Rozsda-dal

Bármihez nyúlok, véres:
a bőröm csupa rozsda.
Ami régebben perzselt,
most horzsol csikorogva.

Lassanként roskadok le,
pedig nem adtam könnyen.
Lepattogzott a kedvem,
vasízű lett a könnyem,

az arcom tönkremosta,
csontig rágott a rozsda.
Tegnap még fájt nagyon,
ma már: hagyom.

Így fogok szétrohadni,
magam a pornak adni,
pereg le minden rólam,
pedig de fényes voltam.

Égess ki, égess, égess,
hadd legyek fényes, fényes,
lehessek könnyű ismét,
ne mondd, hogy nincs segítség.

Pordal

Ha gyorsvonat az életed,
és menetrend szerint halad,
nem bánod és nem élvezed,
hogy minden élmény elmarad,

ha látsz mezőt és kék hegyet
és várakat és házakat
és szélsörényes réteket
és messze sziklaszálakat,

ha nélküled fut minden el,
de elfordulsz és rálegyintesz,
mint akit már nem érdekel,
mint aki untig látta mindezt –

mindegy, hogy hol jársz, szállj ki gyorsan,
érezd, hogy nem vagy még halott:
mezítlábazz a meleg porban,
indulj tovább gyalog.

Alvajáró

kelj fel kelj fel nem haltál meg
benéz a hold az ablakon
fehéren lélegzik a padló
lépj rá a fénynek teste van

mozdulj a sötét szája tátva
a túlvilág bekap kiköp
kelj fel hisz élsz még fény a tested
átengedi a levegőt

hallod a hold hív nem haltál meg
megszabadít az éjszaka
te bolygó test te kóbor lélek
tested a fény találj haza

Árnyékvilág

hamu a föld a levegő tűz
a nemmozgó víz csupa pikkely
a sűrű szürke pókhálóból
kinéz a halottak szeme

a kertet ellepi a rózsa
üdvözültekre pereg szirma
a föld alattuk mint meleg mell
csurog a ragacsos zene

télben tavaszban látjuk őket
a holtakat a csecsemőket

mint vak virág az öreg bokron
kihajt a menny az örök poklon