NAPFÉNY VÍZ ALATT

Izgató a mély, hűvös,
tisztán csillogó, a fűzfák
sóváran hajtják rá
felhevült ágaik.
Sárkányfiak: szitakötők
szárogatják gyenge
hártyaszárnyukat;
ha ugrom, felröppennek mind,
mozdulatlan követik
néma hulltomat.

Mint kő csapódom vízbe,
gyűrűkön molnárkák ringanak,
halak rebbennek szét,
szúnyogok, böglyök keresik
édes-sós nyomom.
A meder aljáig merülök,
a lassú víz alig sodorja testem,
gyöngybuborékok szállnak fölfelé.

Nézem a zöld-ezüst Napot,
a széttörő s omló fényben
gyönyörködöm, bokámra hűs
bilincs tekereg: örömmel
maradnék fogoly,
Békakirály szeme-fénye –
ám az utolsó pillanatban mindig,
mindig az utolsó pillanatban,
a medertől elrugaszkodom.

A pillanat végtelennek tűnik, míg
– miközben szemem előtt feketeség,
benne tűzkarikák gyúlnak s lobbannak el –
végül a felszínre érek.
A levegő a testembe robban,
s köszöntöm, még mindig vakon,
a meleg, éles, ragyogó Napot.

MIKOR UGRIK

Hómezőre tévedt tigris lábnyomában
apró jégladik lebeg. Felhők mögött
a hold tompán ragyog. Arcomra
páralomb tapad. Itt van a közelben,
érzem szembogarának fullánkját bőrömön.
Õ az utolsó, akitől féltem. Hátulról támad,
mindig csak hátulról. Nem tudhatja, már
nem a szememmel látok. Itt van a közelben.
Mikor ugrik, már halott.

RENDELT HELYÜNK

Fügefák levele a sárgán át
a barnába igyekszik,
szél tépkedi a szikkadt,
csavart végűek seregét,
bordó-rubin vadszőlő
koronázza a halmot.

Alig adtak idén a ligetek
gyümölcsöt, mindig rosszkor
esett, süllyedtek-dőltek
az épületek, mint Atlantisz
túlzöldült partjai.

Áradt minden, miképp
a völgyben, úgy a lelkekben is.
Vágyak, félelmek, titkok
sodródtak a habokban,
s rakódtak le csontba, bőrre,
szem bogarába.

Minden mozog, ütközik,
morajlik, s a gyenge
napfénytől alig száradtan,
vacogva, nehéz léptekkel
rendelt helyét keresi.

Kapaszkodom, a te helyed
mellettem; kapaszkodsz,
az én helyem melletted.

Foszló páralomb fölött
kinyílt a szivárvány.