Bán Zsófia – Las Meninas

 

„The river is moving.
The blackbird must be flying.”

Mert ki tehet arról, hogy törpe?, gondolta Margarita, mondhatni joggal, valahányszor a tükörben meglátta magát, és tehetetlenségét hangsúlyozva, toppantott is hozzá. Arról nem beszélve, dohogott magában [emlékezett Margarita, hogy dohogott volt mindig magában (régmúlt! miért nincs nálunk régmúlt?, miért kell a múlt dolgait minduntalan belehányni egy nagy közös kukába, miért nincs szelektív múltgyűjtés, miféle elvetemült maszatolas ez, csoda-e, ha ölik egymást az emberek)] mert mondani hangosan nem merte, ki az úristenvalaga rakta ide ezt a rohadt tükröt, hogy akárhova megy az ember ebben a rohadt házban, mindig bele kell akadni ebbe a rohadt tükörbe. Ki tehet arról, hogy tizenkét éves korára törpe, ki tehet arról, hogy hetedikes korára pontosan akkora [volt, gondolta Margarita], mint negyedikes korában, ki tehet arról, hogy három év alatt egyetlen centit sem nőtt, na ki, és már akkor is [és most is, ahogy erre visszagondolt, és újra feltette magának e keserű kérdést, amitől még most is, még ebben az állapotában is, ha ezt egyáltalán állapotnak lehet nevezni, még most is összeszorult a gyomra], hát nyilván az ő egyetlen, drágajó édesanyja, a Regina, akiről az derült ki egy kanasztaparti közben barátnőinek kissé hetvenkedve elejtett [és Margarita által kihallgatott] mondatából, hogy a terhessége alatt ő bizony egyetlen percre sem hagyta abba a dohányzást, hát milyen anya az ilyen, minek akar egyáltalán gyereket az ilyen, minek, csak hogy mondogathassa neki, hogy gyere ide édes kis törpém, gyere ide a mamához, na ne, megszakítom vele a kapcsolatot [gondolta volt Margarita], és csak a legszükségesebb diplomáciai minimumra fogok szorítkozni, és attól fogva nem és nem adott puszit, nem és nem ment oda a Reginához, nem és nem köszöntötte, ha hazajött az iskolából, Salve Regina, nem mesélte el, hogy mi volt [mi volt, hát mi lett volna?! megint sugdostak a háta mögött, hogy ez smacizott-e már valakivel, és hát smacizott? nem smacizott, naná hogy nem, majd pont egy törpével akar valaki, amikor ott van, teszem azt, a Fejsze Györgyi, aki sudár, mint a jegenyefavirága, vagy a Zoller Rózsi, akinek már most [akkor!] akkora mellei vannak [voltak!], mint a Harsányinénak, a cé osztályfőnökének, és akkor nem mondtam kicsit, és erről a smacidologról, ahogy ott feküdt, még valami, illetve valaki eszébe jutott, az otthonukban mindig ott sertepertélő Buchmüller Jóska bácsi, anyja titkos szeretője, akiről sosem lehetett tudni, hogy éppen jön, vagy megy, mert mindig valahogy az ajtóban téblábolt, és akiről csak az anyja gondolta, hogy titkos, jóllehet Margarita [akkor] már legalább három éve tudott róla, amióta 1947 karácsonyán a fürdőszobában véletlenül rájuk nyitott, ahol nem csak ők, hanem, a fürdőkádban úszkálva, az ünnepi vacsorára szánt hal is tartózkodott, és nem, nem ez utóbbi kreatúra tapasztotta dohányfüst és langyos nyál szagú, bajusszal férfiasított, puha száját anyja szájára, hát hogy lehetett ezt kibírni, ezt a törpe mivoltot, és még most is, már mind a 176 centijével [noha momentán horizontálisan], Margaritának az önsajnálattól belesajdult a szíve, pedig a szíve, miként
a rákötött műszerek mutatták, csak éppenhogy, alig-alig verdesett, mint egy hóban-fagyban rekedt, törött szárnyú feketerigóé.

Apa, hallasz?, suttogta Margarita, s hirtelen maga sem tudta, hogy a szomszédos ágyon fekvő férjét szólítja-e, avagy saját apját, akit azonban, jutott eszébe Margaritának, s ez halvány mosolyt csalt [itt, most] kiszáradt, kicserepesedett ajkára, nem is Apának hívott, hanem Mesternek, ahogy a tanítványaitól hallotta, itthon van már a Mester, kérdezték, amikor valami munkájukat hozták fel bírálatra, s mikor ezt Margarita először meghallotta, hogy az ő apját mások Mesternek szólítják, annyira megtetszett neki, hogy ő is rákapott, Mester, szólt oda apjának a reggelizőasztalnál, adjál tojást, mire apja felkapta a fejét, először kicsit csodálkozva nézett a nagycsoportos Margaritára, mint aki először látja, majd elégedetten bólintott, rendben, mondta, a Mesternek Margarita szava parancs, majd idétlen vihogásba fogott, amitől anyja láthatóan ideges lett, mit vihogsz, kérdezte, hadd nevessünk mi is, á semmi, szólt Margarita apja, csak eszembe jutott valami, és csak vihogott tovább, pontosan úgy, mint amikor először Margaritának szólította Margaritát, akinek amúgy Margit volt a neve, az anyja után, utóbbit viszont ez, nem tudni miért, ez a Margaritázás, kezdettől fogva idegesítette, bár kétségtelen tény, emlékezett most Margarita, hogy nem ez volt az egyetlen körülmény, ami anyjának férje kapcsán diszkomfortot okozott. Erről Margaritának eszébe jutott az a nap, amikor Margarita apja, a Mester, végül nem engedte Margaritát elsőáldozni menni, közölte, hogy már megbánta, hogy az Ómama kedvéért ugyan hagyta, hogy Margaritát megkereszteljék, azt azonban már nem hagyhatja, hogy a gyerekét ilyen hókuszpókuszokkal hülyítsék, nem azért ment Moszkvába tanulni, hogy aztán később hagyja, hogy a családja begárgyuljon, ezt a szót használta, begárgyuljon, Margarita nem is értette, hogy ez mit jelent, az azonban kétséget nem hagyott számára, hogy hiába öltöztették fel tündöklő, elsőáldozó ruhájába, hiába járt titokban hittanra, hiába magolta be a katekizmust meg hogy édes jó Jézusom, felséges Királyom, szerető kis szívem, előtted kitárom, és hiába tűrte el hétről hétre Mátyás atya hagymaszagú lehelletét, nem és nem, a Mester hirtelen megmakacsolta magát, amolyan hóbortosan, ahogy a művészek szokták, ordított, hogy az ő gyerekéből ne csináljanak cirkuszi majmot, és különben is kivágnák miatta a főiskoláról és akkor majd felkopik az állunk, mi meg mehetünk imádkozni a drágalátos Jézuskánkhoz, hogy ugyan pottyantson már egy kis kolozsvári rakott káposztát az asztalunkra, neki az úgyis semmi, arról nem beszélve, hogy a Margaritát [engem, gondolta Margarita] majd emiatt nem veszik fel sehova, se gimnáziumba, se egyetemre, aztán járhat a kosárfonó műhelybe a vakokkal meg a gyengeelméjűekkel babirgálni a vesszőket, azt már nem, egy ilyen eszes gyereknek, mint a Margarita tanulni kell, csiszolni kell az elméjét, és ő nem hagyja, hogy ezzel a marhasággal tönkretegyék a gyereke életét. Ekkor [emlékezett Margarita], Margarita éktelen bömbölésbe kezdett, de olyan hangerővel, hogy még a házmesterék is hallották a földszinten, ami csak tovább rontotta a család esélyeit a társadalmi felemelkedés rögös létráján, mert ehhez még torkaszakadtából ordított is, hogy őt a Jézuska vendégségbe hívta, és ő igenis el akar menni, mert ha meghívják az embert, akkor illik elmenni,
a múltkor is hárman nem jöttek el a születésnapjára és ezt ő, Margarita, azóta sem tudta kiheverni, márpedig ő nem akarja a Jézuskát ugyanígy megbántani, mert akkor a Jézuska ugyanolyan szomorú lesz, mint amilyen ő volt, sőt, van. Ekkor a Mesternek felcsillant a szeme, és így szólt, figyelj ide édes kis Mirgimargaritám, van egy ötletem, mi lenne, ha most én tégedet lefestenélek ebbe a gyönyörű kis ruhádba, és aztán a képet elvinnénk a templomba, hogy a Jézuska lássa, milyen szépen fel voltál öltözve a tiszteletére, csak aztán közbejött valami és nem tudtál elmenni, kend nyugodtan rám. Akkor látni fogja, hogy nem a te hibád volt, és el lesz ájulva, hogy milyen bombajól néztél ki a tiszteletére, és mindent megbocsájt, na?, kérdezte a Mester, Margarita pedig, aki ekkor már mosolygott a könnyein keresztül, bólintott, mert nem remélte, hogy épp azon a napon teljesül majd a kívánsága, ugyanis hogy, hogy nem, a Mester addig még nem készített róla portrét, és Margarita semmit sem szeretett volna jobban, mint éppen ezt, és ezt a Mester naná hogy pontosan tudta [gondolta Margarita, most így visszagondolva]. És akkor a Mester nekiállt Margaritát lefesteni a tündöklően szép, hófehér ruhácskájában, csak festette, festette, aztán egy héttel később, szentül úgy, ahogy megígérte, hóna alá csapta a csomagolópapírba becsomagolt festményt, kézenfogta Margaritát, és elsétált vele a Bakács téri templomba, hogy bemutassák a Jézuskának, milyen szépen fel volt öltözködve, csak aztán közbejött valami, ha érted mire gondolok, mormolta Margarita miközben szemével csippentett a szegény, keresztre feszített Jézuskának, és hogy ne legyen félreértés, fejével apja felé bökött, és Margarita, még ennyi év távlatából is tisztán emlékezett arra, hogy látta, igenis látta, hogy a Jézuska, még abból a meglehetősen kényelmetlen pozitúrából is visszaintett, hogy rendben, minden meg van bocsájtva. A Mester pedig, látva, hogy milyen jól sikerült az akció, Margarita boldogságát hazafelé még egy krémessel is megfejelte, pedig nem is volt vasárnap.

Feri, hallasz?, kérdezte Margarita, de férje válasz helyett csak motyogott valamit, s mikor Margarita fülelni próbált, mintha olyasmit hallott volna, hogy le kell vinni a Wolfit sétálni, aztán meg hogy siessünk, Miklóska elkésik az óvodából, pedig hol volt már a Wolfi, húsz éve legalább, hogy a kutyák örök futtatóján lohol, ahol [remélte Margarita] boldogan hozza-viszi az elhajított botokat, macskákat kerget és szalonnabőrt szopogat, a Miklóska pedig, az ő rubintos jogász nagyfia, ahogy Margarita emlegetni szerette a Miklóska hogyléte iránt érdeklődő barátnőknek, hol van már az óvodáskortól, de hogy most pontosan hol is van, azt ha megfeszül se tudta volna momentán megmondani, pedig büszke volt arra, hogy anya és fia, ők ketten, milyen szoros kapcsolatot ápolnak, noha ő igazán ügyelt arra, hogy ne legyen kolonc a fia nyakán, hogy ne hívogassa folyton, hogy mit csinál, hogy van, nem ő hívta-e véletlenül, kivel jár, van-e már kiszemelt feleségnek való, amikkel
a barátnői szokták a gyerekeiket nyaggatni, ehelyett Miklóska mindig magától hívta, igaz, ami a magánéletét illeti, sokat nem mondott, néha bemutatott egy-egy nőt, akik aztán szép csendben eltűntek a balfenéken, de legalább mindenféle másról mesélt, a vitorlázásokról, a haverokról, a munkájáról, az utazásokról, igazán nem lehetett rá panasz, segített nekik, amikor tudott, most is [emlékezett Margarita] ő ajánlotta, hogy elviszi őket kocsival az éjféli misére, Mamókám, mondta Miklóska, muszáj?, marha hideg lesz ám abban a templomban és eléggé le is vannak fagyva az utak, de Margarita azt válaszolta most is, mint mindig az elmúlt húsz évben, hogy muszáj, hogy ez az egyetlen alkalom az évben, amikor, ha máskor nem is, mindenképp elmegy a templomba, hogy evvel a szimbolikus gesztussal jelezze az akkor régen, neki megbocsájtó Jézuskának, hogy nem felejtette el, hogy megtartotta jó emlékezetében (meg még valamiért, de az most nem jutott eszébe), s Miklóska erre, az a drága jófiú [gondolta Margarita], közölte, hogy szó sem lehet, hogy egyedül menjenek olyan késő este a templomba, majd ő elviszi őket a Roverrel. Miklóska, különös módon, mindig így, névvel és szeretettel emlegette az autóját, mintha csak valami hűséges eb lenne, talán hogy evvel pótolja az imádott Wolfiját, aki után nem volt hajlandó új kutyát elfogadni, azt mondta, könnyes arccal, tízennégy évesen, ha a Wolfi nincs, nem kell más kutya, aztán egy darabig még ajánlgattak neki ilyet-olyat, de Miklóska kitartott a fogadalma mellett, soha többé nem kért és nem vett magának kutyát, és így is volt, értük jött úgy tizenegy felé a karácsonyi mulatságból, ahol volt, azt mondta, nem számít, majd visszamegy később, még úgyis ellesznek ott egy darabig, beültek a jó meleg Roverbe, és elindultak a templom felé, a Bakács térre.

Aztán eszébe jutott. Talán éppen húsz éve, hogy elveszítették a Wolfit, s hogy Miklóska ebbe [vagy talán, gondolta most Margarita, nem is ebbe, és ettől a gondolattól csak még jobban kiszáradt a torka, hátha valamit ő, Margarita, mégis rosszul csinált, hátha mégsem tudott a fiáról eleget, hátha tudnia kellett volna valamit, amit elmulasztott megtudni] szabályosan belebete- gedett, nem csak hogy nem evett és kórosan lesoványodott, de mindenféle immunbetegségek támadták meg a szervezetét, szörnyű kelések keletkeztek a bőrén, és teljesen legyengült, kétségbeesve hordták egyik orvostól a másikig, akik nem tudtak mit kezdeni vele, ki ezt a terápiát ajánlotta, ki azt, semmi nem használt, és ekkor Margarita [emlékezett most vissza Margarita] úgy érezte, valamit tennie kell, nem nézheti tétlenül, ölbe tett kezekkel, hogy az egyetlen fia lényegében haldoklik, noha ezt a szót még magában is nagy ívben kerülte, s ha netán mégis ez jutott eszébe addig pofozta magát a tükör előtt [akkor már nem félt a tükörtől, hanem a haláltól, a fia halálától félt], amíg kiverte a fejéből a gondolatot, és akkor egy napon azt mondta a Ferinek, te Feri, én bevonulok egy kolostorba és ott fogok imádkozni addig, amíg a javulás legkisebb jele nem mutatkozik, akkor értesíts és jövök, de Feri csak hitetlenkedve nézett rá, hogy vajon meghibbant-e az ő Margaritája, átvette ugyanis felesége apjától ezt a régi becenevet, már Margaritaként udvarolt neki és Margaritaként vette el, csak nem hagyná őket magukra, őt és Miklóskát, amikor ilyen nagy a baj, és el se akarta hinni, hogy ez tényleg az ő Margaritája, akivel kirándulni, táncolni jártak, nagyokat ettek-ittak, és akivel a testnek olyan kéregalatti titkait fedezték fel, amire korábban legmerészebb fantáziáikban sem mertek volna gondolni, de Margarita hajthatatlan volt, Miklóska kórházban van, mondta, ott vigyáznak rá, te pedig járj be hozzá és mondd, hogy elmentem messzire egy titkos varázsszerért, ami majd őt meggyógyítja, most én leszek a vakond, aki elmegy a világ végére is chamomilla matrichariát keresni, hogy avval gyógyítsa meg egérkét, ez volt Miklóska kedvenc meséje, emlékszel, kérdezte Margarita, de Feri kérlelte, hogy ne csinálja ezt, ne tetézze a bajukat még evvel az őrültséggel is, különben is hova a fenébe akar mostanában kolostorba menni, de Margarita biztosította, hogy tud egy helyet a Vértesben, nem messze a kamalduliaktól, és már csomagolt is és [most így visszagondolva is] akármilyen hihetetlen, de bevonult valami kolostorfélébe, és gondolatban hálát adott az Ómamának, hogy megkereszteltette, mert ez volt a nővérek egyetlen kérdése, amikor bebocsátást kért. Ott aztán igyekezett mindent felidézni, amit annak idején a hittanórákon a hagymaszagú Mátyás atyától hallott, minden imát, minden lelki gyakorlatot, minden ígéretet és fohászt, amit pedig nem tudott vagy elfelejtett, ahelyett a saját imáit mondta, szívtől szívig, és ez így ment, éjt nappallá téve imádkozott a kápolnában, az oltár előtt kinyúlva, hasrafeküdt a kövezetre és arcát a hideg kőhöz szorítva imádkozott Miklóska életéért, és hat nap elteltével Feri üzent Margaritának, hogy jöjjön haza, Miklóska már eszik és haza akar menni. Ekkor Margarita hazavitte Miklóskát, és soha többé egyikük sem ejtett egyetlen szót sem az esetről, s csak az az egy jel maradt vissza az egészből, mint egy beforrott, behegedt seben a kissé kidudorodó, vöröses bőr, hogy Margarita ragaszkodott ahhoz, hogy minden Karácsonykor elmenjen az éjféli misére, akármi volt, és Feri, szegény feje, akitől legalább annyira távol állt az ilyesmi, mint az apósától, s éppen ezért kiválóan meg is értették egymást, és a Mester annak idején igencsak örült, hogy egy ilyen értelmes, kedvére való pasas akadt az ő Margaritája horogjára, nem tehetett mást, minden alkalommal elkísérte Margaritát, végtére is nem érezte volna jól magát, ha hagyja, hogy egyedül menjen.

Kanyarodó sáv, Közraktár utca, szemközti sávból nagy, fekete autó, kipördül a jégen, nem tud fékezni, neki a Rovernek, Rover nem hagyja magát [gondolta Margarita], pördül egyet az is, jégbalett, szemből nekitámad a nagy fekete autónak, mintha vicsorogna is hozzá, nesze neked, nagy fekete autó, bumm, nem bántod a Rovert. Akkor végre csend lett, lekushadtak. Aztán, szerencse, gondolta [akkor] Margarita, hogy rajtam van már ez az új izé, a derékvédő, mert ami azt illeti, elég huzatos egy ilyen mentőautó. Aztán minden fekete volt, mint az a nagy autó [gondolta Margarita].

Aznap este nem voltak éppen jó hangulatban, valami lehetett a levegőben, valami láthatatlan mikroklimatikus vihar, Ferivel mindenen összevesztek, hogy hová rakják a fát és hogy miért kellett ekkorát venni, hogy melyik dobozba rakhatták a csúcsdíszt és hogy egyáltalán fel kell-e helyezni míg Miklóska meg nem érkezik, Feri erősködött, hogy eddig is mindig felrakta, minden évben, hát mért pont most ne rakná fel, hozza a létrát, felrakja és punktum, mit kell ezen ennyit nyervákolni, hát azért nem kell felrakni, mondta neki Margarita [emlékezett most Margarita], de már kiabálva, mert hetvennyolc éves vagy, te szerencsétlen, és mit keresnél a létra tetején, különben is körülbelül annyit látsz, mint egy vak egér, hogy a francba tudnád a helyére rakni azt a rohadt csúcsdíszt, majd a Miklóska felrakja, és már majdnem sírt, annyira dühös volt a Ferire, akibe aznap az ördög bújhatott, mert mindenben ellentmondott, talán a vesztét érezte, hogy már megint el kell menni abba a rohadt hideg templomba és ott végighallgatni azt a sevége-sehossza műsort, már előre utálta az egészet és előre leverte Margaritán a dolgot, nem tudatosan csinálta [gondolta most Margarita], csak éppen, ahogy az este közeledett, egyre ingerültebb lett, pedig még délben jókedvűen ment a piacra megvenni a halat, mindent végigszagolgatott, végigtapogatott, imádott piacra járni, válogatni az áruk között, a kofák már messziről köszöntek neki, mi van, Feri bácsi, hogyhogy ilyen későn, el tetszett aludni?, méghogy elaludni, mondta Feri bácsi és csillogott a szeme, volt egy kis dolgom az ágyban, érti-e kedveském, és kacsintott hozzá, na, ej de fickósnak tetszik lenni a Feri bácsinak, röhögtek a kofák, és nekiadták a legszebb árujukat, és még ebédnél is egészen jókedvében volt, már előre örült, hogy Margarita hogy meg lesz lepve, hogy megvette neki azt a polár derékmelegítőt, azt a gyönyörű lilát, amit a biciklisboltban nézett ki neki, de azért biciklizés nélkül is lehet viselni, igaz-e, kérdezte az árusító gyereket, az meg kedvesen heherészett, hogy naná, tessék csak bátran megvenni, Feri bácsi, Miklóska iskolatársa volt, rendes gyerek, ott lakott a környéken. Ebéd után még ledőlt egy kicsit, de attól fogva hogy felébredt már nem bírt magával, egyre idegesebb és feszültebb lett, és mire Miklóska megérkezett késő délután, hogy ajándékot cseréljenek és megvacsorázzanak, már állt a bál, Miklóska csodálozva állt egyik lábáról a másikra, hogy hát ezeket mi lelte, próbálta csitítani őket, helyére igazította a rossz helyre került és lefittyedő csúcsdíszt, behozta a csomagokat, szétosztották az ajándékokat, ez némileg lecsillapította a kedélyeket, csak Margarita kérdezte kissé indignáltan Feritől, hogy ez meg mi a franc, vesemelegítő?, de aztán örült, hogy ilyen puha, meg hogy szép lila, ami a kedvenc színe volt, és Feri is örült a kockás sildes sapkának, pipát biggyesztett hozzá a szája sarkába és azt mondta, én vagyok a Sörluk Holmes, énelőttem nincs titok! és a pipa szárával benyúlt Margarita csipkés dekoltázsába, kissé előrehúzta
az anyagot és bekukkantott a két, immár ráncos melle közé, mire kapott Margaritától egy taslit és nekiláttak a vacsorának. Később Miklóska elment a barátaihoz, ők meg leültek a tévé elé és megnéztek valami idióta amerikai karácsonyi filmet, legalábbis a Feri szerint idióta volt, de Margaritának nagyon is tetszett, hülye sznob, nem kell mindenkinek lila művészfilmet csinálni, dohogott Margarita, ezen még veszekedtek egy kicsit, aztán Margarita kiment a konyhába elmosogatni. [Gondolta Margarita.]

Hallasz, Apa? Lassan elfordította a fejét, hogy lássa a szomszédos ágyon fekvő férjét. Matricaria chamomilla, motyogta Feri, a karjába csöpögő infúzió ritmusát követve. Hozni kell Miklóskának egy kis matricaria chamomillát. Erre Margaritának az jutott eszébe, hogy ez tulajdonképpen csak annyit jelent hogy kamilla. És hogy a négyéves Miklóska ezen mennyire csodálkozott, amikor megtudta. Mert útálta a kamillát, mindig így, hosszú úval mondta, úútálom. Már hívnia kellett volna, gondolta Margarita. Mindjárt hajnalodik és még nem hívott.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.