BB-t 1988 késő őszén ismertem meg egy Bajcsy- Zsilinszky úti, könyvekkel és hifiberendezésekkel zsúfolt lakásban. Egy folyóirat alapítása miatt gyűltünk össze. Csak róla nem tudtam, kicsoda. Felső kapcsolatom, a szegedi irodalmár-üzletember még hazafelé felvilágosított, szeretetteli gúnynyal. „A legnagyobb magyar balta.”

Már ezen az estén is ő vitte a prímet. Õ mondta ki, hogy ne legyen főszerkesztő. Egyszer később meg is határozta, hogy mi az, ami nincs a lapnál. „A főszerkesztő az, aki minden indoklás nélkül kivehet a lapból valamit, és minden indoklás nélkül betehet valamit.”

Nemsokára megindult a folyóirat (amit a Nyájas Olvasó a kezében tart, igen, éppen ez), és a szerkesztők között kialakult az a delejes áramkör, ami annyira élvezetessé tette az oda tartozást. Mintha az, amit egyikünk olvasott, látott, hallott, érzett, kigondolt átvándorolt volna a többiekbe is. Mindannyian szellemi Supermanok lettünk. A szerkesztőség érzelmi központja BB volt. Lelke mélyén talán szeretett volna hagyományos főszerkesztő lenni. Pedig a valóság sokkal jobban illett igazi valójához: a polgár és a bohém éjjel-nappal birkózott benne. Erről tanúskodott polgári öltözködése, egyetlenegy felesége és 1963-tól változatlan munkahelye, egyfelől, szívből jövő röhögése, a lóversenyhez és a futballhoz való mélységes vonzódása másfelől.

BB humora a magas és mély kultúra közti száguldozáson alapult. A magyar szellemi arisztokrácia valóságos titkos belső tanácsosa: egy pávatollakkal ékeskedő szürke eminenciás. Aki bűvkörébe került, azt haladéktalanul, kedvtelve hozta le a földre. Annak rövidesen megemlítette, hogy ő lényegében egy teherautó vezetőfülkéjében nőtt fel: innét hozta plebejus vonzódásait és az ehhez illő érdes nyelvezetet.

Nem volt nehéz felismerni, hogy szellemi ambícióinak két külön fókusza van. A balti térséggel kapcsolatos „eredeti tőkefelhalmozás” egyfelől, a seb-behegesztés, az idegpálya-rekonstrukció másfelől.

A felhalmozás mindenre kiterjed: eredeti művek fordítása és fordíttatása, történelmi tények felderítése és közkinccsé tétele, újraértelmezése a legújabb társadalomtudományi trendek felhasználásával. Erre a legjobb példa a közelmúltban e hasábokon megjelent írása: A litvákok. Meglepetés lenne, ha ezt a terminust, amely egy olyan fogalomra vonatkozik, amely valláson túl van, de népnéven innen, nem ő írta volna le először ilyen alapossággal és ilyen megrendítő együttérzéssel. A forrásokból kiindulva, a mindennapi életet így bemutatva, az általános tanulságokat sem szem elől tévesztve.

József Attila- és Széchenyi-díjas barátomban van valami tagadhatatlanul archaikus – úgy szaktudós, ahogyan az a 20. század első felében volt korszerű és általánosan elfogadott: hiszen voltaképpen általános bölcsész a foglalkozása: irodalomtörténész és jelző nélküli történész, filológus, politológus: ez együtt, szétválaszthatatlanul.

Pedig a bölcsészeten messze túlmutató gyakorlati képességei is vannak: kedvenc projektjeinek általában maga járta ki az anyagi hátteret, könyvsorozatoknak szerkesztőjeként komoly irodalomszervezői készségeket csillogtatott meg. Nagy intézmény vezetésére alighanem sose vágyott, de az nagy kár, hogy nem valósult meg a vilniusi követi poszt, amiről a ’90-es évek elején suttogtak. Illett volna hozzá a formális diplomataszerep – hiszen informálisan egész életében ezt művelte.

Ugyancsak kitüremkedik a hagyományos bölcsész szerepből a politika iránti igen élénk érdeklődése. Ide kapcsolódik a már emlegetett „seb- behegesztés” nosztalgikus vágya. Ezt a lehető legáltalánosabban értette 1988-as írásában: „újra bele kell helyezkedni a kultúra folyamatosságába. (…) A mi esetünkben ez azt jelenti, hogy vissza kell térnünk abba tér-időbe, amelynek középpontjában a személyiség áll, s amelyet »európai« névvel szokás illetni.”

Az elmúlt 22 év fejleményeivel aligha lehet elégedett. Nem ilyen babaruhát képzelt. Ma már inkább hírhozó szaktudósnak és nagyszerű szalon-debattőrnek tekinti a szellemi elit.

És végül, e kis laudáció végén már nem húzható tovább, hogy eláruljuk, ugyan mit takar a címben említett „nismann” kifejezés, ami nem található semmilyen idiómaszótárban, és a gugli sem ad értelmes találatot rá.

Nem véletlen – a niche angol szót erre az alkalomra pároztattuk az „ember” jelentésű jól ismert szóval (vö. „untermann”). A niche (kb. „piaci rés”) terminus a gazdaságban olyan termékre vagy szolgáltatásra használatos, amely egy szűk keresletet elégít ki nagyon magas minőségben (mondjuk a megkötendő csokornyakkendők vagy a csöves erősítők piaca.) A nismann jelentése tehát „a maga által kikanyarított tudományágat, művészeti irányt egyedül megteremtő és konzekvensen művelő személy”. Ritka, becses emberfajta.

Születésnapi ajándékul hadd nyújtsunk át neki három ajándékot, amely egyik emlékezetes mondásának („Nem csak az ördög, az angyal is a részletekben lakik”) szellemében azt példázza, hogy városunk bizonyos értelemben igenis visszatért az európai tér-időbe.

A Gerlóczy Kávéház délután három óra körül – mert ez nem egy élettelenül döglődő újjáélesztett kávéházkulissza, hanem a dolog maga.

A Corvinus Egyetem új campusa a IX. Közraktár utca 6. szám alatt – mert ennek érzéki és funkcionális belsőépítészete azt érezteti, hogy az állam is lehet jó megrendelő.

Az Első Pesti Rétesház nevű kávéház/étterem férfivécéjében lévő üveg mosdótál alatti kis kiállítás – mert ez azt a polgári férfivilágot idézi, amit hányatott gyerekkora elvett tőle.

Kívánjuk továbbá azt, hogy legyen sok olyan fiatal tanítványa, akik külön-külön mind tudnak ama nyelveken, amelyeken az ünnepelt mind egyedül tud. Hogy megszűnjön az az áldatlan helyzet, hogy a magyar szellemi élet csak Bécsen, Párizson, New Yorkon keresztül értesül a Közép-Kelet Európa friss szellemi fejleményeiről.

Éljen a közvetlen kapcsolat Mitteleuropa országai között!

Az Unió, a kis nyelvek Mekkája kellős közepén.