Valaki járkál falaidon, taleszbe¹ burkolózva.
Egyedül ő van fent, meg a szomorúsága.
Fülel: átjáró udvarok, imaházak vén ereiben
kései lüktetés – egy poros, rekedt szívé.
Agyagból, vasból megformált zsoltár vagy:
ima szól minden kőből, nigun² minden falból,
mikor utcáid kabbalájába³,
alámerül a holdfény, s meztelen, csúf-hideg szépséged fölfedi.
Örömöd mélabú, a mélyebb szólam öröme
a zenekarban, ünnepeid gyászszertartások.
Vigaszt a tiszta, fénylő szegénység ad,
mint városszélnek csöndes nyári köd.
Litvániába foglalt sötét amulett vagy:
mohával, zuzmóval rég teleírva szürkén;
könyv minden köved, minden fal pergamen,
csukódsz-kinyílsz, rejtelmes, minden éjjel,
mikor a fagyott vízhordó, felmeredő szakállal,
a nagy zsinagógán⁴ áll: csillagot számlál.

2

Egyedül vagyok fent, meg a szomorúságom:
sehol egy hang. Dermedt rongykupacok a házak.
Valahol fönt egy gyertya serceg-pislog –
akár a pók, befészkelődve a padlás zugába,
élete szürke fonalát fonja egy kabbalista:
„Van itt valaki e véghetetlen, hideg pusztán,
kinek – megsüketülve – a jajgatását halljuk?”
A sötétben ott áll előtte sápadtan Ráziel⁵ ,
a szárnya töredezett, ősrégi pergamen,
üres szeme teli homokkal, pókhálóval:
„Nincsen. Csak szomorúság van és semmi más.”
Csöpög a gyertya. A zöld zsidó kövülten hallgat
s az angyal szemgödréből szívja a sötétet:
a sok-sok padlászug – a dombok közt szunnyadó
púpos lény tüdeje – megkönnyebbülten sóhajt.

Egy kabbalista álma vagy, te város? Mint őszi
pókfonál, lebegsz a mindenségben szürkén?

3

Agyagból, vasból megformált zsoltár vagy,
töredezett betűid bolyongnak, tévelyegnek:
kemény nyakú zsidók, lágy cipó asszonyok,
rejtelmesen hideg szakállak, csapott vállak,
folyón csónakként imbolygó szemek, zsidók,
ezüst hering mellett, zsidók az éjszakádban,
„Vétkeztünk, urunk, vétkeztünk!” – mellüket verők.
Mint órjás szem a hold az ablakon bebámul:
ezüstlő rongyok lógnak a kötélen,
kisgyerekek az ágyban – sárga, síkos giliszták,
deszka-testű leánykák, félig már levetkőzve;
keskeny, komor zsidóid, szakasztott, mint az utcák,
mint zsinagógafal, homlokuk dermedt, néma,
mohos szemöldökük: tető beomló házon.
Mezőre, rétre, földre írt zsoltár vagy:
holdfényben énekelek rólad, mint a holló,
mert Litvániában a nap sohasem kelt fel.

4

Örömöd mélabú, a mélyebb szólam öröme
a zenekarban, tavaszod észrevétlen, fekete.
A várfalon fák nőnek, füvek a házfalon;
vén ágból álmosan szürke virág nyújtózik,
csalán hajt hideg zöldet a latyakban –
csak sár és örökké dermedt, nedves falak.
Tetőt-követ szárazra fúj néha az éji szél,
s egy tünemény, vízcseppből-holdsugárból,
suhan reszketve álmodó, ezüst utcák felé:
a megduzzadt, hűs, páraleples Vilija⁶ ,
hosszú folyó-karokkal, frissen, meztelen.
Vak ablaktáblák nézik görbe szemmel,
válluk a házfalaknak vetve boltívek;
de ajtót nem nyit, rá se hederít senki
a lenge kék-leplű, meztelen Vilijára.
Dombok a bámulói, szakállas falak.
És sűrű csend.

5

Litvániába foglalt sötét amulett vagy;
nyugtalan mélyeden alakok izzanak fel,
tündökletes, fehér gáonok⁷ messzi fényben,
vékony csontú, csiszolt, szigorú elmék,
a heves, acélos bundista⁸ vörös ingben,
a szürke Bergelsont⁹ hallgató kék tanítvány.
S a jiddis egyszerű tölgylevél-koszorúja
ott van minden profán és szent kapun;
fény-szikra, ablakokban, a szürke jiddis –
mint vándor útközben, ha ősi kúthoz ér,
úgy ülök itt, számban a jiddis nyers ízével:
a vérem zúgni kezd, és átjár mindenestől –
a város én vagyok! A nagyvilágra nyíló ezer ajtó,
a latyak-hideg kékbe olvadó tetők,
a mohó fekete láng, mely falait nyaldossa
s ott ég a száműzött litvák éles szemében –
e szürkeség, e tűz, e város: én vagyok!

6

S a fagyott vízhordó, felmeredő szakállal,
a nagy zsinagógán áll: csillagot számlál.

1926

FORDÍTOTTA HALASI ZOLTÁN

A fordítás a vers 1997-ben, Vilniusban megjelent hétnyelvű díszkiadása alapján készült, az eredeti jiddis nyelvből.