Horváth Iván – Apafeldolgozás

 

„Az édesapa szerkezete a következő.”
(Kosztolányi)

Elég sokan voltunk, Hankiss Elemér és Margócsy István is ott volt, ez a végén vált egy kicsit kínossá. Margócsy fiatalabb nálam, de Hankiss jóval öregebb. Mindkettővel afféle távoli baráti viszonyban vagyok, mely részemről nagyrabecsülésen, részükről legalábbis jóakaraton alapul. Mindenesetre valahogy nem volt egészen kizárva, hogy a kiránduláson ők tulajdonképpen az apám iránti kíváncsiságból vesznek részt, nem csak az én kedvemért. Úgy elég sokan lekoptak a kirándulás vége felé, de ők velünk, családtagokkal maradtak, emiatt gondoltam ezt, még akkor is, amikor már sötétedett, és mi megérkeztünk a Gábor Áron u. 36. elé, ott volt a kirándulás vége, és ott volt találkozónk az apámmal, aki már jóval korábban, jóval mi előttünk meg kellett hogy érkezzék. Neki is afféle kirándulás volt ez, persze sokkal szerényebb, hiszen 1963-ban költöztünk el a Gábor Áronból, és hát a háziakkal, a most ott lakókkal való megbeszélés alapján ott várt minket.

Ehhez képest a kertkapu ugyan nyitva, de a ház sötét. A főbejáratnál se ég a lámpa. Egy kicsit kínos. A konyha felé kerülünk, azon a bejáraton fogunk bemenni; magyarázom, hogy a konyha felől szoktunk bemenni, ami, egyre kínosabb, csak énrám igaz, és én gimnazista gyerek voltam akkoriban. A házbeliek elég lassan fogják föl, hogy miről van szó, és nekem lassan derengeni kezd a szörnyű valóság, hogy az apám nemcsak hogy nem jött el, de meg se beszélte a házbeliekkel, legalább telefonon, hogy mi várhatók vagyunk, hogy megnézzük a régi házat és kertet, hogy mivé alakult az évtizedek alatt. Ezt a normál fiúi dühöt érzem, akit az apja cserbenhagyott, ráadásul a vendégei előtt, mert a családtagjaim nem olyan érdekesek, de végül is se Hankiss, se Margócsy nem a legszorosabb barátom, és egyre világosabb, hogy főleg az apám tagadhatatlanul érdekes figurája az, aki miatt, pedig már egészen besötétedett, még mindig velünk maradtak.

A házbeliek meglepően türelmesek. Angolos vendégszeretettel fogadnak minket. Felfogják, hogy félreértés történt, hogy mi ott laktunk valaha, és érdekel a ház, és megengedik, hogy bejárjuk a szobákat, miközben ők élik a családi életüket, vannak valami gyerekek is, az egyik szobában két férfi, egy fiatal és egy öreg, egy másikban egy nő olvas egy heverőn, és én ilyen idegenvezető módjára magyarázom, hogy ki hol lakott valaha, és közben esz a méreg az apám pontatlansága miatt.

Akkor már nyitva van a szemem, már nem alszom, de az álom mégis folytatódik, ilyen se esett meg még velem. Már nyitott szemmel még mindig mérgelődöm, és ébren történik meg velem, tehát hosszú másodpercekkel az ébredés után, hogy az apám azért nem jött el, mert 1987 nyarán meghalt, anyu halála előtt 4 nappal, és ennek már huszonhárom éve.

(2010. márc. 24.)

A váratlanul bekövetkező emlékezés – nos, ez már valami. Csak az a baj vele, hogy az emlékezésnek tényleg váratlanul kell bekövetkeznie. Akarattal nem megy. Trükkökkel azért elő lehet segíteni. Kaptam például egyszer egy Helikon kiadású, bőrkötésű Balzac-sorozatot, épp ugyanolyant, mint amilyen anyu könyvespolcán állt. Egy-két évig menetrendszerűen bekövetkezett a csoda: ráesett a pillantásom a saját Balzacomra, arról eszembe jutott anyué, és eszembe jutott ő maga – váratlanul. Aztán a dolog egyre várhatóbbá vált, és ma már nem működik. Hasonló Bojtár Bandi irodalomtörténész barátom hangja. Ez a hang a telefonban – sajnos csak ott – valamiért emlékeztet apám hangjára. Amikor fölhív, eszembe jut apám, de persze nem időzhetek el az emléknél, mert oda kell figyelnem a telefonbeszélgetésre. Bandi nem azért beszél a kagylóba, hogy én az apámról ábrándozzam, hanem mond valamit. Azt nemigen kérhetem tőle, hogy csak fecsegjen, mert hasonlít a hangja apáméra. Meg attól is joggal tartok, hogy nem volt apám nagy rajongója. Meg nem haragudna, ha tudná, de talán nem örülne a hasonlóságnak.

(Bárczi Ildikó-emlékbeszédemből,
2009. ápr. 10.)

Bojtár Bandi többször sajnálkozott, hogy „nem dolgoztam fel” az apámat (aki PB-tag volt a Rajk- per idején stb. [mekkora visszaélés a „stb.”-vel!], tehát lett volna mit feldolgozni rajta). Ezen persze mindig röhögtem, hogy tudniillik minek (vö. hentesáru) kellett volna feldolgoznom, de ez csak poénkodás, alapjában igaza van. Álmom is ezt bizonyítja, a gyászbeszéd-részlet is. Bandi születésnapján az ő kedvéért veszem elő a témát, bizonyítandó, hogy hozzáláttam, íme, a feldolgozó munkához.

(2010. márc. 29.)

Mások is vannak, akik nem tudják feldolgozni – nem a saját apjukat! dehogy! – az én apámat. Elismert tudósok közül többen felrótták már nekem, hogy olyan vagyok, mint ő volt. Az ilyen emberek irodalmunk talán legvonzóbb regényhősére, az Aranysárkány Novák Antaljára emlékeztetnek.

„Ebben a pillanatban Nováknak eszébe jutott valami. Az, hogy minden tanítványáról tudja, hogy mi az apja foglalkozása, még jelentéktelenekről is, kik nem érdekelték őt, csak Glück Laciról felejtett el kérdezősködni, kit legtöbbre becsült, s példaképül állította a többiek elé. És ebben a pillanatban más is eszébe jutott, az, ami nyolc évig nem jutott eszébe öntudatosan, hogy ez a fiú, ki itt ül előtte fekete dróthajával, szemében a szeretet megnyilatkozni nem merő vigaszával, zsidó. Maga is furcsállta késői érdeklődését. Glück Laciról tudta, hogy zsidó, s nyilván azt képzelte, hogy apja egy másik zsidó.”

(Kosztolányi)

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.