Bán Zoltán András – A barátság fonala

 

„Vegyük fel újra a barátság fonalát”, mondta és eszelte ki Kompolthy magában, és aztán ezt hangosan is megismételte, mégpedig a tükör előtt, reggel, fogmosás közben, Bécsben, az ideiglenes lakásában, és azt remélte, hogy ezt a most szerfölött frappánsnak tetsző mondatot majd elmondhatja Barátjának, a sikeres, az első regényével rögtön Jókai-emlékérmet nyert írónak is, lehetőleg itt, Bécsben, persze nem az átmeneti, egy évre bérelt lakásában, és még kevésbé a tükör előtt, hanem mondjuk, a Drechlser kávéházban, netán az Adlerhofban, Bécsben, ahová egy tökéletesen véletlen, rövid budapesti utcai összefutást kihasználva, nemrég, egész pontosan október közepén, meghívta egykori Barátját, azzal az imént kimondott, de a Barátja előtt ravaszul elhallgatott célzattal, hogy újra felvegye vele a barátság valamikor elveszített fonalát.

A következő események most szépen papírra gördülő egyik hőse, Kompolthy („azaz én”, írja Kompolthy, vagyis én) már régóta tervezte, hogy fölveszi a barátság egykor oly furcsán és némiképp fájdalmasan, voltaképpen általa (általam!) elejtett fonalát, és erre mi sem kínálkozhatott jobb alkalomnak – sok mindennel szemben ez ténykérdés – minthogy meghívja magához egykori Barátját Bécsbe, ahol egy majdnem egész évre szóló ösztöndíjjal tartózkodtam, azzal a megbízással, vagyis feladattal, hogy lefordítsam Theodor W. Adorno Beethovenről szóló följegyzéseit („írom én”, azaz hazudja Kompolthy), és ahová az imént említett budapesti, merőben véletlen utcai összefutás előtt is meg szándékoztam hívni a Barátját, de valahogy nem tudtam megtalálni az alkalmat, az időt, a helyet, a formát, és most megörült, hogy a budapesti véletlen és futó összefutás lehetőséget biztosított erre, mégpedig lezser, szinte bohémes és éppen ezért tökéletesen alkalmas alkalmat, ráadásul a most kimondott mondat, miszerint vegyük fel újra és mintegy eszeljük ki ismét a barátság fonalát, nagyon is megtetszett neki, itt, Bécsben a tükör előtt, olyannyira, hogy azonnal elhatározta, hogy rögtön, még a valódi és korántsem bizonyosan bekövetkező találkozás előtt egy novellában örökíti meg majd eme mondatot, és vele egyidejűleg e találkozást, mégpedig abban a novellában, amelyet majd („és most”, írom én) a hamarosan bekövetkező találkozásukról ír, és amely majd nem csekélyebb dologról szól, mint a barátság általa felelőtlenül elveszített, de aztán közösen és diadalmasan ismét megtalált fonaláról. És lesz Kilencedik szimfónia, és testvér lészen minden ember, nemcsak ők, vagyis én és a Barátom. És dalol majd egész Bécs, die klingende-singende Stadt.

Így aztán a legkevésbé sem furcsa, netán meglepő, hogy Kompolthy fokozott várakozással és izgalommal tekintett a találkozás elé, amelyben majd állítólag felveszik a barátság egykor elejtett fonalát, hiszen várakozása kettős, egyrészt emberi, másrészt irodalmi természetű volt, melyek természetét aligha tudta volna egészen pontosan elkülöníteni. És ez a duplán érvényes feszültség, ez az iker-várakozás kettős örömmel és szorongással töltött el engem („írja Kompolthy”, mondom most én, azaz Kompolthy), mert ugyan mikor adódhat nagyobb szellemi kihívás, mint előre, mintegy
a valóságos eseményeket megelőlegezve, és ekként a valóságba durván beavatkozva megörökíteni, vagyis véglegessé és befejezetté tenni egy olyan találkozást, amely a valóságban még csak a latolgatás, a tervezgetés, a kieszelés, az elgondolás, az elképzelés, a sejtelem, netán a felületesen megalapozott vágy, vagyis a tökéletes befejezetlenség állapotában és világában létezett, és kérdéses, hogy ebben az alakjában és állapotában létezett-e a valóságban egyáltalán („gondolja Kompolthy”, azaz én), hiszen ebben és a másik, vagyis irodalmi alakjában éppúgy csak a sejtelem, a kissé megalapozott vágy és kieszelés világában létezett, mint a valóságban, és akkor kettős értelemben, vagyis valóságos és irodalmi jelentésében egyként feltehető a kérdés, hogy ez a találkozás létezett-e egyáltalán, és ha mégis, és ha nem, akkor hogyan zajlott vagy nem zajlott le voltaképpen?

És éppen ez izgatott engem.

Mármint az elbeszélés tárgya és úgynevezett kockázata és tétje.

Ez izgatott.

Meg természetesen a barátság újra felvenni szándékozott fonala, mely ebbéli alakjában mintegy
a tervezett elbeszélés vezérfonalaként is kínálkozott, mi több érzékien kínálta magát vezérfonálként. A barátság vezérfonalaként, ha úgy tetszik.

Így aztán nem tekinthető tökéletesen értelmetlen érzelemnek, hogy feszülten vártam az akár e-mail, akár SMS, akár telefon révén, akár bármilyen más formában érkező, a Barátom érkezésről hírt adó hírt, noha ennek előtte már régen megkezdtem és félig meg is írtam (tódítja Kompolthy)
a barátság elveszített fonalát Bécsben újból felvevő találkozásról szóló novellát, melynek ekkor voltaképpen már semmi szüksége nem volt a Barátom érkezését bármilyen formában bejelentő hírre, és ilyen formán a Barátom valóságos megérkezésére sem, hiszen a novellában a Barátom a valóságos megérkezése előtt már régen megérkezett ide, Bécsbe, és már régen együtt ültünk a Drechslerben illetve a Rüdigerhofban, és éppen arról beszélgettünk ezekben a kávéházakban, meg aztán a terveim szerint mindenképpen közbeiktatott Malipopban is, hogy egy ilyen befejezett novellának voltaképpen csak ugródeszka a valóság, persze költött ugródeszka valójában, hiszen a valóságban és valójában a találkozás soha nem zajlott le ebben a valóságos és befejezett formájában, vagyis az SMS vagy a levél érkezése valójában egy jottányit sem változtat az elbeszélésen, azaz voltaképpen semmin sem változtat vagy fog változtatni. Voltaképpen.

Ám hogy ez a túlhajszolt okoskodás mennyire nem elégített ki („és nem elégíti ki őt most sem”, írom én magamról, azaz Kompolthyról), azt mi sem mutathatja jobban, mint ama tény, hogy az egészen rózsalovagosan aranyló bécsi őszben, a Duna-csatorna partján ülve, meg a különféle kávéházak között sétálgatva, olykor egyenesen cikázva közöttük, egyre türelmetlenebbül vártam a Barátom jelentkezését, és minél szebb és átszellemültebb lett ez a kései ősz, annál fokozottabban készültem rá, és ez, oly sok mindennel ellentétben, ténykérdés, hiszen mi sem tűnt alkalmasabb díszletnek a barátság egykor elveszített fonalának felvételéhez, mint a meghökkentően gazsuláló bécsi ősz, a Donaukanal mentén meg a különféle bejzlik közt rohangálva. Mert hiszen a novella a valóságos találkozás nélkül is szépen haladt; magabiztosan, baráti helyzetekért és beszélgetésekért kiáltva álltak az őszülő díszletek; ám a barátság egykor elveszített fonalát mégsem lehet pusztán irodalmi eszközökkel, és mintegy a fikcióba burkolózva és kulisszák elé és mögé menekülve felvenni, gondoltam én a bejzlik közt cikázva, és ezt gondolta és gondolja szerintem most Kompolthy is, aki – és ezt döbbenten látom! – tőlem teljesen függetlenül és szabaddá válva, ugyancsak szédülten cikázik és cikázott az őszi kocsmák és kávéházak között a Brahms-barna bécsi őszben. És noha már alig vártam, hogy az egyik kávéházban – még nem tudtam eldönteni, melyikben, talán a Rüdigerhofban – Kompolthy megmutassa, mi több, eddig elkészült részleteiben fel is olvassa barátjának a róla illetve a barátság elveszett, de itt, Bécsben hatalmas duettel és kórussal újra megtalált fonaláról szóló elbeszélést, egyidejűleg arra is gondoltam, és töprengtem rajta szerfölött sokat, hogy ehhez a megmutatáshoz és töredékes felolvasáshoz valódi őszies fényben úszó díszletek és fröccsök kellenek, egy valódi Drechsler és Alt-Wien kávéház, na meg a Stehbeisl. A Hawedere. A Nordpol. Netán a Bräunerhof, Thomas Bernhard egykori törzshelye, bár őszintén szólva, és ez ténykérdés, Thomas Bernhardtól már ideje lenne megszabadulni. (Megszabadulnom.) Ehhez a helyzethez valódi utcák kellenek, ide szag kell és hamisítatlan bor és igazi beszélgetés. Peters Operncafé Hartauer kell ide. De aZierfandl nevű bejzli semmiképpen sem kell, basszus.

Vártam tehát a valóságra – hiszen a realizmus csábítása szédítő szirén! –; vártam és szorongtam miatta, miközben az egykori barátom egyre csak nem adott magáról hírt; várakoztam és cikáztam, és egyre jobban elszomorodtam és elmagányosodtam, nemcsak a Duna-csatorna mentén, vagy a Grabenen, nem is szólva a Radetzkyplatzról, („miközben a novella egyre terebélyesedett”, lódít megint Kompolthy, írom helyette én), és azt mondtam nagy merészen az első mondatban említett realista tükörnek egy őszi reggelen, hogy vegyük fel újra a barátság fonalát, és a szót tett követte, ami az irodalomban egy és ugyanaz, vagyis egyre megy és egybeesik, és a tükörjelenet után kimentem Meidlingba, a pályaudvarra, ahol azt reméltem, hogy az egyik pesti gyorsról a Barátom fog leszállni, hiszen amikor meghívtam, mondtam neki a budapesti utcán, hogy ne menjen be a Westbahnhofra, hanem szálljon le már Meidlingban, ahol ott várom majd a peronon, és noha a valóságban a Barátom a legkevésbé sem érkezett meg, ez a legkevésbé sem zavart irodalmi terveimben, és már láttam is kieszelt szemeim előtt, ahogy lekászálódik a vonatról, és már látom is, hogy odalépek hozzá, azzal az eltökélt szándékkal, hogy most újra felveszem vele a barátság egykor fájdalmasan elejtett fonalát, noha ezt természetesen nem mondom neki, hanem egyszerűen csak köszöntöm végre itt, Bécsben.

ÉN Végre! Jó, hogy itt vagy, már alig vártalak. Remélem, jól utaztál.

BARÁTOM Nem.

ÉN Persze, hogy remekül utaztál, ez nem csoda, mert ez a Railjet marhajó vonat, sokat járok vele, voltaképpen Münchenbe megy, és persze sokszor elgondoltam, hogy valójában nem is ide, Bécsbe, hanem Münchenbe kellene mennem vele, és amikor itt leszállok a valójában végcéljául Münchent kitűző vonatról, akkor amolyan árulónak érzem magam, olyasvalakinek, akinek istenigazából Münchenbe kellene mennie, mint ahogy oda is mentem éveken át, és eszem ágában sem volt leszállni Bécsben, mert Bécs, noha mindig szerettem, olyan nagyon azért nem érdekelt, most meg már az lenne abszurd, ha nem szállnék le Bécsben, és továbbutaznék Münchenbe, és ami azt illeti ilyet még soha nem tettem az elmúlt fél évben, csak egyszer, egy kivételes alkalomkor, de ez sem igaz valójában, mert amikor egyszer mégis elmentem Münchenbe, az úgynevezett családomhoz, vagyis egészen pontosan ahhoz, ami abból még megmaradt, ami nem sok, hiszen eleve is kevés volt, széthulló és esetleges, véletlen család, akkor innen Bécsből utaztam oda, nem Budapestről, mert valahogy azt akartam sugallni magamnak és érzékeltetni is ezt egyben az utazás mikéntjével, hogy voltaképpen nem a megtagadott vagy legalább is idegenné vált Budapestről, hanem az immár sajátommá lett városomból, a mostanában valódi szülővárosommá lett Bécsből utazom oda; sznobizmus is volt ebben, ez ténykérdés, de azért nem teljesen, de mit fecsegek itt neked, és lassan kezdem is elveszíteni a fonalat; kérdés az: mit akarsz csinálni, menjünk egyenesen a szállásodra, mert tudod, hogy lefoglaltam neked egy igen kellemes és olcsó szobát, vagy menjünk meginni egy kávét, vagy mást, mondjuk, egy fröccsöt, isteniek itt a fröccsök, egyik jobb, mint a másik, ha lehet ilyet mondani, csak a Zierfandlba nem szabad menni, és komikus szinte, hogy az egykor és joggal fröccs-városnak tartott Budapestről ide, Bécsbe kell utazni, hogy rendes fröccsöt, azaz G’spritztert ihasson az ember, de amint látom, nem sok cuccod van, egy aktatáska mindössze, remélem, kéziratok nélkül, mert itt most nem fogsz dolgozni, nem hagylak, mon cher, de minek is lenne két napra több cuccod, holnap már mész is vissza, na ja, nincs sok időd, két díjátadás meg felolvasás közt csoda, hogy egyáltalán eljöttél, haha!; na jó, nem szemétkedem, hát sikereid vannak, megérdemled voltaképpen, nem azért hívtalak ide, hogy szemétkedjek, más célom volt és van, nemes cél, és éppen az ellenkezője a pimaszkodásnak, de erről majd később, ha a monológomat és a tervezett vallomásomat megalapoztam néhány fröccsel; szóval akár be is mehetünk rögtön a városba, vagy beülhetünk egy kávéházba, ezer van és egyik jobb, mint a másik, kivéve persze a Zierfandl; tudod, hogy kávéházi gyerek vagyok voltaképpen, csak hát eddig nem tudtam rendesen kiélni ezt a hajlamomat – vagy nevezzük inkább születési-genetikai-neveltetési rendellenességnek? –; nem tudom, mindenesetre emlékszel, amikor meséltem, hogy az anyám, amikor piálni-flörtölni ment az Operaklubba, akkor az Operaklub ruhatárába tett be kiskoromban, ott aludtam a tenorista-szopránista-kórista kabátok között, szóval nyilván onnan szívtam, vagy szoptam magamba a kávéházi miliőt, meg ezt az egész bohéméletet, és most itt Bécsben egy kicsit visszaléptem a gyerekkoromba, mintegy újjászülettem itt, netán visszaszülettem, lehet ilyet mondani, nem?

BARÁTOM Nem.

ÉN Na, itt gyújtsunk rá, ez a kijelölt hely a pályaudvarokon, Raucherzone, egyébként a városban, azaz Bécsben mindenütt lehet cigizni, szívjunk el egyet, jézusom-basszus, persze te már leszoktál, most jutja az eszembe; de mondjuk, Bécs ebből a szempontból tiszta Paradicsom, itt nem megy az EU-faszság, szóval mindenütt lehet cigizni, minden kávéházban, sőt egyenesen ajánlatos is, azt vettem észre, hogy a pincérek amolyan sanda szemmel nézik azt, aki nem dohányzik, megvetően kissé, emlékszem, amikor egyszer bementem egy helyre, és tétován megkérdeztem, hogy hol lehet cigizni, akkor a pincér napóleoni mozdulattal mutatott körbe: „überall!”; mondjuk, vannak elkerített nem dohányzó részek is, de erre mindenki köp, olykor a szó szoros értelmében, mert azért, unter uns gesagt, a tisztaságról soha nem volt olyan nagyon hírös ez a város, nem hiszed el, mennyi a menekült meg egyéb koldus meg hajléktalan, meg csonka-bonka itt, meg a kosz azért mindent elborít, de majd meglátod, csak azt nem tudom, hova akarsz menni, szerintem menjünk valami csehóba, vagy bejzlibe, vagy kávéházba, mi a véleményed, van egy isteni hely, nem messze, csak egyszer kell átszállni, de a metró itt nagyon gyakran jön, jó lesz?

BARÁTOM Nem.

ÉN Igazad van, mert mondjuk, nem egy, hanem két isteni hely is van itt a közelben, ahová mindenképpen el akarlak vinni, mert a rejtett célom mellett az elsődleges célom az, bevallom, hogy jól érezd magad, és jól kibeszélgessük egymást végre, és legyek amolyan Vergiliusod, és akkor majd szinte magától megvalósul a második célom is, szóval van vagy talán három jó hely itt a környéken, mármint az U4 nevű metró vonalán – vagy fonalán –? ahol elsősorban járok, vagy talán hét is (ugyanakkor a szintén ezen a fonalon fekvő Zierfandl határozottan elkerülendő!), de én kettőt ismerek valamennyire, és nem tudom, hogy melyikbe menjünk először, mert amikor elgondoltam ezt a találkozást, aminek van valami rejtett célja, ezt bevallom, de később erről többet, remélem, nem veszítem el a fonalat, szóval akkor azt terveztem, hogy elsőként, mintegy megnyitásként, elmegyünk a két isteni hely közül valamelyikbe, pontosabban mindkettőbe, de a sorrendet, mintha persze a sorrenden bármi is múlna, nem voltam képes kieszelni vagy megkölteni, ha szabad így mondanom, vagyis, magyarán szólva, mehetünk először a Rüdigerhofba és aztán a Drechslerbe, de mehetünk először a Drechslerbe is és csak aztán a Rüdigerhofba, közel vannak egymáshoz, persze ha a Kettenbrückegassénál szállunk le, akkor inkább a Rüdigerhof, mert az szinte a metró bejáratánál van, csodálatos épület, valami Otto Wagner tanítvány tervezte, mindig elfelejtem a nevét, de az biztos, hogy 1902-ben nyílt meg, de a Drechsler sincs messze onnan, mármint a Kettenbrückegasse megállótól, igaz, ha oda megyünk elsőként, akkor majd visszafele kell menni a Kettenbrückegasse megállóhoz, mert a Karlspaltzon nem akarok felszállni, az tele van junkie-val, bár az közelebb esik a Drechslerhez, mint aKettenbrückegasse megálló, egyébként az is lehet, hogy nem szállunk át, hanem ahol átszállnánk, vagyis nem szállunk át a Längenfeldgasse megállóban, hanem ott kiszállunk és egyesen elsétálunk a Hawidere nevű isteni csehóba, de most jut eszembe, hogy az csak ötkor nyit, persze ugyanakkor ha a Rüdiferhofban kezdünk, akkor a Drechsler előtt még beugorhatunk a Sopherlbe, ami marhajó bejzli, isteni kaja és elég olcsó, persze ez elmondható a Rüdigerhofról is,
Drechsler kicsit drágább kajában, és nem is olyan érdekes, de ténykérdés, hogy nem olyan züllött, mint a „Sophie”, remélem, nem veszítetted el a fonalat, mert én a magam részéről még tartom; ugyanakkor mondjuk, az ténykérdés, hogy a Sopherlt, amit én csak „Sophie”-nak hívok, szerbek csinálják, nem osztrákok, egész pontosan bosnyákok csinálják, tudom, mert megkérdeztem a pincért, akinek elég gyanús volt a kiejtése, hogy szerb-e, esetleg netán horvát, de büszkén azt mondta, hogy bosnyák, kicsit meghökkentő, hogy egy ilyen régi bécsi helyet bosnyákok visznek, és nem osztrákok, egyébként a Rüdigerhof is szerb kézben van, vagy legalább is délszlávban, itt már nem mertem megkérdezni a pincért, hogy milyen, de valami szláv az biztos, hallom a kiejtésén, de persze osztrák konyhát csinálnak, még a Zierfandl is – Wiener Küche, ez a jelszó, meg kell mondanom, ha őszinte akarok lenni, végül is egy ilyen nagyszerű találkozás alkalmából azért lehetek őszinte, nem?

BARÁTOM Nem.

ÉN Hát ha ilyen határozottan azt mondod, hogy lehetek, akkor nem titkolhatom, hogy itt most bécsibb lettem egy született bécsinél, amolyan város-parvenü lettem, de ez nyilván mindenkivel így van, aki idegenként hosszabb időt tölt egy helyen, de ezzel a bécsiességgel nem akarom azt mondani, hogy idegengyűlölő lettem, és azt sem, hogy egy bécsi született idegengyűlölő lenne, de amolyan sznob érzés fogott el, persze ez is a városparvenü érzése, hogy hát akkor miért is szerbek viszik, vagy felőlem bosnyákok, a bécsi konyhát, de mindegy voltaképpen, mert remekül viszik, azt el kell ismernem, és hát németül is jól beszélnek, ami voltaképpen persze nem német, mert az osztrák az valami egészen más nyelv, például valóságos nyelvi sokk ért itt, mert azt hittem, hogy valamilyen épeszű szinten tudok németül, és ez persze igaz is, pontosabban beszélni gyenge közepesen tudok, de azt azért nem gondoltam volna, hogy mondjuk, az ételnevekben ilyen fokú az eltérés, eleinte alig értettem az étlapot, vagy a piacon, amikor vásároltam, képtelen voltam azonosítani a dolgokat, hogy akkor a Pfifferlinge miért is Eierschwammerl, vagy hogy az Auberginemiért Melanzani, vagy a krumpli miért Erdäpfel, vagy a Kren miért torma és miért nem Meerrettich, vagy mi, és még sorolhatnám, de legyen elég, végül is itt a két fröccs, hideg meg spritzig, ahogy kell, ráadásul te mindig is fehérboros voltál, persze ilyenkor délelőtt talán még korai fröccsözni, és itt, a Rüdigerhofban remek a kávé is, gyönyörű az épület, fantasztikus a homlokzat, kár, hogy a belső berendezés már nem a régi, gyere csak ide, nem akarok erőszakoskodni, de azért gyere csak ide, kérlek, gyere már ide, és nézd meg ezt a régi fényképet, látod, látod!? Itt egy fénykép a falon az eredeti belső térről, ott volt a biliárdasztal, kár, hogy ez már nincs meg, és kár az is, hogy most nincs nyár, akkor kiülhettünk volna a kerti részbe, amit itt, Bécsben Schanigartennek hívnak, hogy miért, azt állítólag még a nyelvészek sem tudják, de ideje a tárgyra térni, és folytatni a fonal mentén, és rendelni még két fröccsöt, vagy persze az is lehet, hogy azt már a Sopherlben isszuk meg, amit én egyszerűen csak „Sophie”-nak nevezek, nem akarok erőszakoskodni, de az is lehet, hogy elmegyünk az Alt-Wienbe, bár az nincs ide olyan nagyon közel, és át kell vágni a Grabenen, de legyen mégis két fehér fröccs még itt, weisser Gespritzter, bár van egy kivétel, nevezetesen a gemischter Wein, ami ugyanaz, mint a fröccs, csak nem szódával, hanem ásványvízzel, nemrég tanultam, képzeld!; igazad van, nem mintha ez lenne a tárgy, inkább az, hogy mit csinálsz mostanában, régen beszélgettünk amúgy rendesen, és gondoltam azért megkérdem, mi van a regényeddel, és mi van a daraboddal, gondolom, szívesen beszélsz róluk.

BARÁTOM Nem.

ÉN Mondjuk, megértelek, mert régen mondom, már neked is többször mondtam, és ez ténykérdés, hogy Magyarországon senki nem tud darabot írni, én se tudok, persze, de nem tudnak azok sem, akik állítólag tudnak, csak én legalább bevallom, hogy nem tudok, mert itt mindent elönt a bárgyú naturalizmus, vagy, ami még rosszabb talán, a széplelkű filozofálgatás, ami nálunk nagyon rosszul áll mindenkinek, meg nincsenek igazi filozófiai tradíciók, meg teátrális hagyományok, mert emlékezz csak vissza, hogy volt anno ez az általam szocialista realista abszurdnak nevezett marhaság, Eörsi írt ilyeneket meg Görgey Gábor, már a címek is, az úgynevezett frappáns címek, jézusom-basszus, Komámasszony, hol a stukker, meg aztán Sírkő és kakaó, amivel persze alapvetően a zseniális lengyeleket meg cseheket majmolták voltaképpen, na de ennek vége, Gott sei Dank!, itt voltaképpen egy színházi hagyomány létezik, pontosabban létezhetne, ez pedig a Molnár Ferenc hagyatéka, de ahhoz kellene valamiféle polgári társadalom vagy világ, vagy mi a jóisten, de éppen ez az, ami nincs nálunk, amolyan középosztály kellene Molnár Ferenchez, vagy a tradíciójához, de ez nincs, éppen nemrég volt a Der Standardban egy interjú a Nádas Péterrel, és ő is azt mondja, hogy nincs közép- réteg, de hát ez közhely, egyébként itt, a Drechslerben rengeteg újság van kirakva, szerintem ezt az interjút is itt olvastam, vagy az Alt-Wienben, már nem emlékszem pontosan, vagyis középosztály vagy valami polgári társadalom kellene Molnár Ferenc paródiájához is, mert persze az a hagyomány egy az egyben már nem utolérhető és alkalmazható, de csak az tud hathatós lenni mint paródia, ami egykor komolyan élt és hatott, ilyen persze még az operett, és még inkább a népszínmű, csináltam ezt valamikor, de akkor te még nem éltél, ha szabad így mondanom, a Kísértet-csárdás című darabom éppen ez volt, de senkinek sem kellett, megbuktam, kedves látogatóm, 13 előadás vagy tizennégy, mein Bester, de ez természetes is, mert nálunk ezt fajta paródiát és travesztiát senki sem érti, talán Örkény volt az egyetlen, aki értette ezt és aki tudott még darabot írni, noha persze ma már ő is nézhetetlen, rémes marhaság mindegyik, amolyan úgynevezett humanista locsogás, nem más, az akkor olyannyira divatos úgynevezett abszurd dráma álarcában, különösen a Tóték, de azért folyton előráncigálják a színműveit, a Tóték állandóan műsoron van, úgynevezett parádés szerepek, persze Latinovits meg Sinkovits, ezek a bárgyún öblögető színészek, és noha a maguk idején ezek amolyan úgynevezett diametrális vagy felőlem antagonisztikus ellentétek voltak, vagy legalább annak számítottak, mert az egyik volt az úgynevezett hivatalos, a másik a nem-hivatalos színészkirály,
az egyik volt a benyalós, a másik az ellenzéki, az egyik a simulékony, a másik a lázadó, az egyik a kompromisszumok robotosa, ha úgy tetszik, a másik a besorolhatatlan és betörhetetlen és fékezhetetlen, az egyik az örök Tizedes, a maga jól felfogott és a túléléshez szükséges érdekében és mértékében lapító zsellér, az értelmesen önző, mondhatnám, ahogy Heller Ágnestől tanultuk (vagy tanultam, mert te, Barátom szerintem köptél rá, és milyen jól tetted!) a marxizmus reneszánsza jegyében, de ma már világos, hogy egy tőről eredt vagy fakadt mind a kettő, az üvöltős-öblögetős- gargarizáló beszédmodor hőstenorjai voltak mindketten, a Latinovits meg a Sinkovits, a folyamatos hangfürdőzés operett-huszárjai, a folyton habzó szájú dúvad-Bessenyei két lehetősége, egy fékezett habzású, amolyan Illyés-féle Bessenyei az egyik, és egy még féktelenebbül öblögető és végül túlhabzó, egyfajta Adyskodó vagyis inkább Szabó Dezső-szerű Bessenyei a másik, a látszólag ellentétes oldalon, mert persze alapvetően kispolgár mindkettő, és a kispolgári közönség álmai mindketten, alle beide, az egyik amolyan kispolgári lázadó és hőbörgő és tébolyodott Őrnagy, a másik amolyan kispolgárian a mackónadrágjában kussoló és sunyiskodó micisapkás, és ravaszul mindent túlélő és kibekkelő Illyés-Tizedes, de persze az egyik látszólag született Őrnagy, a másik meg Tizedes, az egyik a látszat szerint amolyan született Ádám, a másik meg látszólag született Lucifer, és ha már itt tartunk, nagyon is el tudnék képzelni egy Ember tragédiája paródiát, vagy egy Bánk bán kifordítást, valahogy úgy, hogy ezeket a régieket, ezeket a színészeket és a régi szövegeiket és gargarizálásaikat és öblögetéseiket vetítenék a mai színészek szájába, mintegy szinkronizálnák őket, a maiak szinkronizálnák ezt a két régi pszeudo-dúvadot, és a két régi dúvad szinkronizálná egyidejűleg ezeket a maiakat, persze a szövegbe is bele kellene nyúlni, ez nem kérdés, nem kérdés, kedves barátom, kommt nicht in Frage, nem kérdés, sőt ténykérdés, remélem, tudod követni a fonalamat, és az sem kérdés, hogy ez technikailag megoldható lenne, szerintem nem rossz ötlet, talán meg is írom egyszer, ha veszítem el a fonalat, egyébként figyelj csak, az a két nő ott a sarokban, az a nagycsöcsű, kilógó hátú és seggű, meg az a vékony, álmatagon szép szemű és mese-ajkú, ez a két ellentétes külsejű csaj itt, vagyis az a két csaj ott, nem kurva véletlenül ott, egészen véletlenül nem kurvák ezek ott?

BARÁTOM Nem.

„Nagyjából itt tartottam és tartok még most is a novella kidolgozásával”, mondja hirtelen és a saját maga számára is teljesen váratlanul(„urplötzlich”, teszem hozzá én) Kompolthy a Malipop nevű csehó tulajdonosnőjének, Margitnak, aki a neve ellenére persze a legkevésbé sem magyar, „itt tartottam a barátság elveszített fonaláról,über den verlorenen Faden der Freundschaft szóló novellám kidolgozá- sával”, mondom Margitnak, aki együtt érzően elém tesz egy újabb fröccsöt, de hiszen – mondom én neki ekkor – de hiszen Maga, Margit, nagyon jól emlékezhet a barátomra – vagyis miket beszélek, úgy tűnik, kezdem elveszíteni a fonalat – szóval pontosabban szólva Maga, Margit még nem emlékezhet rá, mert még nem tűnt föl velem itt, és ennek megfelelően a novellában sem, szóval nagyon jól fog majd emlékezni rá – emlékezni fog, erről kezeskedem! – hiszen a félig-meddig megírt elbeszélés lapjain hamarosan majd felbukkanunk itt, Magánál a Malipopban, és megiszunk legalább három fröccsöt, és ekkor,azaz nem sokára megkérem majd Magát, hogy vegye egy kicsit halkabbra ezt a rettenetesen dübörgő punk-zenét, a korai Televisiont vagy Patti Smitht, és hogy ez most valóban megtörtént avagy sem, ezt a kérdést éppen Maga fogja határozottan kikacagni és ignorálni, hiszen látom és láttam, hogy állandóan Wittgensteint olvas a pult alatt, egész pontosan a Philosophische Untersuchungent – láttam! –; mert Ludwigunk aztán nagyon is tudta, hogy aligha vagy csak roppant nehezen megmondható, hogy mi lenne a bizonyosság, és ki tudna különbséget tenni a valóság és annak majmolása között, ami végül is mindegy is, mert – és ezt már én mondom – amikor írunk akkor nincs valóság, amikor meg nem írunk, akkor meg semmi sincs, szóval az egész teljesen érdektelen ebből a szempontból, noha Ludwigunkat a legkevésbé sem érdekelte az úgynevezett esztétika, mert erről aztán végképp azt gondolta, hogy nem lehet beszélni, hogy kimondhatatlan, mint az etika, ezt a mondását értik félre makacsul, noha ez most érdektelen, és remélem, kedves Margit, maga még nem veszítette el a fonalat és nem érti félre a mi Ludwigunk híres mondását, de azért meg kell jegyeznem („mondom én” Kompolthy inkognitójában), hogy az éppoly valószínűtlen, hogy nemrég itt, Magánál táncoltam a feleségemmel, itt, a két, egymás mellett alig elférő asztal között, és ez éppoly unwahrscheinlich, mint az, hogy a barátom eljött vagy nem jött el, noha ez a táncolás megtörtént a valóságban is, noha mind a magam, mind a feleségem számára, és a kocsma közönsége számára is („noha aztán megtapsoltak”, teszem hozzá, kiegészítve Kompolthyt) tökéletesen valószerűtlen volt, és hogy akkor most éppen Herr Stefannak mondom ezt, vagy magának, kedves Margit, magának, vagy István úrnak, az Adlerhof tulajdonosának egyaránt valószínűtlen volt, aki viszont, ellentétben Magával, igenis magyar, és ennek megfelelően – írom én, talán túlzottan is szemétkedve – a legcsekélyebb mértékben sem érdeklődik a filozófiai kérdések iránt; két söröskorsó elmosogatása közt, továbbá szalvétahajtogatás szünetében a legkevésbé sem olvasgatja a pult alatt a Philosophische Untersuchungent, mint Maga, és mást sem olvasgat, legföljebb valami focimagazint, és hogy ezt most éppen kinek mondom, az megint csak mindegy – és még az is lehet, hogy magamnak mondom a tükör előtt és követem a magam által kieszelt és szőtt és font fonalat – bár az már korántsem mindegy, hogy Herr Stefan, ellentétben Magával, meine liebe Margit, maga Stefan úr is egy irodalmi alak, akinek egy regényből értesültem a létezéséről, mert még csak nem is tudtam, hogy Adlerhof nevű restauráció van, és szerintem Maga sem tudja, noha született bécsi és a Burggasse nem éppen egy ismeretlen hely Bécsben, mindaddig nem tudtam Herr Stefanról és a csodálatos étterméről, amíg nem olvastam el Heinrich Steinfest – egyébként Wittgenstein-rajongó! – Ein dickes Fell című krimijét, vagy a magam alkotta szót is bedobva, bűnregényét („Sündenroman”, nem tudom, hogy hangzik ez németül, hogy nem hangzik-e abszurdul ez németül, mondom Margitnak németül, és magamban, Kompolthynak magyarul), amely részben ebben, az Alderhof nevű bejzliben játszódik, és amelyben a kiszolgálás szüneteiben a kést és a villát szünet nélkül papírszalvétába göngyölgető Herr Stefan a maga teljesen valóságos valójában lép fel a realizmus törvényei szerint, aki ekkor, ilyetén alakjában szürrealista, azaz kísérteties alakká válik, legalább is az én szememben, vagy legalábbis inkognitós alakká, akinek kissé görnyedt. csoszogi, de azért jó tartású, a maga módján erősen méltóságteljes és Tandorira erősen emlékeztető személye előtt folytattam és folytatom a barátság fölvételéről szóló novellámat, kedves Margit, amely elbeszélés – ha igaza van Ludwig barátunknak,aki szerint egy filozófiai probléma formulája a következő lehetne: „nem ismerem ki magam” („ich kenne mich nicht aus”, teszi hozzá a tudálékos Kompolthy, az én maszkomat öltve magára) – nem filozófiai ihletésű elbeszélés, mert az összes kacskaringója és nyakatekertsége ellenére ez a novella korántsem kiismerhetetlen a számomra, hanem tökéletesen természetes, amelynek terében és nyelvében – mint immár Bécsben, vagyis legalább is bizonyos kerületeiben! – otthonosan mozgok, ismerem a fonalát, és mindent tudatosan lépek ebben a tér-időben, így azt is, hogy most éppen játékba dobom az esőt, ami minden értő Wittgenstein-olvasót és -rajongót emlékeztetni fogja kedves és szeretett Ludwigunk feltehetően utolsóként leírt filozófiai mondatára az Über Gewissheit címen kiadott, töredékben maradt vizsgálódásainak utolsó lapján.

ÉN Esik. Szinte hihetetlen. Esik. Szinte hihetetlen. Valószínűtlen!

BARÁTOM Nem.

ÉN Persze itt, az Adlerhofban ezt nem lehet észrevenni, ez nem észrevehető innen, innen gyakorlatilag ki se látni az utcára, de mindamellett ha már valaki egyszer ide beült, ugyan miért jutna eszébe kinézni az utcára?; és sok más mellett, ezt is imádom ezekben a bécsi kávéházakban, amelyeket Déry tökéletesen érzéketlenül nevezett „vértelenek”nek, hogy egyáltalán nem látni ki az utcára, mintha valami barlangban ülnél itt, ahol már régen megállt az Idő, pontosabban már régen eltelt vagy letelt vagy betelt, még pontosabban szólva el sem kezdődött az Idő, és fogalmad sincs, hogy mi történik az utcán, hiszen Idő nélkül Tér sincs, és hogy mi a helyzet, azt csak valószínűsíteni vagy képes, és én is csak azért tudom, pontosabban valószínűsítem, hogy esik az eső, mert akik az előbb bejöttek, az a fiatal pár, két csurig vizes esernyőt állítottak oda a vécé elé, abba a nagy előtérbe, ami a Speisesaal feliratú helységbe vezet, de hát ez a Speisesaal nem tudom, mikor lehetett utoljára kinyitva, amióta én idejárok, azaz fél éve nagyjából, mindig zárva van, ez ténykérdés, így aztán fogalmam sincs, milyen lehet a berendezése, de a söntés alapján nem sok szépet nézek belőle vagy feltételezek róla, jóllehet a német, de erősen elbécsiesedett Heinrich Steinfest, pontosabban az Ein dickes Fell című regényének Cseng nevű és elvileg kínai, de Bécsben született és kínaiul egy szót sem tudó, ezért Bécsben a kínai-japán túristák elől folyvást bujkáló magándetektíve szent helynek nevezi a bécsi, de az ’56-os disszidens magyar és Tandorira roppantul hasonlító tulajdonosa által vezetett Adlerhofot, ahol minden a helyén van, és éppen ezért szent, itt szerinte helyén vannak a más kocsmákban iszonyatosan deplaszírt focicsapat-tablók is, és pontosan annyi helyet foglalnak el, amennyi szükséges, se többet, se kevesebbet, és ezért az Adlerhof voltaképpen a művészet szférájába tartozik, (magyarázom, hogy mit magyarázott Cseng, a kínai, de született bécsi detektív Strakának az osztrák, született bécsi rendőrfelügyelőnek), mert Cseng szerinte a művészet értelme nem más, mint találni egy szabad helyet (magyarázza a barátomnak Kompolthy), meglehet, (folytatom immár én), nem vitatom, bár kissé túlzásnak érzem ezt a rajongást, noha a történetesen ebben a magyar-bécsi kocsmában is szerb szakácsnő által készített spenótos rétes valóban költemény itt, ahogy Steinfest írta; és hogy még mélyebben gázoljak a fikció és a valóság, a költészet és a valóság fröccsös és gemischtlabirintusába, mindenképpen el kell mesélnem, hogy a múltkor, amikor eljöttem ide hogy dedikál- tassam Steinfest könyvét Herr Stefannal, amelyben ő az egyik fontos mellékszereplő, a kocsmába belépve, az láttam, hogy Herr Stefan, az egyik asztal előtt állva, egy igen vékony, szakállas, szemüveges, józakójú férfival beszélget, és akiben a könyvben közölt fényképe alapján nem volt nehéz szinte bizonyosra valószínűsítenem Heinrich Steinfestet, de helyet foglalva az egyik, volta- képpen valami iszonyatos műanyaggal borított asztalnál, a biztonság kedvéért azért megkérdeztem Herr Stefant, aki megerősítette és immár bizonyossággá változtatta erősen megalapozott gyanúmat, így aztán ezen az estén egyszerre két dedikációra is szert tettem („unwahrscheinlich, unwahrscheinlich!” ismételgette szédülten Steinfest), egy irodalmi alaktól és annak megköltőjétől, aki persze ebben az esetben – noha ebben az esetben minden szó szerint úgy történt, ahogy most leírtam – ő maga is irodalmi alakká változott, legalábbis ebben a novellában, vagyis legalább ebben az esetben, amelyet most rólad írok, és neked mesélek, vagyis te is irodalmi alakká változol fokozatosan, sőt talán már az első pillanattól kezdve, nem?

BARÁTOM Nem.

ÉN Nota bene: mindig is terveztem egy bécsi novellát, már akkor is, amikor még nem éltem itt, persze ha belegondolok már írtam is egyet, mert a Hölgyszonáta itt játszódik, csak akkor még nem ismertem rendesen ezeket a helyeket, vakmerő vállalkozás volt ebben az értelemben, de hát nem Bécs volt a lényeg, hanem az inkognitó, amelyet itt is átéltem, és amely a mostani bécsi létezésem alapját és alaphangulatát adja, és talán ez adja a budapesti létezésemét is egyáltalán és általánosságban, de itt, Bécsben ez mindennél erősebben jelentkezett, specifikusan lépett fel, mivel többek közt itt, ahol most ülünk, az Alt-Wienben sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy voltaképpen bécsi gyerek vagyok, amolyan durch und durch Wiener, de hát ez képtelenség volt, mert a pincér azonnal meghallja a kiejtésemen, hogy nem vagyok bécsi, de még csak osztrák vagy német sem, így aztán az rejtett rang, vagy a rangrejtettség gőgje, ami az inkognitó egyik tagadhatatlan lényege, nevetségesen lelepleződik; és erről jut eszembe – bár csapongok, de azért nem veszítem el a fonalat, voltaképpen –, hogy ez volt és lett és van Kertész tragédiája vagy komédiája is – akivel, mint te is tudod, sajnálatosan elvesztettem a barátság egykor oly szépen gömbölyödő és gombolyodó fonalát –, szóval az kedves Kertészünk tragikomédiája , hogy a Nobel-díj kiragadta őt az imádott és egyben sértett fenséggel, de az én szememben mindennek ellenére komoly méltósággal viselt magyar inkognitójából. Ez a lényeg, mon cher ami. Mert emlékezz csak vissza, amit talán éppen a bécsi naplójában, a Naschmarkt-i kolbászozásáról ír, hogy amikor valaki magyarul szólította meg, mert annak ellenére, hogy egy szót sem szólt, egyszerűen látta rajta, hogy magyar, és akkor eleinte nem válaszolt, végül olasznak adta ki magát! – és én aligha tudom másként felfogni a díját, mint úgy, hogy noha a kolbászozóban végeredményben megúszta, most voltaképpen mégis lebukott ezzel a roppant kitüntetéssel, mert a legjobb szándékkal és csodálattal ugyan, de a legzsigeribb érzései ellen jártak el, amikor leleplezték
a magyar inkognitóját, és ünnepélyesen és beiktatva és megvacsoráztatva és bankszámlával ellátva visszavarázsolták nemzetközi zsidóvá, vagyis éppen azzá, amit mindig is el akart kerülni, és amiről nem is szól voltaképpen a műve, pontosabban szólva ma nem tudjuk már és még eldönteni, hogy miről szól a műve, mert a nemzetközi korszellem, a szellemileg feddhetetlen és politikailag abszolút korrekt akarat, noha a legjobb indulattal és szeretettel, de visszarakta őt a kis magyar-zsidó kontextusba, a zsidó-magyar összefüggésbe, a holokauszt-kontextusba, noha ő – se magyar, se zsidó, de magyar-zsidó vagy zsidó-magyar aztán semmiképpen sem! – vagy sehol, vagy ha valahol egyáltalán, akkor már inkább a nagy összefüggésben, teszem azt a német, Wagner meg Thomas Mann meg Nietzsche meg Goethe által képviselt német kultúra nagy kontextusában szerette volna otthon éreznie magát, és ezért nyilatkozott és nyilatkozik most is szereptévesztő furcsaságokat – éppen mindenekelőtt a németeknek nyilatkozik mindenféle kuriózitásokat –; hiszen semmiképpen sem akarja zsidó írónak tartani, vagy látni, vagy láttatni, vagy elismertetni vagy kiszemeltetni magát, de ez az internacionális és globalizált szellemi akarat, noha a legrokonszenvesebb indulattal és érzülettel, mintegy puszizkodva és adorálva, de mégis kiszemelte és ezzel visszalökte őt ama holokauszttal megvert zsidó-létbe, a pária-létbe, amelyet mindig is utált, hiszen ebben élt évtizedekig, és amelytől zsigerileg iszonyodott, és így aztán inkognitót vett föl, és még messze a Nobel-díj előtt, azaz Bécsben, ahol most vagyunk, még a kolbászozás közben is elrejteni igyekezett az identitását – amely persze nem is létezett voltaképpen, hiszen az inkognitós lét csak fenntartásokkal nevezhető valódi identitásnak –; azt igyekezett tehát eltitkolni, ami létezhetetlen voltaképpen, vagyis volta- képpen az inkognitót igyekezett elrejteni, ami lehetetlen, hiszen az inkognitó elbújtatásához még egy inkognitóra van szükség, és így tovább a végtelenségig; és mivel utálta és iszonyodott ettől a pária-léttől, mint született inkognitós gyerek éppen a bécsi ösztöndíja alatt élt a legboldogabban – még messze a Nobel-díja előtt – itt, Bécsben, ahol a kifürkészhetetlen Sors, avagy a Végzet hatalma miatt én is ugyanezzel a fordítói ösztöndíjjal vagyok jelenleg valóságosan és fikcionálisan ebben az elbeszélésben, mint nem is olyan régen Kertész, és ahol én magam is éppoly, bár történelmileg sokkal kevésbé megalapozott inkognitóban élek – vagy kívánnék élni! – , mint ő; fordítóként, nem íróként vagy kritikusként, vagy egyáltalán bárki észrevehetőként, vagyis amolyan szellemi gályarabként, de ugyanakkor megcélozva egy élhetőbb élet lehetőségét, amolyan két világháború közti magánzóként, inkognitóban, sértetlenül és kötetlen szárnyakkal szárnyalva a kolbászos pult, avagy a kávéházi asztal mellett és mellől és felett. És olykor, bizony alatt. Azt hiszem, a modern élet talán legnagyobb problémája az inkognitó. Nem így gondolod, kedves Barátom?

BARÁTOM Nem.

ÉN A másik meg a giccs.

BARÁTOM Nem.

ÉN És a kettő csodálatos egyesítése persze nem más, mint opera. Vagy netán operett. Nemde, kedves Barátom?

BARÁTOM Nem.

„De igen!” – mondom a Barátomnak diadalmasan, egyben örvendezve epikus szabadságomon – melyet az elbeszélés belső és külső logikája egyaránt megenged – hogy ellentmondhatok neki, most, ebben az elbeszélésben első ízben, és ráadásul még olyan helyzetbe is hozhatom, amely nem biztos, hogy teljesen megfelel az ízlésének vagy kedvének, vagy hangulatának, vagy legalább is az éppen itteni, bécsi, éppen időszerű elgondolásának, de amely egyben nagyjából igazolja majd előbbi elgondolásomat a giccs és az opera nászát illetően. Vagyis bedurvulok. Mert érzem, ebben a tervezett novellában közel a vég.

„De igen! – mondom ismét neki, –„mert hát ugyan ki volt más, ha nem te, kedves Barátom, aki a Café Zartlban, a pianínónak dőlve, a teljesen a hatvanas évek szocialista Budapestjét idézően műszőkített hajú zongoristanő erősen akadozó kíséretével valóban virtuóz módon elfütyülte Violetta Sempre libera kezdetű cabalettáját a Traviátából? Ugyan ki volt más, ha nem te? És nem más volt, hanem nagyon is te, aki aztán egy vállrándítással és egy újabb fröccs-korty után rátértél a „Régi mániám”-ra, nem is beszélve a „Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket” című Emmerich Kalman slágerről a Marica grófnőből; utóbbi lekísérése persze nem okozott roppant megterhelést a zongorista- nőnek, mivel ez a két város valamikor voltaképpen egy volt, nem is olyan roppant régen, és hát ha epikusan belegondolunk, a Gräfin Maritza bemutatója nem éppen Budapesten, hanem éppenséggel itt, a Sophie melletti Theater an der Wienben volt, és ahol a szöveg eredetileg így hangzott: Grüß mir die süßen, die reizenden Frauen im schönen Wien! Vajon nem te voltál az a csücsöri szájú, csak a Thomas Mann Doktor Faustusában fellépő Rudihoz hasonlítható füttyművész, aki ezt előadta?!
És nem volt ez – mármint a szereplésed – opera és giccs egyben?!” – kiáltok fel, megelőlegezve kissé e tervezett novella végét is, mely, érzem, immár közel.

„De igen, az volt!”– mondom a Barátomnak, ha mámoromban és a kissé elveszített fonalam mentén jól számolom, akkor immár harmadszor, de ezt már inkább kiáltom, mert noha az előbb valóban olyan helyzetbe hoztam, ami nem felel meg teljesen – és akkor finoman fogalmaztam – az ízlésének és a maga itteni, bécsi elgondolásainak, arra már semmiképpen sem számítottam és nem szántam erre őt sem, hogy most két kurvával és kurvának fütyöréssze a „Kicsit szomorkás a hangulatom máma” című slágert, akiknek körében meglehetősen élénk visszhangot kelt e dal, mivel egyrészt félig-meddig magyar, pontosabban úgynevezett vajdasági származásúak, másrészt világos, hogy korábban már láttak (láttam őket) minket a Sophie-ban, vagyis az akkori megérzésemnek megfelelően most valóban kurváknak bizonyulnak, noha korántsem bizonyos, hogy ezek ugyanazok a kurvák, ha ugyan azok egyáltalán kurvák voltak.

És ha már a sok „Nem” után mégis „Igen” szól, vagyis ezek tényleg kurvák, igen, akkor lássuk Uramisten, mire megyünk és mire mennek ketten, azaz mire megyek én és ez a minimum százhúsz kilós, kibuggyanó hasú és seggű kurva, akit feltételesen és ebben az elbeszélésben, hogy még véletlenül se veszítsem el a fonalat, a továbbiakban LAMANTIN néven fogok felléptetni, valamint mire megy a Barátom és az a gyönyörű, vajretek fogsorú és édes ajkú kurva, akit a továbbiakban és ebben az elbeszélésben ideiglenesen a GEPÁRD néven illetek – és emelem poharam.

És tehát már ki is vannak osztva a szerepek, a párok szépen elrendezve, itt, az Zierfandl nevű bejzli egyik meglehetősen kétes tisztaságú, első emeleti bejzli különszobájában, amelyet – legyőzve a realizmus félelmetes erejű csábítását – kibéreltem most magunknak, azaz a pároknak, noha korábban nem ezt eszeltem ki, és minden áron igyekeztem elkerülni. És emelem poharam itt, az első emeleten.

Rájuk iszom, összes aktuális hőseimre, akik most szépen élni kezdik a maguk életét, ahogy az dukál egy vérbeli elbeszélésben – és emelem poharam.

És látom, hogy már emeli poharát GEPÁRD is, akit nevezhetnék „Vér-Arany”nak is, és hallom, hogy megszólal: „Brindisi!” – és vele emeli poharát és énekel a lila harisnyás LAMANTIN, akit hívhatnék úgy is, hogy „Ronda-Bronz” – és velük emelem poharam, és már csak az a kérdés, hogy Barátom mikor emeli velünk.

LAMANTIN Ti jó barátok, ha látom, vigadtok

 Lelkem megenyhül, föléled.

 Rút játék, hitvány bolondság az élet,

 egyetlen jó a kéj,

 bár vár ránk a bús, örök éj,

 és elpusztul mind, ki e földre tévedt.

 Igyunk hát!

 Éljük ma végig életünk regényét,

 és öblítsük át testünk véredényét!

MIND Mossuk tisztára minden véredényét!

GEPÁRD Az ifjúság elröpül,

 akár rózsáról az illat,

 s utunk végén eltörpül,

 hogy szoptak nekünk vagy nyaltak.

 Csúf játék, hitvány bolondság az élet,

 melyből buborékként röppen ki

 a halhatatlannak gúnyolt lélek.

 Igyunk hát!

 Éljük ma végig életünk regényét

 és öblítsük át minden véredényét!

MIND Mossuk tisztára minden véredényét!

„És kétségbeesetten látom”, mesélem később Margitnak és Herr Stefannak, akiket az egyetlen közös szabadnapjukon, vagyis egy hétfőn sikerült összehoznom néhány italra az Alt-Wienben, „kétségbe- esetten látom, kedves Herr Stefan és Frau Margit, hogy tervem túl jól sikerült, és ebből következően innen, ebből a rettenetes bejzliből, ettől a lakásomtól két macskaugrásnyira lévő emeleti kocsmából aligha fogunk eljutni a Barátommal magukhoz, vagyis a terveimmel ellentétben nem megyünk se a Malipopba, se az Adlerhofba, mert ezek, vagyis a Barátom és ezek a dajnák itt nagyon összemelegedtek, itt, ebben a szörnyű, mindenféle osztrák népi termékekkel berendezett Zierfandl nevű rém-restiben, amit minden erővel igyekeztem elkerülni, itt, ahol az ablakokban plüssből, meg mindenféle más förtelemanyagból készített állatkákat helyezett el az alkotó kedvű kocsmárosné, alvó kutyákat, kackiás tollazatú kakasokat, itt ahol, tyúkanyó költött a póknyomos sarokablakban, nyuszi ült a műfűben, miközben arcába belebégetett a poros karácsonyi bárányka, és egyre riadtabban látom itt, azaz láttam, kedves Margit és Stefan, hogy kezdem elveszíteni a fonalat – hogy a barátság fonaláról már szó se essék –és iszonytatónak találom, azt, aminek kezdetben még örültem, hogy az alakjaim kezdik élni a maguk életét, és nagyon is tudják, hogy mire menjenek ketten, mi több, hárman, mert immár a Barátom is emeli poharát, és szól ajkán a dal.

BARÁTOM Kinek most nincs háza,

 nem is lesz már soha,

 a barát elárul,

 a világ mostoha,

 Míg a világ így áll,

 Bánatodban igyál!

 Irgalmatlan igyál!

MIND Míg a világ így áll

 Nyakló nélkül igyál!

„És noha korábban arról ábrándoztam”, folytatom az Alt-Wienben a következő fröccs mellett, „hogy a barátság elveszített és diadalmasan megtalált fonalának ünneplésére lesz majd Kilencedik szimfónia netán a Fidelio zárójelenete, vagy végső soron felőlem akár a Denevér nyitánya, és dalol majd egész Bécs, és most azt látom, hogy már valóban dalol, noha a egyáltalán nem úgy és nem azt, amit a tervezett novellában kieszeltem, mert a különszobában váratlanul megjelenik a kocsmárosné, aki egyáltalán nem Leonore a Fidelióból vagy legalább Adél aus der Fledermaus, és a legkevésbé sem aranyvirág”, utóbbit magyarul mondom Stefan úr felé fordulva, mert Frau Margitnak ez a kitétel nyilván nem jelentene semmit, „hanem koszos kötényű, csimbókosan zsíros hajú, virsli ujjú, vészesen elhízott egzisztencia, szájában cigi füstöl, kezében fehér fröccs, és már dalol is, nótázik ő is, mégpedig a Bécsi Zentralfriedhof száz éves jubileumára förtelmes bécsi dialektusban írt slágert gajdolja”.

KOCSMÁROSNÉ Es lebe der Zentralfriedhof

 Und olle seine Toten,

 der Eintritt is’ für Lebende

 heit ausnahmlos verboten.

Amit kapásból lefordítok a Barátomnak, és a dalt most, decemberben, nem sokkal karácsony előtt, az Alt-Wienben, el is éneklem Herr Stefannak, miközben Frau Margit németül zümmögi, és meghökkenten azt kell észlelnem, hogy kettejüknek furcsán egymásba kapcsolódik a tekintetük, noha ezt korábban egyáltalán nem észleltem és nem is eszeltem ki; nem, a legkevésbé sem.

ÉN Éljen az Új Köztemető,

 és mindegyik halottja,

 A belépés az élőknek

 mára meg van tiltva.

„De mindez semmi és nem elég”, folytatom az elbeszélést az Alt-Wienben, „mert egyre több ember nyomult be a nyomorúságos kis szobába, köztük a két lompos pincérnő, aztán a tulajdonosnő férje,
a kocsmáros, a snapszli-partijukat meg dominójukat odahagyó vendégek, japán turisták, akik ki tudja milyen éves információ jóvoltából kerültek ebbe az egyáltalán nem rájuk szabott bejzlibe, és meghökkenve kell belátnom, hogy immár nem én (vagy Kompolthy), hanem a szürrealizmus önkénye irányítja és eszeli ki alakjaim működését, a giccs és operett-csapda feltörhetetlenül rám csapódik, és immár nem emelem, hanem egyenesen a föld felé fordítom poharam, miközben hatalmas kórus röfögi:

KÓRUS Es lebe der Zentralfriedhof

 und seine Jubilare.

 Sie lieg’n und verfäul’n scho durt

 Seit über hundert Jahren.

 Draußt is koit und drunt is worm

 nur monchmol a bissl feucht;

 A-wann ma so drunt liegt, freut ma sich

 wenns Grablaternderl leucht’.

ÉN Éljen az Új Köztemető

 és mindegyik halottja

 már száz éve fekszenek itt

 csendesen rothadva.

 Kint hideg van, itt lent meleg,

 csak egy kissé nedves,

 örülsz, hogy ég a lámpaláng,

 ha ilyen mélyen fekszesz.

„És amint lefordítom Barátomnak a szöveget, abban a pillanatban meghökkentően váratlanul eszembe jut ”, mesélem nem sokkal karácsony előtt, az Alt-Wienbe Stefan úrnak és Margitnak, „eszembe jutott, kedves bécsi barátaim, hogy nagyjából tíz évvel ezelőtt már voltam a Barátommal ebben a Zierfandl nevű olajszagú csehóban, ahová most semmiképpen sem szerettem volna elvinni, és még az is eszembe jut vad-hirtelen, hogy bécsi szeletet ettünk és hozzá zöld veltelinit kortyoltunk, Barátom akkor járt először Bécsben, amikor virágzott és nemes lombokat hajtott a barátságunk és még szó sem volt a barátság elveszített fonaláról, amit most, majdnem tíz év után ugyanebben a bécsi bejzliben kellene újra fölvennem és visszaszereznem, és amire egyre kevesebb a reményem, és noha én hoztam létre ezt a helyzetet, már erősen bánom, mert a barátság fonaláról aligha lehet beszélni itt, hiába próbálom túlharsogni a zajt, egyre kétségbeesettebben érzékelem, hogy vállalkozásom csődbe ment, és nemcsak a barátság fonalát, hanem immár semmiféle fonalat nem találok. És érzem, közel a vég.

ÉN Nem gondolod, hogy azonnal véget kell vetni ennek a jelenetnek? És azonnal távozni?
A lehető leggyorsabban?

BARÁTOM Nem.

BARÁTOM Ez a világ egy tivornya,

 inni kell, ha rád jön sorja.

 Kinn a világ haddal tele,

 de nem avval van a tökünk tele.

„De mindez még nem elég, és noha azt gondoltam, közel a vég, egyre kevesebb rá a remény, hogy egyszer véget érjen ez az este. Mert nem elég”, magyarázom decemberben Herr Stefannak és Frau Margitnak, „hogy az egész étterem zengi ezt az egészségtől kicsattanó karneváli rekviemet, most azt kell látnom, hogy már az utcáról is feljönnek, és előbukkan az utcán és az aluljárókban kéregető szerb vagy horvát vagy bosnyák, lerobbant tangóharmonikás is, és a giccs és az opera vad hangzavarban egyesül, de a legkevésbé sem olyan módon, ahogy azt elképzeltem, Barátom hihetetlen leleményes- séggel és mindenféle improvizált díszítésekkel ellátva fütyüli a fődallamot, miközben az undorító tangóharmonika még tovább cifrázza, pezsgőspalack durran, a sör és a fröccs patakokban ömlik, a Knackwurst zúgolódik főzővízében, GEPÁRD és LAMANTIN már nekivetkőzött, keblek buggyannak elő és combok, egy csipás kandúr is előbukkant az ételkiadó ablakban, két korcs ugat, előrukkol a kakukkos óra , de még nem teljes a bestiárium és mindez még nem elég, kedves bécsi barátaim”, mondom Stefan úrnak és Frau Margitnak, akik időközben már áttértek a puncsra, és most és itt, az Alt-Wienben, egy decemberi hétfőn rájuk emelem a fröccsös poharam, „mert kitárul a lift ajtaja, és a fényes nyílásban egy számomra kísértetiesen ismerős és rám szinte a megtévesztésig hasonlító alak jelenik meg, akiben a rémület és a röhögő görcs elegyével ismerem fel Kompolthyt, aki eszerint addig cikázott a kocsmák és a bejzlik között, hogy összeszedett egy cigánybandát, és már kászálódnak is ki Kompolthy mögül a liftből a prímás, a bőgős és a cimbalmos, Kompolthy (nem én, nem arcmásom, nem bús fivérem?) régi barátjaként üdvözli a Barátomat, és már rá is zendíti: Oh Freunde nicht diese Tönen! Sondern lasst uns angenehmere anstimmen und Freundenvollere! Amit a bécsi közönség kitörő jókedvvel fogad, a harmonikás tust húz a cigányokkal együtt – és mindenki emeli poharát.

„És ezek után mégsem az Örömóda csendül fel”, mesélem bécsi barátaimnak az Alt-Wienben, „hanem ez a nóta, amelyet nem kell lefordítanom sem a Barátomnak sem senkinek.

KOMPOLTHY Spiel, Zigeuner, hast den Lohn vertrunken,

 laß vergebens baumeln nicht das Bein!

 Was sind Sorgen wert bei Brot und Wasser?

 Füll dazu den Humpen dir mit Wein.

 Stets war dieses Leben so auf Erden:

 Einmal Frost wollt’s, einmal Flamme werden.

 Wallen soll dein Blut, so wie der Wildbach,

 laß das Hirn in deinem Schädel schüttern,

 laß die Augen brennen wie Kometen,

 laß die Saiten ungestüm gewittern,

 hart wie Hagelschlag im Sommerlichte,

 der die Menschensaaten macht zunichte.

 Spiel, wer weiß, wie lang die Saite schwirrt,

 wann der Bogen dir zur Krücke wird;

 Herz voll Kummer, Becher voller Wein,

 spiel, Zigeuner, laß die Sorgen sein!

„És a cigány húzza, és zeng a vésznél szilajabban, hogy úgy érzem, fölzendül a velő az agyamban, és nincs itt már inkognitó és maszkabál, lehullnak az álarcok”, folytatom egy újabb fröccs berendelése után Stefan úrnak (aki nyilván örül, hogy ezúttal nem ő, hanem az őt kiszolgáló pincér göngyölgeti a kést és a villát papírszalvétába) és Margit asszonynak, akik nem kis meglepetésemre egyre érdeklődőbb pillantásokkal méregetik egymást a puncsos poharaik fölött és mellett, mintha már ők is kezdenének önállósulni és elszakadni tőlem, melynek vége csakis árulásuk lehet, és úgy tűnik, ez a Végzet Hatalma, La forza del destino, de ezzel most nem törődöm, csak regisztrálom, hogy rendelnek maguknak egy újabb pohár forró puncsot, és folytatom az elbeszélésemet nekik: „És berobban Kompolthy a bejzli közepére, és már zengi is:

KOMPOLTHY Hejhajhíjhöj szötyögő szötty!

 Hejhajhíjhuj pötyögő pötty!

 Sebaj ha pityókás vagyok is,

 Ördögöm van véle még úgy is

 Duhaj véremben azt gondolom,

 ha fröccsözök Sátánt iszom!

MIND Hejhajhíjhöj szötyögő szötty

 Hejhajhíjhuj pötyögő pötty!

és miközben fraternizálóan ölelő karja Barátom vállán nyugszik, azt kell hallani, hogy GEPÁRD és LAMANTIN, akiket most a Mercedes illetve a Frasquita névvel is elláthatnék, újabb lendületet adnak a kisoperának:

GEPÁRD Vad nótába kap a cigány,

 A nyűtt vonót majd’ szerte marja

 Amint fel és aztán lerántja karja

 És téboly-táncba kap a lány!

LAMANTIN A nóta hangja zajba fúl,

 Felbomlik már a rend a törvény,

 Sodorja a lányt az örvény

 Szíve részeg, ágyéka felvadul!

„És most fel kell tennem néhány kérdés, Maguknak, kedves bécsi barátaim, mert ha egy kérdés egyáltalán feltehető, akkor meg is válaszolható”, mondom elsősorban a hölgy örömére, azaz Frau Margit kedvéért, decemberben egy hétfő estén, miközben azt kell látnom, hogy Stefan úr jobb karja eltűnik az asztal alatt és előrefelé tapogat, és ezzel egyidejűleg Frau Margit egy kicsit lecsúszik a széken, „meg kell kérdenem, maguktól és egyben önmagamtól is, hogy Kompolthy vezetésével vajon valóban mi voltunk-e azok, én, a Barátom, GEPÁRD és LAMANTIN, valamint a cigány hangászkar, kiegészülve a szerb, vagy horvát vagy bosnyák tangóharmonikással, akik nekivadulva kizúdultunk a Zierfandl nevű bejzliből, és akiket a lassan leszálló estében pelyvaként szórt szét a szél
a különféle taxikba? Vajon tényleg mi voltunk azok, vagy netán néhány szabadságolt és ennek megfelelően kritikán alul tomboló kísértet, akik a taxis majdnem tarkón hányva elszáguldottunk az Augartenbe, azon belül is a Bunkerei nevű kerthelyiségbe, ahol a legkevésbé sem a diadalív, hanem a második világháborúból visszamaradt, irtóztató méretű, egérszürke légvédelmi torony, azaz Flakturm árnyékában megettünk egy sörrel locsolt, egészben sült malacot a meleg októberi égre frissen kilovagolt csillagok fényében? Vajon tényleg mi voltunk-e azok, a megmámorosodott Barátom, a zilált ruhája két kurva, és a fizetségért mindenre hajlandó kísérő zenekar, akik a túlvilági állapotban lévő Kompolthy imperátori utasítására innen a Bunkereiból elhajtattunk a Bécsi Új Köztemetőbe, de előtte még beugrottunk a vele szemben fekvő Schloss Concordia nevezetű kávéházba, ahol a roppant méretű, kerti Krisztus-szobor árnyékában megittunk három üveg pezsgőt és két palackkal még hozattunk is az egyik cigánnyal a nem messze található élelmiszer áruházból? Vajon tényleg mi voltunk ezek, vagy csupán a szürrealizmus rabszolgái? Vajon tényleg mi voltunk azok, akik aztán gondolkodás nélkül átmásztunk a nyugodt ég alatt előttünk hívogatóan elterülő sírkert kerítésén
és táncolva-dalolva, pezsgőspalackokat durrantgatva birtokunkba vettük a Max Hegerle tervezte, monumentális Jugendstil templomhoz vezető főallét? Vajon tényleg én voltam-e az, aki – miközben Kompolthy és csapata messze távolodott tőlünk és a bozótosból meg a barokk márványkripták mögül még hallani véltem az énekszót:Jer, kedvesem, dőlj a sírhantra velem, Fölöttünk nem ragyog más, csak a kéjes szerelem – a templom lépcsőjén állva halál-monológommal szinte torkon ragadtam gyanútlan és mindössze mulatni vágyó Barátomat?!” Kérdem én az Alt-Wienben, holott azt látom, hogy újdonsült bécsi barátaim, Herr István és Frau Margit nemigen figyelnek rám, másra, egészen pontosan egymásra figyelnek elhomályosuló tekintettel, és Margitunk feltehetően azt gondolja, hogy egyszer a kérdések elfogynak és akkor éppen az a válasz, de ez már alig érdekel, hiszen velük nem terveztem semmit, róluk nem eszeltem ki semmi különöset, vagyis felőlem gond nélkül élhetik a maguk bécsi életét, én hamarosan úgyis végleg eltávozom innen, sajgó szívvel, de mégis könnyedén elengedem őket tehát, hiszen az én epikus kérdéseim még egyáltalán nem fogytak el, és átülök egy másik asztalhoz, hogy ott panaszolkodjak tervezett, de megvalósulatlan novellám roncsai fölött, a barátság elveszített fonaláról, mely ekként aligha újból felvehető. „Vajon tényleg én voltam az” – kérdem magamtól és a fröccsös poharamtól az Alt-Wienben, immár egy másik asztalnál, egyedül, vagyis a nekem leginkább megfelelő és régóta megszokott állapotban – „én voltam az, aki a temetőben ahelyett, hogy a barátság fonaláról beszélt volna, egészen másról beszélt, akarata ellenére, de mégis szükségképpen?” És vajon én voltam az, aki ettől az Alt-Wienben elhelyezett sarokasztaltól búcsúzóul még odakiáltottam az immár csakis Herr Istvánra fülelő Frau Margitnak, hogy „Der Tod ist ein Ereignis des Lebens!– Den Tod erlebt man immerfort!” cáfolni kívánva ezzel kedves Ludwigját? Tényleg én voltam az, kérdem most magamat és a Barátomat a temetőben?

ÉN Mert tudnod kell, Barátom, hogy noha akaratom ellenére valami magasabb és nem általam kieszelt és kiszemelt erő, ha tetszik, La forza del destino vetett ide, a temetőbe, ebbe a roppant Idő-könyvtárba, az Időnek ebbe a rémületes terjedelmű inventáriumába, ahol a halottak nem mások, mint az Idő egyfajta kövületei, az Idő befőttjei úgyszólván, ide, a langyos októberi ég, a mennyezet fekete lyukai alá, a csontokat és zsigereket zsírosan emésztő föld fölé, akaratom és vezérfonalam ellenére, és mégis szükségképpen, hiszen hónapok óta, legyek bárhol is, és cikázzak bár a különféle kocsmák és restaurációk között és tervezgessek különféle elbeszéléseket és egyéb irományokat, itt, Bécsben, ahol életem csúcsán éreztem magam, és mégis, itt, ebben a minden pillanatban elbeszélést kínáló írói Paradicsomban, ebben a minden utcasarkon epikus kielégüléssel kecsegtető novella-Édenben nem volt és most sincs és a jövőben sem lesz más gondolatom, mint a halál, és a cikázás közben is halált kortyoltam és halált ettem, ha kávé kotyogott le torkomon, halál gördült vele és általa, beleköltözött a bécsi szeletembe és aBurenwurstomba, ha pénz kaptam vissza a pincértől, halált kaptam és én is azt osztogattam tovább a borravalómmal, a terítők halált mintáztak, akár a rajtuk terpeszkedő pörköltszaft, halált mutattak a múzeumi festmények, azt modellálták a szobrok, a remek és kevésbé remek művek halált ugattak a fülembe a színházakban, a ruhatáros nő halálos bilétát osztott és oszt még most is, halállal feküdtem bele az ágyba este, duruzsoló halált dédelgettem a kispárnám alatt, erre ébresztett reggel az óra, az ablakon befütyülő madarak, halállal szappanoztam be magam, halált legyintettek a Duna hullámai az arcomba, ha úszni merészkedtem bennük a Gänsehäufel stradon, halál beszélt a sorok közül a könyvekből, halált húztak az arcomba a Bécsi Filharmonikusok, és a halál miatt bukott meg vágyott inkognitóm, és még az álarc is halálosnak bizonyult, és a halál előtt egészen átlátszóvá lettem, és érzem, megtaláltam a fonalat, és közel a vég.

BARÁTOM Nem.

ÉN De igen!

„Mert tükörbe nézek”, folytatom a Barátomnak immár egyedül, az üres lakásomban, kedves Dodererem szülőházának tőszomszédságában, „és azt látom és hallom, halál, és azt látom mindenütt, nem csak
ha tükörbe nézek, hanem mindig és mindenkor, éjjel és nappal, a sör habján halál csillan délután, halált fuvaroznak a buszok-villamosok, halállal fut be reggel a pesti gyors, halált hoz tálcáján a pincér, egy jól temperált halottaknak (nekem!) terít, és csavarja be akkurátusan papírszalvétába a kést és a villát, halált ürítenek elém a Ringen az örökké hasmenéses konflislovak, ettől sárgul a tojásos nokedlim, vaníliásodik a császármorzsám, és halált gombolyít a barátság fonala is”, mondom egyedül, állva az erkélyen, az ablakon át befelé beszélve az üres szobába, mert a Barátom természetesen nem jött el, nem is üzent, sem levélben, se SMS-ben, de ez nem zavar most már, mert hirtelen rádöbbenek, hogy a legkevésbé sem egy megvalósulatlan novella romhalmazán, azaz nem a valóság meddőhányóján ülök, és az erkélyről egy még odakiáltom Barátomnak, aki persze valójában nincs ott, hogy „az igazságot és a valóságot csakis a képzelet teremtheti meg és csakis a képzelőerő biztosíthat neki maradandóságot, csakis és kizárólag a fantázia igazolhatja valóság cáfolhatatlanságát, ha úgy tetszik, bizonyosságát”, de a Barátom erre már nem válaszol, nem vágja rá, hogy „nem!”, hiszen félig alszik bent a szobában, ruhástól végigdőlve az ágyamon.

„Most már ne menj el”, folytatom az erkélyről, befelé beszélve a szobába, „most már maradj itt, bár lefoglaltam neked a szállást, de hát most, éjjel egykor már nyilván nem tudsz bemenni, és különben is katolikus kísértet-kastély ez a Pazmaneum, a rideg folyosókon éjjel nyilván Pázmány, de legalábbis Mindszenty bíboros szellemével futhat össze a gyanútlan pisilni vágyó”, mondom a Barátomnak az üres lakásomban, ahová a meg nem érkezett levelek és üzenetek ellenére végre mégis megérkeztettem őt, és ahol hónapokkal ezelőtt egy reggelen, a tükör előtt, fogmosás közben kiszemeltem őt és kieszeltem a barátság elveszített fonalát diadalmasan felvevő és továbbgombolyító novellát, „most már aludj itt, van két ágy, fürödj meg, vagy zuhanyozz le, ha akarsz, íme a törülköző, törülközz meg, én addig megágyazok, meg még egy cigit elszívok itt az erkélyen, holnap délelőtt még megiszunk valamit a Drechslerben, vagy a Rüdigerhofban, aztán még elérhetsz egy déli vonatot, hiszen aligha gondolom, hogy folytatni akarod ezt a bécsi kirándulást, és nekem sincs hozzá már további kedvem; másról akartam volna beszélni voltaképpen, volt valami titkos tervem, de most már aligha adódik lehetőség, a tervezett novella szertefoszlott és ezzel egyidejűleg meg is valósult és diadalmasan célba ért; ideje lefeküdni és aludni már, és végre véget vetni ennek a kissé túl cifra napnak, hisz közel a reggel, nem?

BARÁTOM De igen.

Giccs című novellasorozat második darabja.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.