy tudat alatt elfogadott – normáit megszabó intézményekben.

Az intézmények emlékeznek, mert ily módon teremtik újjá magukat időben.5 Az intézmények mindig viszonylag távoli gyökerekhez nyúlnak vissza, melyek elég fajsúlyosnak tűnnek, és előszeretettel emlékeznek pusztán arra, ami hozzájárul ezeknek az eredetinek vélt jellegzetességeknek a jelenben való megőrzéséhez és a jövőbe való kivetítéséhez, ám a gyakorlatban folyamatosan ismétlik őket azok, akik az egyes kontextusokban az intézményt képviselik. Az intézmények emlékei tehát a történeti folytonosságon alapulnak, és kínosan ügyelnek arra, nehogy esetleges vagy radikális változásokra hajlamos színben tűnjenek fel. Így könnyebben megérthetjük, a< megemlékezésre méltó eseményeket miért a saját múltjukból, vagy azon társadalmak közös múltjából választják, melyekben léteznek. Olyan mértékben teszik ezt, amennyire az ő értelmezésük hozzájárul a múlt és a jelen közötti lényegi folytonosság képéhez. Vagyis ők a múlt naturalizálói.

Spanyolországban számos működő intézmény vallja, hogy egyetemes, ahistorikus értékekre épül tevékenységük; sokan közülük régmúlt időkre tekintenek vissza. Az emlékezet története, amelyet megpróbálunk vázolni, meg kellene, hogy értesse velünk, hogy azok az intézmények, amelyek visszanyúlnak a harmincas évekhez, különböznek azoktól, melyek akkor a maihoz hasonló névvel illették magukat. Ez mondható el a katolikus egyházról és a hadseregről, de egyes szakszervezetekről és politikai pártokról is, amelyek akkoriban már léteztek. Ez utóbbiak közül néhányat nem ismertek el a Franco-rendszer idején, következésképp miután megújultak, tökéletesen más szerkezeti felépítéssel, tagokkal, gyakorlattal és jellegzetességekkel kezdtek el működni, semhogy ugyanazon szervezetekről beszélhetnénk. Azok pedig, amelyek 1939 óta fennmaradtak, szintén nem kerülhették el az időközben végbement változások következtében végbemenő átalakulást, különösen, ami a demokráciához vezető folyamatot illeti. Ugyanakkor valamennyien afelé hajlanak, hogy a lényeget tekintve azonosnak, sértetlennek és változatlannak tartsák magukat az időben.

Ha így tekintünk rájuk, az intézmények legalább annyira az általuk diktált emlékezet foglyai, mint azok az átlagos állampolgárok, akiket el akarnak csábítani. Ez a helyzet például a szakszervezetek esetében, melyek a hetvenes évektől kezdve visszakapták azon szervezetektől elkobzott javak egy részét, amelyek hasonló név alatt léteztek a harmincas években. Ha nem úgy irányították volna az emlékezetüket, miszerint a harmincas évektől folytonosság jellemzi őket, nem követelhették volna legitim módon vissza, és tarthatták volna meg a hasonló nevű szervezetektől elbitorolt javakat, melyek örököseinek, sőt, velük azonosnak tekintik magukat. Ez a múltba történő projekció kétségkívül a mítoszteremtésbe torkollik, hiszen így kénytelenek magukra vállalni elődeik magatartásformáit az ellentmondásos évekből. Ezenkívül, az eredetekre való folytonos hivatkozás ahhoz vezethet, hogy azok az alapelvek, melyek megszabják intézményi létüket, végül akadályt jelentenek számukra, amint az új kihívásokhoz és helyzetekhez próbálják igazítani őket.

Mind közül talán a katolikus egyház ragaszkodik a legmakacsabbul ahhoz, hogy történelmi, folytonos intézménynek tekintse magát. Évezredes intézményről van szó, amely sosem volt képes egyházszakadás nélkül megújulni. Az egyház ezenkívül egy olyan „testületi” kép foglya, amely egyfajta természetes idő- és folytonos történet-koncepcióra épül, s melynek nyomán egyre kisebb a kapcsolata a színtérrel, ahol kibontakozik. Sokan vannak az egyházon belül és rajta kívül is, akik arra vágynak, hogy az intézmény elismerje, magatartásához sötét korszakok is köthetők, különösen a közelmúltban. Az egyház hivatalos emlékezete, ezzel ellentétben, erényt kovácsol abból a rendkívüli érzéketlenségből, amellyel ahhoz a politikai kultúrához viszonyul, amelyben létezik, amikor ellentétel nélkül követel tiszteletadást bizonyos, a háborúban életüket veszített egyházfiaknak, mintha a polgárháború során kizárólag az áldozat szerepe jutott volna nekik. Ez a magatartás óhatatlanul azzal a problémával jár, hogy miután a katolikus egyházi méltóságok nem ismerik el, hogy a harmincas években az egyház lényegesen különbözött a maitól, nem kizárt, hogy a jövőben követelik majd tőlük, vállalják a felelősséget bizonyos tettekért, melyeket az 1936-os háborúban az egyház vagy annak képviselői nevében elkövettek.

A fenti példák azt mutatják, hogy az intézmények emlékezete befolyásolja a demokratikus rendszer politikai kultúráját, következésképp az állampolgárok életminőségét. Bizonyos emlékek jobban, mint mások, s csak nagyon kevés érinti közvetlen módon az állampolgárok összességét. Az emlékezetpolitikát elsősorban a többnyire egymás között jól koordinált közintézmények hangszerelik. Vajon mitől függ az emlékezetpolitika képessége, hogy olyan normákat diktáljon, amelyekkel bizonyos egyének azonosulnak? Vajon hol húzódnak az 1936-os háborúhoz hasonló események kapcsán kialakított hivatalos megemlékezések társadalmi sikerének határai?

Ezek a kérdések ahhoz az alapproblémához vezetnek, vajon hogyan működik az emlékezetünk. Az emlékezet hasonló helyet foglal el az egyénekben, mint az intézményekben; mi is válogatunk az események között, annak függvényében, hogy milyen mértékben segítenek stabilizálnunk magunkat a jelenben, illetve kivetíteni magunkat a jövőbe, olyan képek által, amelyek hídként ívelnek a múltba. A múlt értelmezésével tartósítjuk és reprodukáljuk az identitásunkat. Ehhez azonban hivatkozási pontokra van szükségünk, s egyéni memóriánknak, ahhoz, hogy igazolja magát, erős nézetekre, képekre és értékekre van szüksége, amelyek kollektív identitás- és emlékezetnormákból kell, hogy fakadjanak. Ha megosztjuk a referenciákat, sőt azokat az emlékeket is, amelyek nem belőlünk fakadnak, mindez lehetővé teszi számunkra, hogy egyéni emlékeinket mások emlékeihez kapcsoljuk, és úgy érezzük, tartozunk valahová, ami identitásunk lételeme, ráadásul biztonságérzetet okoz nekünk, és megerősít bennünket a cselekedeteinkben.

Az emlékezet megkönnyíti számunkra a létezést amennyiben egyfajta önéletrajzot teremt számunkra. Az emlékek azonban olykor üldöznek bennünket, nyugtalansággal töltenek el, és biztonságérzetünk falait döngetik. A traumák belekapaszkodnak az emlékezetünkbe. Ilyen tekintetben mi, egyének gyengébbek vagyunk az intézményeknél, ami ott érhető tetten, hogy sokkal több identitásválsággal küzdünk, mint az intézmények, amelyek a kollektív memórián alapulnak, ugyanakkor mi épp ezért nyitottabbak vagyunk náluk a változásokra.

Ez jó hír azok számára, akik arra törekednek, hogy uralják az emlékeiket. Azt jelenti ugyanis, hogy egy szándékosan felállított kollektív memórianorma nehezen hathat egyazon intenzitással valamennyi állampolgárra. Ráadásul az egyéni emlékezet különféle intézményektől eredő referenciákból építkezik, vagyis soha nem egyetlen kollektívmemória-kínálatból válogathat. Ez magyarázza, hogy az állampolgárokban szkepticizmus, közöny vagy azonosulásképtelenség alakulhat ki az emlékezetpolitikával szemben. Ezenkívül az identitások hatalmas tárháza határozza meg az egyes társadalmakat, ahol a személyes referenciák választéka is óriási, ráadásul szédületes sebességgel változik. Részben ennek köszönhető, hogy az emlékek egyre kevésbé stabilak. Másfelől a jelen kronológiai szempontból hegemóniát élvez a múlttal szemben, amelyen folyamatosan felülemelkedünk. Az emlékek gyakran ezért oly csenevészek.

Azért oly problematikus mindez, mert – noha képesek vagyunk megteremteni egyéni emlékezetünk kollektív alapjait – a társadalomban, amelyben élünk, egyre nehezebb együtt emlékezni. Ha van valami nyilvánvaló veszély, amely a pluralista demokráciákat fenyegeti, nem az, hogy az egyes államoknak sikerül ránk kényszerítenie az uniformizált emlékeket, hanem épp ellenkezőleg, az, hogy válságba kerülnek az emlékezettel kapcsolatos szimbólumok, melyek révén az állampolgárok egyazon közösség részének érezhetik magukat.

Spanyolországban az utóbbi években különböző társaságok és tevékenységi körök alakultak, melyek megújult érdeklődéssel igyekeznek felderíteni, vajon mi érdemes közös megemlékezésre egy demokratikus államban, valamint új emlékezetpolitikát követelnek a közelmúlt kapcsán. Az olyan kezdeményezések, mint az Asociación para la Recuperación de la Memoria Histórica (’Történelmi Emlékezet- újjáteremtő Szövetség’) vagy a Foro por la Memoria (’Emlékezet Fóruma’) elgondolkodtatóak, és igen sok állampolgár nem osztja a nézeteiket. Éppúgy joguk van ahhoz, amit tesznek, mint azoknak, akik támogatják őket. Mégis vannak, akik nosztalgiázóknak, sőt, döntőbíráknak és revansistáknak tartják őket. Van valami igazságtalan ebben a fajta megközelítésben. Azok a szerzők, akik ily módon tiltakoznak az alternatív emlékezet-politikát hirdetők ellen, elfelejtik, hogy nem a civil szervezetek vagy csoportok , hanem mindenekelőtt az intézmények taszítanak bennünket újra meg újra vissza a múltba, így biztosítván maguknak a folytonos dicsőséget, akár az amnézia módszerével, amely szintén a szelektív emlékezés egy formája. Lehetséges tehát, hogy az intézmények teremtenek olyan feltételeket, hogy az állampolgárok nosztalgikus vagy revansista módon lépjenek fel.

Az intézményeket és képviselőiket irányító csoportok üzenete az, hogy egyre növekvő számban vannak az olyan állampolgárok, akik nem érzik képviseltetve magukat bizonyos múltbeli eseményekről szóló megemlékezéseken, ami pedig fontos volna identitásuk számára. Lehetséges, hogy szakadás volna az 1936-os háború hivatalos emlékezete és a között, amit az egyre vita- és kezdeményezőképesebb állampolgárok alkotnak? És vajon veszélyt jelent-e ez a jelenség a kollektív együttélésre nézve?

Egy olyan országban, amely a közelmúltból két nagy emlékező csoport közötti cezúrát örökölt a közelmúlttól, első nekifutásra azt mondanám, hogy igen. Ha nehezünkre esik együtt emlékezni, részben annak is köszönhető, hogy hajlunk rá, hogy elkülönülten, egymás közt versengő emlékező csoportokban tesszük, s így olyan emlék- normák keletkezhetnek, amelyek ismét kizárólagosak lesznek. Az állami intézmények ebben az esetben afelé hajlanak, hogy politikai hatalmuknál fogva megakadályozzák a két véglet felé való eltolódást: egyrészt, az emlék túlzott széttöredezettségét, melynek demoralizáló hatása lehet, másfelől pedig az emlékezés túlzott politizálódását, ami azzal a veszéllyel jár, hogy szétzilálja a polgári társadalmat.

Mindez igazolná, hogy nem szabad teret engedni az alulról jövő kezdeményezéseknek, hiszen már születésük pillanatában versenyre kelnek az intézményesített, hivatalos emlékezettel. Többnyire azt nem értjük, hogy a probléma nem az ilyen vagy olyan kezdeményezések irányvonalában, hanem az intézmények bármely kollektív emlékezet kialakításának igényére adott válaszában rejlik. Ugyanis akár elfogadják, akár nem, az intézmények által diktált emlékezés-politika valamennyi állampolgárra nézve egyetlen lehetséges normát kínál.

Nincs arra mód, hogy valamely történelmi eseményt az összes lehetséges formában hivatalosan megünnepeljünk, lehetőséget adva minden egyénnek vagy legitim csoportnak, hogy a maga módján emlékezzék, hiszen ez sértené, mi több, bizonyára igencsak felingerelné a hivatalos érzékenységet. A helyzet új, sürgős vitát kíván, a színtér megváltoztatása végett, ahol az emlékezet és a megemlékezés függvényében valamennyien mozgunk. Miért kell a múltból eszközt faragni, csak hogy a közösség látszatát fenntartsuk, olyan társadalmakban, ahol gondolkodó állampolgárok élnek? Miért ne alapozhatnánk együttélésünket olyan alapelvekre, melyek igazolása nem a múlt értelmezésére épül?

Nem áll szándékunkban e kérdéseket ürügyként használni (mint ez gyakorta előfordul) a kozmopolitizmus vagy a racionalizmus felmagasztalására. A bennük rejlő elégedetlenség nem az állampolgárok, hanem mindenekelőtt az intézmények felé irányul. Hiszen ők folyamodnak a mítoszokhoz, hogy közösségérzetet kovácsoljanak bennünk. Az állampolgárokhoz szólunk, hogy tartsuk távol magunkat az intézményes praktikáktól, és bátran szálljunk szembe velük, kritikus szemmel. Hiszen az egyetlen módja az intézmények – a legnagyobbakon, például a nemzetállamon kezdve a sort – által teremtett problémák megoldására, ha sikerül elérnünk, hogy ismerjék el radikális történetiségüket, és hagyjanak fel azzal a gyakorlattal, hogy a múltat önnön legitimitásuk igazolására használják. Túl ambiciózusnak tűnhet e célkitűzés, de ebben rejlik szabad emlékezetünk kulcsa. Annak elismerése, hogy az emlékezet esetleges jelenség, egyértelműen morális és politikai kérdés, amely ráadásul segíthet nekünk állampolgárokhoz méltóan megoldani a konfliktusainkat, anélkül, hogy folyton-folyvást a múltra kellene hivatkoznunk.

A történelem történelmesítése

Mert az a nép, amely nem ismeri a történelmét, arra ítéltetett, hogy ismételje.

El Mundo

Természetesen nehéz feladat elérni, hogy az intézmények elfogadják történelmi, esetleges jellegüket. Többek között azért, mert a rendelkezésükre áll a múlt leírásának egy – az emlékezetnél pontosabb és kifinomultabb – módja: a történelem. Az intézmények valójában történelmi leírásokra alapozzák az emlékeiket. Az állami közintézmények úgy mesélik a maguk és a világ történetét, hogy valamennyiünket igyekeznek bevonni a „honnan is jöttünk” kérdésének egyetlen közös értelmezésébe. Végül is a nemzetállamok törekvése volt, hogy kialakítsanak egy kollektív életrajzot, mely révén a történetírás tevékenysége önálló szakmává vált, s egyetemeken és akadémiákon oktatni kezdték, s a megemlékezések mögött a kollektív identitás megteremtése és fenntartása húzódik.

Ebből a megközelítésből a hivatalos megemlékezések annak az árnak a részét képezik, amelyet azért a bizonyosságért fizetünk, melyet az intézmények biztosítanak számunkra. Akik nem osztják az intézmények által táplált és terjesztett értékeket, kritikával illetik a megemlékezéseket, és az emlékgyártó politikát, melynek segítségével az intézmények közvetítik azokat, így gyakorolván legitim módon a jogaikat. Ám a megemlékezések irányvonalának és tartalmának kritikája során gyakorta elsikkadnak egyéb szempontok. Ugyanis nemcsak az a kérdés, hogy mit ünneplünk meg, hanem az is, hogyan és miért kell tanulnunk a történelmi évfordulókból.

Az intézmények a megemlékezéseken keresztül közlik velünk, milyennek látnak és ítélnek meg bennünket, állampolgárokat. De vajon valójában felkínálják számunkra annak lehetőségét, hogy kedvünk szerint értelmezhessük a múltbeli eseményeket? A válasz negatív, noha el kell ismernünk, hogy nem minden évforduló bánik velünk egyformán; nem mindegyik kezel bennünket a hivatalos verzió passzív befogadóinak. Az 1936-os háború esetében azonban az intézmények lényegi törekvése a demokratikus átmenet óta afelé hajlik, hogy lebeszélje az állampolgárokat a történtek értelmezéséről. Valójában általánosan elmondható, hogy sem az intézmények, sem a szerzők nem hangsúlyozzák ki törekvéseikben vagy műveikben, hogy az a szándékuk, hogy egy vegyes anyaghalmaz alapján „mindenki vonja le a maga következtetéseit”. Az 1936-os háború nem az a téma, mellyel kapcsolatosan növelni szeretnék a különböző álláspontok számát, ami bizonyára a téma körüli társadalmi polarizációtól való félelemmel magyarázható, hiszen az ebben a kérdésben jóval jelentősebb, mint bármely más történelmi esemény tekintetében.

A megemlékezések, melyek más – akár történelmi – témák esetében a résztvevők reflexiós képességét igyekeznek fokozni, a közelmúltat illetően még az értelmezés lehetőségét sem hagyják kellőképpen nyitva. Nem mintha a hatóságok megtagadnák tőlünk a szabad gondolkodás jogát, hozzáállásukkal azonban nem táplálják reflexiós és kritikai képességünket. Ehelyett azt mondják: „gondoljon, amit akar, de én vagyok a hatóság, aki az értésére adja, mi is történt valójában”. Ilyen érvelés mellett ugyan mihez is kezdhetnénk, mi, állampolgárok? Mert hiszen az emlékezet történelmesítése nehezen elérhető, eszményi célkitűzésnek tűnhet, a gondolkodó állampolgár számára azonban mégiscsak sokkal felemelőbb, mint a történelmet memorizálni. Oly sok spanyol emberhez hasonlóan bennünket is gyermekkorunk óta morális értékelésektől terhes információ-halmazzal tömnek, a múltról. Ennek eredményeképpen manapság meg vagyunk győződve róla, hogy szerencsénk van, hogy már nem kell bemagolnunk az 1936-os háborúról szóló mesét az órán, hiszen a torz információ-áradat hiányának hála, idővel kialakíthattunk egy olyan értelmezést, amely legalább bizonyos (azóta is visszatérő) közhelyektől mentes. Nem sokat mond a megemlékezéseket alakító hivatalos politikáról az az érzés, hogy gyakorolhatjuk állampolgári szabadságunkat, és – a megemlékezések ellenére – kialakíthatjuk a múltról a magunk képét.

Az 1936-os háborúról szóló könyvek szerzői nem feltétlenül tartoznak a megemlékezéseket irányító politikai csoportokhoz, azonban ők is egyfajtaképpen értelmezik a történelmet, és ez szintén rendkívül különböző identitású és érzékenységű közönséghez jut el. A tudásszomj dicséretes jelensége tehát negatív hatást gyakorolhat az állampolgárok eszköztárára, ami a gondolkodási szabadságukat illeti. Ám azt is meg kell jegyeznünk, hogy a közönség is gyakorta osztja azt a közhelyet, miszerint 1936 önmagáért beszél, és csak egyféleképpen. Márpedig ez paradoxon, hiszen nem uralhatjuk önnön memóriánkat, anélkül, hogy bele ne ütköznénk az intézményes memóriába, s miután ez utóbbi nem csupán emlékekre, hanem történelmi elbeszélésekre is épül, önkéntelenül is konfrontálódunk az intézmények történelemről kialakított képével.

Ezenkívül vajon miért vélik úgy az intézmények, hogy hasznunkra válik, ha visszatekintünk a múltba, és együtt szemléljük? Ezen a ponton úgy tűnik, teljes az egyetértés. Az 1936-os háború esetében különösen igaz, hogy a megemlékezéseket megszabó különféle intézmények, valamint immár fél évszázada szinte minden szakértő osztja a nézetet, hogy a múlt ismerete arra szolgál, nehogy ismét elkövessük elődeink hibáit. A történelmi tudás célszerűségét valló felfogás olyannyira elterjedt, és olyan mélyre nyúlnak a gyökerei, hogy nagyon nehéz érvekkel felvenni vele a harcot, abban a reményben, hogy felrázzuk a kritikai gondolkodást. De akármilyen tartós és mélyen gyökerező, akkor is mítosz, konvenció, amely nem tűri meg a kritikus vájkálódást.

A történelem céljának eme látásmódja során két különböző hagyomány fut össze. Az első a görög–latin világból ered, és tapasztalatok gyűjtőedényének tekinti a múltat: külön kell választani a negatívakat, hogy a jövőben elkerüljük őket, a pozitívaktól, melyeket meg szeretnénk ismételni. A zsidó-keresztény kultúrkörben újraélesztették e hagyományt, didaktikus jellegét hangsúlyozván, hogy transzcendens dimenzióba emeljék: a Történelem ilyen értelemben Isten műve, főszereplőjének, a kiválasztott népnek pedig fel kell ismernie a helyes utat az örök megváltás felé, és tagjainak kutatnia kell a múltban, hogy megfejtsék az isteni szándékot, melynek lenyomata a megtörtént dolgokban rejlik.6 A másik tradíció a felvilágosodás korába nyúlik vissza, és elveti azt a nézetet, miszerint a történelem megismétli önmagát; épp ellenkezőleg, folyamatos fejlődésként értelmezi, s abban a meggyőződésben tartja szükségesnek a tanulmányozását, mert a megfigyelésével kifürkészhetőek a jövőt meghatározó törvények. Ennek megfelelően a múlt nem lehet példaértékű, epizódjai azonban magukban hordják az emberi haladás és emancipáció magvait.

Nem kerülheti el a figyelmünket a logikai ellentmondás, amely a két tradicionális felfogás egyidejű alkalmazását illeti; ugyan milyen értelemben lehet megismételni azt, ami még csak most következik? Ez a hibrid megoldás, amelyet például az 1936-os háború esetében alkalmaztak, különösen torz és inkoherens. Noha mindenekelőtt arról van szó, hogy a megismerés által kiküszöböljük a hibákat, a múlt e deontológiai szemszögből való tanulmányozása nem zárja ki a lehetőséget, hogy bizonyos történelmi személyekben erkölcsi szempontból követendő példaképeket lássunk, azt pedig még kevésbé, hogy bizonyos eseményeket morális fejlődést elősegítő tartalmuk miatt elemzésnek vessünk alá. Mindebből azonban semmi nem alkalmazható az 1936-os háborúra, ahogyan általánosan hozzáállunk: hiába voltak elszigetelt, építő jellegű tapasztalatok és hősies egyéni tettek, kötelező olyan olvasatban szemlélni őket, hogy mind az abszolút kollektív „civilizációs” kudarchoz vezettek. Semmi pozitív tanulság nem szűrhető le a polgárháborúból, és tanulmányozása csupán rávilágítana az emberi tévelygés törvényszerűségére. Ám a fókuszálás hasztalansága annál is inkább nyilvánvaló, hiszen hogyan lehet segítségünkre a múltbéli hiba a jelen problémáinak megoldásában, ha legjobb esetben is annak tagadását sugallja, amit tennünk kellene?

A történelem céljainak efféle elkorcsosult felfogását pusztán extraintellektuális érvekkel lehet alátámasztani. Egyfelől a hatvanas években a haladó szellemű francóisták és a demokratikus ellenzék között kialakuló megbékélési folyamat által, melynek során összeforrt és újraismétlődött a katolikus és felvilágosult eszkatológia, mely abban gyökerezik, hogy a múlt révén ismerhetjük meg tévedéseinket. Itt azonban még azt is megfigyelhetjük, hogy az 1936-os háború főszereplői az említett két eszkatológiai megközelítésből kiindulva – melyek a transzcendens megváltást illetve az emberiség emancipációját hirdették – adtak értelmet cselekedeteiknek, amelyek révén halálos ellenségekké váltak. Sokan harcoltak nagyapáink közül e „vallásháború”-ban, abban a hitben, hogy a megfelelő helyen vannak a Történelemben, amely legitim, akár azért, mert isteni eredetű, akár, mert progresszív és felszabadító jellegű. Több generáció leírásai és elbeszélései bújtak meg e felfogás mögött, a maguk szereplőivel, szemtanúival és megfigyelőivel, valamint a velük járó közönséggel. Valójában az a megérzésünk, hogy az 1936-os háborúról szóló különböző – családi, iskolai, tudományos vagy fiktív – elbeszélések megközelítési módjai közötti szakadozottság részben a történelem ismeretének – tagadás általi – koncepciójának továbbélésével magyarázható, ami meggátolja egy nagyjából koherens narratív szintézis kialakulását, s azt is, hogy egyik felülemelkedjék a többin.

Ugyanakkor semmi nem kötelez bennünket arra, hogy megőrizzük a történelem alkalmazási lehetőségeinek ezt a torz megközelítési módját, ami rendkívül inkoherens narratív produktumokat eredményez. Először is sehol nincs megírva, hogy a 19. század eleje óta – amikor is a kétféle eszkatológia találkozott – végbement óriási társadalmi és intézményi változásokat követően még a 21. század elején is újra meg újra meg kell idéznünk őket, hogy megszabják az állampolgárok számára, mi a múlt ismeretének társadalmi szerepe. Természetesen senki nem tagadhatja meg a háborúról szóló elbeszélések szerzőinek és befogadóinak, azt a jogát, hogy higgyenek az efféle eszkatológiai felfogásokban. Szabadon hihetnek, amiben csak akarnak. Ugyanakkor semmi nem indokolja a közelmúltról író szerzők ekkora tekintélyét, az intézmények támogatását pedig még kevésbé.

A történelem nem lehet objektíve az élet tanítómestere, s nem is tárja fel szemünk előtt a fejlőd<és törvényeit. Ha továbbra is élnek a mítoszok, a bizonytalanságból fakadnak, ugyanis nem merjük felvállalni annak következményeit, hogy kritikai meggyőződésből letérjünk a történelmi gondolkodás kijelölt ösvényéről. Nem hiányoznak a gondolatok az alternatívákhoz, a szerzők és a hatóságok azonban inkább azt sugallják a közönségnek, redukáljuk a történelmet arra a felfogásra, hogy tanuljunk a hibákból, hiszen ez még mindig jobb, mint a múltismeret társadalmi hasznosságának teljes hiánya; vagyis ha nem közvetítik felénk azt a megnyugtató érzést, hogy amennyiben nem tapadunk rá a mítoszokra, káoszba süllyedünk.

Az ósdi eszkatológiák Nagy Elbeszélései, illetve a feltételezett morális relativizmus és a kritériumok nélküli történelmi narratívák közötti hamis dilemma korunk egyik legszomorúbb tünete. De szerencsére más lehetőségek is nyitva állnak, melyek abból fakadnak, hogy kérdéseket fogalmazzunk e deontológiai hibriddel kapcsolatban, melyet láthatólag ránk kényszerítenek a múlt megismerésére.

Nem kell messzebbre mennünk: miért ragaszkodunk megszállottan ahhoz az állásponthoz, hogy az 1936-os háborúból – a kezdetektől a következményeken át a majd’ három éves katonai szembenállásig – csakis annak függvényében okulhatunk, ha történelmi hibának tekintjük? Talán a gyakorlatban nem hisszük, hogy 1931 és 1939 – sőt, 1936 és 1939 – között igen sok megismerésre méltó dolog történt ezen a Spanyolországnak nevezett helyen, és nem azért, mert tévedések voltak? Ezek a kérdések egy még általánosabbhoz vezetnek: végül is mivel tartozunk általában a múltnak, és konkrétan a közelmúltnak?

Valójában leginkább az nyomja rá a bélyegét az 1936-os háború hetvenedik évfordulóját övező megemlékezésekre, hogy alkalmat nyújtott egyfajta érdekes szakadásra a konszenzusban, amely immár több mint fél évszázada uralja a közvéleményt, elsősorban a háborúval és annak előzményeivel kapcsolatban. Első ízben jelentkeztek olyan kollektív kezdeményezések, amelyek felvetik annak szükségét, hogy a jelen állampolgárai számára mértékadónak minősítsük a harmincas évek bizonyos intézményes változásait, például a nők választójogának vagy a munkások első társadalmi jogainak bevezetését. E kezdeményezések nem is annyira az amnézia és a feledés, hanem leginkább az 1978 előtti és az 1931 utáni események negatív minősítése ellen irányulnak, s így hozzák nyilvánosságra, hogy a második köztársaság tapasztalatainak teljes befeketítése – azon felül, hogy egyértelmű célkitűzés – ürügy rá, hogy elkerüljük a hatalmas örökség kritikai elemzését, amelyet a diktatúra a demokrácia kultúrpolitikájára hagyott.

Nos hát, oly sok állampolgár befektetett energiáját lehetne más megemlékezésbe forgatni, ha szándékukat nem kísérnék kritikus pillantások. Nevezetesen, ha nem kell konfrontálódniuk azzal a felfogással, hogy úgy ruházzuk fel társadalmi értékkel a történelmet, ha közben arra az alapgondolatra redukáljuk, miszerint azért kell megismernünk a múltat, hogy okuljunk a hibákból. Nos, vajon egyszerűen csak pozitívnak kell-e tekintenünk a történelmi múlt újfajta megközelítését kísérő állampolgári és intézményi kezdeményezéseket? Talán nem a múlt naturalizálásának újabb változatával kell-e szembesülnünk általa? És ha így volna, vajon választanunk kellene a felejtés és a közelmúlt iránti nosztalgia között?

Az igazság történelmesítése

Akkor hát kié a történelem? Azoké, akik megélték, vagy akik megírták?

Ronald Fraser

Egyesek úgy vélik, hogy a második köztársaság szimbólumaival, tapasztalataival, értékeivel vagy szereplőivel azonosuló állampolgárokat a nosztalgia vírusa vagy az igazságkereső arrogancia fertőzte meg. Ám az ilyen kezdeményezések kockázata nem abban rejlik, hogy efféle érzelmek jelentkeznek, hanem abban, hogy az elismerés, amelyben részesülnek, a jobb, kollektív jövő reményében visszanyerni vágyott emlékezet szándékával épp ellenkező hatást válthat ki. Nos, nem ugyanazt jelenti bizonyos közelmúltbeli parcellák visszakövetelése, illetve ha a jelen előzményének tekintik őket.

Nekünk, olyan állampolgároknak, akiket zavar az első, harmincas évekbeli spanyol demokrácia valamennyi aspektusát érintő, folyamatos lebecsülés, nem szabad azon intézmények tipikus hibájába esnünk, amelyeknek az emlékpolitikáját bíráljuk. Ez abban a – kultúránkra oly jellemző – morális magatartásában rejlik, miszerint úgy közelítünk a múlthoz, mintha legalábbis felette állnánk elődeinknek. Elfogadjuk, hogy felállítottak ugyan bizonyos intézményeket és társadalmi gyakorlatokat, amelyekben önmagunkra ismerünk, de csupán azon értékek és intézmények embrióit, vázlatait, sőt, hibás, tökéletlen és elégtelen kezdeményeit látjuk bennük, amelyekre ma oly büszkék vagyunk, és amelyekkel békességben megférünk.

Nincs semmi kifogásolnivaló abban, ha a jelent jobbnak véljük a múltnál; ám az igencsak arrogáns dolog, ha olyasmit követelünk vissza, amit nem ismerünk. Bizonyára jól tesszük, ha a második köztársaságban látjuk jelen demokratikus parlamenti rendszerünk előzményét, noha pusztán csak azért, hogy kompenzáljuk azt a sok évtizedet, amikor a harmincas évek felidézése kizárólag arra szolgált, hogy befeketítsük mindannak a megtestesülését, ami egy politikai közösségben teljességgel megengedhetetlennek tűnt. Az elmúlt fél évszázadban jellemző gyakorlattal ellentétes emlékpolitika követelése olyasvalami, ami kétségkívül hozzájárul majd a spanyol kultúrába beleépült, immár nem is személyes, hanem kollektív traumák enyhítéséhez. Ám ahányszor csak azt a korszakot a jelenlegi demokrácia eredetének minősítjük, hatalmas mennyiségű történelmi valóságot hányunk a szemétbe. Ezért nem törekedhetünk arra, hogy azt a múltat jelen világunk elődjének tekintsük, s közben azt bizonygassuk, hogy valóban jól ismerjük.

Lehetséges, hogy az a demokrácia szinte semmiben sem hasonlított a miénkre, de akkor is csak demokrácia volt; lehetséges, hogy – noha formailag analógok – a mi intézményeink és amazok pusztán felszínes hasonlóságot mutatnak; lehet, hogy az akkori állampolgári tudat lényegesen különbözött attól, amit a hetvenes évek óta építünk; talán az a kollektív tapasztalat oly sok tanulságot őriz két demokratikus rendszer különbözőségéről, hogy a demokráciáról és az állampolgárságról általunk mindkettőre alkalmazott koncepcióknak nemigen vesszük hasznát a két világ összehasonlításában. Valószínű tehát, hogy a két demokrácia értékelő összehasonlítása lehetetlen, vagy értelmetlen. Az pedig felettébb valószínű, hogy még ha bizonyos aspektusokból összehasonlítjuk is a két korszakot, be kell látnunk, hogy mint politikai közösség, igen sokat veszítettünk az akkor és a most között. Persze csakis akkor, ha továbbra is úgy gondoljuk, hogy ők és mi ugyanazok az alanyok vagyunk.

A kör bezárult. Ha arra törekszünk, hogy uraljuk az emlékezetünket, mely oly sokat ad hozzá identitásunkhoz, szembe kell néznünk azokkal az elbeszélésekkel, amelyekkel a közelmúltat magyarázzuk magunknak, s hogy sikeresen elvégezzük a feladatunkat, fontos, hogy érzékenyen kezeljük a tényt, hogy az igazságnak – vagyis amit igaznak vagy hamisnak vélünk – szintén megvan a maga története. Nem mindig ugyanazon értékek, szokások és intézmények diadalmaskodtak; és ezt, amit általában elismerünk más kultúrák és a régmúlt vonatkozásában, talán a közelmúltra is meg kell tanulnunk alkalmazni, amely – a jelenünkhöz hasonlóan – szintén a modern kor részét képezi. A demokráciának, a szabadságnak, az állampolgárságnak mind megvan a maga története, melyek lényeges változásokat rejtenek magukban, melyek felett el szoktunk siklani, mert a konvenciók azt diktálják, hogy ezen koncepciók – melyek szintén intézmények – segítségével megteremtsük a múlt és a jelen között folytonosságról szóló történeteket.>/p>

Ha elismerjük, hogy az igazság is történelmi tény, segíthet a kérdések minőségének javításában, melyeket folyamatosan felteszünk magunknak: Mely értékek viszik a prímet saját világunkban.7 Vajon melyik az a rendszer, amely valóban megszabja a társadalmi rendet? A különböző ideológiák és tudományágak megadják a maguk válaszát, ám nem világos, hogy az eszközök, amelyekkel véleményüket felkínálják, valóban elhatárolódnak-e attól a rendtől, amelyet kritikus elemzésnek akarnak alávetni, hiszen ugyanazon nyelvi eszközökből táplálkoznak, mint amelyekkel tanulmányuk tárgyát elemzik.

Az igazság historizálása annak elismerését jelenti, hogy intézményeink esetleges történelmi produktumok, és nem a világ legjobbjai, s nem is általános megegyezéssel kivívott, optimális opciók. Semmi nem akadályoz meg bennünket abban, hogy meggyőzzük magunkat arról, nagyjából olyanok vagyunk, mint a felmenőink, ám akkor be kell látnunk, hogy lemondunk annak a valóságnak a megismeréséről, amely másfelől rögeszmésen foglalkoztat bennünket, és attól a pillanattól fogva üldöz, hogy felépítjük a vele kapcsolatos identitásunkat.>/p>

Az emlékek visszaszerzése, amely oly sok állampolgárt motivál, jó példa a megosztott helyzetre, amiben vagyunk. Ez részben azzal az igényünkkel magyarázható, hogy visszaállítsuk a háborúban elhunyt felmenőink méltóságát, akikről úgy véljük, nem részesültek megfelelő társadalmi elismerésben. Ám sokaknak nem csak erről szól a játszma; az, hogy bele akarják vonni őket különféle egyesülésekbe és eseményekbe, azon szükségletből fakad, hogy megőrizzék a háborúban erőszakos halált halt rokonaik személyiségét és tapasztalatait. Elvégre felségjogot óhajtanak szerezni a saját emlékeik felett. Hogy saját emlékeiket felmagasztosítsák, nem feltétlenül kell visszaadni halott nagyapáik arcát, azáltal, hogy kiszakítják őket a feledésből. Ennek kétféle módja van: az egyik, hogy kitalálják őket, és a mi látásmódunkhoz, értékeinkhez és jelen világunkhoz igazítsák őket; a másik pedig, ha megpróbáljuk elfogadni, hogy mások voltak.

Természetesen valamennyi állampolgárnak joga van hozzá, hogy kitűzze a kabátja hajtókájára halottait és őseit, és így legitimálja, hogy bizonyos gondolatokkal és jelszavakkal bevonja őket az egész politikai – vagy csak kisebb – közösség jövőbeni terveibe, amellyel azonosul, de arra is merészkedhet, hogy egy másfajta etikai magatartást vesz fel, és megpróbálja kritikusan távol tartani magát azoktól a közhelyektől, amelyekkel többnyire a múltról beszélünk, illetve azokról, akik benépesítették. Ezen a szinten kétségkívül el kell ismernünk, hogy az intézmények fontosak. Egy pluralista, demokratikus rendszerben az állampolgároknak számolniuk kell azon módszerekkel, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy kritikusan távol tartsák magukat a múlt körüli mítoszoktól és konvencióktól. Valamennyitől. Az intézmények ebben a tekintetben valami egészen mást kínálnak.

Az intézmények egyetlen naturalizált értelmezést adnak a történelmi múltról, egy olyan elbeszélést, melynek ereje a konvenció hatalmán alapul, amelyre támaszkodik. Akik azonosulnak azon értékekkel, amelyből ez a történet táplálkozik, az igazságról szól; akik azonban nem, azokból az érzés, hogy a benne rejlő értelmezés megtévesztő vagy nem a teljes igazságról szól, nagy elégedetlenséget válthat ki, különösen, ha nem állnak rendelkezésre olyan eszközök, amelyek segítenének az állampolgárnak kritikusan eltávolodni az értelmezésekben foglalt mítoszoktól. Egyetlen értelmezés nem oldja meg, csak folyamatosan növeli a feszültséget az állampolgárok kapcsolatát a hivatalos emlékezettel; lehetséges, hogy ennek intézményesítésével a neheztelésnek is egyre nagyobb tért engednek.

A közelmúlt történetének kialakulása ezenkívül egy olyan ismeretelméleti hagyományra is apellál, amelyben immár nehéz osztozni. A szóban forgó episztemológiai tradíció alapja, hogy van egy „valóságos múlt”, amelyet egyfajta empírikus módszertan segítségével rekonstruálhatunk, melynek esetében a nyelvezet puszta kommunikációs eszközként funkcionál. A kutató tevékenység – melyet számos egyetemi tanszéken folytatnak – értelmezése szerint a múltban foglalt igazság helyes szemlélete objektív szándékú, előítéletektől mentes akaratot feltételez, amely képes különválasztani a látszatot a valóságtól. Mindebből semmi nem volna megkérdőjelezhető, ha nem azért történne így, mert a megismerés ilyesfajta értelmezése ortodoxszá vált, oly módon, hogy mindazok, akik a szerzők körében természetesnek vélt episztemológiai és metodológiai megközelítésekhez képest alternatív nézeteket vallanak, betolakodó-gyanúsak.8

Az intézmények azon szándéka, hogy megakadályozzák, hogy a történelmi múlt sokféle értelmezése szárnyakat adjon a kollektív identitások kialakulásának, amelyek a polgári társadalomban az elismerésért rivalizálnak egymással, olyan narratív produktumokba torkollik, amelyek nem pusztán az állampolgárok kritikai reflexiós képességét akadályozzák meg, hanem azt is, hogy uralják a saját emlékeiket. Egyfajta naturalizáló retorika jellemzi őket, amely gátolja az olvasót annak megértésében, hogy a jelen és a múlt között valami nagy jelentésbeli szakadék van, amely azt követelné, hogy egészen másfajta módon közelítsünk hozzájuk. Ehhez azonban azt is hozzá kell tenni, hogy ahelyett, hogy éppen a múlt megismerésének erre a másféle dimenziójára hívnák fel a figyelmet, a történészek közt az a tendencia dominál, hogy minden olyasmit gyanúsnak véljenek, ami nem a történelem – látszólag tudományos és objektív, ám valójában mélyen naturalizáló jellegű – „egyetlen” változatába kapaszkodik. Mindaz, ami nem alkalmazkodik a hivatalos verzióhoz, revizionizmusnak számít.

Ez valóban érdekes fogalom spanyol viszonylatban, és különösen az 1936-os háborúval kapcsolatban. Valamennyi szerző mindig revideál valamit a művében; különösen a leghíresebb történészek szereztek maguknak hírnevet azzal, hogy a korábbi szerzők nézőpontját újraértelmezik, akár azokét, akik a „keresztes háború” megjelöléssel definiálták az 1936-os háborút, akár az úttörő hispanistákét, akár a spanyol társadalomtörténet alapító atyjaiét. Minden egyes történész, akit értékelnek, valamilyen értelemben revizionista; alternatív nézőpontok megalkotója, melyekben a múlt régi és új adatai különböző értelmet nyernek. Spanyolországban ez a terminus kétségkívül elterjedt a szakmán belül, és azon kívül is, egy egészen konkrét jelenség tekintetében, amely mindenekelőtt Pío Moa műveiben érhető tetten. Antonio Elorza történész pontosan összefoglalja, amit mondani szeretnénk, amikor is rámutat, hogy a „revizionizmus” nem

a történészek tollából nőtt ki, hanem publicisták egy kis csoportjának pamfletszerű írásaiból, akik évek óta sikeresen árulják a harmincas éveknek a jobboldal elvakítását célzó, apokaliptikus látásmódját.9

A revizionizmus és a negacionizmus összetévesztése nem pusztán két ismeretelméleti sík – az adatok ismerete, illetve azoknak a különféle nézőpontokban történő értékelése – félreértelmezését jelenti, hanem a történészek körében létező ismeretelméleti konvenciók bármely újragondolását is gyanúba sodorja. Annak ellenére, amit némely kutatók az 1936-os háborúról gondolnak, nézőpontjaink folytonos felülbírálása nem bizonyos adatok megkérdőjelezésének módja, mindössze azok újraértékelését és átrendezését jelenti. A revizionizmus fogalmának ez az eltorzult alkalmazása nem segít abban, hogy méltó módon gyakorolhassuk a kritikai reflexiót – amely nem csak a történészek, hanem az állampolgárok számára is fontos volna –, hanem ezen felül ürüggyé is válhat, hogy ne szembesüljünk a problémákkal, amelyek továbbra is akadályozzák a harmincas évekről kialakított ismereteink kibővítését.

Nem szükséges azzal kérkednünk, hogy elegendő minőségi irodalommal rendelkezünk az 1936-os háborúról, amelyet csupán az ultrajobboldali revizionizmus árnyékol be. Ez pusztán holmi szakmai öntetszelgés. Az állampolgárok valójában még várakoznak a történelmi ismeretekről szóló eszmecsere valódi demokratizálására. Mi magunk – más szerzőkhöz hasonlóan, akik semmiben sem osztoznak a negacionista szerzők eszközeiben és céljaiban – is könnyen megkaphatjuk a revizionizmus szégyenbélyegét, amiért meg akarjuk védeni írásunk fő irányvonalát. Nem ez volna az első eset, hogy – más kollégákhoz hasonlóan – effajta bánásmódban részesüljünk, amiért nem osztozunk a szakma által felállított konvenciókban.

A kérdés, amely bennünket, az 1936-os háború unokáit hasonló gondolatokra sarkall, nem pusztán számonkérés, mint Marías esetében, hanem abból is fakad, hogy vajon érdemes-e makacsul kitartanunk valamiféle egyetlen és meghatározó igazság fikciója mellett mindazzal kapcsolatban, ami 1936-ot övezi. Amint azt igyekeztünk felvetni írásunkban, mi vagyunk azok, akik megkonstruáljuk az archívumok és visszaemlékezések értelmét. Amikor kialakítjuk a nézőpontunkat, pusztán néhányat értelmezünk ezen felvetésekből – amelyeket az esemény és a dokumentum szintjére emelünk –, és egyfajta magyarázatba szőjük őket a hogyanról és a miértről, mely által értelmet nyernek. Nem arról van hát szó, hogy elbeszéléseink felépítésénél tagadnánk a tények jelentőségét. Semmiféle historiográfiai idealizmust nem szeretnénk védelmezni. Elfogadjuk, hogy nagyapáinknak van reális múltja, amely előbbrevaló az elbeszéléseinkben foglalt leírásoknál. Pusztán azt szeretnénk mondani, hogy az 1936-os háborúról szóló történeteinken keresztül közelítünk ehhez a múlthoz, és ezekben a történekben ott vagyunk mi is, a kérdéseinkkel, a kategóriáinkkal, értelmet adván mindannak, amit nagyapáink tettek és gondoltak. Nem vagyunk hát nagyapáink krónikásai, akik papíron reprodukálnánk a múlt elszigetelt tényeit. Elbeszélők vagyunk, akik elbeszélésekben építik fel a történeteiket, melyek valószerűsége nem szigorúan a felhasznált adatokon múlik, hanem azon is, hogy az emberek elfogadják-e az 1936-os háborúról szóló történeteink értelmét. Erre utal Ronald Fraser kérdése is: vajon kihez tartozik a történelem – azokhoz, akik megélik, vagy akik megírják és elolvassák?10 A szerző válasza vitathatatlan: a történelem „természetesen sem egyeseké, sem másoké, hiszen senkihez sem tartozik, hanem folytonos, meghatározhatatlan időtartamú vita”. Tökéletesen megértjük, hogy az 1936-os háború – oly sok témához hasonlóan – továbbra is vita tárgyát képezi majd, ma és holnap, ugyanakkor el kell ismerni, hogy a múlt birtoklása szigorúbb és egyenlőtlenebb módon oszlik meg. A múlt azoké, akik megélték; de talán nem teljesen, és ezért törekszünk rá továbbra is, hogy megismerjük, hogy valamilyen módon megoszthassuk velük. Azonban az elbeszélés, amelyet megírunk belőle, vagyis a történelem, csakis a miénk, illetve azoké, akik megkapják tőlünk, azok fiaitól, unokáitól és dédunokáitól, akik átélték, hiszen mi vagyunk azok, akik elbeszéljük, meghallgatjuk vagy elolvassuk.

Ez nem azt jelenti, hogy semmit sem tudhatunk mindarról, ami akkor történt. Valójában nagyon sok mindent ismertünk meg a múltból az elbeszélések százain keresztül, amelyek igyekeznek közel vinni bennünket azokhoz a közeli, mégis oly távoli időkhöz. Ám ezek az ismeretek sokkal konvencionálisabbak annál, mint amit azok hozzáférhetővé tesznek, akik felkínálják őket, ha mégannyira védelmezik is az objektív és tiszta megismerés retorikáját. A tudomány mítoszai valamennyiünket egyfajta délibábba sodornak, és arra a gondolatra kényszerítenek bennünket, hogy azért, mert egyetértünk bizonyos meghatározott témákkal és megközelítési módokkal, máris megismertük a történelmi múltat. A tudományos mítoszok azonban legfőképp azt szajkózzák, hogy a megismerés egyetlen célja a megismerés maga.

Kulturális tradícióinkban van egy másfajta módja is, hogy megértsük a megismerés célját.11 Eszerint a megismerést annak megfelelően kell értékelnünk, miként járul hozzá közösségünk életminőségének javulásához. A tudomány értelmének eme megközelítése lehetővé teszi, hogy kiegészítő érveket sorakoztassunk fel (amelyeket korán sem tartunk megvetendőnek), a negacionizmust övező vitákban. A negacionista szerzők, akik mostanáig írtak, valószínűleg nem méltóak a szakmai elismerésre, ráadásul munkáik elfogadhatatlan ideológiai torzulásokat mutatnak. Ugyanakkor lehetséges, hogy idővel újabb nevek tűnnek fel a színen, akik képesek lesznek szakmai presztízsre szert tenni, és senki nem állíthatja majd róluk, hogy nem tartják tiszteletben a módszer szabályait. Maguk az adatok nem adnak alapot semmiféle értelmezésre, noha Spanyolországban az 1936-os háborúról kialakított különféle megközelítési módokról kialakult konszenzus talán ezt a benyomást kelthette. Ha ez valóban bekövetkezik, senki nem utasíthatja majd el ezeket a munkákat, azzal az érvvel, hogy ideológiai torzulásokat mutatnak, hiszen ugyanez mondható el mindazon elbeszélésekről, amelyek az elmúlt ötven év során az 1936-os háborút elbeszélték. A pártatlanság nem szükséges előfeltétele a múlt helyes elemzésének.

Ezzel szemben azonban igenis megtámadhatjuk a negacionista munkákat, hiszen azon felül, hogy megtagadják a tényeket, olyan értelmezéseket és elbeszéléseket hoznak létre, amelyek hozzájárulnak a politikai közösségekben való rossz közérzetünkhöz. Ezek a munkák azzal a szándékkal próbálják meg felülvizsgálni a múltat, hogy megbélyegezzék azokat, akik az 1936 és 1939 között fennálló második köztársaság védelmezői voltak, vagy azokká váltak; ebben az értelemben csak fokozzák a legyőzöttek és leszármazottaik felett gyakorolt kegyetlenséget, kiforgatva – azaz, szavakkal eltorzítva – tetteiket, és néhányakra vagy sokakra igyekeznek ráterhelni a felelősséget, akik áldozatok voltak csupán, és mellesleg lejáratják azokat, akik hittek egy megbecsülésre méltó – noha ezt sokan nem osztják is – szociális és politikai projektekben.

Ugyanezen okból kifolyólag úgy véljük, hogy az 1936-os háborúról szóló elbeszélések azon listája, amelyek nem járulnak hozzá a kollektív morális jólétünkhöz, jóval hosszabb, mint azoké, amelyek negacionista szemszögből közelítik meg az eseményeket, s ez olyasvalami, ami valamennyiünket reflexióra és figyelemre int. Nos, azon elbeszélések sem biztosítanak számunkra reflexiós szabadságot és jó közérzetet, amelyek tudatosan ellentmondanak mindannak, ami nem naturalizáló jellegű, azt sugározva, hogy mindössze egyetlen módja van felmenőink háborúja elbeszélésének, méghozzá egy meghatározott ismeretelméleti és megközelítési módszer alapján, amely – amint arra ebben a könyvben rámutattunk – a közelmúlt természetes elbeszélésébe torkollik.

Ezen elbeszélésekkel az a gond, hogy nem biztosítanak számunkra elegendő ismeretanyagot a múltról, de még önmagunkról sem; nincsenek segítségünkre abban hogy kritikusan eltávolodjunk önnön világunktól. A történelem mindig a jelen idő története, ám a gondolkodó állampolgárok társadalma olyan elbeszéléseket igényel, amelyek valami többet kínálnak a különféle igazolásoknál, hogyan torkollik a múlt a jelenbe. Ilyenekből már éppen elegendő áll a rendelkezésünkre; ezzel szemben olyan elemzésekre volna szükségünk a múltról, amelyek segítenének megérteni a társadalmi élet valamennyi formájának konvencionális és önkényes voltát; olyasvalamit, ami legalább arra szolgálna, hogy meggyőzzön bennünket arról, hogy világunk saját tevékenységünk eredményeként is megváltozhat.

A távolságtartás mindattól, amit intézményeink természetes rendként vázolnak fel előttünk, méltó állampolgárokká tesz bennünket. Lehetővé teszi számunkra, hogy kritikusan gondolkodjunk meggyőződéseink és kitartásunk átmeneti természetéről; arra a gondolatra sarkall, hogy hiedelmeinknek, érzelmeinknek és vágyainknak nincs természetes alapja, valamint arra kapacitál bennünket, hogy folytassunk eszmecserét másokkal arról, hogy létezik-e valamiféle természeti vagy transzcendens közvetítő elem, amely mindenható bíróként eldönti, mi az etikus vagy az valóságos. Ez a morális értelem, amely valamennyiünkben segít megismerni a múltat, vagy megemlékezni róla. Emlékezzünk nagyapáinkra, de ne csak mint családtagokra, akik főszereplői voltak annak a múltnak, melynek mi örökösei vagyunk, hanem úgy is, mint olyan személyekre, akik az emberi természet esetlegességét is megtestesítik – mindez egy tökéletesen legitim, és alighanem szükséges módja annak, hogy tisztelettel adózzunk emléküknek.

FORDÍTOTTA MESTER YVONNE

Jelen szöveg a szerzők által szerkesztett La guerra que nos han contado. 1936 y nosotros (Madrid, Alianza Editorial, 2006) című kötet „La Guerra de 1936 y nosotros” című fejezetének (276–306.) rövidített változata.

  1. Javier Marías: Huyamos nosotros (Meneküljünk mi), El País Dominical, 2006. január 29, 98.
  2. Santos Juliá: Cruces y caballos (Keresztek és lovak), El País, 2005. április 3.
  3. Manuel Cruz: A quién pertenece lo ocurrido? (Ki a gazdája a történteknek?), 1995.
  4. Peter Burke: La historia como memoria colectiva (A történelem, mint kollektív emlékezet), 2006.
  5. Mary Douglas: Cómo piensan las instituciones (Hogyan gondolkodnak az intézmények), 1996.
  6. Reinhart Koselleck: Historia magistra vitae, 1993.
  7. Richard Rorty: Antirrepresentacionismo, etnocentrismo y liberalismo (Antireprezentacionizmus, etnocentrizmus és liberalizmus), 1996.
  8. Jesús Izquierdo Martín: Disciplina y contingencia: historiadores, conocimiento y enseñanza del pasado (Diszciplína és kontingencia: történészek, a múlt megismerése és oktatása), 2006.
  9. Antonio Elorza: Vuelve el 36 (Visszatér ’36), El País, 2005. szeptember 17.
  10. Ronald Fraser: Recuérdalo tú (Emlékezz rá te), X.
  11. Richard Rorty: Solidaridad u objetividad? (Szolidaritás vagy objektivitás?), 1996.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.