Hóman Bálint és Szekfű Gyula kapcsolata, 1913–1946

I.

Hóman Bálint és Szekfű Gyula számos közös szellemi vállalkozás, mindenekelőtt a Magyar történet szerzőiként, a Pázmány Péter Tudományegyetem tanáraiként, a Magyar Tudományos Akadémia levelező, majd rendes tagjaiként, a Magyar Szemle Társaság igazgatósági tagjaiként, és (Ke­rényi Károllyal hármasban) az Egyetemes történetszerkesztőiként, kívülről és távolról nézve, a közvélemény számára egységet alkottak. Sokak szemében ők voltak történetírók. Így kerültek be a köztudatba, így tartották számon, így dicsérték és így támadták őket.

Ez az egység a szűkebb szakmai közvélemény előtt akkor tört meg, amikor 1943-ban a Magyar Tudományos Akadémia nagyjutalmával – a Domanovszky Sándor által vezetett szakbizottság előterjesztése ellenére – nem Hóman Bálintot tisztelte meg a testület a Magyar történet általa írt köteteiért, hanem Szekfű Gyulát. Ráadásul nem is tudományos munkáért, hanem publicisztikai gyűjteményért, az előző évben megjelent Állam és nemzet. Tanulmányok a nemzetiségi kérdésről című könyvéért. Az Akadémia testületi döntése nyilvánvalóan politikai jellegű volt: Hóman Bálint németbarátnak, míg Szekfű angol orientációjúnak számított.

1945 végén sokan újabb kontrasztra figyelhettek fel. Hóman Bálintot az amerikai hatóságok Ausztriából Magyarországra szállították, ahol háborús bűnösként letartóztatták, és bíróság elé állították. A bíróság 1946 márciusában első fokon, 1946 augusztusában pedig másodfokon életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélte. Szekfű Gyula, 1945 októberétől Magyarország moszkvai követe, 1946 márciusában az elsőfokú tárgyalásra nem ment el; maga helyett Hóman Bálint mellett tanúskodó levelet küldött.

Hóman Bálint 1951. június 2-án a váci fegyházban meghalt, jeltelen sírba temették, holttestét a család kérésére 2001-ben azonosították, exhumálták, majd Tasson újratemették. Szekfű Gyula 1955. június 29-én halt meg. Temetése a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa és a Magyar Tudományos Akadémia tagjának kijáró hivatalos ceremónia volt. Sírja a Farkasréti temető akadémikus parcellájában található, s azt Pátzay Pál – 1943-ban Szekfű hatvanadik születésnapjára készített – Mécsesőrző reliefje díszíti.1

Tanulmányomban arra vállalkozom, hogy feltárjam, nyomon kövessem és értelmezzem a két történetíró egymásról alkotott véleményét, kettőjük kapcsolatát, s e kapcsolat metamorfózisait. Mindezt a nyomtatott és a kéziratos forrásanyag és a kommentárirodalom alapján teszem. Igaz, Szekfű Gyula életét és életművét sokkal jobban ismerem, mint Hóman Bálintét, hiszen Szekfű életművének több kérdését is monografikusan feldolgoztam, Hóman Bálintét viszont csak mostanában ismertem meg. Ennek ellenére arra törekedtem, hogy éppúgy elkerüljem, hogy az általam jobban ismert Szekfűn mérjem Hómant, mint a megbélyegzést és az eszményítést.

II.

Hóman Bálint 1913-ban a Századokban ismertette Szekfű Gyula Serviensek és familiarisok. Vázlat a középkori magyar alkotmány- és közigazgatás­tör­té­net köréből című – az előző évben megjelent – monográfiáját. Úttörésként üdvözölte, sorra vette és mérlegelte egyes tételeit, egyesekkel kapcsolatban ellenvetéseket, másokkal kapcsolatban kiegészítéseket tett és bírálta a szerző túláltalánosító végkövetkeztetését.

A szerző a nyugati hűbériség egyik ismert jelenségének hazai vizsgálatára vállalkozott. Annak a megválaszolására, hogy vajon Magyarországon is kialakult-e, s ha igen, milyen súllyal a szabadok és a szolgák közötti, másoktól függő, mások szolgálatába lépő szabadok rétege. Azé a rétegé, amelynek tagjai jogaiknak és kiváltságaiknak már nem tudtak érvényt szerezni, mivel önállóan nem tudtak megélni, s ezért önként mások szolgálatába álltak. „A banderiális hadrendszer eredetét – Szekfű érvelése alapján – kétségtelenül a familiaritásban kell keresnünk.”2

Szekfű felismervén a familiaritás jelentőségét, némileg túlbecsülte azt. Habár elismeri, sőt több ízben hangsúlyozza, hogy a familiaritás nálunk korántsem ment a nyugati államokéhoz hasonló tökéletes fejlődésen keresztül, (…) mégis odairányul legfőbb törekvése, hogy egy egységes familiáris osztály, egy a nemesi és jobbágyi osztálytól közjogilag is különálló társadalmi osztály létezését bebizonyítsa.3

Hóman Bálint véleménye szerint „a nemes és nem nemes familiárisok társadalmilag sohasem olvadtak, de nem is olvadhattak össze.4

Nem tagadjuk, ámbár erre Szekfű adatot nem hoz fel, hogy a nagybirtokosok körében meg lehetett a törekvés a nemes familiárisaik felett való teljes joghatóság megszerzésére. (…) Viszont tény az, hogy sehol sem találunk oly törvényes intézkedést, amely a nemes familiárisokat a többi nemesektől különálló, más közjogi helyzetben élő társadalmi osztály tagjaiként tüntetné fel.5

Hóman Bálint cáfolta Szekfű végkövetkeztetését:

Szükségtelen volt (…) Verbőczinek a familiárisok „egy részét a nemesek közé emelni, másokat a jobbágyok közé leszorítani”, mert azok közjogilag különálló osztályt hazánkban sohasem alkottak s különleges törvényeik vagy szabályaik sohasem voltak, amiket Ver­bőczi elhallgatott volna. Érdemes lett volna Verbőczi működésének és Hármaskönyvének igazi jelentőségét a leszólt jogi írók segítségével figyelmesebben tanulmányozni, amely esetben az értékes dolgozat utolsó fejezete nyilván elmaradt volna.6

Véleményét így összegezte:

A szerényen vázlatnak nevezett értekezést előkelő hely illeti meg történetirodalmunk újabb termékei közt. Leszámítva – a munka tudományos értékét vajmi kevéssé kisebbítő – tévedését, világos és tiszta képet ad a familiaritásnak eddigelé alig ismert intézményéről. Szekfűtől, mint arra leghivatottabbtól, várjuk a magyar társadalom- és közigazgatástörténet több érdekes és homályos kérdésének tisztázását.7

Hóman értékelése egybevágott egykori – Szek­fűvel közös – tanára, Marczali Henrik Szekfű habilitálásra a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának benyújtott írásait elbíráló érdemleges jelentésének a Serviensek és familiárisokra vonatkozó részével: Szekfű „alkotmányunk és egész berendezkedésünk feudális elemeit igyekszik kimutatni a királyság eredetétől fogva a mohácsi vész koráig. Ki akarja mutatni, hogy egész osztályok állottak egyes világi és egyházi országnagyok és nagybirtokosok alatt, éltek »kenyerükön és portájukon« és függtek tőlük bíráskodás és közigazgatás tekintetében is.”8 Nagyrészt kiadatlan oklevelekkel támasztotta alá felfogását és rendszerbe foglalta azt. Azáltal viszont, hogy nem különítette el egymástól a királyi szolgákat és a tiszti és magánuralom alatt lévő familiárisokat, nem látta, hogy az előbbiből fejlődött ki a köznemesség. Holott nagy a különbség, hogy míg Lengyelországban az egész nemesség az urakat szolgálta, addig Magyarországon az urakkal szemben felépített megyék fedezékében biztosította saját magát és a királyi hatalmat.

E tévedésből folyik Verbőczi helytelen megítélése is. A Tripartitum alkotója kétségtelenül túlságba vitte a nemesi egyenlőséget, de mégsem vét annyira a történeti igazság ellen, mint az, ki a megyét mint az oligarcháktól független testületet úgy szólva észre sem veszi. Hiba az is, hogy a Tripartitumban főleg közjogot lát, holott az bevezetésétől eltekintve, főleg a nemesi magánjogot, főleg a birtokjogot tárgyalja.9

A habilitáció másik érdemleges bírálója, Angyal Dávid megértőbben és enyhébben fogalmazta meg alapjában hasonló véleményét:

Téved abban a gondolatban, hogy a nem nemes és nemes familiarisok egységes társadalmi osztályt alkottak. Verbőczit is élesebben bírálja, mint kellene. De úttörő munkában nehéz kikerülni a tévedéseket. A munkának nagy értékét abban találjuk, hogy kimutatja, mily nagy hatása volt a familiarisoknak a banderialis szerkezet alakítására és a középkori magyar közigazgatás szervezetére. A magyar „kis királyok” hatalmát és viszonyukat a királyi hatalomhoz csak akkor értjük meg igazán, ha a familiarisok hatáskörét nézzük Szekfű Gyula megvilágításában. Értekezésének jelentőségét eléggé jellemzi az a körülmény, hogy Erdélyi László és Tagányi Károly, akiknek ellentéte a középkori magyar társadalmi és alkotmánytörténet kérdéseiben eléggé ismeretes, Szekfű Gyula munkájának dicséretében megegyeznek. Erdélyi szerint Szekfű Gyula akadémiai értekezése „igazán nagybecsű és hatásában jelentős nyeresége irodalmunknak”. (Tört. Szemle 1913. 287. 1.) Tagányi Károly pedig „alapvető tanulmánynak” nevezi azt. (Uo. 252. 1.).10

Hóman Bálint a Magyar történet első kötetének bibliográfiájában visszatért a Serviensek és fami­liarisokra:

A „királyi serviensek” kérdésében Szekfűnek és Erdélyi Lászlónak a kérdés lényegére tapintó úttörő tanulmányai után Váczy Péter: A királyi serviensek és a magyar patrimoniális királyság, 1928. hozott újszerű adalékokat a teljes megoldáshoz.11

Szekfű viszont a Magyar történetben is fenntartotta, kifejtette és továbbépítette korábbi megítélését Werbőcziről.12

Hóman ismertetése tárgyszerű, távolságtartó, elismerő és bíráló írás volt. Olyan, amely autonóm tudósok között, igényes szakmai közegben magától értetődő.

III.

A száműzött Rákóczi, Szekfű Gyula 1913-ban írt és az Akadémia könyvkiadó vállalata által publikált műve egy kisebb-nagyobb megszakításokkal három esztendeig elhúzódó ideológiai és politikai küzdelem kirobbanására szolgáltatott alkalmat. Parlamenti interpellációk, meg-megújuló hecckampány a napisajtóban, újságnyilatkozatok és akadémiai felszólalások, tömeggyűlések és különböző szervezetek állásfoglalásai jelezték a világháborút közvetlenül megelőző időszak legnagyobb szellemi botrányát. A világháború figyelemelterelő hatása ellenére 1916-ban Szekfű Gyula venia legendijének hírére ismét fellángolt – ha kisebb mértékben is, mint korábban – a küzdelem és a sajtóvita mellett már viszonylag vaskos – egymással polemizáló – művek is születtek. Míg az első időszakban a tömeghangulat és a közvélemény túlnyomó többségének állásfoglalása a fiatal tudóssal szemben ellenséges vagy legalábbis tartózkodó volt, addig az újabb összecsapás a támadott mű szerzőjének fölényével zárult. Ám hogy nem teljesen zárult le, azt a húszas és harmincas évek jó néhány újságcikke, röpirata és becsületsértési pere mutatja.

Hogyan foglalt állást Hóman Bálint A száműzött Rákóczival és a körülötte kirobbant politikai botránnyal kapcsolatban? A száműzött Rákóczira és a botrányra vonatkozó újságközleményekben, cikkekben és röpiratokban nem találjuk Hóman Bálint nevét sem a támadók, sem a védők között. Ebből arra a következtetésre juthatunk, hogy Hóman nem ítélte el a művet, de a botránytól sem határolódott el. A levelezésanyag alapján azonban ennél árnyaltabb véleményt alkothatunk. Érzékelhetjük azt, hogy a művel kapcsolatban komoly tudományos és politikai fenntartásai voltak.

Angyal Dávid Szekfű Gyulához 1914. április 28-án írt levele szerint az Akadémia igazgató tanácsa előző nap úgy döntött, hogy nem akarja A száműzött Rákóczit második kiadásban megjelentetni. Ebből a levélből tudjuk meg, hogy a Szekfű melletti és a hecckampány elleni nyilatkozatot Hóman nem írta alá.

A tegnapi hecc óta lehet hogy Heinrich [Gusztáv, az Akadémia főtitkára] is megijedt; Berzeviczy [Albert, az Akadémia elnöke] mindig retirál és újabb áldozatokat dob a hullámokba, nem sokára én következem. (…) Ha ön akarja, kiadót kell keresnünk. Hiszen akad még jó nevű is. Csak a Nyugatra ne szoruljon, mert ez a könyv hírét ott tenné tönkre, hol nem akarnám, hogy tönkremenjen. Divéky [Adorján] már alá volt írva a Nyilatkozaton, de visszavonta. Hóman nem akarta aláírni. Marczali [Henrik] olyan sok teketóriát csinált, hogy lemondottunk aláírásáról. Csakhogy napilap nehezen fog vállalkozni a kiadásra. Az Esttől tartózkodnunk kell.13

Hóman Bálint okait, amelyek miatt nem írta alá a Szekfű melletti, 1914. áprilisi A művelt magyar olvasóközönséghez! című nyilatkozatot, Eckhardt Sándor Szekfű Gyulának 1915. március 5-én írt leveléből ismerhetjük meg:

Ma az Egyetemi Könyvtárban találkoztam Hóman Bálinttal, kinek öccse v. bátyja elesett Szerbiában. Mesélte, hogy Doktor Urat az a megtiszteltetés érte, hogy a Tört.[énelmi] Társulat újra foglalkozik a személyével. Még pedig egyesek demonstratíve ki akarják buktatni a választmányból. De, megjegyezte, ez bajosan fog az illetőknek sikerülni. Egyúttal Eckhart Ferencet szeretnék (de nem ugyanazok, akik Szekfűt ’kitaszítják kebelükből’) beválasztani. Doktor Urat ez bizonyára kevéssé érinti. Viharedzett természetén az ilyesmi lesiklik. (…) H[óman] egyszersmind elmagyarázta nekem, hogy ő miért nem írta alá Angyal védelmét. Õ u.i. azt az írást, ellenzéki érzületére hivatkozva, nem írhatta alá, amelyben a Sz.[ekfű]-ügy az ellenzék által indított politikai hajszának volt feltüntetve. Õ ilyen ’pamflet’, vagy ’röpirat’ helyett tárgyilagos kritikát szeretett volna. Avval a passzussal, hogy politikai hajszának minősítették, Angyalék a védelmet munkapárti színezetűvé tették… Egyébiránt ő is aljasságnak minősítette a Doktor Úr ellen indított hajszát stb. Eszem ágában sincs Hóman úr ellen írni, de ez is érdekes dokumentum az ügy történetéhez. Egyébként most Hóman úr fáradozik az intrikusok ellen. Ballagi [Aladár] úgy látszik egészen megkótyagosodott, mióta a fiát eltemette. Alig várja a felszabadító oroszokat, akiktől nemzeti önállóságunkat várhatjuk, stb. – Miskolczy [Gyula] még itt van, de már a napokban visszamegy a harctérre.14

Abból a néhány adatból, amely rendelkezésünkre áll, úgy látszik, hogy Hóman Bálint távolságtartóan viszonyult A száműzött Rákóczihoz és a körülötte kirobbant politikai botrányhoz. Függetlenségi politikai beállítottsága miatt mindenekelőtt Szekfűtől és védőitől tartott távolságot, majd egyre inkább a támadóktól is. A távolságtartást eleinte gyanakvás és ellenérzés, majd a Történelmi Társulat egyben tartásának szándéka motiválhatta. Nemcsak 1913-ban, hanem 1914- ben és 1915-ben sem volt azonos Hóman Bálint és Szekfű Gyula felfogása.

IV.

Az, ahogy Hóman Bálint és Szekfű Gyula (Hó­man Budapesten, Szekfű Bécsben) a történelmi Magyarország felbomlását és felosztását átélte, a forradalmak és az ellenforradalom alatti szerepvállalásaik egymással párhuzamba állítható metamorfózisaiban érzékelhető. A forradalmak, a történelmi Magyarország felbomlása és az önrendelkezési jogot korántsem következetesen alkalmazó felosztása egymásba csúsztak – mint oly sokak számára – a számukra is: az időbeli egymásutániságot oksági kapcsolatként élték meg – legalábbis utólag. Hóman Bálint szerepét csak nagy vonalakban tudtam rekonstruálni, míg Szekfű Gyuláét – A „realitás” illúziója. A his­torikus Szek­fű Gyula pályafordulójacímű, 1976- ban megjelent monografikus feldolgozásom alapján – jóval alaposabban. Mégis vállalom a párhuzam nyilvánvaló aránytalanságait. Abban a tudatban, hogy mások majd helyrebillentik az arányokat.

Hóman Bálint az októberi polgári demokratikus forradalomban szerepet vállalt, röpiratot írt a forradalom mellett, s az Egyetemi Könyvtár megbízottjává választották. A tanácsköztársaság idején egyetemi órát tartott és elfogadta a felkérést, hogy a középiskolások számára írandó egyetemes „történeti vezérkönyv” középkori részének Nagy Károlytól a XIII. századig bemutató fejezetét megírja. Az 1919. novemberi egyetemi igazolás során a röpiratról nem ejtett szót, a „vezérkönyv”-fejezettel kapcsolatban azt állította, hogy nem akarta megírni és ezért nem is írta meg, s az ellenforradalom elkötelezett híveként mutatta be magát. 1918–1919-es politikai szerepvállalásai és önmagáról 1919 novemberében kialakított képe részletes vizsgálatot és egybevetést igényel. Olyat, amely a jelenleg feltárt forrásanyagon túlmegy, és annál mélyebbre ás. A Hóman-hagyaték és a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 1919-es iratai alapján viszont úgy látom, hogy Hóman Bálint utólag más képet rajzolt önmagáról, mint ami a röpiratból és irataiból kirajzolódik.15

Ez számára nehezebb feladat lehetett, mint a hasonlóképpen eljáró Szekfű Gyulának, hiszen Hóman Budapesten, az események sodrában kellett, hogy újra és újra színt valljon, míg Szekfű Bécsben tartózkodott, csak néhányszor járt Budapesten és könnyen hivatkozhatott bécsi tartózkodásának okára, a levéltári iratok szétválasztásának feladatára.

Hóman Bálint 1918. novemberében úgy látta, hogy:

az októberi forradalom gyökerei visszanyúlnak Bosznia annexiójáig, sőt még a korábbi évekig, talán pontosan 1902-ig, amikor a magyar parlament ellenzéke először folytatott kíméletlen obstrukciót azok ellen a katonai javaslatok ellen, amelyekben vakmerően veti fel fejét a bécsi militarista és imperialista gondolat. Az élethalálharc ekkor kezdődött meg. A lehetetlen birtokpolitika, az elmaradt rendi közigazgatás, a fiatal, tehát annál mohóbb tőkegazdálkodás által elnyomott nép a maga népi és szociális keserűségével öntudatlanul is a közjogi harcokat fűtötte és mozgatta. Ez volt az egyik oldalon, a másikon pedig a veretlen, az agonizáló osztrák imperializmus, amely éppen hogy visszás létjogát bebizonyítsa, mind erőszakosabb és erőszakosabb eszközökhöz folyamodik, egyformán magyarokkal, horvátokkal, csehekkel, lengyelekkel, sőt osztrák-németekkel szemben, másrészt, hogy tarthassa magát, teljesen eladódik a berlini szövetségnek. A régi hármas szövetség, Andrássy és Bismarck paktumának ez is volt az igazi belső értelme: az osztrák igazgatás és korrupció katonai fedezete. A népek ellen kormányzott erőszakos és hibrid, természetellenes és közjogában valóban agygimnasztikán alapuló államiság merőben népellenes, dinasztikus és rendi, egy, az elmúlt történelemből vett jelszavak és rendszerek szerint dolgozik. (…) Amire képtelen volt agitáció és felvilágosítás, azt elvégezte a háború töméntelen szenvedése.16

Hóman Bálint az egyetemi igazoló bizottság kérdéseire 1919. november 22-én adott válaszaiban a röpiratban kifejtetteknek, s magának a röpiratnak nem találjuk semmi nyomát.17

Szekfű Gyula is másképp – és másoknak – írt 1918 novemberében, mint 1919. szeptemberében:

Nem tudom, mennyire készítették Önök a forradalmat, de innen kívülről határozottan úgy látszott, hogy ez megint csak a sovinizmusnak hatványozása lesz, egy újabb kiadása a 49-es forradalmi kormánynak, ismét kurucság stb. (…) Azt kezdettől fogva észrevettem, hogy a radikális-szociális elem a régi 48-as politika ezen minden poklokon keresztülment díszpéldányaival nemigen passzol össze. (…) Ön azt hiszi, hogy a további fejlődés a régi közjogi ellenzék kizárása felé tart; – én szeretném hinni, hogy igaza van; az általános európai fejlődés is ezt kívánná, de vajon nem lehetséges-e, hogy amint mi a régi művelt világban jó messze baktattunk a »művelt Nyugat« után, most is bármeny­nyire nekirugaszkodunk, a nyugati fejlődést mégsem érjük el, hanem öröklött viszonyaink ismét lehúznak oda, ahonnan talán nem is lehet erőnkből megszabadulni: a balkáni államok közé? Csak egy szóval: Német-, Francia-, Olaszországnak legalább 1/3-a, ha nem 1/2-e a lakosságnak szocialista (proletár),-nálunk, Cseh, Oláh, Szerbországokban, (…) elenyészően csekély. Hiszi Ön, hogy az a néhány polgári radikális és szocialista a sovinizmusról lemondva uralkodni és kormányozni képes leend? Pláne, ha már kiderült, hogy a területi integritást ők se tudják fenntartani; ha már nem leplezhető, hogy az antant nemcsak Tisza Istvánnak, de Károlyinak és Jászinak is ellensége, amennyire végtére is ezek is csak magyarok; ha mindez kiderül, a soviniszta elemek sietni fognak Önöket a süllyedő hajóból kivetni és jobbfelé koncentrálódni, amely esetben Önök ellen az antiszemita jelszót is fel fogják használni. (…) Azt kérdi, hogyan szeretnék hazakerülni? Úgy, hogy ne Bal­kánországba menjek, hanem Európába. Köztársaságba nagyon szívesen, de európai, akár szociális köztársaságba, csak nem balkáni türelmetlenséggel telítettbe, ahol a gondolatot vagy megfigyelés közlését egy császár helyett (kinek úgyis annyi egyéb dolga van) 50-60 „demokrata” cenzúrázná. Ön úgy véli, hogy az új Magyarország nem ilyen lesz. Kívánom, hogy igaza legyen. S ha igaza van, akkor szívesen megyek haza akármilyen állásba, csak valahogyan megéljek és folytathassam dolgaimat (…) mikor különösen nagy a bátorságom és önérzetem, olyan Schöpflin Aladár-féle „literärischer Beirat” állás merül fel előttem. (…) Ez a nép sem a nagy, sem a kicsiny dolgokban még mindig nem ébredt fel-még sok desillusiója lesz (…) Dick Manó biztatására, hogy írjak valamit, mozgásnak indult az eszem és tán lehetne egy füzetfélében megmagyarázni a magyaroknak, mi történt. Ilyenformán: „Emberek, mi történt?” A régi világ elmúlt, de az újat a réginek hagyatékától megterhelve kell megcsinálnunk. Mi ez a régi hagyaték, melytől nem fogunk szabadulhatni? Államnemzet – kultúrnemzet stb. (…) ilyen könyvvel megkönnyíthetném sok becsületes embernek az átmenetet, másrészt pedig a helyes, anti­sovinisztikus társadalmi belátást terjeszthetném. Máskor viszont: minek írni? a jövő nem a kis agrárnépek kezében van. (…) Önök úgy kezdték meg a forradalmat, mint a németség ellen irányuló akciót. És most 2 hét múlva: a német vezet a forradalomban is, mi pedig sántikálunk utána, mert most is csak ő az egészséges, erős férfi, mi pedig kis beteges gyermek. A francia forradalom óta a berlini szociális forradalom a világ leghatékonyabb eseménye.18

1919. szeptemberében viszont magyarázkodott:

Úgy hiszem, Fogarasiék azért neveztek ki, mert elfogadtam a tört[éneti] vezérkönyvük egy részének írását. Ezt mindjárt ápr.-ban fogadtam el azért, mert hivatalos felszólításukban közölték, hogy részt vesz benne Heinlein {István} és Hóman Bálint is. Így nem volt okom el nem fogadni annál kevésbé, mert tudtam, hogy tört[éneti] materializmust, amit kívántak, maguk sem ismerik (Rákóczimat úgy emlegették, mint tört. mat. művet!) s így írhatok, amit akarok. Pesten aztán megtudtam, hogy Hóman Bálint és Heinlein nem vesznek részt, olvastam a nyomtatva megjelent éretlenségeket, s természetesen ettől kezdve csak mondtam (és egy felszólításukra írtam), hogy csinálom, de valóban nem csináltam a munkát.19

Volt mit megmagyarázni. Személyével az októberi forradalom idején több újságcikk is foglalkozott, Földi Mihály és Hatvany Lajos 1918. novemberében egyetemi katedrára ajánlotta, a Tanácsköztársaság idején az oktatási népbiztos „egyetemi tanítóvá” nevezte ki és Szekfű vállalta, hogy ír a „történeti vezérkönyv”-be.20

A két magántanár, a budapesti könyvtáros és a bécsi levéltáros más-más helyzetben volt és állásfoglalásaikban is érzékelhetünk különbséget. Mindenekelőtt abban, hogy Hóman Bálint 1918. őszén függetlenségi kötődéssel foglalt állást a forradalom mellett.21 Szekfű Gyula viszont A száműzött Rákóczi-botrány élményét vetítette rá a Függetlenségi Pártra, s a radikálisok és a szocialisták iránti rokonszenvét fejezte ki Gábor Andornak és Hatvany Lajosnak írt leveleiben.22

Az viszont közös, hogy 1919. tavaszán felkérésre mindketten szerepet vállaltak a Tanácsköztársaság oktatáspolitikájában, amelyet – későbbi értelmezésük szerint – elszabotáltak, s amely miatt 1919. őszén az egyetemi igazoló-bizottság előtt mindkettőjüknek magyarázkodniuk kellett.23 Az egyetemi igazoló-bizottság 1919 novemberében –míg Marczali Henrik egyetemi tanárt szabadságolta, Babits Mihályt és Fülep Lajost pedig megfosztotta a venia legendi jogától – megerősítette Hóman Bálint és Szekfű Gyula korábbi egyetemi magántanári előadói jogát.24

Hóman Bálint és Szekfű Gyula 1918–19-es szerepvállalásai, metamorfózisai részletes, alapos és kontextusba ágyazott feltárást és magyarázatot igényelnek.

V.

Hóman Bálint és Szekfű Gyula a húszas években tanár-, majd szerzőtársak lettek. A történelem útja című historiográfiai esszéjében Hóman átvette a századvégre és a századelőre vonatkozóan Szekfű értelmezését, így – áttételesen – A száműzött Rákóczi-botrány magyarázatát is.25 Annak ellenére, hogy Rákóczi-képe a későbbiekben is Szekfűétől alapjában eltérő maradt.26

A majd másfél évtizedes együttműködés során csak két komolyabb konfliktust érzékelhetünk közöttük. Az egyik az Egyetemes történet második kötete kapcsán okozott feszültséget. Hóman Bálint szerkesztőként azt kívánta, hogy a középkori kötet szerzője, Váczy Péter térjen ki a magyar fejlődésnek az európai folyamatokban elfoglalt helyére, amit Váczy nem tett meg. Ezt Hóman szóvá tette szerkesztőtársának, Szekfű Gyulának.27 Ennek eredményeként Hajnal István, az Újkor szerzője Szekfű kérésének eleget téve megírta saját könyvének, az Egyetemes történet harmadik kötetének bevezetőjében a Váczy Péter Középkorából – joggal – hiányolt fejezetet.28

A másik konfliktus súlyosabbnak ígérkezett. A Hóman–Szekfű kötetei alapján a Magyar Tudományos Akadémia történész szakbizottsága az 1943. évi akadémiai nagyjutalomra Hóman Bálintot javasolta. Azért őt és azért egyedül, mert szerzőtársa már elnyerte a Berzeviczy Albert-arany­érmet saját Magyar történet-köteteiért, amely kizárta, hogy ugyanazért akadémiai nagyjutalmat is kapjon. Ám Moór Gyula jogász professzor, az MTA tagja a bizottság előterjesztésével szemben azt javasolta, hogy Szekfű Gyulát tüntessék ki az akadémiai nagyjutalommal Állam és nemzet. Tanulmányok a nemzetiségi kérdésről című könyvéért. Végül az ő álláspontja kapott többséget: Szekfű kötete nyerte el az Akadémia jutalmát. Annak ellenére, hogy Domanovszky Sándor, a szakbizottság elnöke hangsúlyozta: az nem tudományos, hanem publicisztikai kötet.29

Nyilvánvaló, hogy a tíz éve kultuszminiszter Hóman Bálint ellenében Szekfű Gyula elismerésének politikai üzenete volt: a „jobboldali világot jóhiszeműen és nagy szeretetreméltósággal képviselő” németbarát politikus helyett az – akkor már egy ideje – angol orientációjú történetíró lett a Magyar Tudományos Akadémia kitüntetettje.30

A levelezés tanúsága szerint Hóman Bálint méltósággal viselte a méltánytalanságot. Ám annak sincs nyoma, hogy Szekfűnek bármilyen kezdeményező szerepe lett volna abban, hogy őt díjazzák Hóman helyett.

Hóman Bálint és Szekfű Gyula levélváltása során az 1936-os konfliktushoz hasonlóan felvetődött az, hogy Hóman levéteti a nevét az Egyetemes történet (második kiadásának) szerkesztői közül, ám komoly formában közel voltak ahhoz is, hogy elkülönítik nevüket és köteteiket a Magyar történet újabb kiadásaiban. Ekkor, 1943. május 25–29-i levélváltásukban jutottak a legközelebb a szakításhoz.

Szekfű azzal vádolta Hómant, hogy összetöri barátságukat:

Most, mikor az Egyetemes Történetről le akarod venni a nevedet, én ez ellen természetesen nemcsak semmit sem szólhatok, hanem ragaszkodnom kell szándékod logikus keresztülviteléhez, mert természetesen lehetetlen az, hogy az Egyetemes Történet címlapján elválva, a Magyar Történet címlapján továbbra is együtt legyen nevünk. Ennélfogva ezennel bejelentem neked, hogy az Egyetemi Nyomdánál lépéseket fogok tenni a munkának két társszerző közti megosztása, illetőleg két külön munkára osztása érdekében. Miután elhatározásodat egyenesen a Magyar Szemle Társasággal közölted és engem elkerültél, ennélfogva további expek­torációra részemről semmi ok nincsen. Csak egyet említek még meg. Amikor az akadémiai nagyjutalmat tárgyalták az osztályban, mi ketten két óráig baráti közelségben együtt voltunk mintaképe gyanánt szinte annak, hogy a régi kölcsönös baráti bizalom miként tudja megakadályozni a természetes érdekek túlságos érvényesülését. Azóta körülbelül két hét telt el és ezen idő alatt Nálad sok mindennek meg kellett változnia, hogy ezt a fent említett telefonértesítést megadd. Nagyon valószínűnek tartom, hogy közben olyan hamis híreket kaphattál akadémiai szerepemről, amelyek e változást okozhatták benned. Azt hiszem, belátod, hogy egyrészt magamnak, másrészt régi barátságunknak, melyet ilykép most összetörsz, tartozom annyival, hogy ebben az ügyben többet nem mondok.31

Hóman így replikázott:

„Összetört barátságunkról” írsz. Én azt hiszem, „barátságot” nem lehet összetörni, csak látszatokat. Elhatározásodat, hogy a Magyar Történet cimlapján és bekötési tábláján nevünk, a második kötetben munkánk szétválasztassék, magam is helyeslem; hasonló kívánsággal fogok az Egyetemi Nyomda igazgatóságához fordulni. Élj boldogúl!32

A szakítás mégsem következett be. Szekfű Gyula Hóman Bálint levelére ugyanis utólag a következőket jegyezte fel:

Választ nem adtam rá, Pasteinernél [Iván] találkoztunk és többet erről a témáról nem beszéltünk. Egy[etemes] Tört[énet]-en megmarad H[óman] neve.33

A két történetíró formálisan tehát nem szakított egymással. Annak ellenére sem, hogy Hóman Bálint és Szekfű Gyula 1942-ben megjelent két publicisztikai kötete, a Magyar sors – magyar hivatás és az Állam és nemzet – a soknemzetiségű történelmi Magyarország szentistváni történeti ideáljának közös vonásai ellenére – szemléleti különbségeket mutat. Olyanokat, amelyek mindenekelőtt kettőjük akkori szerepével és műfajával függtek össze.34

VI.

Kapcsolatuk epilógusa drámai volt. Helyszíne a Budapesti Népbíróság, időpontja a tárgyalás negyedik napja, 1946. március 21. Műfaja a személyes tanúskodás helyett Szekfű Gyula egyetemi tanár, moszkvai magyar követ írásos tanúvallomása. Minthogy Szekfű Gyula személyesen nem tudott megjelenni Hóman Bálint tárgyalásán, ezért maga helyett levélben küldte el az alábbi nyilatkozatot:

Tisztelettel alulírott, több mint 1 1/2; hónapja ágyban fekvő beteg vagyok és a jövő héten, amint helyreállok, el fogok utazni moszkvai állomáshelyemre. Így csak írásban közlöm a Népbírósággal mindazt, amit a háborús bűnösséggel vádolt Hóman Bálint dolgában lelkiismereti kötelességemnek tartok elmondani. Hóman Bálint nekem egyetemi iskolatársam volt és így 40 év óta jó ismerősöm és barátom. Ezelőtt 20 évvel én szólítottam fel őt, hogy velem együtt írja meg a M. T. [Magyar Történet] középkori köteteit (az újkoriakat én írtam meg), mint munkatársa tanúskodhatom tehát, hogy ő ezen és egyéb tudományos munkásságában semminemű tudományellenes szempontokat nem alkalmazott: sem németbarát, sem hitlerista, sem antiszociális, sem antiszemita szempontokat. Hóman Bálint irodalmi munkássága tudományos szempontból a magyar szellemi élet nagy nyeresége volt. Nem számítom irodalmi munkásságának természetesen a minisztersége alatt tartott különböző beszédeit és értekezéseit, melyekben már gyakorta a politika érvényesült. De még ebben az időben is politikáról sugalmazott történeti áttekintéseiben nem német szellem érvényesült, hanem egyre az olasz és a lengyel szellemiséggel való kapcsolatainkat rajzolta és próbálta a jelenre alkalmazni. Énvelem minisztersége alatt igen keveset érintkezett, bizonyára azért, mert tudatában volt politikai nézeteink eltérésének és a vitát kerülni akarta. Voltak évek minisztersége alatt, mikor egyszer sem beszéltem vele. De 1944. március 19-e után találkoztam vele, s akkor ő előadta nekem, hogy Veesenmayer felszólításának, hogy miniszterséget vállaljon, nem tett eleget, mert nem helyesli Magyarország német megszállását, és ezt katasztrofálisnak mondotta. Ugyanakkor a zsidóság sorsáról is részvéttel beszélt és közölte velem, hogy lépéseket próbál meg annak érvényesítésére. Azóta többet nem is láttam. Ezeket szükség esetén eskü alatt is vallhatom a Népbíróság esetleges kívánságára.35

VII.

Az 1943-as konfliktus és az 1945/46-os kontraszt a két történetírónak nem egymáshoz való viszonyát befolyásolta, hanem életlehetőségeit. Az 1943-as méltánytalanság felett Hóman nagyvonalúan napirendre tért. Az azonban nyilvánvaló, hogy helyzetük és megítélésük 1945 utáni különbsége életművük megközelítését és értékelését meghatározta, és máig befolyásolja.36

Szekfű életművét az intézményesített tudomány képviselői a Molnár Erik-vita idején közvetve és részlegesen, 1983-ban közvetlenül és egészében rehabilitálták. A nyolcvanas évektől szinte minden műve újból megjelent a Bethlen Gábortól a Forradalom utánig, A száműzött Rákóczitól A magyar bortermelő lelki alkatáig és a Három nemzedék és ami utána következikig. Igaz, az 1950–60-as évekbeli megbélyegzést az 1980-as években és attól kezdve az eszményítés – Szekfű önmagáról alkotott képén alapuló – divatja váltotta fel. Bár máig nem született az életműről és az életpályáról annak egészét feldolgozó tárgyilagos nagymonográfia, annak feltételei láthatóan érlelődnek. Számos könyv és tanulmány foglalkozott a szekfűi oeuvre-rel és kontextusával. A megbélyegzés és az eszményítés váltógazdaságától független diskurzus jelei már egy ideje – újból és újból – érzékelhetőek. Úgy, ahogy az szokásos: kivételképpen, s a divatáramlatok és a monopolhelyzetek ellenében.

Ugyanez Hóman Bálint életművéről korántsem mondható el. 1990-ban a Magyar történet köteteit újranyomták, 2001-ben (az 1985-ös clevelandi kiadás után) napvilágot látott utolsó könyve, az Ősemberek – ősmagyarok, 2003-ban ismét kiadták a Magyar középkort és a Történetírás és forráskritikát, 2002-ben pedig megjelent egy válogatás. Ám az oeuvre tárgyilagos megítélése, kontextusának feltárása, tárgyszerű értelmezési keret kialakítása részletekben és egészében várat magára.

A tanulmány a Székesfehérváron, a Kodolányi János Főiskolán 2010. november 26-án “Történelmi átértékelés. Hóman Bálint és nemzedéke szerepe a magyar kulturális és tudománypolitika történetében” címmel rendezett tudományos konferenciára és az azt később közreadó kötetbe készült.

Jelzetek, rövidítések, irodalom

Angyal Dávid, 1915: Érdemleges jelentés. Budapest, május 11. EL BK 1774/1913–1914.

Babits Mihály, 1919: Magyar költő kilencszáztizenkilencben. In: Babits Mihály: Esszék, tanulmányok. Összegyűjt, gondozta, utószó, jegyzetek: Belia György. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1978. I–II. I. 646–667.

Babits Mihály, 1931: Szellemtörténet. Nyugat, október 1. 321–336.

Bibó István, 1986–1990: Válogatott tanulmányok. Vál. Huszár Tibor, ifj. Bibó István. Magvető Könyvkiadó, Budapest. I–IV.

Bibó István, 1995: Bibó István (1911–1979). Életút dokumentumokban. Vál. Huszár Tibor. 1956-os Intézet, Osiris, Századvég, Budapest.

Császtvay Tünde, Halász Ferenc, Ujváry Gábor (szerk.) 2009: A konzervatív kortárs. Tanulmányok Angyal Dávidról. Argumentum Kiadó, Budapest.

Dénes Iván Zoltán, 1976a: A „realitás” illúziója. A historikus Szekfű Gyula pályafordulója. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Dénes Iván Zoltán, 1976b: Szekfű Gyula magántanári képesítésének ügye, 1914–1916. ELTE, Budapest. (Fejezetek az Eötvös Loránd Tudományegyetem történetéből 2. Szerk. Sinkovics István).

Dénes Iván Zoltán, 1999: Eltorzult magyar alkat. Bibó István vitája Németh Lászlóval és Szekfű Gyulával. Osiris, Budapest.

Dénes Iván Zoltán, 2008: Szabadság-közösség. Programok és értelmezések. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest. (Eszmetörténeti Könyvtár 9.).

EKK – Eötvös Loránd Tudományegyetem, Egyetemi Könyvtár, Kézirattár.

EL – Eötvös Loránd Tudományegyetem, Egyetemi Könyvtár, Egyetemi Levéltár

Erdélyi László, 1913: Serviensek és familiarisok. Történeti Szemle, 287.

Erős Vilmos, 2000a: A Szekfű-Mályusz vita. Csokonai Kiadó, Debrecen. /Csokonai Új História Könyvek./.

Erős Vilmos, 2000b: A hatalom humanizálása avagy Szekfű démonizálása. Megjegyzések Dénes Iván Zoltán Eltorzult magyar alkat. Bibó István vitája Németh Lászlóval és Szekfű Gyulával című könyvéhez. Századvég, 4, 135–144.

Erős Vilmos, 2004: Látomás és indulat a szekfülógiában. (Válasz Miskolczy Ambrusnak). Aetas, 3-4. 312–321.

Földi Mihály, 1918: Tudomány és tudományegyetem. Pesti Napló, november 17.

Fülep Lajos, 1931: Szellemtörténet. Nyugat, december 16. 657–661.

Glatz Ferenc, 1980: Történetíró és politika. Szekfű, Steier, Thim és Miskolczy nemzetről és államról. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Glatz Ferenc, 1988: Nemzeti kultúra – kulturált nemzet, 1867–1987. Kossuth Könyvkiadó, Budapest.

Gyurgyák János, 2007: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Osiris, Budapest.

Hajnal István, 1936. Az újkor története. Magyar Szemle Társaság, Budapest. Hóman Bálint, Szekfű Gyula, Kerényi Károly, szerk, 1936–1937. III.

Hatos Pál, 2008: Vallás, szkepticizmus és esztétikum metszéspontján. A fiatal Szekfű Gyula esszéje Anatole France-ról. Kommentár 3. 70–78. www.kommentar. info.hu/hatos

Hatvany Lajos, 1918: Bajok és gondok. Pesti Napló, november 26.

Horváth László Béla, 1993: Hóman Bálint utolsó évei (1945–1951). Sic itur ad astra. 2-4. 120–229.

Hóman Bálint, 1908: A magyar városok az Árpádok korában. Franklin, Budapest.

[Hóman Bálint] 1918: Néhány nap a magyar történelemből. Athenaeum, Budapest.

Hóman Bálint, 1919: Felelet az igazoló bizottság általános kérdéseire. Budapest, november 22. OSZKK Fond 15/23.

Hóman Bálint, 1928–1934: Magyar történet. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest. I–III.

Hóman Bálint és Szekfű Gyula, 1928–1934: Magyar történet. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest. I–VII.

Hóman Bálint, 1929: Hazai történetírásunk csődje. Magyar Szemle, 131–134. Hóman Bálint, 2003b. II. 108–112.

Hóman Bálint, 1931: Külpolitikai irányok a magyar történetben. Franklin, Budapest.

Hóman Bálint (szerk.) 1931: A magyar történetírás új útjai. Magyar Szemle Társaság, Budapest.

Hóman Bálint nyilatkozata. Hóman Bálint nyilatkozata a szellemtörténeti irányt illető kérdésekben (1931 után). OSZKK Fond 15/5.

Hóman Bálint – Szekfű Gyula – Kerényi Károly (szerk.) 1936–1937: Egyetemes történet négy kötetben. Magyar Szemle Társaság, Budapest.

Hóman Bálint, 1938a (2003a): Magyar középkor. Magyar Történelmi Társulat, Budapest. (Attractor, Mária­besnyő – Gödöllő, 2003. I–II. )

Hóman Bálint, 1938b.(2003b): Történetírás és forráskritika. Magyar Történelmi Társulat, Budapest. (Attrac­tor, Máriabesnyő – Gödöllő, 2003. I–II.)

Hóman Bálint, 1938c: Művelődéspolitika. Magyar Történelmi Társulat, Budapest.

Hóman Bálint, 1942: Magyar sors – magyar hivatás. Múlt és jövő. Athenaeum, Budapest.

Hóman Bálint, 2001: Õsemberek – ősmagyarok. Kairosz, Budapest.

Hóman Bálint, 2002: A történelem útja. Válogatott tanulmányok. Vál., szerk. és utószó: Búza János. Osiris, Budapest. (Milleniumi magyar történelem. Historikusok.).

Ifj. Hóman Bálint, 1993: Emlékeim apám utolsó éveiről. Sic itur ad astra. 2-4. 230–234.

Joó Tibor, 1932: Szellemtörténet. Nyugat, január 16. 110–113.

Kardos László, 1931: Szellemtörténet. Nyugat, decem­ber 16. 661–664.

Lackó Miklós, 1988: Korszellem és tudomány, 1910–1945. Gondolat, Budapest.

Lackó Miklós, 1996: Sziget és külvilág. Válogatott tanulmányok. MTA Történettudományi Intézete, Budapest. /Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 18./.

Lackó Miklós, 2007: Válságkorszak – válságértelmezések. Három alapmű az 1920-as évek magyar szellemi életéből. Múltunk, 3. 4–39.

Lázár György, 1998: Szekfű Gyula követ és a moszkvai magyar követség jelentései (1946–1948). Magyar Országos Levéltár, Budapest.

Marczali Henrik, 1915: Érdemleges jelentés. Budapest, április 14. EL BK 1774/1913–14.

Marczali Henrik, 1927: Histoire et historiens depuis cin­quante ans. Mèthodes, organisations et rèsultats du travail historique de 1876 à 1926. Felix Alcan, Paris. /Bib­liothèque de la Revue Historique./ I. 209–218.

Mályusz Elemér, 1942: A magyar történettudomány. Bolyai Akadémia. h.é.n. [1942] Újabban: Attraktor, Mária­besnyő – Gödöllő, 2008.

Mészáros István, 2003: Egy haladó katolikus: Szekfű Gyula (1945, 1948). Magyar egyháztörténeti vázlatok. Re­gnum. 3-4. 97–118.

Miskolczy Ambrus, 2001: Szellem és nemzet. Babits Mihály, Eckhardt Sándor, Szekfű Gyula és Zolnai Béla világáról. Napvilág, Budapest.

Miskolczy Ambrus, 2004: Csoportkép történészekkel. (Az antiszemitizmus ürügyén). Aetas, 3–4. 285–311.

MOL – Magyar Országos Levéltár.

MTAKK – Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, Kézirattár.

OSZKK – Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár.

Paksa Rudolf (szerk.) 2007: Szekfű Gyula és nemzedéke a magyar történetírásban. Argumentum Kiadó – Eötvös József Collegium, Budapest. /Eötvös Műhely./

Prohászka László, 1996: Pátzay és Klebelsberg, avagy egy emlékműterv utóélete. Új Művészet, 10, 64–67.

R. Várkonyi Ágnes, 1961: Thaly Kálmán és történetírása. Akadémiai, Budapest. /Tudománytörténeti tanulmányok 1./.

R. Várkonyi Ágnes, 1973: A pozitivista történetszemlélet a magyar történetírásban. I. A pozitivista történetszemlélet Európában és hazai értékelése 1830–1945. II. A pozitivizmus gyökerei és kibontakozása Magyarországon 1830– 1860. Akadémiai Kiadó, Budapest. /Tudománytörténeti tanulmányok 6/.

R. Várkonyi Ágnes, 2009: Angyal Dávid, a történetíró. Tudománytörténeti vázlat. In: Császtvai Tünde – Halász Ferenc – Ujváry Gábor (szerk.) 2009. 69–95.

R. Várkonyi Ágnes, 2010: Köpeczi Béla (1921–2010). Századok, 1279–1289.

Raab-Epstein, Irene, 1987 (1974): Gyula Szekfű: A Study in the Political Basis of Hungarian Historiography. Gar­land Publishing, New York.

Ress Imre, 2007: Szekfű Gyula, Ernst Molden és az Eötvös Collegium. In: Paksa Rudolf (szerk.) 2007. 17–42.

Romsics Gergely, 2010: Nép, nemzet, birodalom. A Habsburg Birodalom emlékezete a német, osztrák és magyar történetpolitikai gondolkodásban, 1918–1941. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest.

Romsics Ignác (szerk.) 2009: A magyar jobboldali hagyomány, 1900–1948. Osiris, Budapest.

Romsics Ignác, 2010: Hóman Bálint (1885–1951). Népszabadság, december 29. 6.

Schweitzer Gábor, 2009: A „zsidókérdés” csapdájában. Két magyar történész, Angyal Dávid és Marczali Henrik visszaemlékezései. In: Császtvai Tünde – Halász Ferenc – Ujvári Gábor (szerk.) 2009. 192–204.

Standeisky Éva, 2005: Csábtánc és kiszorítósdi. Az 1945-ös Új Szellemi Front. Múltunk, 4. 4–41.

Standeisky Éva, 2008: „Morális nyugtalanság és féltő gond.” A demokrata Szekfű Gyula. Múltunk, 4. 73–109.

Szabó Miklós, 2003: Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története (1867–1918). Új Mandátum, Budapest.

Szabó Zoltán, 1956: Naplójegyzetek. (A historikus halálhírére emlékek elevenednek). Látóhatár, január–február. 15–20.

Szakolczai György, 2008: Szekfű Gyula és Jánosi József 1945. áprilisi levelei a Magyar Katolikus Püspöki Karnak. Múltunk, 4. 110–133.

Szegedy-Maszák Aladár, 1996: Az ember ősszel visszanéz… Egy volt magyar diplomata emlékirataiból. I–II. Vál, s.a.r, jegyz.: Csorba László, utószó: Szegedy-Ma­szák Mihály. Európa Könyvkiadó-História, Budapest.

Szekfű és az Akadémia. Az Est, 1914. április 1. EKK G 511. 26.

Szekfű Gyula, 1942: Állam és nemzet. Tanulmányok a nemzetiségi kérdésről. Magyar Szemle Társaság, Budapest.

Szekfű Gyula, 2001: Vál, s. a. r, bevezetés: Dénes Iván Zoltán. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest. (Magyar Panteon 10.).

Szekfű Gyula, 2002: Nép, nemzet, állam. Válogatott tanulmányok. Vál., szerk., jegyz.: Erős Vilmos. Osiris, Budapest. (Milleniumi magyar történelem. Historikusok.).

Tagányi Károly, 1913: Serviensek és familiarisok. Történeti Szemle, 525.

Takáts József, 2007: Modern magyar politikai eszmetörténet. Osiris, Budapest. (Osiris tankönyvek).

Tóth Zoltán, 1939: Kérvény Hóman Bálinthoz Marczali Henrik ügyében MTAKK Ms 5032/80.

Trencsényi Balázs, 2007: A politika nyelvei. Eszmetörténeti tanulmányok. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest. (Eszmetörténeti Könyvtár 7.).

Trencsényi Balázs, 2008: Vesztes csapaton ne változtass! Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. 2000. 4. 3–12.

Trencsényi Balázs, 2011: A nép lelke. Nemzetkarak­tero­ló­giai viták Kelet-Európában. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest. (Eszmetörténeti Könyvtár 14.).

Ujváry Gábor, 2010: A harmincharmadik nemzedék. Politika, kultúra és történettudomány a „neobarokk társadalomban”. Ráció Kiadó, Budapest.

Új szellemi front. 1945: Kállai Gyula, Révai József, Darvas József, Zilahy Lajos, Gábor Andor, Illyés Gyula, Erdei Ferenc, Szekfű Gyula, Horváth Márton cikkei.Szikra, Budapest.

Váczy Péter, 1932: Szellemtörténet. Nyugat, január 16. 106–109.

Vardy, Steven Bela, 1976: Modern Hungarian Historio­graphy. East European Monographs, No. XVII. Boul­der, CO.

Vértesy Miklós, 1972: Hóman Bálint és Szekfű Gyula 1918-ban. Valóság, 7. 56–59.

  1. Szekfű Gyula temetése. Szabad Nép, 1955. július 5, Magyar Nemzet, 1955. július 5. Vö. Prohászka László, 1996.
  2. Hóman Bálint, 1938a. Idézet: 2003a. II. 113.
  3. Hóman Bálint, 1938a. Idézet: 2003a. II. 113–114.
  4. Hóman Bálint, 1938a. Idézet: 2003a. II. 114.
  5. Hóman Bálint, 1938a. Idézet: 2003a. II. 115.
  6. Hóman Bálint, 1938a. Idézet: 2003a. II. 115–116.
  7. Hóman Bálint, 1938a. Idézet: 2003a. II. 116.
  8. Marczali Henrik, 1915. Nyomtatásban: Dénes Iván Zoltán, 1976b. 41.
  9. Marczali Henrik, 1915. Nyomtatásban: Dénes Iván Zoltán, 1976a. 21.
  10. Angyal Dávid, 1915. Nyomtatásban: Dénes Iván Zoltán, 1976a. 21. Vö. Tagányi Károly, 1913, Erdélyi László, 1913.
  11. Hóman Bálint és Szekfú Gyula, 1990. I. 649.
  12. Hóman Bálint és Szekfű Gyula, 1990. II. 647–648.
  13. Angyal Dávid levele Szekfű Gyulának, Budapest, 1914. április 28. ELTE EKK G 628.
  14. Eckhardt Sándor levele Szekfű Gyulának, H.n. 1915. március. 5. ELTE EKK G 628. Hóman Bálint bátyja holttestének exhumálása iránti kérelméről Thallóczy Lajos Hóman Bálintnak 1916. február 29-én Budapestről írt levelezőlapja alapján következtethetünk: OSZKK Fond 15/1553. Angyal Dávid 1914. április 28-i és Eckhardt Sándor 1915. március 5-i levelének szövegét Ujváry Gábor bocsátotta a rendelkezésemre, ahogy Horváth László Béla és ifjabb Hóman Bálint írásának másolatát is. Õ hívta fel a figyelmemet az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában lévő Hó­man-hagyatékra. Segítségét nagyon köszönöm.
  15. (Hóman Bálint,) 1918, idézte: Vértesy Miklós, 1972. 57, Magyarországi Közalkalmazottak Szövetsége, 84. számú tagsági igazolvány, 1919. március 26. (Hóman kézírásával ráírva: Kiléptem 1919. augusztus 4.), a Magyar Tanácsköztársaság Központi Lakásbiztossága, 6. számú lakásigazolvány, Budapest, 1919. április 4, Központi Lakástanács, 337. számú, 1919. IV. 12-re szóló idézés, Mentesítési igazolás, Budapest, 1919. május 21, Magyar Tanácsköztársaság Hadügyi Népbiztosság, 73. számú sorozóbizottság, Sorozó igazolvány, Budapest, 1919. június 20, Bilet de Legitimaþei, Budapest, 1919. augusztus 22, Tass község elöljárósága, Utazási engedély, 1919. IX. 16, IV. ker. karhatalmi parancsnokság, Igazolvány, Budapest, 1919. november, Karhatalmi igazolvány, Budapest, 1919. november 13, IV. ker. karhatalmi parancsnokság, Budapest, 1919. november 19, Budapesti Államrendőrség főkapitánysága, 1013. számú igazolvány, Budapest, 1919. november 20, Általános kérdések a budapesti m. tudományegyetemi rektori, quaesturai, könyvtári, dékáni hivatali tisztviselőkhöz és díjnokokhoz az Egyetemi tanács által 591/1919–1920. sz. alatt elrendelt igazolási vizsgálat céljára, Hóman Bálint, 1919. OSZKK Fond 15/ 23; „Két kötetes kézikönyv köteteinket 20-25 ív terjedelemben tanerők számára, – egy kisebb terjedelmű tankönyv a tanuló ifjúság számára. Praehistoria 2 ív – Varjasné, Ókor. Keleti népek, 2 ív – Pitkó, esetleg Máhler, Görögország, 3 ív, Szigeti József-Czebe, Bizanc, Hellenismus, 1 1/2 ív, – Schwartz, Róma, 4 ív, Révai, Diocletian, Byzanc, 1 ív, Schwartz, Középkor (népvándorlás Nagy Káro­lyig), 2 ív, Seltmann (Turchányi), XIII. századig, 3 ív, Hóman. (Munkácsy: Nagy Károlytól a reformációig), XIII. századtól 3 ív, Seltmann, Újkor, Bevezető 1540-ig, 2 ív, Feleki, 1540-től 1740-ig 5 ív, Szekfű, 1740-től 1848-ig 6-7 ív, Feleki, 1848-tól 6-7 ív, Sass Andor, esetleg Szende Pál, Magyar: Szende Pál. (1919. évi április hó 10-én tartott értekezlet.)” MOL K 305 12 8163 (99179/1919.). Nyomtatásban: Dénes Iván Zoltán 1976a. 149.
  16. Hóman Bálint, 1918. Idézte: Vértesy Miklós, 1972. 57.
  17. Hóman Bálint, 1919.
  18. Szekfű Gyula levele Gábor Andornak, Bécs, ? október 14., értelemszerűen: 1918. nov. 14. MTAKK Ms 4492/168–175.
  19. Szekfű Gyula levele Angyal Dávidnak, Bécs, 1919. szept. 5.MTAKK Ms 805, Vö. MOL K 305 12 8163 (99179/1919.).
  20. Földi Mihály, 1918, Hatvany Lajos, 1918.
  21. (Hóman Bálint,) 1918. Idézte: Vértesy Miklós, 1972.
  22. Szekfű Gyula levele Gábor Andornak, Bécs, ?. október 14. értelemszerűen: 1918. november 14. MTAKK Ms 4492/168–175, Szekfű Gyula levele Hatvany Lajosnak, Bécs, 1918. november 28. MTAKK Ms 391, Hatvany Lajos levele Szekfű Gyulának, kedd este. EKK G 628, Szekfű Gyula levele Dick Manónak, Bécs, 1918. december 14. OSZKK Lr. nyomtatásban: Dénes Iván Zoltán 1976a. 143–146.
  23. Hóman Bálint, 1919, Szekfű Gyula levele a Bölcsészettudományi Kar dékánjának (Angyal Dávidnak) Bécs, 1919. szeptember 4, Szekfű Gyula levele Angyal Dávidnak, Bécs, 1919. szeptember 5., Szekfű Gyula levele Angyal Dávidnak, Bécs, 1919. szeptember 16. MTAKK Ms 805. A Szekfű-levelek nyomtatásban: Dénes Iván Zoltán, 1976a. 146–150.
  24. Szekfű Gyula a Bölcsészettudományi Kar dékánjának (Angyal Dávidnak), Bécs, 1919. szeptember 4. MTAKK Ms 805. Eltérő vonásai alapján kínálja a párhuzamot: Babits Mihály, 1919. A vallás- és közoktatásügyi miniszterhez intézett felterjesztésben Hó­man Bálint és Szekfű Gyula neve nem szerepelt a nem-igazoltak listáján. EKL BK 410/1919–1920. Budapest, 1919. december 16. Hóman Bálint 1922-ben Marczali Henrik korábbi tanszékére került. Talán ez is magyarázza kölcsönös sértettségüket. Azt, hogy Mar­czali 1927-ben a magyar historiográfiáról írt összefoglalásából kihagyta Hómant és Szekfűt és alapjában elmarasztalta mindazt, ami utána következett, Hóman pedig megbélyegezte az összefoglalást és annak íróját: Marczali Henrik, 1927, Hóman Bálint, 1929.
  25. Hóman Bálint, 1931, idézi: Hóman Bálint, 2002. 374–407, kül. 395–396. Vö. Szekfű Gyula, 1931, idézi: Szekfű Gyula, 2002. 69–105.
  26. Hóman Bálin, 2002. 76–84.
  27. Szekfű Gyula levele Hóman Bálintnak, Budapest, július 2, Hóman Bálint levele a Magyar Szemle Társaság elnökségének, Budapest, 1936. szeptember 20, Hóman Bálint levele Szekfű Gyulának, Budapest, 1936. szeptember 26. ELTE EKK G 635/58–59.
  28. Hajnal István, 1936. 146–160.
  29. Akadémiai Értesítő, 1943. 5–6, 36–39.
  30. Szekfű Gyula, 2001. 214–219. Az idézet Szegedy- Maszák Aladártól származik: 217.
  31. Szekfű Gyula levele Hóman Bálintnak, Budapest, 1943, május 25. ELTE EKK G 635/60/2.
  32. Hóman Bálint levele Szekfű Gyulának, Budapest, 1943. május 29. ELTE EKK G 635/61/1.
  33. Hóman Bálint levele Szekfű Gyulának, Budapest, 1943. május 29. Szekfű Gyula kézírásos feljegyzése a levélen. ELTE EKK G 635/61/1.
  34. Hóman Bálint, 1942, Szekfű Gyula, 1942.
  35. Horváth László Béla, 1993. 167–168.
  36. A két történetíró életpályájának párhuzamairól és eltéréseiről tárgyilagos értelmezés függelékkel, Thiene­mann Tivadar emlékezéseivel: Ujváry Gábor, 2010. 380–406, 406–412.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.