„Fordulat” vagy „forradalom”?

1989 emlékezete az egyesült Németországban

Írásom címe arra utal, hogy történelmi események és bizonyítékok helyett az emlékezés- és emlékezetkultúra történetére fog összpontosítani.1 Ám, mint ezt ki is fejtem majd, „valódi” és „képzelt” történelem efféle megkülönböztetése, legalábbis ebben az esetben, kissé mesterséges lenne.

1989 emlékezete: konszenzus és nézetkülönbség

Legyen szabad egy látványosan önellentmondó megfigyeléssel kezdenem: 1989-et mint „az emlékezet helyét” (lieu de mémoire) a német, illetve európai politikai és történeti kultúrában egyfelől széleskörű egyetértés, másfelől éles vita övezi. Posztkommunisták és antikommunisták, nyugatnémetek és keletnémetek egyaránt osztoznak abban a felfogásban, hogy az NDK összeomlott, hogy a kommunizmus veszített; 1989 egy korszak végét jelzi; a liberalizmus végül diadalmaskodott a 20. század két nagy totalitárius rendszerén és egyéb kihívásain. Korábbi kommunisták és másként gondolkodók önéletrajzi narratíváinak egyaránt meg kell küzdeniük azzal a belső feszültséggel, mely a belső, pszichológiai koherencia iránti igényük, illetve az 1989 adta külső cezúra között fennáll. Nemcsak Günter Schabowski, de pl. Hans Modrow vagy Stefan Doernberg is aköré a nyilvánvaló tény köré konstruálja önéletrajzát,2 hogy a rövid 20. század 1989/90-ben ért véget. Még a korábbi PDS baloldali miliőjében is csekély kisebbségben vannak azok a hangok, amelyek relativizálni igyekeznek annak jelentőségét, hogy az európai kommunista rendszereknek végük lett, tegyék ezt akár az igazságtalanság és embertelenség ellen folytatott emberi küzdelem történelem feletti állandójára való hivatkozással, akár azzal, hogy puszta megtorpanásnak tekintik a szocializmus hamarosan bekövetkező, végső és mindent elsöprő győzelme előtt. Egy, a német iskolás gyerekek NDK-ról szóló ismereteiről nemrég publikált felmérés világos és egyértelmű eredményekkel szolgál. 66,5 százalék, vagyis három gyerekből kettő egyetért az alábbi mondattal: „Szerintem jó dolog, hogy az NDK egy békés forradalom következtében megszűnt”. Minden ötödik gyerek, azaz 21,3 százalék semleges e tekintetben, és csak minden tizedik, vagyis 12,2 százalék fejezte ki egyet nem értését. Ez az igen világos álláspont egyike az ún. Schroeder-tanulmány3 igen kevés megnyugtató eredményének. Ez a vizsgálat erős és aggodalmas visszhangot váltott ki a nyilvánosságban, problematikus módszertani megoldásai és normatív keretei ellenére. S nincs számottevő különbség sem életkor, sem keleti vagy nyugati illetőség tekintetében – a Német Szocialista Egységpárt irányította rendszer 1989 őszi bukásának helyeslése éppen olyan általános, mint a német újraegyesítéssel kapcsolatos konszenzus, amelyben még több gyermek, jelesül 74,5 százalékuk osztozik: 85,5 százalék az új tartományokban, 71,3 százalék a régiekben.

Ezek az eredmények elég meglepőek, hiszen – másfelől – 1989 emlékezetének értelmezése szerfelett vitatott. Épp a múlt hétvégén vettem részt egy konferencián az NDK iskolai történelemoktatásban betöltött szerepéről, ahol váratlanul éles vita kerekedett az 1989-es forradalom szakaszolásáról. Mikor kezdődött? Az 1989 nyári követségfoglalásokal? Az egyre nagyobb hétfői tüntetésekkel szeptemberben? Vagy még korábban, a májusi helyhatósági választásokkal? Vagy már 1988 januárjában, a Luxemburg–Liebknecht- demonstrációval? Mi jelentette a fordulatot? Lipcse, 1989. október 9.? Vagy november 9., a Fal leomlása? S mi volt a végpont? 1990 márciusa, a képviselőházi választásokkal, vagy június, a gazdasági, szociális és valutaunióval? Vagy éppen október harmadika?4

Bármely dátum kiválasztása kijelöli az események fő felelősét, illetve kiemeli az egyik aktor szerepét az összes többi rovására: ha november 9-re szavazunk, ezzel a Schabowski és Krenz5 körüli pártelit jelentőségét hangsúlyozzuk; október 9-cel a hétfői tüntetések döntő szerepére hívjuk fel a figyelmet. Ugyanez a helyzet az események különféle célú megnevezésével, mint protestáns forradalom, békés forradalom, demokratikus forradalom, felzárkózó („nachholende” – Habermas) forradalom, leállított forradalom, törvényes/jogszerű forradalom (Jens Reich).

Minden ilyen nézetkülönbség ugyanakkor előfeltételezi, hogy 1989-et kétségtelenül forradalomként értelmezzük, a német történelem első sikeres forradalmaként – szemben a korábbi, elbukott kísérletekkel, mint amilyen az 1848-as frankfurti (Paulskirche), illetve az 1918/19-es német forradalom volt. Ez az előfeltevés nem pusztán hamis, hanem nyilvánvalóan része annak a folyamatnak, melyben Németország jelenkori történelme átpolitizálódik. A forradalmi tényezők különféle csoportjai – mint a határsértő mozgalom, a párt reformistái, a független ellenzékiek, a demonstrációs mozgalom – nemcsak azon vitatkoznak, hogy ki volt a forradalom elsőrendű kirobbantója: Ehrhart Neubert legfrissebb könyve nem véletlenül viseli az alábbi címet: Our Revolution. The History of the Years 1989/90 (A mi forradalmunk. 1989/90 története). Ezen túl a fordulat megfelelő nevén kitört vita is komoly emlékezetpolitikai küzdelemmé vált az utóbbi években: robbanás, áttörés, forradalom vagy egyszerűen változás? Vagy éppen fordulat?

Az ún. Aufarbeitung diskurzusában – amely különös keveréke a múlt feldolgozását célul kitűző történelempolitikának, tudományos kutatásnak és köztörténetnek6 – olyan vita bonatkozott ki, melynek a legutóbbi drezdai Német Történésznapon külön szekciót is szenteltek, „Fordulat vagy forradalom” címmel? Közintézmények tiltották meg alkalmazottaik számára a „Wende” (fordulat) tabuszó használatát. Egy keletnémet történész próbálkozása a „Wende” szó újfenti meghonosítására azzal az empirikus alapokon nyugvó érvvel, hogy 1989 őszének döntő jelentőségű heteiben a résztvevők maguk is egyre inkább ezt használták, méghozzá a rendszer bukásához vezető változások értelmében,7 azzal a határozott deklarációval került visszautasításra, hogy annak a történetírásnak a szemében, amely felvilágosítói szerepre is igényt tart, messzemenőkig elfogadhatatlan, hogy az embereket a „Wende” terminus használatára bátorítsa.

Erős kontraszt áll fent 1989/90 eseményeinek általánosan elismert jelentősége, illetve nyilvános reprezentációja között. 1989/90 mint az emlékezet helye közel nemlétezőnek tekinthető. Egyedül Andreas Stötzner lipcsei pálmaleveles oszlopemlékműve – mely a Nikolaikirche oszlopait, s az itt tartott jelentős diktatúraellenes tiltakozásokat szimbolizálja – emlékezik meg a békés forradalomról.8 Berlinben, mint Konrad Jarausch nemrégiben leszögezte, nem találunk efféle szimbólumot. Annak tervét, hogy Berlin központjában, a császári kastély tőszomszédságában emeljenek egy emlékművet a szabadságnak és az egységnek, nem övezte élénk vita, ellenkezőleg: a Bundestag valamiféle rituális kötelezettség gyanánt döntött az elfogadásáról, annak az igencsak defenzív nyilatkozatnak a kíséretében, hogy a leendő emlékmű remélhetőleg „lehetővé teszi majd honfitársainknak, hogy azonosuljanak vele, vagy legalábbis elfogadják”.9 Az egyedüli berlini emlékmű ezen kívül, mely a forradalmi eseményekre utal, a grünewaldi Szövetségesek Múzeumában található: Veryl Goodnight félelmetes, négy méter magas szobra, „A nap, melyen a Fal leomlott” címmel, öt, a berlini Fal maradványain átugró vadlóval. Az idősebb George Bush elnök leplezte le 1989-ben – s máig tökéletesen ismeretlen még a berliniek körében is.

Mivel magyarázzuk ezt az erős kontrasztot, mely a bizonyosság és a bizonytalanság, 1989 jelentőségének egyhangú és jellegének eltérő megítélése között, illetve megnevezései és nyilvános jelenléte között feszül? Az alábbiakban négy, egymást részben átfedő okot említek.

Távolodás az időben és az események politikai értelmezése

Az első ok többé-kevésbé banális, s a növekvő időbeli távolsággal áll kapcsolatban. Az 1990 utáni első években az események helyes megnevezése nem volt témája a nyilvános diskurzusnak. A kilencvenes évek folyamán különféle értelmezések alakultak ki annak érdekében, hogy szembeszálljanak azzal az eleinte általánosan elfogadott okkupációs elmélettel, mely elsősorban a szovjet háttér összeomlásával magyarázta a totalitárius, avagy késő-totalitárius rezsim összeomlását. Ilyen volt a Hirschman-féle „exit-voice- loyalty”-paradigma, ilyen volt az az álláspont, amely szerint a gazdasági válság elkerülhetetlenül a rendszer összeomlásához vezet, s ilyen volt Detlef Pollack árnyalt érvelése, mely a rezsim végét négy különböző mozgalom vagy csoport – a tüntetők, a párt reformistái, az ellenzékiek és a határsértők – összhatásával magyarázta.

Ám a viták általában nem lépték át a tudományos értelmezés kereteit, s nem a ’fordulat vagy forradalom’ kérdésére összpontosítottak. Egy 2003-ban közzétett kötetben, mely kiegyensúlyozott képet nyújt az NSZEP-diktatúrával kapcsolatos kutatások akkori állásáról, voltak cikkek, melyek a párt belső eróziójával (Detlef Nakath), vagy a német egységhez vezető úttal (Michael Richter) foglalkoztak, ám nem volt egyetlen tanulmány sem, mely az összeomlást forradalomként értelmezte volna.10 Az elnevezés vagy jobb megjelölés kérdése még akkor sem játszott döntő szerepet, amikor a jóval inkább politikai befolyás alatt álló Bundestag-vizsgálóbizottság kezdett foglalkozni az NSZEP-rendszer összeomlásával. Csak két szakértő, Rainer Eckert és Ilko Kowalczuk állt ki kifejezetten a forradalom terminus mellett. Eckert szerint a „Wende” fogalma homályos és körülírhatatlan, ráadásul Adolf Hitler is rendszeresen használta nyilvános beszédeiben.11 Kowalczuk rámutat a vita mögött megbújó szándékokra: „A forradalom szó használata az NDK végét jelentő események megjelölésére nyílt politikai álláspontot jelez. És megfordítva: aki az NDK bukását gyászolja, minden áron kerüli a forradalom szó használatát.”12 Valóban, a „forradalom” címke politikai igényt jelent be a történeti vitában, míg az „összeomlás” vagy „összeroppanás” kifejezés használata megkérdőjelezi a demokratikus ellenzék vezető szerepét.13 A növekvő időbeli távolság felszítja a vitát, hisz a kommunikatív emlékezet helyét szép lassan átveszi a kulturális emlékezet, amely immár nem elsősorban az egyéni tapasztalathoz s ennek utóéletéhez kötődik.

Ideológiai és mentális okok: a háromféle NDK-emlékezet és NDK-narratíva

A második magyarázat 1989 eseményeinek különféle narratíváira épít, s a különféle miliőkre, amelyekben ezek gyökereznek. Durván leegyszerűsítve, 1989 recepciójának három különféle konzisztens módját különböztethetjük meg. Az első a forradalmi emlékezet. A politikai megemlékezéseket határozza meg, és az NDK-t mint diktatúrát festi le, amelynek a szabadság és demokrácia hiányát már elviselni képtelen polgárok vakmerő felkelése vetett véget. Az utóbbi tíz évben 1989 hivatalos megnevezése a „békés forradalom” lett; ez uralja a 2009-es jubileumi események előkészületeit, akárcsak a német kormány 2008 nyarán ismertetett koncepcióját az emlékhely kialakításáról.

De már saját nyelvhasználatunk is mutatja, hogy a „forradalom” szó hatóköre igen korlátozott. Mindennapi nyelvhasználatunk szemantikája alapesetben kerülni igyekszik a patetikus utalásokat a forradalmi cselekvésre. Legtöbbünk a „Wende” szót részesíti előnyben, legyen ez akármilyen homályos. Nyilvánvalóan jobban illik saját tapasztalatunkhoz, és jobban érzékelteti az egyes ember saját részvételét is a közelmúlt történelmének egyik – nem csak Németországban – legmeglepőbb fordulatában. A „Wende”-emlékezet a kommunizmus váratlan végét önti formába, valamint az ezt okozó szándékolatlan cselekvések áradatát mint olyan eseménysort, amelyben az egyéni felelősség csekély szerepet játszott – mint valami külső fejleményt, nem pedig közös erőfeszítések eredményét. A „Wende” szó mögött rejlő mentális keretet a kiegyezés képzete határozza meg, annak szükségszerűsége, hogy együtt kellett létezni az NSZEP-hatalommal, és mindenkinek élnie kellett az életét a nehéz körülmények között is.

A harmadik narratívát az újraegyesülés eredményességének határozott tagadása, és a független, szocialista NDK bukásán való állandósult kesergés határozza meg. Eszerint a revizionista álláspont szerint az állítólagos forradalomról az derült ki, hogy nem volt más, mint puszta annektálás. Ez az Anschluss-emlékezetalakzat, melyet elsősorban a hajdani NDK elitje képvisel, az NDK állítólagos bekebelezését Ausztria 1938-as elfoglalásához hasonlítja – vagyis olyan gyarmatosításnak tekinti, mely a gyarmatosított fél beleegyezésével zajlott le. A PDS, illetve a Balpárt keleti és nyugati befolyásának növekedésével ez a revizionista narratíva már régen átlépte annak a körnek a határait, amelyben megfogalmazódott – jelesül a volt NDK „szürke hálózatainak” félnyilvános diskurzusát –, és manapság sokan nyíltan is képviselik. A német gyerekek NDK-képéről/képeiről szóló vizsgálatában Klaus Schroeder egy elképesztő levelet tett közzé, amely jól illusztrálja az Anschluss-emlékezetfogalom működését: „Mivel politikai rendszerünket ti a lehető legrosszabbra változtattátok, és polgárainkat, akiknek kivétel nékül létbiztonság és esélyegyenlőség volt az osztályrészük, félig nyomorba taszítottátok, cserébe lépésről lépésre meg fogjuk változtatni politikai rendszereteket.”14

Az egyesült Németország emlékezetének ilyen mérvű töredezettsége nyilvánvalóan jelentősen befolyásolja azt az állandó nyilvános vitát, amely a hajdani NDK, illetve az őt eltemető forradalom jövőbeli helyéről szól.

Történeti ok: a forradalom mint puszta összeomlás, akaratlan cselekvők által előidézve

Harmadik magyarázatom 1989 emlékezetének bizonytalanságát magára a történeti folyamatra vezeti vissza. A politikai válság fő okai, szemben Lengyelországgal, nyilvánvalóan nem az erős ellenzék növekvő befolyásában keresendőek, hanem strukturális tényezőkben. Ahogy Jan Wielgohs és Marianne Schulze világosan summázták szakvéleményüket a nyolcvanas évek végének forradalmi válságáról, „1989 ősze előtt az NDK- beli ellenzék nem számított döntő tényezőnek a rezsim destabilizálódási folyamatában. Nem az ellenzék szervezett tömeges tiltakozásokat, és nem is állt a forradalom élére. Csak akkor szegült szembe nyíltan a rendszerrel, amikor az már nagyrészt elvesztette cselekvőképességét.”15

Mint már szórványosan utaltam rá, a kommunizmus összeomlását elsőrendűen egy olyan rejtett delegitimizációs folyamatként kell értelmeznünk, amely megsemmisítette a kommunizmust mint politikailag konstruált valóságot, mint mesterséges diszkurzív rendet, mint értékek és jelentések mesterségesen zárt rendszerét. E politikai kultúra erózióját, felrobbanását, összeomlását nem a folyamat egyes aktorai vagy résztvevői, illetve az ő érdekeik, céljaik, koncepcióik okozták, hanem mindez az ő tudatalattijukban ment végbe. Ezzel magyarázható, hogy a forradalmi mozgalmat újra meg újra szándékolatlan cselekvések hajtották előre. A határsértők mozgalma és a menekültek ezrei elviselték az NDK-t, és távozási vágyuk a rezignáció, nem pedig a forradalmi remény jele volt. A szervezett ellenzék osztozott a párt reformereivel abban a reményben, hogy lehetséges egy független NDK-t megreformálni és stabilizálni, s egyikük sem kívánta a Nyugat-Németországgal való újraegyesülést. A politbüró demonstratív egyetértéssel hozott döntése, hogy Honecker helyébe Krenzet állítják, már az első pillanatban lehetetlenné tette a trónörökös küldetését, s végül Schabowski híres deklarációja, mint mindannyian tudjuk, éppen az ellenkezőjét eredményezte a rendszer és az ő szándékának.16

Csakis egy olyan történeti vizsgálat, mely számításba veszi a mesterségesen kialakított kommunista rend gyors hanyatlását, képes kielégítően megmagyarázni az összeomlását ennek a felszínen még mindig nagy hatalommal rendelkező egypárti diktatúrának, melynek hatalmi eszközei az utolsó napig érintetlenek maradtak, s melynek elitjei a forradalom legvégéig megtartották intézményes hatalmukat, sőt a miniszterelnök posztját is. Mint Mary Fulbrook már a kilencvenes évek közepe táján leszögezte: „Az NSZEP-uralom végét az jelezte, hogy funkcionárusai nem kívántak többé uralkodni.”17 A rezsim összeomlásának e sajátos – a forradalmakkal szemben támasztott elvárásokkal ellentétes – karaktere vezetett egy olyan emlékezéskultúrához, melynek nincsenek erős szimbólumai. Ez gyakran nagy erőfeszítést kíván a korábbi résztvevőktől annak érdekében, hogy történeteiket és emlékeiket beillesszék a hivatalos forradalmi emlékezetbe, hiszen abban az időben a demokratikus szocializmus, a független NDK eszméjének elkötelezettjei voltak, vagy egyenesen aggodalommal töltötte el őket a Fal leomlása. A forradalmi hetek legdöntőbb cselekvéseit nem forradalmárok hajtották végre, hanem: menekültek, átlépve a magyar-osztrák határt; Genscher, a prágai német követségen;18 Krenz, Honecker bukása után; Schabowski, a sajtóértekezleten; Christa Wolf és Markus Wolf, az alexanderplatzi találkozón; a határőrparancsnok, aki e szavakkal nyitotta ki a Bornholmer Strasse-i sorompót: „most már áradunk”; a kelet-berliniek a Kurfürstendammon, örömkönnyekkel az arcukon; Kohl nyugatnémet kancellár, Drezdában; Bush és Gorbacsov. Egyikük sem forradalmat akart. Cselekvésük terei a szimbólumok szintjén ellenállnak annak, hogy a forradalmi emlékezet helyeiként használják őket – ismét a lipcsei Nikolaikirchének, illetve az ottani demonstrációk óvárost megkerülő útvonalának egyetlen és fontos kivételével. A berlini nehézségeket az emlékezet megfelelő pontjainak kijelölésével jól mutatja a Robert Havemann Társaság jelenlegi projektje, mely társaság a huszadik évfordulóra rendezett ünnepségek központi részeként – megbízást kapott arra, hogy felállítson két tucat oszlopot vagy sztélét 1989 szereplőinek és eseményeinek a nyilvános emlékezetben való rögzítésére. Sem a nyugat-berlini városháza, ahol tízezer ember gyűlt össze november 10-e estéjén, hogy meghallgassa Helmut Kohl és Willy Brandt lelkesítő beszédét („most összenő, ami összetartozik”), sem az az épület, ahol Schabowski kimonda híres szavait („lényegében ettől a pillanattól kezdve”), nem került a kiválasztott helyek közé, mivel állítólag nem a valódi aktorokat reprezentálják, míg Roland Jahnnak és Jürgen Fuchsnak az NDK-ból való kitoloncolásuk utáni lakhelye elég fontosnak bizonyult ahhoz, hogy megkapja az elismerés oszlopát.

A történeti kultúra változása: a heroizálástól a viktimizálásig

Az 1989 őszi politikai turbulencia átütő eredményeinek megünneplésében mutatkozó erős bizonytalanság, sőt az ettől való húzódozás talán legfontosabb oka ugyanis az európai emlékezéskultúrában az utóbbi évtizedek során megfigyelhető általános változásban rejlik. A mai korszellem és történeti kultúra nem tud mit kezdeni a történelmi hős alakjával, karakterével. Igencsak érdekes módon a kommunista rendszer összeomlása nem termelt ki csodálattal illetett hősöket, jóllehet lett volna élményanyag a létrehozásukra: a bátor lipcsei karmester, Kurt Masur, akinek párbeszédre való felhívása nélkül nem lehetett volna a helyi hatóságokat október 9-e kritikus pillanataiban lecsillapítani; a számos vakmerő ellenzéki, akiket a Stasi üldözött, börtönbe küldött vagy nyugatra vetett. A Mi vagyunk a nép című, nemrég bemutatott film cselekménye Roland Jahn, a kitoloncolt rádiós újságíró életrajza köré szerveződik, aki állandóan azzal próbálkozott, hogy az elnyomott keletnémet ellenzék szószólójaként működjön, ám a fiktív történet mögött rejlő valódi személy, Roland Jahn, megtagadta a hozzájárulását életének megfilmesítéséhez, következésképpen a filmnek el kellett homályosítania és idegenítenie a személyes jellemvonásait, ahelyett hogy hangsúlyozta és kiemelte volna őket. Még a Nikolaikirche tántoríthatatlan lelkészének, Christian Führernek – akinek az 1987 óta mondott békeimái kezdeményezték a rendszerváltó hétfői demonstrációkat – a nyilvános megbecsülésére irányuló törekvés is távol áll minden mitikus heroizálástól vagy eszményítéstől. A „bátor beszédért” járó Eisenach-díjra való felterjesztésének szövege gondosan kerül minden heroizáló utalást: „Wartburgstadt Eisenach, a nagy reformátor, Martin Luther életének egyik helyszíne, javaslatot tesz Christian Führer kitüntetésére, egy emberére mindazok képviseletében, akik félelem nélkül harcoltak egy békésebb világért és életfeltételeink javításáért. Hiszen ő – tudatában a rá leselkedő állandó veszélynek – ellenállást fejtett ki azon politikai és társadalmi feltételekkel szemben, amelyek ártatlan embereket rekesztenek ki, vesznek semmibe és sújtanak büntetéssel.”

Korunk emlékezéskultúrája a hírnév helyébe a bűnt, a heroizálás helyébe a viktimizációt állította. A büszkeség mimetikus történeti kultúrájáról a távolságtartás és tanulás katartikus kultúrájára való váltás szorosan összefügg azzal a folyamattal, melynek során a „nemzet” és más kollektív szubjektumok, mint „osztály”, „fejlődés” vagy akár „forradalom”, megszűntek a (nyugat-)európai történeti tudat vezető paradigmái lenni.

Korunk mentális szerkezetében a fejlődés fogalma elvesztette attraktivitását, s ezzel megszűnt a világtörténelem hajtómotorja lenni – ez a magyarázata annak, hogy a „forradalom” terminus nem talált utat a hétköznapi nyelvbe. Az 1989-re való emlékezés az egyesült Németországban várhatóan a jövőben is kétarcú téma marad – elismerés a sorsa az állami ceremóniákon, történelmi cezúraként fogadják el a köztudatban, de az emlékezet nyilvános helyeként az elhanyagolás vagy egyenesen az enyészet vár rá .

Fordította Tamás Ábel

E tanulmány egy a European University Institute által 1989 történeti jelentőségéről rendezett nemzetközi konferencián, Firenzében 2008. november 6-án elhangzott előadásra támaszkodik.

  1. Itt és az alábbiakban a remembrance culture terminusát az ’emlékezéskultúra’, míg a memory culture terminusát az ’emlékezetkultúra’ fogalmával fordítom. (A ford.)
  2. Günter Schabowski: szül. 1929, vezető NDK-politikus. Jelentős szerepet játszott az újraegyesítésben. 1999- 2000-ben börtönbüntetését töltötte a rendszer bűneiben viselt felelősségéért, amelyet – szemben a többi vezető keletnémet politikussal – elismert, s megbánást tanúsított. Idő előtt, kegyelemmel szabadult. Hans Modrow: szül. 1928, vezető NDK-politikus, 1989/90-ben a minisztertanács elnöke. A fordulat után is vállalt politikai szerepet. Stefan Doernberg: szül. 1924, vezető történész az NDK-ban. (A ford.)
  3. Vö. Klaus Schroeder: Soziales Paradies oder Stasi- Staat? Das DDR-Bild von Schülern – Ein Ost-West- Vergleich” (mit Monika Deutz-Schroeder), Verlag Ernst Vögel, München, Stamsried 2008.
  4. Követségfoglalások: NDK-polgárok ezrei szállták meg az NSZK budapesi, prágai, varsói, illetve kelet-berlini nagykövetségeit, hogy beutazási engedélyt kapjanak az NSZK-ba. – Hétfői tüntetések: a lipcsei mintát követve az NDK nagyobb városaiban hétfőnként tömegtüntetéseket tartottak a békés változás érdekében. A tüntetések elhíresült jelszava a „Wir sind das Volk” („Mi vagyunk a nép”): 1990 januárjában ez alakult át az újraegyesítést követelő „Wir sind ein Volk” („Egy nép vagyunk”) jelszavává. – Májusi helyhatósági választások: az NDK közvéleménye ’89 májusában már nem fogadta el a választások szokásos formáját. A hivatalos jelöltekre nagy számban leadott ellenszavazatokat a rendszer nem vette tudomásul; a választási csalás tömeges tiltakozást váltott ki. – Luxemburg–Liebknecht-demonstráció: a meggyilkolt baloldali vezetők tiszteletére rendezett szokásos hivatalos megemlékezésen ezúttal rendszerellenes hangok is megszólaltak. Számos ellenzékit letartóztattak. – 1989. október 9.: a lipcsei tömegdemonstráció ellen a rendszer jelentős erőket mozgósított, amelyeket végül nem vetett be. Ez a békés átmenet lehetőségét jelezte. – A Fal leomlása: November 4-én a berlini Alexanderplatzon közel egymilliós tüntetésre került sor. A keletnémet vezetők november 7-én feladták az ellenállást. November 9-én Günter Schabowski sajtónyilatkozatával a két ország között gyakorlatilag megszűnt a határ, ami Berlinben tömeges határátlépést eredményezett. – 1990. október 3.: az újraegyesítés hivatalos dátuma. (A ford.)
  5. Egon Krenz, szül. 1937, vezető NDK-politikus, 1984- től Erich Honecker után a második ember. A ’89 májusi választási csalások első számú felelőse, és a rendszer más bűneiért is politikai felelősséget visel. Ezekért hosszas jogi huzavona után börtönbüntetésre ítélték, melyet 2000 és 2003 között töltött le. (A ford.)
  6. A tanulmány szerzője egy internetes interjúban eképpen definiálja a köztörténet (public history) fogalmát: „Ez a stúdium annak a szándéknak köszönheti létrejöttét, hogy az egyetemi képzést hozzáigazítsuk napjaink szükségleteihez, és olyan »köztörténészeket« neveljünk ki, akik az emlékezetkultúra szereplőiként és megfigyelőiként tevőlegesen és értelmezőleg vesznek részt e kultúra alakításában.” (http://www.goethe.de/ INS/hu/bud/ges/pok/hu4557266.htm) (A ford.)
  7. Michael Richter: Die Wende. Plädoyer für eine umgangssprachliche Benutzung des Begriffs, Deutschland Archiv 40 (2007), 865.
  8. A templom oszlopait imitáló emlékmű azt sugallja, hogy ’89-ben a Nikolaikirche „kijött az utcára”, illetve a békés átalakulás a Nikolaikirchéből „nőtt ki” – amennyiben az itt tartott hétfői békeimákból lettek a hétfői demonstrációk. (A ford.)
  9. Peter Brandt: Alternativformulierung zum „Konzept zur Einrichtung eines Freiheits- und Einheitsdenkmals in Berlin”, www.freiheits-und-einheitsdenkmal.de
  10. „1989 őszén sokak számára váratlanul omlott össze az NSZEP-uralom. Az okok sokfélék voltak. Ám a tényezők közül legkevésbé az bizonyult döntőnek, hogy nem csak az NSZEP, hanem az egész, egykor oly monolitikusnak látszó kommunista világrendszer összeomlott.” Nakath, in: Bilanz und Perspektiven der DDR- Forschung, Ferdinand Schöningh Verlag, Paderborn, 2003, 80.
  11. Enquête-Kommission, VII, 669. http://dip21.bundestag.de/dip21/btd/13/110/1311000.pdf
  12. Uo. 1271.
  13. Vö. ahogy Jan Wielgohs és Marianne Schulz visszautasítják Claus Offe álláspontját, uo. 1984 skk.
  14. Schroeder, i. m. 757.
  15. Jan Wielgohs – Marianne Schulz, in: Enquête-Kommission, VII, 1987.
  16. Az 1989. november 9-i határnyitási nyilatkozatról van szó. (A ford.)
  17. Mary Fulbrook, Anatomy of a Dictatorship. Oxford University Press, 1998, 263.
  18. Hans-Dietrich Genscher nyugatnémet külügyminiszter 1989 késő nyarán beutazási engedélyt adott a prágai nyugatnémet követségen várakozó NDK-polgároknak.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.