Tandori Dezső

Duchamp-utánp.

Valaha is e földteke
kérdései:
nem is tudom, hogy érdekelte-e.

Elveszett a központozás:
egyik nekifutás
olyan volt, mint bármelyik letudás.

S ha homokóra volt bármi idő:
pergés, sután
könnyen kőnek volt máris képzelhető.

Mit sírni a könnyek után.

Tenni: nem, hogy mit kéne,
de hogy mit kéne.

S ehhez nem kell hajnali háztető,
Ottlik-Halászpetár.
Külön személyt rá lefoglalni kár.

Tudni akárki tud akármit,
vagy ha nem is,
mert hát alig,
bármi semmivé változik.
Hát ha semmit teszel,
valamit ugyanis,
ami nem semmi.
S nem is hamis.

Hirtelen lényegtelenné válnak,
lénytelenné, a tárgyi árnyak,
személyi árnyak,
mert nincsenek így tárgyak és személyek,
nincs utólaghoz előleg,
és Apollinaire-nél megvolt a „végleg”.

A mit-tudom-mit képzeli ő (érzékeli stb.),
az egészet.
S mert holtaknak már úgy híve,
hogy nincs szüksége többé senkire.
Senki sincs híva.

Mit tudsz, kihagyni.
Az tud maradni.
Munkánál jobb a létezés.
Két elfeledhető alig-kevés.

Ó, de a palánkok közt!
A munka mégis szárnyal.
Vagy szárnyalt; madárlábbal
begörcs biceg.
Teljes szó nem kell senkinek.

Rövidítek. Duchamp után.
Utánp. – de nincs mit pótolni.
Nincs mit mire.
Mire amit.
A vízesés, a világítógázzal,
helyben szökik.

Fizikumaik, lelkeik
meglelik a téglabontott kaput.
Nem határzanak meg adut.
Avítt.

Csak emberre vonatkozik.
Madárra nem, angyalra nem.
„Akit-amit oly IGEN-NEM szerettem.
nem hagyom, hogy uralkodjék felettem.
S még én képzeljem
csodálatosnak!”

És mégis: ily falbontott távlatoknak
örök zuhatagain,
lángjain, áramlásain,
csendes eltároltságain
történik a mit-tudom-én-mi.

Abban a csendben kell kibírni,
mely majd magad leszel,
a göröngyök nagy kérdéseivel,
a földteke titkaival tekézve,
minek az eredménye:
alig kevés:
a Mirabeau-híd-gázlángok alatt
vízszintezve fut az örök esés.
Göröngy-ok.

Hirtelen,
vagy csendesen
fel-le épülve,
nem leépülve
nem tudom, miért is jöttem be,
mentem ki,
mert nem is kell ilyet megmondani.

A kérdés csak az, ha az,
mit nem akarok dönteni,
mi kérdésemben mi igaz,
mi nem igaz,
s ha ezt mind lényegtelennek értem,
ah, nem a földtekéről beszéltem.

Duchamp, Apollinaire
elvitte, ami így érdem
egyáltalán lehetett.
Reszeltsajtozom egyet, kedves felek,
édes szivecském,
mielőtt versem sajtpapírjait befejezném.

Döntenem,
magam emésztenem,
ha szikrányit, ha világnyit,
ha szikárul, ha túlsúlyulásnyit:
mit kéne.
Végre volt, ami volt, ezt mondjam?
Mi végre.
Nem tudok mit szólni, hogy tudnom kellene,
mi voltam,
láttam fényes síncsiszoló kerekeket,
még senki sem keveredhetett
ki alóluk, szerkocsijuk-toltan,
csak holtan.

Egy hatalmas űrnek asztalára,
panírozásra, feleim, filének
nem kerülök.
Nyiszáltak, mondom kis szobra tövén ülve
Kosztolánynak, így, e szobor örvén,
a kerekek, a kések
alá kerülni sosem törvény,
mit ézékelném, mik az ily törvények
s törvényszegések.

Költő még annyira
vagyok, hogy ne legyen elképzelhetetlen,
minek miért mi a sora,
de hogy ez legyen
érzületem:
az többé soha.
Mert sehova.

Mert a SEHOVA oly igen tevés,
hogy jelzőjéül a SEMMI IS KEVÉS,
mint Karinthy mondta, a sokból,
az, az, megannyi okból.

Én ezt átgyúrtam az Ûrben,
félnék mondani, az Úrban:
a sok oly nagy baj már, ahogy
síncsiszoló keréknek
érintőiként elérintenek a fények,
nincs már mit. A sokból a kevés úgy ásít,
mint ami unja. Melyik a másikát itt?
A sok – semmi helyett a csőd.
Mint azutánnak az azelőtt.
De ezek köz helyek.

„Elmondhatom mindenkinek,
úgyse hiszik el senkinek.”

Vagy épp csak elmondhattam.
Mindegy, mi,
és mi sebben-lobban:
nem vendég volt –
kilobban.

* * *
Ez, és nem,
volt az és Kosztolányi-évem.
Mások jegyében és ürügyében.

Közelegvén a hetvenötödik
halálnap, s mások sem feledtetik.

A többi annyi.
Mi se rebben:
de összetetten:
duchamp-i.

Ó, meglehetne kancsal ríme rég:
elíziumi mezőben
jönnek ott többen!
Duchamps-Elysées.