Jeanette Winterson – Az oroszlán, az unikornis és én

 

Úgy kezdődött, hogy egy angyal felsorakoztatta az összes állatot, minden fajtából egyet-egyet, merthogy ennek az angyalnak volt egy hiánytalan, Noé bárkájáról megmaradt listája.

Legtöbben – a pókok, a majmok, a medvék, a bálnák, a rozmárok, a kígyók – azonnal kiestek a rostán. Hamar kiderült, hogy a selejtezőbe jutáshoz négy lábbal kell a földön állni. Bizony komoly küzdelem elébe néztek a lovak, a tigrisek, a szarvas, kinek agancsa egy ismeretlen erdőbe ágazott el, és a zebra is, fehéren feketén, mint valami tényállás. Az elefánt elbírta a hátán a világot. A kutyák
és a macskák túl kicsik voltak. A víziló túl kiszámíthatatlan. Ott volt a mozaikszerű graffitivel fölruházott zsiráf is. A tevére máshol volt szükség, a marhákra úgyszintén.

Sok időbe telt mire hárman maradtunk: az oroszlán, az unikornis és én.

Először az oroszlán szólt: – Jelenlegi pozíció: a dzsungel királya. Előtörténet: közös munka Herkulessel és Sámsonnal, valamint Dániellel az oroszlánok vermében.Erőssége: erőssége. Gyengéje: nincs róla tudomás.

Az angyal leírta.

Utána az unikornis szólt: – Jelenlegi pozíció: mitikus állat. Előtörténet: héberül a nevem Re’em,
a megszelidíthetetlen lény. Erőssége: közismerten jó a szüzekhez. Gyengéje: eltűnésre való hajlam.

Az angyal leírta.

Én következtem.

– Szamarat csinál magából – suttogta az oroszlán.

Így is történt. Az vagyok. Egy komplett szamár. Jelenlegi pozíció: Al-Szamár. Előtörténet: Al-Csacsi. Erőssége: bármit bárhova elcipel. Gyengéje: nem szép, nem nemes, nem fontos, nem okos, nem figyelemre méltó, nem díjnyertes …

Az angyal csak írta, írta, írta.

Majd föltette a mindent eldöntő kérdést: meg tudnánk-e mondani egy mondatban, hogy szerintünk miért vagyunk alkalmasak erre a feladatra?

Az oroszlán szólt először: – Ha ő lesz a földkerekség királya, úgy illik, hogy az állatok királya cipelje.

Az unikornis így szólt: – Ha ő lesz a földkerekség titka, az cipelje, aki mindannyiunk közül a legtitokzatosabb.

Én így szóltam: – Nos, ha neki kell a világ terhét magára vállalnia, akkor legjobb, ha én cipelem.

Így történt, hogy egyszer csak ott baktattam az úton, patáim alatt a vörös sivatag, fejem fölött az éjszaka sötét leple terült el, hátamon egy fáradt asszony bóbiskolt, és Betlehem városkája felé tartottunk.

Jaj, de micsoda egy dühös, dohos, zűrös zajos, fölfuvalkodott, szenzációhajhász város volt ez! Megveszekedett, lármás népség! Adtak-vettek, pénzzé tettek, boldog-boldogtalan úgy gondolta, szerencsét próbál, amíg a dolgok javulása nem lesz a javak avulása. Sarcot mindenki fizet, és mindenki fizetővendég erre az egyetlen éjszakára, így még az egerek is bért fizettek az egérlyukukért, utazók lógtak a madárfészkekből, szakállukban gallyak és elhullott kukacok, a hangyabolyok zsúfolásig megteltek, minden méhkasban három család, egy ember pedig a befagyott tavon kopogtatott arra kérve a halakat, hogy engedjék be.

Minden ágy és minden ágy-alatt, minden szék és párna és függöny és szőnyeg és minden kiszögellés, beszögellés, polc, hasadék, hézag, állvány, szekrény és taliga telis-tele volt tömve kezekkel, lábakkal.

A fogadóhoz értünk, az ajtó mindkét oldalán egy-egy hatalmas, üres cserépedény állt. Szamár vagyok, tehát bedugtam a fejem az egyikbe, hátha találok valami ennivalót. Egy borostás arc bukkant elő hirtelen az edényből, figyelmeztetett bennünket, hogy a fogadó úgy tele van, hogy neki és testvérének gyökerestől kellett kitépnie a tornác két oldalán levő olajfát. És tényleg ott volt a bátyja, egy mogorva dinnyefej a másik edényben.

József, a gazdám optimista ember volt. Bekopogtatott. A fogadós ajtót nyitott, a postaládában alvó fiú pedig kiesett.

– Nincs hely – mondta a fogadós.

– Csak a feleségemnek! – kérte József. – Ma éjjel fiút szül.

– Akkor kénytelen lesz csillagfénynél! – felelte a fogadós és már be is csukta volna az ajtót,
de József a lábával kitámasztotta. – Idefigyeljen! Azt hiszi, viccelek? – mondta a fogadós. Fölfelé,
a gerendák irányába mutatott, ahol öt pók bámulta búskomoran a hat kisgyermeket, kiknek apja függőágyat szőtt a pókhálóból.

József bólintott és már éppen sarkon fordult volna, mikor a fogadós így szólt:

– Menjen hátra az istállókhoz, nézzen körül ott!

Bizony az állatok tudták, hogy ezen az éjszakán valami szokatlan fog történni, mert az állatok mindig tudják, ha valami szokatlan történik. Azt suttogták, hogy az ökör látott egy egyre fényesebben ragyogó csillagot, a teve pedig egy királynál dolgozó testvérétől kapta a hírt, hogy az éjjel királyok érkeznek Betlehembe. A pásztoraikat imádó juhok mit sem sejtve feküdtek a fagyos mezőn, mikor egy teremtmény – tündöklő, mint a remény, és gyors, mint a véletlen – felolvasztotta a fagyos földet a talpa alatt és egy közelgő születésről beszélt.

Mária, József és én befurakodtunk a zsúfolt istállóba. Jó meleg gané és széna szag volt. Éhes voltam.

József nyomban összekotort egy halom szalmát, elővett a nyeregtáskából egy pokrócot és leterítette. Kiment a kúthoz, hogy vízzel töltse meg a bőrtömlőjét, és mivel jószívű ember volt,
a kimelegedett, összezsúfolódott állatoknak is hozott friss vizet.

Mária örült az állatokból párolgó melegnek. Elszundított.

Mikor lekerült rólam minden teher, József kihajtott az udvarra vacsorázni.

Metsző, csípős hideg volt. A csillagok, mint megannyi csengő, fényesen ragyogtak. Az ég mély feketeségét megtörte az újhold, és alatta láthatóvá váltak a város mögötti mezők, de akár az álmot, ezt is csak az alvó láthatja, az ébren levő nem.

– Valami történni fog ma éjjel – mondta az ökör. –Érzem a vállaimban.

– Érzem a szagát – mondta a kutya. – Csiklandozza a bajszomat – szólt a macska. A ló a fülét hegyezte és fölnézett. Én folytattam az evést, mert éhes voltam.

Ettem, ettem, ahogy egy szamártól telhet, mikor egyszer csak a patáim közt fényt láttam villanni, mely az istálló körüli fölforgatott, széttaposott, fagyos göröngyök szürkeségét kifényesítette.

Fölnéztem; a fogadó hátulja rozoga és sötét volt, de az istálló fényben úszott. Két pompázatos teremtmény ült az elcsúszott tetőcserepeken, lábuk tiszta volt és meztelen, hajuk hullámzó, mint
a sebes folyó, mindegyikük hátán hosszú harsona volt keresztülvetve.

Fölöttük egy csillag, melynek ága olyan közel volt, hogy azt hittem mindjárt félbevágja a tetőt, fénycsóvája a féregrágta gerendákba ékelődik és az istálló és a csillag eggyé szilárdul, széna, gané és egy másik világ.

Nagy lett a felbolydulás, az udvaron pedig három fölékesített, lecsutakolt teve állt gőzölögve. Egyetlen szóra meghajoltak, letérdeltek, és a hátukon ülő királyok mindegyike egy-egy nagyon becses kincsesládát csomagolt ki.

A fény és zűrzavar közepette békésen bebaktattam a kis ajtón és átverekedtem magam az állatokon oda, ahol József térdelt Mária mellett. A gyeplőm volt a kezében és Mária a bőrszíjat harapta négykézlábra ereszkedve, pont úgy, mint mi.

Zubogó hang hallatszott, valami víz, aztán sírás, valami élet. Élet volt, véres, új, nyirkos, párállott a hidegben, mint a leheletünk, a fintorgó, behunyt szemű újszülött, és József keze, nagyobb, mint a gyermek háta; majd hirtelen fölzengtek a harsonák, a bejáratot egyszerűen elfújták a helyéből, én fölnéztem, és azt láttam, hogy az angyalok lába áttörte a megroskadt tetőt, miközben feszesen tartották magukat a magasban és valaminek a kezdetét vagy végét hirdették, nem tudom pontosan megmondani, hiszen a kezdet és a vég összekapcsolódik és összezárul, mint a spaletta vagy az angyalszárny.

Felszegett fejjel csak ordítottam és ordítottam, hogy együtt zengjek a harsonákkal. Az orrom olyan magasra tartottam és a tető olyan alacsony volt, hogy az angyal lába súrolt énekem közben.

A királyok bejöttek, bár most, hogy ki lettünk fordítva, már nem is volt bent, körülöttünk, akár
a szél, a múlt és a jövő zúgott, fölöttünk az örökkévalóság trónolt, mint az angyalok, mint egy csillag.

A királyok letérdeltek, egyikük, a legfiatalabb, sírni kezdett.

A subás, birkaszagú négy pásztor forró báránylevest hozott, fatálakba öntötték, József megetette
a rátámaszkodó Máriát, kinek köpenye alatt a kisded teste még az aranyló angyaloknál és az égbolt ezüstös csillagainál is fényesebben ragyogta be az anya testét.

Megtörölték. Bepólyálták. Jászolba fektették.

Valamikor éjszaka az oroszlán puha léptekkel belopódzott és fejet hajtott. Valamikor éjszaka az unikornis egy leheletvékony falrésen át megérintette szarvával a gyermeket.

Eljött a reggel, olyan nyújtózkodó, ásítozó, tüsszögő, prüszkölő, piszmogó reggel. A fogadó bejáratához ügettem, a tornácon ott ültek a cserepeiken a savanyú képű dinnyefejek és babkávét ittak bádogbögréből.

– Nézd a szamár orrát! – szólt az egyik. – Mit evett? – kérdezte a másik.

Bársonyosan puha orromra sandítottam, de semmi furcsát nem láttam.

Körös-körül ébredezett a város, kalmárok és marhapásztorok, tevehajcsárok és bankárok, mindenki azt suttogta, hogy valami csoda történt.

Kijött a fogadós. Õ mondta a hírt: Heródes király Betlehembe készül – micsoda büszkeség, micsoda megtiszteltetés, bizonyára ezt jelenti a csillag, és erről a csodáról zagyvált önkívületében az üres boros hordóban éjszakázó részeg, angyalokat emlegetett az istállótetőn. A fogadós rám nézett.

– Mi történt az orroddal?

A három király pirkadat előtt távozott, mivel álmukban intést kaptak, hogy más úton térjenek vissza hazájukba. Láttam a tevéiket, mint egy dallam, ringatózva távolodtak a mezők felé, ahol a pásztorok már tüzet gyújtottak.

Semmi látványos nem maradt az előző éjszakáról, csak a három láda kincs, a lyuk a tetőn, ahol az angyalok az idő pereméről a lábukat lógatták, és a tény, hogy az istálló ajtaját elfújták a helyéből.

József kifizette az ajtót a kincsesládából vett arannyal, majd megmutatta a fogadósnak a fiú- gyermeket, beszélgettek a napkeleten látott csillagról, a fogadós véleményt nyilvánított, Heródessel hencegett, és valami sületlenséget hablatyolt az angyalokról, én pedig visszaügettem a sarkon túlra, orral előre.

– Fújnak ránk – mondta József.

Az az igazság, hogy amikor ordítozás közben az angyal lába az orromat súrolta, az olyan aranyszínű lett, mint a másik világot hirdető harsona.

Nem vártuk meg Heródest. Egyiptomba indultunk, anélkül, hogy ezt bárkinek elmondtuk volna, és sok-sok napon s éjen át cipeltem biztos helyre a kisdedet és Máriát.

Néha, amikor az ég nagyon hideg és tiszta, én pedig a napi teherhordó utam végére érek, és félig alva, félig ébren állok az istállóm melegében, látom a harsona tölcsérét és hosszú szárát, az ágas-bogas csillagok fölött harangozó tiszta, fehér lábat, ilyenkor fölemelem a hangom és csak ordítok, ordítok az emlékezésért, az ünneplésért, a figyelmeztetésért, a lehetőségért, s mindenért itt lenn a földön,
s mindenért, mi valahol másutt rejtve van. Széna, gané és egy másik világ.

Fordította Vástyán Rita

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.