Vagy öngyilkos leszek…

Paul Frenzel levele Rudolf W.-hez

1997. január 24.

Kedves W. kolléga!

[…] Az Állambiztonsági Minisztérium berlini levéltárában négy dossziét találtak rólam. Ez nem volt meglepő a számomra, hiszen 1951 és 1961 között a Bundesbanknak megfelelő Deutsche Notenbank (Német Jegybank) népgazdasági osztályát vezettem. Ezáltal magas állású titokhordozó lett belőlem, és rendkívül érdekessé váltam az Állambiztonsági Minisztérium számára. A Stasi megbízta az osztályomra beépített Franz azaz Freischütz („Bűvös vadász”) fedőnevű titkos munkatársat, nyerjen meg titkos ügynöknek, hogy mint „szakinformátor” reális képet adjak a népgazdaság fejlődéséről. Fölöttébb különös, hogy a Stasi már akkoriban (1954 májusa) nyilvánvalóan kétségbe vonta a hivatalos gazdasági jelentéseket. Amikor ez a munkatárs megpróbált beszervezni a Stasiba, magát is leleplezte. Azt hitte, „lerohanhat” engem azzal, hogy én biztosan tudom, hol tartózkodik Schönfelder, az én 1951 elején Nyugat-Berlinbe menekült elődöm, valamint Friebe, egy másik munkatársam, aki 1953-ban szökött meg. Az utóbbi bírálta Sztálin Marxizmus és nyelvtudomány című könyvét, emiatt a pártvezetés segédmunkássá fokozta le, és „szocialista átnevelésre” a VEB Elektrokohle széntelepére „delegálta”. Õ maga jelentkezett nálam, onnan tudtam meg az egészet. Az ilyen dolgokba egy osztályvezetőnek, de még a bankelnöknőnek sem volt beleszólási joga, nemhogy döntési. Friebe különben a bonni pénzügyminisztérium főosztályvezetőjeként ment nyugdíjba, és Bonnban él. Ilyen tapasztalatai nyilván Önnek is vannak. Akkoriban nem tudtam, hogy Schönfelder hol van, de azt igen, hogy Friebe a nyugat-berlini Freie Universitätre jár. Egyszóval
a feltételezés, hogy én bármit is tudok, csak arra volt kísérlet, hogy „leleplezve” érezzem magamat és megközelíthetővé váljak. Persze kikértem magamnak, mondtam, nem vagyok hajlandó erről beszélni, és kiutasítottam a szobámból Franzot, majd elmentem az elnöknőhöz, és követeltem, hogy ezt az embert azonnal helyezzék el az osztályomról. Ez a következő nap meg is történt, Franz a HO Spezial- hoz [a keletnémet „Közért” speciális feladatokkal megbízott részlege – a ford.] került és az NDK Nemzeti Néphadserege valamint a Szovjet Hadsereg élelmezéséért felelt. Ezt egy ottani igazgatótól tudtam meg, aki véletlenül az én házamban lakott.

Összefoglalva: meg lehetett tagadni a Stasival az együttműködést! A beszervezési próbálkozás részleteit különben már csak a saját dossziéimből ismertem meg. (Mellékelem a másolatokat.)

1953 elején illetékes igazgatómat az elvi kérdésekkel foglalkozó osztály vezetőjének nyomására elbocsátották hivatalából. Mi volt a vétke? Az, hogy a hitelfolyósítás módjáról úgy nyilatkozott, ahogyan az az NDK-ban ténylegesen működött: „hitelautomatizmus” („kényszerhitelnek” is mondták), amelyet egyes-egyedül a Pénzügyminisztérium irányított! A dossziéból tudtam meg, hogy a Minisztertanácsban engem javasoltak az igazgató utódjának. Ezzel szemben az Állambiztonsági Minisztériumban – így vettem ki a szövegből – erős kétely támadt amiatt, hogy még nem küzdöttem le „szociáldemokratizmusomat”. Amikor 1949/50-ben az érchegységi Eibenstockban a bank részlegvezetője lettem, delegáltak az SED [Német Szocialista Egységpárt] városi vezetőségébe. Ott korábban mindenki az SPD [Német Szociáldemokrata Párt] tagja volt. Tehát azzal gyanúsítottak, és ezt igen részletesen kifejtik az 1950-ben Chemnitzben megnyitott aktámban, hogy állítólag „negatív viszonyt” tartok fenn, különösképp egykori SPD-tagokkal.

Ha tényleg megtesznek igazgatónak […], az elvi kérdésekkel foglalkozó osztály vezetőjével nekem is „balhém” lett volna. Ennek az embernek […] bírálnia kellett volna, hogy a Moszkvából parancsba adott hitelirányelvek kizárólag az államháztartási hiány leplezett finanszírozását szolgálják. (Az államgazdasági hiányt minden évben kiszámítottam és benyújtottam az elnöknőnek, míg csak egy új elnök meg nem tiltotta nekem ezt.) De nem, az osztályvezető ezt a rossz gyakorlatot lelkesen és a legmagasabb szólamokban dicsérte, ami persze végül nem segített sokat rajta, mert 1958-ban egykori NSDAP tagsága miatt […] alkalmatlannak minősítették és elbocsátották! (Egyikőjüket sem mentette meg az a különleges buzgalom, amellyel átvették a szovjet gyakorlatot.)

Valójában az volt a feladatom, hogy az igazgatóságnak „lakkozás” nélkül, vagyis a publikált „győzelmi jelentésekkel” szemben reális beszámolókat és elemzéseket készítsek. Az elnöknő azután az igazgatókkal és velem megvitatta, hogy mit […] továbbíthatunk a miniszternek. Munkatársaim és én tehát sok tekintetben többet tudtunk, mint ami valaha is a kormány és a Politikai Bizottság tudomására jutott. […] Még a jegyzeteinket is csak nagy munkanaplókba írhattuk bele, amelyek szintén bizalmas, zárt anyagoknak számítottak, s amelyeket este a szobámban lévő páncélszekrénybe kellett helyeznem. Itt tartottuk a munkámhoz szükséges szigbiz. és szigtitk. zárt anyagokat is, ezeket kiadáskor és visszaadáskor én […] iktattam. Ezt rendszeresen ellenőrizte a szigbiz-megbízott és az Állambiztonsági Minisztérium képviselői is. Nagyon is lehetséges, hogy a minisztérium a hozzám beépített „Bűvös vadászon” vagy az ellenőrzéseken keresztül érdekes adalékokhoz jutott, s ezért akart beszervezni engem „titkos (!!) szakinformátornak”. Körülbelül az ötvenes évek közepéig még nagyon is hittem abban, hogy „szocialista gazdaságot” csak elég „jól csinálni”, s akkor le lehet küzdeni az „építés nehézségeit’”, illetőleg a fejlődésben mutatkozó fennakadásokat. (Ilyesmit hirdetnek buzgón még ma is a PDS [Demokratikus Szocialista Párt – kommunista utódpárt] emberei és más javíthatatlanok.) Ebben a hitben „szövetkeztem” 1955-ben Capkinnal, a pénzügyminiszter szovjet tanácsadójával, akinek tudomására hoztam egy igen kritikus elemzésemet. Õ erre kijelentette, hogy ez az első elemzés, amely alaposan kimutatta a tervteljesítésben jelentkező tényleges problémákat és gyengeségeket. Ezt az akkori illetékes igazgatóm jelenlétében mondta, mivelhogy engem, Capkin „rangja” miatt egyedül nem lehetett meghívni a beszélgetésre.

Az igazgató azonban egyáltalán nem ismerte munkám tartalmát. A beszélgetés tehát a tanácsadó és közöttem zajlott. Az igazgató szó szerint némán figyelte, hogy itt olyan problémákról tárgyalnak, amelyekről a szovjet szakértő úgy véli, hogy szükséges és helyes beterjeszteni a minisztertanácsnak. Visszafelé, a bankba menet kissé „letolt”, de a tartalmi részhez nem tudott hozzászólni. Az igazgatósági ülésen az elnöknő eleinte „teljesen őrültnek” nyilvánított, mert elemzésemben – kollégáim lelkes támogatása mellett – kíméletlenül rámutattam, mi volt az, amit Walter Ulbricht „Új Kurzusában” [itt az 1953 júniusi felkelés utáni kisebb reformokról van szó – a ford.] és a határozatokban rögzítettek […], és hogy mi történt valójában. A dolog olyan volt, mint valami csődjelentés, jóllehet ezt ilyen drasztikusan nem engedhettük meg magunknak. Miután beszámoltam Capkinnal folytatott megbeszélésemről, az elnöknő és az igazgató is összeszedte bátorságát, és az elemzést húzások nélkül továbbították a Minisztertanácshoz. Ott viszont az elemzés – legalábbis, ahogy a minisztertanács elnökének személyi titkára a kormány vendégházában ebéd közben elárulta nekem – úgy csapódott be, mint egy gránát.

De mi is történt? Létrehoztak egy különbizottságot: a pénzügyminiszter, az Állami Tervbizottság elnökhelyettese, a kereskedelmi és ellátási miniszter, a jegybank elnöknője voltak a tagjai, prof. Oelssner, miniszterelnökhelyettes vezette. […] Egy év után befulladt a bizottság munkája, mert időközben a PB (vagy Günter Mittag) egyszemélyes határozatai mindent leköröztek. Próbáltunk tovább ügyeskedni, ahogyan addig csináltuk.

Ez csak egy példa arra, hogy a bankban (és a minisztériumokban stb.) volt lehetőség a tényleges helyzet helyes felmérésére. De mégis: ha a tanácsadót nem nyertem volna meg „társnak”, akkor a reális elemzés nem került volna el a Minisztertanácshoz. Ott pedig annak ellenére, hogy az „akcionizmus” mellett döntöttek […], sikerült elérnem, hogy a különbizottság bevezette a részletfizetéses vásárlást, amelyet eladdig „kapitalista kizsákmányolásként” átkoztak, és ily módon a túlságosan drága, eladhatatlan raktárkészletek elkeltek. De alapvető dolgokon nem lehetett változtatni. Ekkor kezdett meginogni a „hitem”.

1957 október 13-án (vasárnap) értem jött a sofőröm, azonnal be kellett mennem a bankba. Amikor megérkeztem, megtudtam, hogy aznap „villámgyors bankjegycserére” fog sor kerülni. Erről vagy hasonló, szélsőségesen spekulatív akciókról az elnökhelyettesnek, az igazgatóknak, és természetesen nekem, az illetékes osztály vezetőjének fogalma sem volt. Mint később kiderült: a pénzügyminiszter a PB-nek egy hajánál fogva előrángatott (minden reális alapot nélkülöző) jelentést nyújtott be, amely szerint „nyugati imperialisták, monopolisták és ügynökszervezetek több száz millió NDK-márkát halmoztak fel”. (Így állt a törvényszövegben.) Márpedig a készpénzforgalom ellenőrzésével és elemzésével megbízott embereimnek éveken át Csipkerózsika álmát kellett volna aludniuk ahhoz, hogy az efféle „bűnös ténykedést” ne vegyék észre. Egyik negyedévről a másikra nagy biztonsággal, fel- és lefelé maximum 50 millió márkás tűréshatárral mindig előre tudtuk jelezni a készpénzforgalmat. […] Titkárnőm is izgatottan jött a bankba és magával hozta a „bankjegycseréről” szóló törvényszöveget. Csodálkozva találtuk meg bennük elnöknőnk (nyomtatott) aláírását. Nem sokkal később ő maga rohant le izgatottan a főlépcsőn, nekem támadt és azt kiabálta, teljesen megőrültünk, a tudta nélkül bankjegycserét szerveztünk?! Mindannyian úgy megdöbbentünk, hogy egy szó nem jött ki a szánkon.

Kedden erre átküld engem a pénzügyminisztériumba, hogy megtudjam, milyen eredményt állapítottak meg az első cserenapon. Ott minden ismerős munkatárs kijelentette, hogy nem tud semmiről. Míg aztán valaki felszólított, hogy jöjjek be vele a szobájába. Õt bízták meg azzal, hogy állapítsa meg az eredményt. Hétfőről keddre virradó éjszaka közölte a pénzügyminiszterrel, a forgalomban lévő bankjegyek (akkoriban mintegy ötmilliárd márka) és a beváltott bankjegyek közötti különbség az első cserenapon 630 millió márkát tett ki. A pénzügyminiszter még ugyanazon éjszaka jelentette ezt a nagyszerű eredményt Walter Ulbrichtnak. Az meg négy héttel később egy KB-ülésen közölte, hogy „súlyos csapást mértünk a monopolistákra, az imperialistákra és a beváltóhelyek síbolóira, amennyiben
630 millió márkát ragadtunk el tőlük.” (Idézet a „Deutsche Finanzwirtschaft”-ból.) Csakhogy a jóember, aki semmit sem értett a dologhoz, a „pénzkibocsátási tartalék” több mint 200 millió márkás összegét is beleszámította a forgalomba, noha az gyakorlatilag „hulladékként” (eredeti csomagolású bankjegyekként) külön trezorban feküdt. Amikor megmagyaráztam neki a hibát, vagyis hogy valójában csak 400 millió márka az eredmény, elsápadt és egész testében reszketni kezdett. Sejtettem, hogy baja lehet belőle, ha a tényleges eredményt közli a miniszterrel, aki már éjszaka bejelentette a „nagy győzelmet” W. Ulbrichtnak. Én jelentettem az elnöknőnek, de nála már „felvigyázóként” ott ült a KB egyik munkatársa, aki azután azonnal tovább jelentett.

Ugyanazon az estén 21 óra 30 körül bejön értem egy kolléga a bankból azzal, hogy azonnal mennem kell a miniszterhez. A miniszter mellett már ott ült valamennyi helyettes és főosztályvezető, a bank elnöknője, összesen 14 személy. Most aztán be kellett és be is tudtam bizonyítani, hogy az első eredmény hamis volt, és a második a helyes. A miniszter nagy dicséretben és köszönetben részesített és elengedett. Amikor hazaértem karlshorsti lakásomba, hajnali
2 óra tájt, éppen vetkőzni kezdtem, hogy végre aludni mehessek, amikor megint csöngettek. A pénzügyminisztérium két munkatársa jött, igazolványt mutattak és közölték, hogy a miniszter kéri: még aznap éjszaka a megyékből érkezett beszámolókat is vizsgáljam át, hogy van-e bennük hiba. Ez persze teljesen elmebeteg ötlet volt, de mit tehettem? Amikor a minisztérium elé értünk, a két „pénzügyminisztériumi munkatárs” felmutatta Stasi-igazolványát. Azután három Stasi-tiszt hallgatott ki 2 és fél órán át mint „tanút” arról, hogy miért akartam tudni az eredményt, ki bízott meg, és miért éppen engem bíztak meg stb., csupa elmebeteg kérdés, mert egyszerűen nem akarták megérteni, hogy a német jegybankról szóló törvény szerint egyedül nekünk volt jogunk bankjegyet kibocsátani és bevonni, tehát az akciót elhallgatni az elnöknő elől, aki egyben a minisztertanácsnak is tagja, durva törvénysértés. Azt is megmagyaráztam nekik, hogy ez a csereakció egyáltalán nem volt indokolt, mint ahogy az a módosított beváltási határidő lejártával ki is fog derülni. (Ezt azonban egyáltalán nem akarták tudni.) Azután pótlólagos „hallgatási nyilatkozatot” írattak velem alá, noha különben is „titokhordozó” voltam. Az általam kivizsgált eredményt senkivel sem közölhettem, munkatársaimmal sem. A végelszámolást azután a jegybank főkönyvelőjére ruházták át, ám a végleges eredményt ő sem közölhette senkivel. Eszerint egy „kicsit” manipulálnia kellett a Jegybank mérlegével, mert a különbség gyakorlatilag nyereséget hozott a banknak. Amikor azután beterjesztette a következő mérleget, egy munkatársam alaposan átnézte, és a takarékállományt is elemezte. (Sok bankjegyet nem becseréltek, hanem takarékszámlára fizettek be.) Megmagyarázta nekem, hogy egészen biztos benne: végül a különbség maximum 150 millió volt. Ez a nagyságrend teljesen megfelelt az 5 milliárd értékű bankjegy cseréjéből amúgy is adódó nyereségnek. (Elveszett, elszakadt, elégett bankjegyek, stb. amelyek a Jegybank „kibocsátási nyereségévé” válnak.) W. Ulbrichtot és Grotewohlt alighanem életük végéig nem informálták a helyes eredményről, mivel későbbi publikációk is említést tesznek a pénzcsere körüli „nagy győzelemről”.

Sok hasonló példát mondhatnék még a manipulációra és értelmetlen akciókra. Csak kettőt említek. Egyik az élelmiszerjegy-rendszer megszűntetése 1958 októberében, amikor is a röviddel előtte tett „ígéret” dacára az élelmiszerárak jelentősen megemelkedtek. (Egy pénzügyminisztériumi főosztályvezető a háború vége után 13 esztendővel meghozott döntést a „szocialista tervgazdálkodás fölénye bizonyítékaként” dicsőítette […]) Azután Lipcse megyébe küldött különmegbízottként a „helyszínen” győződhettem meg róla, hogy a lakosság egészen másképpen látta a dolgot. Az ellátás állandóan válsággal küszködött. Vagy amikor a pénzügyminiszternek az az őrült ötlete támadt, hogy az 1958/65-ös hétéves tervet (amely szerint az NDK maga mögött hagyta volna az NSZK-t a lakossági fogyasztásban!!!), kiegészítse egy hétéves államháztartási tervvel, sőt egy hétéves hitel- és készpénzforgalmi tervvel is. Miniszteri megbízottként Odera- Frankfurt megyébe „vezényeltek”, és ott láttam a schwedti olajfinomító kombinát és papírgyár építése körüli dilemmát, egyfelől a grandiózus veszteségeket és pazarlást, másfelől pedig sok üzem műszaki felszerelésének hihetetlen elmaradottságát […]

Ezért döntöttem úgy hogy befejezem a Banknál folytatott tevékenységemet. A dilemmám ez volt: szándékomat meg kellett indokolni a pártvezetőség előtt. Ha bevallottam volna az igazi okot (növekvő kételyeimet a tervgazdálkodás sikerességében), akkor teljesen jelentéktelen pozícióba helyeztek volna, például, mint ahogy tényleg említették is, egy téeszbe küldtek volna el segédkönyvelőnek. […] Így azután más indokokkal álltam elő, amelyeket nem vettek figyelembe. Ekkor Joswig prof., a közgazdaságtudományi fakultás dékánhelyettese [a berlini Humboldt Egyetemen – a ford.] jött segítségemre és odavett magához. Csak ímmel-ámmal egyeztem bele. Nem tartott soká és úgy éreztem, hogy csöbörből vödörbe kerültem. Mire ezt tényleg felismertem, már megépült a Fal. Feleségem meg én a sok rokoni kapcsolat miatt a „szökést” csak végső esetre terveztük. Az a nagy előnyöm mindenesetre megvolt, hogy az „ágazati”professzorok (fogyasztási cikkek kereskedelme, ipargazdaságtan) egyhangúlag kijelentették, a pénzgazdálkodáshoz nem értenek. Nem is csoda, soha semmit nem tudhattak meg arról, ami az államháztartásban és a hitelügyben ténylegesen történt. […] Ami konkrét tudásom volt, ami egy előadás szempontjából fontos lehetett volna, azt nem dolgozhattam fel, mert különben államtitok- sértés miatt súlyos büntetés fenyegetett volna. […]

Amikor a felsőoktatási miniszter elrendelte áthelyezésemet a lipcsei kereskedelmi főiskolára, az számomra felért egy katasztrófával. Az Ön „megjelenése” előtt (talán még az után is?) Heinrichs professzornak, a rektornak minden ésszerű érvvel szemben sikerült kiverekednie „az oktatásban mérvadó építőkocka-elvet”. (Meg is kapta érte a „Munka Zászlórendje” kitüntetést!) Némi egyszerűsítéssel: egy professzor két-három órát ad elő általában a kereskedelemről, a következő a belkereskedelemről, megint másvalaki a gazdaság szerkezetéről. Thiele professzornak sikerült is elfogadtatnia […], hogy két órán keresztül tarthassa „Az önkiszolgálás és a szokásos kiszolgálás közötti különbség” című előadását. Valamikor később én is előadhattam volna valamit a kereskedelem finanszírozásáról. Szóval teljes elmebetegség volt. És abban ez időben, anélkül, hogy kértem volna, Henschel docens lépett be a „tudományterületemre” (ez is új szólelemény volt), és bejelentette, hogy ő a fogyasztói javak árának specialistája […]. Erre gyanút fogtam és Berlinben megfelelően tájékozott körökben kezdtem róla érdeklődni, s így tudtam meg: H. a Stasi munkatársa. Habilitációs munkája egy katasztrófa volt. Õ maga egy tanársegéddel (Mittenbacher) közös munkának nyilvánította. Amikor ezt kifogásoltam, kvázi „helyre tett”. Mivel azonban tudtam, hogy a Stasi embere, meg volt kötve a kezem.

Amikor végül is feladták ezt az építőkocka-őrületet, akkor a szokásos stílusban lehetett előadást tartani „Népgazdaság” címmel. Én ezt már évekkel előbb javasoltam […], mert lehetetlen volt, hogy
a diákoknak külön magyarázzuk el a népgazdasági tervezést és a pénzgazdálkodást anélkül, hogy a nemzetgazdaságtan alapjait érintenénk. Az volt az álláspont, hogy az alapokat kielégítően hozza a politikai gazdaságtan. Budapesten azonban Riesz és Hagelmayer professzor a pénzügy tanszékről megerősítette azt a véleményemet, hogy a politikai gazdaságtan állítólagos törvényeivel gyakorlatilag semmit sem lehet kezdeni. […] Így azután kigondoltam egy koncepciót arra, hogyan lehetne a két szakot, a népgazd. tervezést és a pénzgazdálkodást egyesíteni. Benyújtottam a rektornak, aki még futólag se nézett bele, hanem azt mondta, hogy ezzel olyan különlegesen képzett szakembernek kell foglalkoznia, mint Fülle, a volt anyaggazdálkodási miniszter (akit doktori cím nélkül azonnal kineveztek professzorrá). Így is történt. Koncepciója a tervezési módszerek zavaros elegye volt, az első tervezetben Übermut professzor (Drezda), Stenzel professzor (Halle, Leuna) és én olyan fogalmakat mint bank, háztartás, hitel, stb. nem is találtunk, és ezt határozottan bíráltuk. […] A dolog hetekig húzódott, míg végül Fülle benyújtotta a koncepciót a tudományos tanácshoz. Kupfernagel professzor, a tanács elnöke (szakterülete a számvitel) behívott bennünket, a három bírálót. Ahogy megegyeztünk, én voltam
a bírálók szóvivője. A gazdaságtudomány állítólagos elitje (a rendszerváltás után hiányos szakmai felkészültségük miatt valamennyit elbocsátották) bölcsen hallgatott, mivel az elnök mellett ott ült a KB tudományos osztályának vezetője. Csak miután Kupfernagel közvetlenül véleménynyilvánításra szólított fel, akadt néhány „bátor” ember, aki ki merte jelenteni, hogy bírálatunkban esetleg „van valami”, a dolgot érdemes volna „még egyszer átgondolni”, és más hasonló óvatos nézeteket hangoztattak. Csak
a rektorunk hallgatott! Végül Fülle koncepcióját, mint alkalmatlant elvetették […]. Lipcsébe hazafelé menet azután a rektor közölte, azért nem vett részt a vitában, mert új pozícióra van kilátása. Egyszóval: undorító botrány volt.

[…] Közben Henschel egész idő alatt arról fecsegett, hogy én „elhanyagolom az oktatási előkészületeket”. […] Nem sokkal a tudományos tanács ülése után berendeltek a rektorhoz. Ott Seiffert személyzeti igazgató (különleges megbízatású Stasi-tiszt) egy rakás „hibát” vetett a szememre: lebecsülöm az FDJ-munkát [az NDK-beli KISZ – a ford.], elhanyagolom az oktatást […], és aránytalanul élesen bíráltam egy érdemes kádert (ezen Füllét értették). Végül: „legfelsőbb helyen” (KB? Állambiztonsági Minisztérium?) komoly fenntartások vannak személyemmel szemben. Amikor rákérdeztem, hogy a többi bírálóval […] szemben is vannak-e fenntartások, azt felelte: ez a feltevés bizonyítja az én kispolgári lelkületemet. (Ha Ön nem tapasztalta volna, az NDK-időkben ez igen súlyos vád volt egy párttag ellen). Azután felállt, és a rektort meg se kérdezve (pedig ő volt a főiskola „kormányzója”) azzal a megjegyzéssel távozott, hogy majd meglátják, mi történjék velem.

Egy nap múlva a személyzeti osztály vezetője megkérdezte, nem akarok-e „egészségi okokból” a „másodvonalba” visszalépni. Még ugyanazon a napon közölte velem Henschel, kész volna átvenni a tanszék vezetését, amennyiben én egészségi okokból erre már nem volnék képes. Egyszóval Seiffert már megadta a menetirányt. Én azonban mindkét esetben kijelentettem, nem látok okot rá, hogy megváltoztassam a pozíciómat. Erre néhány nap múlva megint hívat a rektor. Egyedül volt, és az előszobájában sem volt senki. Ezért kifejezetten biztosított, hogy senki sem hallhat bennünket (!). Először arra próbált rávenni, hogy határoljam el magamat Fülle koncepciójának bírálatától. Amikor elfogadhatatlannak minősítettem, hogy megtagadjam a saját véleményemet, azt mondta: „Én ezt megértem, de: a kés, melybe bele fogsz szaladni, már vár rád.” Ezt a megjegyzést bizonyos fokig még bátornak is találtam. Azután azt tanácsolta, hogy írassam ki magam egy orvossal, hogy hosszabb ideg pihenhessek. Hát igen, világos volt, hogyan szervezték meg a dolgot. Vagy „kussolok”, vagy lefokoznak egy másik munkakörbe (1000 márkával kevesebb fizetéssel és elvesztem az értelmiségieknek járó nyugdíj-kiegészítést), vagy öngyilkos leszek, mint ahogy a hetvenes években ezt igen sok professzor meg is tette, a házamban ketten is, hogy feleségüknek megmaradjon a jogosultsága a kiemelt nyugdíjra. (Ez tényleg megtörtént, és olyankor „az életből tragikus körülmények között eltávozott halottat” egyetemi delegáció, párttitkár jelenlétében, kísérte utolsó útjára, feltéve, hogy az özvegy megígérte, hallgat az öngyilkosságról.) Vagy pedig megpróbálom egyelőre kiíratni magamat. A személyzeti osztályvezető másnap mintegy véletlenül értesült róla, hogy „megbetegedésemről” tájékoztattam a rektort, s amikor összefutottunk a főiskolán, még egy „jó orvost” is javasolt. […] Felhívtam, és kiderült, már tud mindent. Nem is vizsgált meg, csak telefonon beszéltünk, de rögtön megszervezett egy időpontot a pszichoterápiai klinikán a Tauchnitzstrasse-én. Majdnem fél évig kezeltek ott, és utána félnapos próbaidőre visszahelyeztek a főiskolára (ami persze egy vicc főiskolai tanároknál). Ebben az időben csak a Gazdaságtudományi Tanszéken [a Lipcsei Egyetemen – a ford.] tartottam előadásokat. A főiskolán már teljesen leírtak. […] Megint a klinikán kellett jelentkeznem, ahol közölték velem, hogy szakmai alkalmatlanságom miatt nyugdíjazási kérelmet adnak majd be. Hogy őszinte legyek, ezzel teljes mértékben egyetértettem. Nem volt más választásom.

A Stasi dossziékban több helyen is olvastam, hogy az Állambiztonsági Minisztérium „nagy operatív érdeklődést” tanúsít irányomban. Mindez még azelőtt volt, hogy kiváltam a kereskedelmi főiskoláról. Eszerint az egész akciót az Állambiztonsági Minisztérium irányította. De vajon honnan volt az érdeklődés?

1976 és 81 között különböző rendszerbíráló dolgozatokat írtam, amelyeket kalandos úton kijuttattam az NSZK-ba, anélkül, hogy erről a Stasi tudomást szerzett volna. Végül írtam egy kéziratot, amelynek „35 hiábavaló év” volt a címe. A Stasi azonban levélcenzúra és telefonlehallgatás segítségével 1980 októberében megállapította, hogy én vagyok a szerző. De nem vettek azonnal őrizetbe. Nyolc, a dossziéimban említett titkos munkatársat állítottak rám „bizalmas nyomozás” céljából, közöttük Henschelt is, aki mellesleg a kereskedelmi főiskolán az ügynöki „támaszpont” vezetője volt. Az Állambiztonsági Minisztérium utasítást adott, hogy állítsanak fel rólam egy legendát. Ide tartozott, hogy mindent meg kellett tenni, hogy 1981. június 4-én bekövetkezett őrizetbe vételemet úgy állítsák be, mintha azt nem a Stasi, hanem az államügyészség rendelte volna el egy „felelősségteljes polgár”, feljelentésére vagy más módon. Ugyanígy döntötték el, hogy – hasonlóan Havemann professzorhoz, az ál- rendszerbírálóhoz – engem se helyezzenek vizsgálati fogságba. [Robert Havemann (1910–1982), az NDK-beli ellenzék vezető személyisége, 1976-tól haláláig házi őrizetben tartották – a ford.]

Az eljárás úgy fejeződött be, mint Havemannál, tehát pénzbírságot szabtak ki. Utána a vizsgálati szakaszban már célratörőbb próbálkozások történtek annak érdekében, hogy beszervezzenek a Stasiba. Mivelhogy én mindig „félrehallottam” vagy világosan elutasítottam az ajánlatokat, azzal kezdtek zsarolni, hogy először megfosztanak tudományos címemtől, egyetemi rangomtól, majd elveszik az értelmiségieknek járó nyugdíjellátást. Ez utóbbit úgy rendezték, hogy kifejezetten biztattak: látogassam meg Nyugaton élő nővéremet 70. születésnapján. Szeptember 29-én az éjszakai vonattal elutaztam Euskirchenbe, ahova feleségem megtelefonálta, hogy (30-án) levelet talált a postaládában, melyben a nyugdíjkiegészítés megvonásáról tájékoztatnak. Mivel gyanítottuk, hogy ez be fog következni, feleségem rögtön utánam jött Euskirchenbe. Számítottunk erre az esetre. Megérte, hogy feleségem a házban, tudva, hogy ott Stasi munkatársak is laknak, „kétségbeesve” panaszolta, hogy kiutazási engedélye lejárt, és így nem tud velem jönni. Jóllehet, volt még egy szabad utazási napja, és így sikerült neki is átlépnie a határt, és eljönni hozzám, annak örvén, hogy „beteg unokatestvérét” látogatja meg egy napra Hünfeldben. És tényleg nem ellenőrizték a határon. A Stasi arra spekulált, hogy a volt professzor visszatér „nagyvonalúan” engedélyezett utazásáról, és megtudja, majdnem 2000 márkás nyugdíja helyett mostantól már csak 350 márkája van, miáltal, ahogy ezt már többször is javasolták, végre kénytelen lesz igénybe venni „az esetleges méltánytalan intézkedések” esetére többször is felajánlott segítséget.

A Stasi nem adta fel. Arra kötelezték a fiamat, tudassa velünk, „Berlinben” készen állnak, hogy az NSZK-ba való „áttelepülésünket legalizálják”. Utánunk küldenék a háztartásunkat és megengednék, hogy Lipcsében élő gyerekeinket és unokáinkat látogathassuk. A törvény azonban nem ismerte az effajta „legalizálást”, ilyesmit csak a Stasi tehetett lehetővé. Ezért nem mentünk bele. Akkor jött egy telefonhívás (1984 elején) Bonnból, az NDK „Állandó Képviseletéről”. Menjünk oda, és személyesen vegyük át „az NDK állampolgárságunk megfosztásáról szóló ügyiratot”, és az átvételt írásban igazoljuk. De ez is csak egy csapda volt, amire korábban az Alkotmányvédelem [az NSZK állambiztonsági szerve – a ford.] már figyelmeztetett. Tehát, mint a Szövetségi Köztársaság polgára, kikértem magamnak az efféle zaklatásokat. (Néhány évvel később Meissner professzort, az NDK Tudományos Akadémiájáról sikerült csapdába csalniuk. Münchenben már volt lakása, megvoltak a nyugat-német papírjai is, és többször is jelentett az ottani hírszerzésnek. Egyszer csak látjuk a tévében, hogy Meissner professzor az Állandó Képviseleten elmagyarázza: „leghőbb vágya”, hogy visszautazhassék az NDK-ba. Ezután pedig Vogel ügyvédet láttuk, amint Meissnerrel diadalmasan átlépi az NDK határát).

Hogy mindez miért is történt? Az Állambiztonsági Minisztérium „a politikai-ideológiai diverzió központjában önkéntes munkatársként működő befolyásügynököt” akart belőlem csinálni. Miután a Stasi próbálkozásai csődöt mondtak, 1984-ben azt kezdték terjeszteni rólam, hogy meghaltam. (Másolatok.)

A további másolatokból láthatja, hogy anélkül, hogy Ön ezt tudhatta volna, megpróbálták arra használni, járuljon hozzá a „leleplezésemhez”. […]

FORDÍTOTTA DUNAI ANDREA

Kategória: Archívum  |  Rovat: ÖV ALATT  |  Típus: Levél 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.