Katlan

Hét napig tartott Varsóban a katlan. Négy utca versengett azért, hogy róla nevezzék el.
A Niska, a Miła, a Wolynska és az Ostrowska. Meg egy tér, a plac Parysowski.

N. N.

Egy rendőr elbeszéléséből tudjuk, hogy a zsidó javakat egybegyűjtő SS intézmény, a Werterfassung vezetője napi beszerzési körútja végeztével rendszeresen ellátogatott az Umschlagplatzra, talán, hogy a dolgok fárasztó számbavétele után felüdülésképpen volt gazdáikat is szemügyre vehesse, vagy hogy feltehessen néhány költői kérdést a vagonírozásért felelős zsidó rendőrparancsnoknak
– Na, hogy tetszik az akció? Mit gondol, mikor lesz vége? –, vagy hogy maga is előmozdítsa a várva várt eseményt. Egy augusztus végi estén szikár aggastyánra lett figyelmes a deportálásra várakozók tömegében. Miután megtudta tőle (hibátlan németséggel válaszolt), hogy hány éves (nyolcvankilenc), honnan tud ilyen jól németül (némettanár volt Frankfurtban), és miként lehetséges az, hogy még mindig életben van (tizenegy alkalommal találtak rá búvóhelyén a rendőrök, rögtön felajánlotta nekik, hogy fizet, összesen 8000 złotyja volt, nyolc alkalommal adott váltságdíjat, utána két esetben már nem fogadtak el tőle pénzt, ma pedig ő nem kért tőlük semmit, hát idehozták), megvárta, míg két szanitéc az öregember hóna alá nyúl és elvezeti, csak akkor lőtte tarkón.

Sokféleképpen írják le az Umschlagplatzot. Maga a rakodóállomás a gettó falain kívül helyezkedett el – emberszállítmány a két szélső vágányról indult, a többin hagyományos áru közlekedett –, az az iskolaépület viszont, amely részben a kórháznak, részben a deportálásra váróknak adott helyet, és
a köznyelvben összetartozott az Umschlagplatzcal, a falakon belül. Akit idehoztak, a Stawki utcára, belső kapukkal, szögesdrót- és léckerítésekkel tagolt, szűkös térre érkezett; árnyékot egy-egy kornyadozó nyárfa lombja szórt a börtönudvarrá alakított úttestre, illetve az épület túloldalán lévő, nem oly rég még füves udvarra. A szigorúan őrzött ezreket éjszaka néhány utcai lámpa fénye is vigyázta. Mivel bent a túlzsúfolt épületben a kirendelt takarítók és vízszerelők együttes erővel sem tudták elhárítani a vécék dugulását és a csapok folyását, így a bent lévők a ragacsos latyakban tapicskolhattak éjjel-nappal, és az intézmény száz méterekkel odébb is érezhető bűzt árasztott, akit idehoztak – inkább kint maradt a szabad ég alatt.

Vajon nem elég-e, teszi fel a kérdést egyik elbeszélőnk, a puszta szemtanúság ahhoz, hogy színünkben mi is elváltozzunk, akár Mózes az Úr látásakor? Egy biztos: aki csak egy napot is eltöltött az „Umschlagon” (és volt, aki heteket), annak megváltozott az életről alkotott képe. Mintha abba a présbe tették volna bele, amely képes egyetlen pillanatba sűríteni az egész földi siralomvölgyet. Még ha nem zárult is össze teljesen, mint az iménti aggastyán történetében, általa láthatóvá vált valami
a dolgok valódi arcából. A papucskészítő Schmidt házaspár és pár hónapos csecsemőjük a barátok előteremtette készpénznek és saját aranyórájuknak köszönhetően kiszabadultak a halálos présből. Nem tudjuk, mennyire változhatott el színében Leokadia Schmidt, a szoptatós kismama, miután rövid ott tartózkodása alatt több ízben tanúja lehetett annak, hogy a bokáig érő folyós emberi ürülékben miként erőszakolnak meg ukránok gyermeklányokat a nyílt színen, vagy miként bontanak ki és vetkőztetnek le maguk a „kitelepítésre” várók, amíg az anya odébb megy, egy éhen halt, hathetes csecsemőt, s viszik el kispárnáját, kisréklijét – elbeszéléséből e vonatkozásban mindössze annyi derül ki, hogy a látottaktól elment a teje, és a kórház egyik helyiségében, a számukra felajánlott ideiglenes búvóhelyen végigaludta a többiek bevagonírozását.

Csak később értesültek róla, hogy amikor őket a szállásukról, ugyanekkor vitték el üzemükből az összes idős dolgozót. Dorottya napján, szeptember 5-én, szombaton. Közeledett az ünnep, a zsidó újév, negyvenhetedik napja tartott az akció. Rájuk jellemző időzítéssel a németek egy másik évforduló, a jeruzsálemi templom lerombolása előestéjén fogtak hozzá. Ahogy így összeáll bennem
az anyag, a szóbeli és az írásos, egyre kevésbé hajlok rá, hogy az emberi testben ismerjem fel a templomot. Ám amit a közösség életben tart és nap mint nap újjá alkot – mindegy, hogy a felhőkön trónol vagy a szíveket lakja, délibáb vagy a lelkek atyja –, a közösség fizikai pusztulásával tagadhatatlanul elvész örökre. Eredetileg senki nem hitte, hogy Varsóra is sor kerülhet: fél milliós tömeggel nem fognak boldogulni; ami vidéken lehetséges, a fővárosban lehetetlen. Aztán amikor mégis elkezdődött, a jólértesültek biztosra vették, hogy csak hetvenezren mennek. Elment a hetvenezer, akkor az a hír járta, hogy százezer a felső határ.

A halálhozók a kivételt dobták az emberek közé csalétek gyanánt, enni már rég nem adtak nekik, de táplálták bennük a reményt. Már százötvenezer eltűnt, már kétszázezer, köztük minden ígéret ellenére a német hadiüzemekben dolgozók családtagjai, sőt maguk a dolgozók is. S mit tettek a megmaradók? Kérkedve dicsérték a maguk munkahelyét, vagy éppen elpártolva tőle, abba
az üzembe tódultak, amely a hangadók szerint a legtartósabb védelmet nyújtotta a bevagonírozás ellen. A munkahely is áru lett, pénzen megvásárolható, némelyik gyárba négyszer annyi munkást vett fel a tulajdonos, mint ahányan a műhelyekben ültek. Volt, aki be sem járt dolgozni, mások csak hébe-hóba, a normát helyettük pénzért teljesítette valaki más. Életben maradási esélyeik gyors romlása miatt a képzett szakmunkások néhol sztrájkkal fenyegetőztek, végül az események hatására elálltak tőle.

„Blokád” néven emlegeti a hagyomány azt a rendőri intézkedést, amely augusztus második felétől
a gyárakra is kiterjedt, kiszámíthatatlan időközönként ismétlődött és a meglepetés erejével hatott szinte mindenkire. Így történt: egy szakasz SS-katona – köztük ukránok, lettek és litvánok – kordont vont a gyárépület köré, az üzemi rendészet (a Werkschutz) lehajtotta a gyár műhelyeiben és szállásain tartózkodókat az udvarra, majd az igazgató nyilvántartásba vétel címén valamilyen lista segítségével eldöntötte, kire tart igényt a továbbiakban és kire nem. A fölöslegeseket azonnal útnak indították az Umschlagplatz felé. Halálbiztosnak mondott munkahelyi igazolványok vesztették érvényüket nem sokkal azután, hogy rájuk üttetett az SS pecsétje, életet ígérő briliánsok értéke foszlott hirtelen semmivé, és váltak tegnapi gazdáik, jóllehet bizonyosra vették, hogy drágaköveikért cserébe személyes védelmet élveznek, halálfiaivá a jelenlévő SS tiszt egyetlen kézmozdulatára.

De még ilyen híresen kegyetlen szervezet, mint az SS, sem vállalta a kockázatot, hogy az érintettek tudomására hozza a letaglózó bizonyosságot; kitelepítésről, munkáról beszéltek „ott keleten”, meghagyva nekünk azt a kis mozgásteret, ami a kétséggel együtt jár. Õket a célszerűség mozgatta mindenekelőtt. Figyelmük elsősorban a számokra irányult, a számok állandóan újjászülettek és megkülönböztetett tiszteletben részesültek. Ezen még a szakembereiket visszakövetelendő az Umschlagplatzra siető gyártulajdonosok sem változtathattak érdemben. A vagonspecialista Michalsen rendszeresen ellenőrizte a rakodást, és amikor a King-Kongnak csúfolt kétméteres zsidó rendőrparancsnok, Szmerling szájából elhangzott a jelentés – háromezerkilencszáznyolcvanhét! ötezerkétszáznegyvenegy! –, olyan széles mosollyal nyugtázta, mintha újszülött gyermeke grammban megadott testsúlyáról volna szó. Többé senki sem lehetett biztonságban. Már nem az volt a kérdés, hogy hányan maradunk, hanem hogy lesz-e egyáltalán, akit végül nem visznek el?

Elbeszélőink többsége tudni vélte, hogy az SS és a két legnagyobb német üzem tulajdonosa, Többens és Schulz előre megegyezett az év végéig megtartandó dolgozói állomány létszámában, és tiltakozásuk az értékes munkaerő elvitele ellen csupán színjáték. A megfontoltabbak hozzátették: józan ésszel nem is feltételezhető, hogy a német vállalkozókat emberbaráti célok vezérlik, Többens és Schulz ugyanolyan gyakorlatiasan gondolkodik, mint az SS, mindössze pragmatizmusuk iránya tér el amazokétól: ők a munkaerőt kizsákmányolni, nem megsemmisíteni szándékoznak. Abban pedig, hogy az SS segítségével hét bőrt is lenyúzhatnak alkalmi rabszolgáikról, azok teljes egyetértésével, mi több, hálát és ragaszkodást ébresztve bennük, csak az talál kivetnivalót, aki a kákán is csomót keres. Aki csügg az életén – márpedig ki nem? –, nem mindegy annak, hogy méh alakjában műmézet gyártva, pók módjára álcahálót kötve vagy hangya képében fémhulladékot gyűjtve menekülhet meg?

Pedig félreérthetetlen jelek utaltak arra, hogy a blokádok és létszámcsökkentések lendülete nem fog alábbhagyni. Abból a viharos tempóból, ahogy a hódítók az embermentesített „kis gettó” lakásait kiüríttették és a berendezés használható darabjait elszállíttatták – nem egyszer a volt lakók fizikai erejét igénybe véve – éttermekből, iskolákból, templomokból, zsinagógákból, kórházakból kialakított raktáraikba, és az üres lakásokat átadták, persze nem ingyen, a varsói önkormányzatnak, az pedig tovább, szintén nem ingyen, a hosszú, tömött sorban várakozó lengyel és népi német, vagy magukat népi németnek valló lengyel igénylőknek, és az új tulajdonosok vagy bérlők, nem egyszer az őket megelőző, prédáló honfitársak seregén áttörve, máris beköltöztek, bárki kitalálhatta volna, hogy a zsidó lakosság számára meghagyandó élettér a zérus felé tart.

Megerősíthette volna ebbeli gyanújában a figyelmes szemlélőt az is, hogy az üldözésben, terelésben, fosztogatásban kissé fásult-jóllakottnak látszó segédcsapatok sorait friss erőkkel töltötték fel. Ezeknek az orosz hadifogolytáborokból és a Baltikumból verbuvált legényeknek a szerepéről korántsem egybehangzó az elbeszélők ítélete, de abban mégis hasonlít, hogy mind a Trawnikiban kiképzettek, mind a Baltikumból hozottak erőteljesen átvették gazdáik jellegzetességeit; a litvánok (mások szerint az ukránok) annyira alaposak, hogy a vagonba lépők zsebeit is átkutatják, sőt szúrópróbaszerűen a testnyílásokat is, a lettek (mások szerint a litvánok) annyira irtóznak a saját tükörképüktől, hogy a magas termetűekkel szemben nem ismernek irgalmat, az ukránok pedig (mások szerint a lettek) az értelmiséginek vélt kopaszokat verik agyba-főbe.

Hiába álltak le a transzportok augusztus–szeptember fordulóján pár napra – talán a célállomás nem győzte fogadni a Varsóból és környékéről érkezőket, talán a Wehrmacht igényelt több tehervagont a Sztálingrád elleni felvonuláshoz –, az elviteli düh nem enyhült, sőt olyanokra is kiterjedt, akikről senki sem gondolta volna, hogy az Umschlagplatzra kerülnek. Elbeszélőink valamennyien hangsú- lyozzák, hogy a tündöklő nappali égen és a holdas éjszakain kívül a gettóban legfényesebben a német csizmák ragyogtak, és hogy ebben oroszlánrésze volt a Ÿelazna 103 folyosóján szorgoskodó Ajziknak, akit a Vernichtungskommando1 emberei, ha fogadott fiúknak nem is, de szinte személyes tulajdonuknak tekintettek, ám, tekintet nélkül erre, a pucybut2 egy szép napon családostul mégis
a rakodóhelyen kötött ki. Ugyanígy járt Höfle őrnagy cselédje is, azé a rezzenéstelen arcú, elegáns Sturmbannführeré, aki az egész akció felelős irányítója volt. A gyönyörű szőke Klarát, akinek férje lengyel tisztként a szovjetek fogságába esett, s már ezért is mentesség járt volna neki, Höfle távollétében vezették el, kislányával együtt. Elhurcolását a hagyomány Hantkénak tulajdonítja,
róla lesz még szó.

Ajzik jiddisül utasította rendre az Umschlagplatzon szolgáló zsidó rendfenntartókat, mondván,
őt a Főnök (a Gestapo helyi zsidóügyi referense, Brandt) helyezte posztjára és onnan csakis a Főnök mozdíthatja el, úgyhogy ezennel megy is vissza, azzal sarkon fordult és családjával a háta mögött, mint egy Tamino a lángnyelvek között, kimasírozott a halál torkából. A gyönyörű Klaráért maga
a visszatérő Höfle sietett a tehervagonokhoz. Egyes történetek a Puccini-operák stílusában úgy mesélik, hogy papucsban, hajadonfőtt. Megmenteni azonban már nem volt módja. A vonat pontosan betartotta a menetrendet – amit maga Höfle írt elő. Klara és sok százezer zsidó halála után olyasfajta büntetés várt rá, ami ugyan nem egyensúlyozhatta ki gaztettei mérlegét, de ő összefüggésbe hozta velük: iker gyermekeit elvitte a torokgyík.

Túl azon, hogy augusztus vége felé a Kölcsönös Segély aktivistáitól is megvonták
a mentességet – hiszen hol voltak már a segélyezésre szorulók? –, a közellátást szolgáló olyan csoportokat is célba vett az SS, mint a szeméthordók és a riksások. Ők eddig érintetlenek voltak, mert szükség volt rájuk az akció zökkenőmentes lebonyolításához. Most, hogy az idősek és tehetősek nagy része sínre lett téve, a gettó bő egyharmada le lett választva és ki lett takarítva, egyszeriben aránytalannak bizonyult a szolgáltatói létszám. Egyik elbeszélőnk úgy meséli, hogy Klaustermeyer őrmester egy szép napon az Umschlagplatz bejáratához rendelt harminc riksást, ötös sorokba állította őket, zárt alakzatban mehettek – egyenesen a vagonba. Klaustermeyert, aki karosszérialakatosnak tanult, de inkább sofőrködött és házmesterkedett a háború előtt, aztán beállt a bielefeldi rendőr- séghez, földije, Brandt hozta ide. Történeteink a notórius lövöldözők között emlegetik, azok egyikeként, akiknek jöttére futva menekült mindenki az utcáról, mert válogatás nélkül puffantották le az embereket.

A lövöldözők amúgy őrszolgálatot adtak a zárt város kapuiban. Rendszeres napi szórakozásuk közé tartozott, hogy fülön fogtak járókelőket, öreget, fiatalt, üres üveget tettek a fejükre és célba lőttek rá. Nem mindegyikük volt mesterlövész. A hagyomány ingadozik a tekintetben, hogy öldöklő kedvüket népi sajátságnak, szerepadottságnak, személyes tulajdonságnak vagy antropológiai meghatározott- ságnak tudja-e be. Némelyikük, mint Bogudt, vizilóbőrből font korbáccsal jelenik meg az elbeszélésekben, mások, a többség lőfegyverrel. Aligha tévedünk, ha azt állítjuk, hogy ez az alak, amely hol Orf, hol Einert, hol Blösche, hol Klaustermeyer néven fordul elő haláltörténeteinkben, egyetlen típus, az örök altiszt alkalmi változatait testesíti meg. Róla mondja a költő: „Oroszlán- bőrben / is eb marad a véres / szájú szelindek.” Az altiszt közelebb van az alávetettekhez, semhogy kiemelkedhetnék közülük. A mi altisztjeink túl szoros közelségben voltak a holtak birodalmával, velünk. Azzal, hogy minket küldtek a másvilágra, valószínűleg magukat igyekeztek meggyőzni arról, hogy ők még nem tartoznak oda.

Közeledett a zsidó újév, mikor a hívő köteles megbékélni haragosaival, hogy a Mindenség Ura neki is megbocsássa bűneit. Elbeszélőink többsége úgy látta, hogy a Mindenség Urának bizonyára lesz még mit megbocsátania, hiszen ez a fő foglalkozása, csak éppen nem nagyon lesz már kinek. Ezzel szemben, folytatja egyik elbeszélőnk, választottjai oldalán oly mértékű megbékélnivaló halmozódott fel az akció negyvenhetedik, a gettóba zárulás hatszázhatvanadik és a háború ezeregyszázegyedik napjáig, hogy ha a haragosok öt nappal a zsidó újév előtt egyszer s mindenkorra beszüntetik is pusztító dühüket, és a Vigasztalás Angyala szárnyát suhogtatva leszáll a gettóba, hogy azt a tengernyi keserűséget, ami lakóinak osztályrészül jutott, legalább fele részben fekete felhővé változtassa és mindjárt el is oszlassa Varsó egén, még mindig marad annyi borzalom a szívekben, hogy ha egy kívülálló gyanútlanul a közelükbe téved és megnyalja bármelyiket, örökre megmérgeződik tőle.

Öt nappal a zsidó újév előtt, vasárnap hajnalban mintha valóban szárnyak surrogása hallatszott volna. Előbb azonban kopogtató szellemek ijesztgették az ájultan alvókat, akik úgy tértek nyugovóra szombat este, hogy végre lélegzetvételnyi időhöz jutnak. Aztán mégis a batyut fogták,
a hátizsákot és a gyerek kezét. Mert nem a Vigasztalás Angyala suhogtatta szárnyait vasárnap hajnalban, hanem a már éber lakótársak futkostak megkergülve, miután fölriadtak a dörömbölésre. És nem szellemek voltak a kopogtatók sem, hanem a mi kiabáló rendőreink; így adták tudtunkra, hogy az SS újabb nyilvántartásba vételt rendelt el, ezúttal nem egyik vagy másik üzemet helyezve ostromzár alá, hanem az összeset egyidejűleg. A regisztrációra a Gêsia, Smocza, Szczêœliwa és Zamenhof utcák határolta négyszögben kerül sor. Mindenki vigyen magával kétnapi élelmet és ne zárja kulcsra a lakását, hangzott a parancs. Aki délelőtt 10-re nem lesz a kijelölt területen belül, azt agyonlövik.

Michelson volt a kvótamegállapító. Állítólag 23 000-re akarta leszorítani a munkáslétszámot.
A német vállalkozók felzúdultak. Elbeszéléseink ennyiben mintha a különbözőképpen gyakorlatias németek közti vetélkedésről szóló történetkörbe tartoznának. Nem tudjuk, valós adatokat közölt-e Többens, Schulz és a többi gyáros, mindenesetre a Wehrmachttal kötött szerződéseikre hivatkoztak: 1 millió pár cipő, 5000 pár szandál, 1000 pár fatalpú csizma, 100 000 egyenruha, ugyanennyi pilóta sapka, a lószerszámok, nyergek, tábori ágyak tízezreiről nem is beszélve. Hol találnak ilyen olcsó munkaerőt? Lengyel ember nem dolgozik ingyen. Különben is a Reichbe irányították már, kényszer- munkára. A varsói cipészek, szűcsök, szabók szinte száz százalékban zsidók. Megtartásuk az SS-nek is tiszta nyereség: napi 5 złotyt kap értük fejenként. A jó gazda előbb megfeji a kecskét, azután vágja le. Hosszas alkudozások után sikerült 30 000 fölé tornászni a számot. A munkaképes, nyilvántartott felnőttekét. Öregek, gyerekek nem maradhattak tovább. Se múlt, se jövő.

Amikor százezres hadsereget szorítanak összébb egyre kisebb területre, elvágva végül
a kitörés lehetőségét, a parancsnok dönthet úgy, hogy leteszi a fegyvert, és úgy is, hogy az utolsó emberig harcol. Ha százezer civilt kerítenek be úgy, hogy minden harmadiknak egérutat hagynak,
de előre nem tudható biztosan, ki lesz az, akkor a döntéssel minden egyes ember magára marad. Katlannak hívják katonai nyelven az efféle bekerítést, a hagyomány is ezen a néven tartja számon: németül Kessel, jiddisül kesl, lengyelül koció³. Találó szó, jól érzékelteti, hogy a bekerítettek mekkora nyomásnak vannak kitéve, hogy szinte állandó a robbanás veszélye, és hogy ilyen fortyogó-zubogó közegben helyesen észlelni, helyzetet értékelni és jó döntést hozni úgyszólván lehetetlen. Jócskán eltér ez az állapot attól, amit a normális életből ismerünk. Egyik elbeszélőnk szerint a halálra rémült ember tudatködbe merül, elváltozik a hangja, egyetlen perc leforgása alatt évtizedeket öregszik. Más az eltévedt hajóhoz hasonlítja, ahol a kapitány már rég nem ura sem a járműnek, sem önmagának,
és az utolsó félszemű matróz forgatja eszelősen a kormánykereket – az élni akarás ösztöne.

A végrehajtók szemével nézve mindez nem volt egyéb, mint néhány taktikai eljárás kombinált alkalmazása. A Gestapo és az SS igyekezett felgyorsítani az eseményeket. Egyfelől ideiglenesen kiüríteni a hadiérdekű épülettömböket, másfelől felszabadítani bizonyos épületkapacitást, ahová át lehet csoportosítani a nyilvántartásba veendőket. Ezt a célt szolgálta a kijelölt terület („négyszög” néven is emlegetik), mely a gettó eredeti területének kevesebb, mint tized részét jelentette, és a deportálást bonyolító Umschlagplatz közvetlen szomszédságában helyezkedett el. Ide özönlött és szorult be most az eredeti lakosság mintegy negyede. Némi gondot okozott, no nem a hatóságnak, hanem a hatóságilag mozgatott lakosságnak, hogy a kijelölt épületeket nem sikerült a kijelölt időre kiüríteni, így a házakba özönlők jó része végül a lépcsőházban, az udvaron és az utcán volt kénytelen táborozni. Egyes elbeszélők úgy becsülték, hogy az ezer főre eső, öblíteni tudó vécék száma nem haladta meg a tizet, ám a rohamszerű használat következtében csakhamar ezek is felmondták a szolgálatot.

A hagyomány nem mulasztja el ráirányítani a figyelmet azokra a befolyásos vezetőkre, akik lista- készítéssel töltötték a következő órákat. Nem először és vélhetőleg nem utoljára. A gyárigazgatók,
a gmina3 elnöke és a zsidó rendőrség vezetője vasárnap délelőtt megkapták a kvótát, amely kisebb üzemek esetében zuhanásszerű, de nagyobb üzemek esetében is legalább ötven százalékos létszám- csökkentést irányzott elő. Helyetteseikkel elkészítették az egyes osztályokra vonatkozó részarányos bontást. Ugyanezt folytatták a maguk területén az osztályvezetők. Nagy létszámú osztályok esetén továbbadták a csoportlétszámokat a csoportvezetőknek. Eddig közönséges számtani műveletet végzett mindenki: kettővel, hárommal, öttel vagy éppen tízzel osztott. De a csoportvezető – vagy
már az osztályvezető is – immár nem elvont számokkal bíbelődött, neki a rokonságából, a barátai
és hát persze kollégái közül kellett, búza-ocsú alapon, szemelgetnie a megmaradókat.

Volt, ahol zárt ajtók mögött készült a lista. Másutt nyílt színen. Volt, ahol a gépírónő lett rosszul, miközben diktálták neki a neveket, másutt a listakészítő, amikor tulajdon anyja és lánya között kényszerült választani. Voltak, akik nem voltak hajlandók névsort írni, voltak, akik sírva írták
a névsort, és voltak, akiket tisztük arra sarkallt, hogy egyetlen személyt se felejtsenek le róla népes családjukból. A Többens-gyár ellátási osztályának vezetőjét emlegeti ezzel kapcsolatosan a hagyomány, ő a gyári konyha dolgozóinak megállapított negyven helyet teljes egészében a saját rokonságával töltötte be. Olyan esetről is tudunk, hogy az önkormányzati pékek és molnárok kis híján meglincselték hivatali főnöküket, amikor az a saját édesanyját is fel akarta venni a szakemberek listájára, miután az apját már régebben felvette. Elmondása szerint mindkettejüket sikerült megmentenie, csak éppen őt nem menti semmi a lelkifurdalástól, azóta sem. Ha viszont beletörődött volna szülei elvesztésébe, noha lett volna módja tenni értük, akkor, könnyű belátni, attól nem lenne nyugta többé.

Még cifrább jelenetek játszódtak le a lista elkészültét követő névsorolvasáskor. A teljes bizonyta- lanságban tartott többség – mármint azok, akik addig valamely gyár vagy köztestület alkalmazásában álltak, mert a többiekre eleve vonatút várt – nyakát törve sietett az udvarra a nevét hallani. Már délelőtt tudtul adta a vezetőség – aki a hírhozó közelében állt, hallhatta –, hogy az SS még mindig sokallja a varsói zsidókat, ezért a létszámfölöttinek nyilvánítottakat „keletre” küldi, az értékes munkaerőnek minősülők pedig gyári pecséttel, igazgatói aláírással és sorszámmal ellátott karton- lapocskát kapnak, ún. életszámot, amit kötelesek a mellükön viselni. Szép számú elbeszélés szól arról, hogy a kiosztók hogyan üzleteltek a rendelkezésükre bocsátott életszámokkal. Először is eljátszották, hogy az érdeklődő neve nincs rajta a listán. Sajnálják, nem tehetnek róla. Majd halkan elhangzott egy bizonyos összeg, és ha ez gazdát cserélt, a kérdéses név, hipp-hopp, mégiscsak ott termett az életre ítélt nevek sorában. Megesett, hogy valaki volt olyan jól értesült, hogy előre tudta, ő bizony fölkerült a listára. Vele is próbáltak packázni, kevesebb sikerrel.

De a névsorolvasásnál megjelentek az ún. „vadak” is. Õk egyáltalán nem álltak munkaviszonyban, csak odafurakodtak az asztal közelébe, ahol valóságos közelharc dúlt a számokért. Megfelelő összeg letétele ellenében a „vadak” is felvétettek a listára és megkapták az élet-beutalójukat. Ügyeskedé- sükért lehetett neheztelni rájuk, de megvetést talán mégsem érdemeltek, hiszen ez volt az utolsó alkalmak egyike, amikor az ember még fordíthatott a menetirányán. Örömük azonban korainak bizonyult; másnap a gyáriak mint mérges tüskét kilökték őket maguk közül. Márpedig a katlant csak munkahelyi közösségek hagyhatták el, együtt, zárt oszlopban. A dolgozók közül sokan félőrülten rohangáltak az udvaron, a lépcsőházban, megrázva a velük szembejövő vállát, karját, kezét, mondván, ez vagy az a hozzátartozójuk vagy ők maguk nem kaptak számot. Késő éjszakáig – akkor már az udvaron égő tüzek fényében, mert a kidobált szekrény-, komód- és hokedlironcsokból itt is, ott is máglyát raktak a melegedni vágyók – egyre kísértetiesebb arccal hajtogatták ugyanezt. Hogy nincs-e fölös szám. Szám? Sok minden fölösleges a világon, de az embernél nincs fölöslegesebb!

Ahogy a nap előrehaladt, a pihenés napja, úgy vált egyre inkább észlelhetővé, milyen tevékenyek az események mozgatói, mennyire nem bíznak semmit a véletlenre. Aki nem zavarodott meg a rettegéstől, felfigyelhetett bizonyos jelekre. Egyik elbeszélőnk említi, hogy az „árja oldalra” nyíló kapukat még az éjszaka folyamán befalazták. Hogy a villanyoszlopokra szerelt megafonok vasárnap reggel vagy délután hallgattak-e el, vagy egyáltalán elhallgattak-e, máig vitatott. Abban viszont nincs vita, hogy amint a tömeg besétált a halálos kelepcébe, illetve az őket körbekerítő rendőri erők fokozatosan elfoglalták helyüket, a Gêsia utca közepén máris cseperedni kezdett a legújabb gettóhatárt jelző téglafal. Legkésőbb hétfő reggelre a Miła utca is új díszlettel gazdagodott: szemetes ládákból, szenes targoncákból emelt torlasz rekesztette el a járdát az úttesttől – zsidó rendfenntartók építették, nyílásokat hagyva rajta a házak bejárata előtt. Zsidó asztalosok kezét dicsérte az a tíz-tizenkét ideiglenes kapu, amely ellenőrző-átengedő pontként szolgált az útkeresz- teződésekben, valamint a hozzájuk vezető, forgalomterelő léckerítések.

Még mindig vasárnap, pontban tizenegy órakor – nem tízkor tehát, ahogy a hatóság falragaszokon is beharangozta –, mintha csak arra vártak volna, hogy az Umschlagplatzra befussanak a vagonok, ismét elkezdődött a deportálás. Boldognak az mondhatta magát, jegyzik meg elbeszélőink, akit már a gettóban megöltek, és nem érte meg, hogy a vagonba lökjék. A négyszögön kívüli területet átfésülők tűzparanccsal indultak bevetésre, és ha nem is lőttek agyon mindenkit minden esetben – úgy, ahogy a hatóság beharangozta –, azért nem is takarékoskodtak a lőszerrel. Felderítő munkájukat az egyik történet szerint 1200 idomított kutya segítette. „Vén róka, kölyöknyúl: vérgőzben csaholva, / felveri futtában, megáll, szimatolva…” – mondja a költő. Csoda-e, hogy a Pawia, Dzielna, Nowolipki és Karmelicka utcákat estére holttestek százai, ha nem ezrei borították? A fekete targoncák és ló vonta gyászkocsik alig győzték elszállítani őket. Ebből a jelből is olvashattunk volna: a németek már kora reggel készültségbe helyezték a Pinkiert temetkezési vállalat teljes járműparkját.

Ahogy az állami ünnepen elmaradhatatlan a megafonrecsegés, fogalmaz egyik elbeszélőnk, a „katlan” sem képzelhető el az állandó fegyverropogás nélkül. Lőttek a sorba állítók, lőttek az őrök az ellenőrző ponton, lőttek a házkutatók és a menetoszlopot kísérők. Lőttek éjjel, lőttek nappal. Mint akit megütköztet az, hogy nem ütközhet meg. Hogy ez itt nem igazi csata, hogy mi nem vagyunk ellenfelek. Mintha ezt a sérelmet, ezt a rájuk kényszerített egypólusú háborút torolták volna meg azzal, hogy lépten-nyomon lőttek, harctérré változtatva egy tucatnyi utcát ily módon mégis. Ha helyt- álló az a bölcsesség, hogy „az igazi ellenféltől határtalan bátorság költözik beléd”, akkor ők – nagyon is híján bármiféle ellenfélnek – a bátorság határtalan hiányával küzdhettek. Hét napon át üldözte őket a lefokozottság leküzdhetetlen érzése. Csaknem hatezer helyszíni halott demonstrálta ezt.

A Többens Művek már vasárnap délután átesett a szelekción, a többi üzem szétválogatása a hétköznapokra maradt. Mindenkinek egészséges fiatal benyomását kellett keltenie, függetlenül attól, hogy hány éves volt, hogy majd’ elájult a fáradtságtól, az éhségtől vagy éppen hasmenés gyötörte. Operettbe illő jelenetek játszódtak le. Tisztviselők tépték le nyakkendőjüket, zakó helyett ócska szvettert kapva magukra. Alkalmi ruhabörze nyílt: angol öltönyt adtak egy foltos overallért, szarvasbőr mellényt egy olajos kötényért, selyemsálat ért a szakadt baboskendő. Negyvenéves nők harmincnak, tizenhárom éves lányok húsznak igyekeztek látszani. Némelyek annyi púdert, pirosítót, rúzst kentek magukra, szemöldökívüket olyan szédítőre, szempillájukat olyan rebbenékenyre festették, mintha éppenséggel filmgyári válogatásra mennének, nem az utolsó ítéletre. Sokan már korábban kiszőkítették a hajukat. De mit ád isten, a gyártulajdonos Többens öccse, Jan egyiküket sem engedte át. Ki nem állhatta a szőkéket.

Kapós volt a Coramin szívcsepp, kisebb vagyonokat adtak ciánkáliért, a legnagyobb kereslet mégis a Luminal iránt mutatkozott. El kellett altatni a babákat, a piciket. Ott kuporogtak, bőröndök, batyuk, hátizsákok mélyén. Legtöbbjük fel sem ébredt többé. Volt, akit apja a derekára kötve próbált átcsempészni, a kabát leple alatt. Észrevették. Az egyik SS késsel vágta le a kendőt, a vérző gyereket félrehajította, az apát pedig tovább lökdöste: du kannst noch arbeiten!4 Ez volt a gyakori, de az ellenkezője is előfordulhatott. Egy anya beadta az altatót két és fél éves kislányának, még éjszaka. Akkora adagot, amitől másnap estig nem térhetett volna magához. A kislány el sem aludt. Az anyja végül a karján vitte a reggeli szelekcióra. Õ volt az egyetlen gyermekes anya a sorban. Mindenki őrültnek nézte. Ráadásul négy német ellenőrizte őket egymás után. Az elsőtől, akit a gyárból ismert, azt kérte, hagyja életben. A másodiknak azt mondta a kislányra mutatva: ez egy német tiszt gyereke. A harmadik nevetve üdvözölte: parancsoljon, Frau Offizier. A negyediket azzal szerelte le, hogy őt eddig mindenki továbbengedte.

Ehhez a történethez még az is hozzátartozik, hogy a kislány állítólag csókot dobott a harmadik szelektálónak, s az ettől fakadt nevetésre. Ugyanakkor korántsem minden gyerek volt karba vehető és elcsomagolható. Nagyobb gyerekek sorsáról a szülőkön és, mint mindjárt látni fogjuk, magukon a gyerekeken kívül néha a véletlen döntött. Egyes elbeszélők szerint úgy, hogy a jót sugallta. Mások szerint úgy, mint egy csínytevő: mintha botot dugott volna a végzet kerekének küllői közé. Két idősebb ember tipródott a szelekcióra váró sorban a gmina épülete előtt. Az asszony a férfi fülébe sugdosott, a férfi az asszony fülébe. Vitatkoztak? Tanakodtak? Egyszer csak a nő odaszólt az előtte haladó kisfiúnak és a kezébe nyomott valamit. Aztán ő is, a férje is mérget vett be és azonnal meghalt. Az utánuk jövők átléptek rajtuk. A kisfiú, aki az apjával volt, egy narancssárga lapocskát kapott. Az idős házaspár neki adta az életszámát. Egy volt nekik, egymás nélkül nem akartak élni.

A kisfiú kilencéves volt. Tizenhárom éves bátyja egy órája hagyta ott őket, mondván, két gyerek úgyse megy át a szelekción, miatta ne aggódjanak, ő jól el fog bújni. Elbújt, nem került elő többé. Más gyerekek is faképnél hagyták a szüleiket. Érezték, kinek van esélye életben maradni. „Ne félts, mama, majd elszaladok.” Eldönthetetlen, mi szólalt meg ilyenkor: a gyermek mágikus gondolkodása, a játékosan naiv hit, hogy őt tényleg nem éri utol a sárkány, vagy a koravén kis felnőtt igyekezete, hogy levegye a szülőről a felelősség terhét, vagy egyszerre mindkettő. Akadtak azonban nagyobbak, akik már a senkiföldjéről nézve az élők tülekedését, nem haboztak kimondani a szörnyű szavakat, mintha csak az égő erdő története ismétlődne, a fürjjel és fiókáival: „Lehet még gyereked, ha mi elhamvadunk, anyánk, de ha / elégsz te is, családunknak nem lesz folytatója több.”

Szakasztott ugyanígy gondolta és ennek megfelelően cselekedett is nem egy anya, nem egy apa:
a család felcserélhető tagok halmaza, bárki halála jóvátehető bárki más életével. Ha a közmegvetés villám képében lesújthatott volna rájuk, fakad ki egyik női elbeszélőnk, ott szenesednek el menten, de legalábbis ott szárad le a kezük, amellyel félreállították, lerázták, ellökték maguktól a gyereküket. Azonban ne vakítson el bennünket a düh, teszi hozzá mindjárt ugyanő, mert csak arról számolhatunk be, amit látunk. Bármennyire a retinánkba égtek is az égbekiáltó gyávaság és a kegyetlen önzés
e kirívó példái (valljuk be, békeidőben is találkozunk velük, igaz, kevésbé kiélezett formában), tekintetünk akkor jár helyes úton, ha ezeket az aktusokat nem az egyénből eredezteti, hanem abból
a közegből, amely immár ezeregyszáz napja és még ki tudja meddig, körülvesz mindannyiunkat, és tömény savként marja szét mindazt, ami az egyént egyénné teszi, nem hagyva neki más választást, mint hogy nyomorult élőlényként a puszta életéhez ragaszkodjék bármi áron.

A szelektálás menetét többféleképpen írja le a hagyomány. Azt hihetnénk, erősorrend szerint folyt. Előbb a nagyobb üzemek, aztán a kisebbek. Ez részben igaz, részben nem. A külső munkahelyek, az ún. placowkák élelmesebb vezetői alighanem kijárták az SS-nél, hogy kevésszámú kényszermunkásuk, becsusszanva egy-egy nagyobb menetoszlop közé, hamarabb sorra kerüljön. Így előzték meg a „kinti” Ostbahn krampácsolói a „bentieket”, ha a Brauert nem is, az Oschman- Leszczyñskit mindenképpen. A sínfektetők trikóban meneteltek, dagadó bicepsszel, fogukat villogtatva, akár a rabszolgavásárban. Úgy tűnik, a megkülönböztető jelek terén sem érvényesült egységes elv. Némelyik helyen semmiféle számot nem adtak, elég volt igazolásnak a Meldekarte,5 másutt azt a zöld számot fogadták el, amit két nappal korábban a gyárban osztottak ki, a barnát, pedig sokaknak olyan volt, nem. Megint másutt meg nem volt elég a Meldekarte, mert a szelektáló meglátott valakinél egy pléh azonosítót, és hirtelen szeszélyből ehhez kötötte a gyárba szóló visszatérési engedélyt, jóllehet a többség nem rendelkezett ilyen fémkoronggal – már egy hónapja lejárt az érvényessége. Éppen az vonta ki a forgalomból annak idején, aki most visszahelyezte oda.

Központilag kiadott, narancssárga szám jutott el az intézmények zöméhez. Bizonyos helyeken az életszámok csodálatos szaporodásának lehettünk tanúi: ötvennel emelkedett a női kvóta, jelentették be hétfő délelőtt a gmina épületében, a mostoha sorsú kórháznak is negyvennel több jutott idővel. A rendőrség 2700-as állománya 500 számot kapott, aztán amikor híre ment, hogy van még 50, az állomány kis híján szétverte a berendezést. A rendfenntartókat a Wolyñska, a kefegyáriakat az Ostrowska, a Hallman-, Brauer-, Leszczyñski-gyárat a Niska, a többit a Miła utcán szelektálták. Egyes helyeken napokig tartott, míg elérték az előírt létszámcsökkentést, más gyárak alkalmazottai napokig várták, hogy megjöjjön az igazgatójuk az életszámokkal. A rendfenntartóknál úgy választották szét a családokat, hogy a férjeket elküldték újabb szelekcióra, és amíg ők helyt álltak hozzátartozóikért – szinte valamennyien jobbra térhettek, ami az életet jelentette –, addig feleségüket, gyerekeiket gyors ütemben elszállították. Később azután a nőtlenek kivételével
a férfiaknak is balra át!-ot parancsoltak; mehettek ők is a vagonba.

„Mindig maradjunk együtt!” Hétfőn délben (mások szerint csak délután) a szüleiket kereső gyerekek jajveszékelésétől hangos plac Parysowskit elhagyva, a Brauer és az Ostbahn után a Leszczyñski-gyár is ráfordult a Niska utcára. Az ellenőrző pontig hátralévő háromszáz métert három óra alatt tették meg. Közben az SS megtisztította a teret és környékét. A menetoszlopban állókat leültette vagy letérdepeltette az úttestre. Aki fel akart állni, kerítésléccel leütötték. Aki hátranézett, puskatussal kapott a fejére. A szép lányokkal kikezdtek, a gyerekekkel mórikáltak. „Ne szakadjunk el egymástól!” Huszonegy éves elbeszélőnk az anyja kezét szorongatta. Stefcia, mondta neki az anyja, neked volt igazad. Nem kellett volna semmi, csak egy pár cipő meg egy hátizsák, és simán megmenekültünk volna, még 39-ben. Mi meg feltettük az életünket erre az iszonyatos lutrira. Mamusia,felelte a lány, remélem, apa túléli Szibériát. „Fogd a kezem!” Tovább vánszorgott a menet. Figyelj, kicsim, szólalt meg ismét az anya, ha téged átengednek, engem meg a vonathoz küldenek, eszedbe ne jusson utánam jönni. Te még fiatal vagy: neked élned kell. Én már öreg vagyok, negyvenéves, éltem eleget.

Mielőtt továbbvánszorogna a sor, és ők észrevennék, hogy mögöttük lovaskocsi halad, csoma- gokkal megrakva, egy csomó elkábított kisgyerekkel, és az egyik ukrán elsütné a puskáját, a lovak felágaskodnának, a teher imbolyogni kezdene, és elbeszélőnk fejére esne egy bőrönd, s mire kikászálódna alóla, már nem találná az anyját, erre kiabálni kezdene, de kiáltása beleveszne az általános hangzavarba, megpróbálna felállni, de egy ukrán ráüvöltene, sidi!,6 aztán valaki más: du Mädchen!, hinein in die Reihe!,7 és akkor már jönne is a terelő léckerítés, és az összetartó lécsor végén, az enyészpontban feltűnne Leszczyñski, a gyáros, és Stefcia látná, hogyan lépkednek előtte sudáran, egészségesen, mint három grácia, kolléganői, a csinosak és szépek, hogyan mutatja Leszczyñski keze mind a háromnak, links, links, links,8 s már ő következne, és a szeme annak az embernek a szájára tapadna, aki mindjárt kimondja az ítéletét, összevillanna a tekintetük, s az övé azt szuggerálná: élet, élet, élet!, és a gyáros, elvéve arcképes igazolványát, megkérdezné tőle, hol dolgozik és ki ott a művezető, s a kicsi, koszos, batyu alatt görnyedező, kisírt arcú lány felragyogva rávágná, hogy Karmelicka 25. és Srulek Winny, mire Leszczyñski fölemelné a bal kezét, amitől elbeszélőnkben megállna az ütő, majd még egyszer összevillanna a szemük, és a gyáros mégis jobbra mutatna a bal kezével, és Stefcia szíve dübörögni kezdené, hogy élek! élek! élek!, mielőtt mindez lezajlana, elbeszélőnk már halott, kilépett a saját életéből, ettől fogva csupán megfigyelőként vesz részt benne, mert abban a pillanatban, amikor anyja elültette benne, hogy neki meg kell menekülnie, vissza- vonhatatlanul és végérvényesen mardosni kezdte az önvád amiatt, hogy ő nem fog meghalni, hogy
a mama jóváhagyásából hasznot húzva cserben fogja hagyni az anyját.

De ezzel a történetnek nincs vége, hátravan még, ahogy elbeszélőnk mondaná, a szatír- játék. Mert alighogy a szelekción átesett Stefcia magához tér, és zokogva útnak indul a holttestekkel borított Zamenhofon, vértócsákat kerülgetve, üvegcserépen botorkálva, megállítja egy zsidó rendőr; várja be azokat, akik utána kerülnek sorra a gyárból; itt jön Pelc kolléga a feleségével, és, csodák csodája, a kisfiával, Leszczyñski átengedte, hihetetlen, jön néhány szabó, ők az utolsók a jelek szerint, már indulhatnak is, szépen, alakzatban, csak az a kérdés, Pelc hezitál, mi legyen a gyerekkel, beálljon-e a sorba rendesen, vagy biztonságosabb, ha a lábak között megy takarásban, végül az utóbbi mellettdönt, az alakzat elindul, ám alighogy, fekete cabriolet fékez, Hantke ugrik ki belőle, és jön a szatírjáték.

Hantke végigmustrálja a sorokat, már majdnem visszaül, amikor észreveszi a batyukkal takart kisfiút, kié a gyerek, az enyém, feleli nyugodtan Pelc, a lovaglópálca lesújt, egyszer, kétszer, háromszor, Du Schwein!, üvölti Hantke, a saját gyerekedet nem számítod személynek? micsoda
apa vagy te?, hát pusztulásba akarod taszítani?, Pelc minden ízében reszket, mindenki attól tart, vérfürdő következik, a revolverével hadonászó Hantkét azonban egy bajtársa betuszkolja az autóba. A reszkető alakzat továbbhalad, fülükben Hantke hangja, szemük előtt a lovaglópálca. Mi történt? Az, aki pár órája a plac Parysowskit pacifikálta, gyerekek tömkelegét küldve a Stawkira, most hirtelen aggódni kezdett egyetlen gyermek életéért? Vagy kifinomult rendérzetét sértette a sorok közt csetlő-botló kisfiú? Vagy azzal a fura jelenséggel lehetett dolguk, amikor a hatalmi téboly a jóságos apa képében rémlik fel önmagának? Csupa kérdőjel.

Már vasárnap reggel, amikor a Brauer- és Hallman-gyáriak, valamint a Mylna utcaiak elindultak a plac Parysowski felé, elterjedt a rémhír, hogy a téren mindenkit le fognak géppuskázni. Történeteink egy része azt mondja el, hogyan bújtak a családok az üldözők elől, illetve hogyan próbálták elbújtatni azokat, akikre biztos halál várt. Akárcsak a szelekciónál, itt is kiemelt szerep jutott a szerencsének, azonban soha nem volt szerencsés, ha valaki elbízta magát. Ugyanakkor a szerencsét sokszor a legméltatlanabb alakban hozta elénk ez a hét nap. Nagyjából egyidőben azzal, hogy a junacynak nevezett népi német milicisták nótázva bemasíroztak a kijelölt területre, és az érvényes Meldekartéval rendelkezők folyamatosan gyülekeztek üzemük magasba tartott transzparense körül, és sokan csak ténferegtek kétségbeesve vagy futkostak összevissza, a környező utcákban elkezdődött és hamarosan be is fejeződött a pincék és padlások elfoglalása. Számos helyen már kialakított búvóhely fogadta, ha fogadta, a később érkezőket. De tíznél többen egy kétszer négyméteres fáskamrában, húsznál többen egy szoba-konyhás manzárdban nem lehetett összezsúfolódni.

Mire Pola és Henryk G. elsáncolja magát a Wolyñska 17. egyik harmadik emeleti lakásában, ahol a következő hetet töltik hatodmagukkal, már megjárták a Parysowski teret, itt Henryk azonnal halált szimatol a baljósan örvénylő sokaságban, de hiába a családi tanács, apósát, anyósát, sógórnőjét nem sikerül rávennie, hogy menjenek innen; már szemügyre vették a Karmelicka-Nowolipki sarki pincét, amit egy baráti házaspár ajánl nekik, de az kívül is esik a kijelölt területen, meg nem is biztonságos; már fölfedezték a Wolyñska 17. másik harmadik emeleti szárnyát, ott sikerrel álcáznak is egy lakást, csak közben híre megy a létesülő búvóhelynek, odacsődülnek felnőttek, gyerekek, iszonyú hangzavar, semmi esély a túlélésre, végül ők, az építők menekülnek el (két nap múlva az odacsődülteket kivétel nélkül mind deportálják); már ingáztak a Lubecki utcán, hátha mégis a gyárhoz kellene csatlakozni, ahogy Henryk hiszi, de Pola kézzel-lábbal tiltakozik ellene és ő győz; mire végül rátalálnak a Wolyñska 17. harmadik emeletén, a másik szárnyon, ama kevésbé fantáziadús helyre, ahol csak az ajtót kell álcázni, mert a hozzá vezető helyiségeket toll borítja térdmagasságban, és se Pola, se Henryk nem hiheti, hogy ezen a tolltengeren a németek átgázolnának, addigra eredeti, Franciszkañska utcai búvóhelyükről (egyikük se akarta otthagyni, csak a családnak lett elege a patkányéletből) elindulva, batyuval a háton, bőrönddel a kézben, árral és ár ellen, alig két és fél óra leforgása alatt, már loholtak vagy öt kilométert és meghoztak vagy hat létfontosságú döntést – bár egyik sem fogja megóvni őket attól, hogy a következő, mintegy százhatvan órát szüntelen rettegésben töltsék.

Szemben a Miła 43-mal, ahol két napja még papírgyár működött négyszáz fővel, most pedig az egykori utcai zokniárus, jelenlegi kötöttárugyár tulajdonos, K. G. Schultz ezernél több rabszolgája táborozik az udvaron, bűzlő szeméthegyek közt, fekete légyfelhők alatt, szemben e kétemeletes, bombázásban sérült épülettel, ahol még elbújni sem lehet, mert a papírgyáriak nem nagyon engednek be senkit a lakásokba, a kedvezőbb adottságokkal kecsegtető Miła 40-ben az Ursus fegyvergyár munkásai laktak a katlan idején. Leokadia Schmidt férje, Józef, aki a harisnyagyár fő vágója s mint ilyen az elsők között szerepel a megmaradók névsorában, egyességet köt a szemközti épület, a Miła 40. házmesterével, hogy az elbújtatja feleségét, csecsszopó kisfiát és barátnőjük idős édesanyját. 600 złotyban állapodnak meg. Innentől kezdve a bújkálók mintha egy pikareszk regénybe csöppennének.

Mert a tökéletesnek mondott búvóhelyet (egy lakatlan mosókonyhát a harmadikon), hogy, hogy nem, csakhamar felfedezik az Ursus gyár rendészei. A két nő a padláson keresztül a másik utcára néző épületbe menekül, a Niska 17-be. Az ottani házmester szintén felajánlja szolgálatait. Potom 25 z³otyt kér az átjárásért, a búvóhelyért alkalmanként 50-et, per koponya természetesen, a gyermek inkluzíve. A lakásban patkányok. További 50 złoty ellenében azt is megengedi Leokadiának, hogy a kisfiút lefektesse a heverőre. A kimerült anya a földre rogy. Elfogyóban a zloty, hozzá kell nyúlni a Józef által küldött 50 aranyrubelhez. Mikor a dörzsölt fiatal házmester ismerteti, mi a tarifája a melegvíz- használatnak (ki kellene mosni a pelenkát), Leokadia kénytelen odaadni a rubelt, szinte semmiért egészen. Nemsokára az itteni, ugyancsak tökéletesnek mondott búvóhelyre is beállít valaki, és közli, potom 300 złotyért el tudja intézni, hogy a németek elkerüljék ezt a lakást. Végül megelégszik az aranyórával is.

Az összes boldog zsarolót elküldte hozzájuk a sors. Sorra legombolták róluk, amit még lehetett. Odaát az Ursus gyár munkásai kérték el a békebeli ár tizenöt-, az előző heti kétszeresét
a fekete kenyér kilójáért, valahányszor pedig razzia miatt át kényszerültek szökni a Niskára, az átkelésért sóval fizettek ideát. Így ingáztak hat napon át. Az ember hajlamos volna az efféle bánásmódot útonállásnak nevezni, ha az útonállók ugyanakkor nem jelentettek volna valamiféle védelmet mégis. Amíg a pénznek volt utánpótlása (Józef a gyárból egy német rendésszel küldte be
a „négyszögbe”), a házmesterek és társaik bolondok lettek volna elvágni ezt a csatornát azzal, hogy kiszolgáltatják a hóhérnak rendszeres jövedelemforrásukat. Egyik elbeszélőnk ezzel kapcsolatos észrevételét, miszerint a mi hányattatásaink és az ő nyerészkedésük úgy összetartoznak, akár a kesztyű bőre és bélése, egészítsük ki azzal, hogy ez a kesztyű a hóhér kezére simult.

Egyszer talán még múzeumban mutogatnák azt a zöldségesládát, amiben Marek S. két kislánya rejtőzött augusztus elejétől, ha épp a katlan hetében fejszével szét nem verték volna a házkutatók.
A hétéves Anka és az ötéves Lilka reggelente bebújtak a Kempelen-féle sakkgépre emlékeztető, dupla falú szekrénybe, este pedig, amint a szülők megjöttek a munkából, kimásztak belőle. De itt a katlan, és Marek most nem érzi elég biztonságosnak a ládát, ezért megkéri szomszédjukat, egy idős férfit, hogy süketnéma unokája mellett az ő két kislányát is vegye pártfogásba. A nagypapa rááll, neki nincs vesztenivalója. A pince mint egy barlang fogadja magába az üldözötteket. Marek matracot visz le, otthagy nekik egy vekni kenyeret, egy teáskanna vizet, aztán szeméttel-törmelékkel takarja el a lejáratot. Sem ő, sem felesége, Ruth nem tudhatja, visszajönnek-e valaha, és ha igen, itt találják-e őket. Ruth torkán egy falat étel nem megy le ettől fogva, Marek majdnem visszajön értük, hogy mégis elvigye őket a szelekcióra. Mindkét szülő el van készülve a legrosszabbra, de az egyikőjük fejében sem fordul meg, hogy az igazi veszélyt nem a kutyák jelentik majd, ámbár valóban ott fognak ugatni a pinceablaknál, érezve a szagot (a fogdmegek azonban nem bukkannak rá a lejáratra), hanem a kisfiú. A kisfiú nem fogja hallani a csaholást, csupán Anka és Lilka arcáról olvas. Látja dermedt rémületüket és ijedtében hörögve nyüszíteni kezd majd. A nagypapa kénytelen lesz befogni a száját. Hogy ez meddig tartott, arról nem szól a történet, csak annyit mond: ha akkor nem hallgattatja el örökre, Marek és Ruth aligha szorítják magukhoz két nap múlna Ankát és Lilkát.

Példának arra, hogy a „helyettes” alakja (aki, úgymond, értünk…) nem véletlenül bukkan fel annyiszor az emberiség történetei közt, álljon itt még egy változat. Natan Ÿ., jó előre tudva, hogy munkahelyét, a biztosítótűgyárat a németek nem tartják meg, tucatnyi kollégájával együtt a Zamenhof 29-ben rendezett be igazán lakályos búvóhelyet egy három szobás lakás hátsó helyiségében. A bejáratot könyvszekrény takarta, a hátlapján nyílást vágtak, a kivágott darabot zsanérral ellátva visszaillesztették. Volt bent élelem, rezsó, kübli. Éjszaka előmerészkedtek, a huzat kiszellőztetett. Ha nem csaptak zajt odabent, lehetetlen volt észrevenni őket. Kivételes előnye volt
a búvóhelynek, hogy leláttak az udvarra az alkóv oldalablakán, amely a folyosóra nézett.

Eleinte csak a zsidó „aranygyapjút” keresők lépteit lehetett hallani a kihalt házban. Ezek a rablók ugyanannyira féltek a leleplezéstől, mint az üldözöttek. A legkisebb zajra is kereket oldottak. Harmadnap, szerdán reggel tódult be diadalittasan az SS. Minden lakást feldúltak, akit értek, vittek, megvesztegetést elfogadtak, csak azután gyilkoltak. NatanŸ.-éket nem fedezték föl. Ketten vissza- jöttek délután. Némán álltak az udvaron és vártak. Egyszer csak szörcsögés: egy vízcsap valahol a fölső emeleten. A két SS elvigyorodik. Felrohannak. Dulakodás, kiáltozás, káromkodás. A lefelé hajszolt csoportban (valaki megszomjazott, ez lehetett a vesztük) nő, karján csecsemővel. Az egyik SS elragadja a párnába pólyált picit, a folyosói ablakpárkányra dobja, a makrancos anyát lelökdösi
a lépcsőn, kezébe nyom egyet az udvaron heverő számtalan vánkos közül, nesze, itt a gyereked, és társaival együtt kihajtja a kapun.

Történetünk részletesen beszámol a bujkálók dilemmáiról. A párkányra tett csecsemő felsírt, bőgött torkaszakadtából, a búvóhelytől karnyújtásnyira. Behozzák vagy sorsára hagyják? Végül abban maradtak: egy élet, még ha az a világ legártatlanabbja is, nem veszélyeztethet további tizen- kettőt. A sors azonban, így Natan Ÿ., mint Isten az igét, bőven méri a próbát. Még be sem jöttek a folyosóról, fiatal anya kéredzkedett be hozzájuk. Már nem bírja tovább a pincében, a kislánya beteg, eddig a karján cipelte, hogy megvédje a patkányoktól, de mostanra elfogyott az ereje. Nem volt szívük elküldeni. Másnap hajnalban rosszindulatú köhögésre ébredtek. Ó, már sokkal jobban van, mentegetőzött az anyja, mindjárt elmúlik, ott a nyirkos pincében szedte össze. Szamárköhögés. Mitévők legyenek? Majd dunyhát borítanak rá. Ismét kióvakodtak a folyosóra. A csecsemő nem mozdult. Éjjel nem hallottak sírást. Halottnak vélték. De hátha mégse? Megetessék? Bevinni életveszély, kint tartózkodni öngyilkosság.

És már jött is a következő razzia. Újabb áldozatokkal, sikoltozással, káromkodással. A kislány fején dunyha. A részeg SS szakasz elhagyta a házat. A búvóhely fellélegzett. A kislányra rátört a köhögés. Dunyhát dobtak rá, de már hallatszott is lentről (a razziázók mindig kivártak, mielőtt végleg elvonultak volna): Hans, komm, hier sind Juden!9 Mindenki élettelenné dermedt. A közeledő léptek koppanása – akár egy géppisztolysorozat. És ekkor kint a párkányon keserves sírásban tört ki a csecsemő. A léptek elhaltak az ablak előtt. Ein Kind! Verflucht, noch mal!,10 hördült fel a német. És kirántva az ablakot, megpörgette a gyereket a levegőben, aztán lehajította az udvarra és társaival együtt csalódottan kicsörtetett a házból. Ott maradt utánuk a síron túli csend. Natan Ÿ. érzékletesen leírja: a csend – a kinti és a benti – úgy burkolta be őket, mint valami túlvilági anyaméh.

Elmondhatnánk még, hogy csodás megmenekülésüket a bujkálók eltérően magyarázták; hogy volt, akinek kicsúszott a száján: a csecsemő párkányra tételében és felsírásában felsőbb beavatkozást kell gyanítani; hogy valaki azt mondta erre: ő nem tudja, hányadik emeleten bujkál a Jóisten, de jobban teszi, ha nem jön elő; mire másvalaki megjegyezte: anélkül, hogy bárkit kiállítana az erkélyre bámész felelősnek, amint azt Giotto, Fra Angelico és társai tették, ő maga úgy véli, a mostani udvar- és utcaképhez a betlehemi gyermekgyilkosságot ábrázoló középkori freskók járnak legközelebb; elmondhatnánk töviről-hegyire – Natan Ÿ. részletesen beszámol róla – az esti disputát azzal a konklúzióval, hogy a bujkálók magukat végül is csekély kivétellel isten gyermekeinek tekintették, csak azt nem tudták, hogy ki helyett halnak meg, ha majd – de érdekesebbnek tartjuk elmondani, hogy amíg ők a zsidó újév előestéjén ilyesmin tépelődtek, mivel töltötték az időt Lublinból érkezett gyilkosaik a tiszti szálláson.

Először is nagyon téved, aki azt hiszi, szögezi le egyik legfontosabb elbeszélőnk, hogy a gyilkosok szája vértől habzott, és bosszúvágytól forgott a szemgolyójuk. Sokuknak nemhogy egy szikra gyűlölet, de általában semmiféle érzelem nem volt leolvasható az arcáról. Lelkükben töretlen béke honolt, ezt ápolta-óvta a rendszeretet. Tették a dolgukat mint afféle bonyolítók. A Reinhard- akció végrehajtói. Ott voltak, mert ott kellett lenniük, de ha gólyalábakon járták volna vagy alacsonyan szálló repülővel közlekednek, akkor is közelebb lettek volna hozzánk. A lubliniak a Ÿelazna 103-ban bélyeggyűjteményük legfrissebb szerzeményeit rendezgették. Egyikük az olimpiai sorokért bolondult, más a 34-es mondiale11 alkalmából forgalomba hozott blokkját mutogatta büszkén. Ismerve szenvedélyüket, a lett, litván, ukrán segéderők házkutatás után albumok tucatjait tették le asztalukra, de azt már nem volt idő megtanítani nekik, hogy csak az ujjnyomoktól mentes, hajlás és törés nélküli, ép fogazatú bélyeg ér valamit a gyűjtőnek, így aztán többnyire ugrott is a beígért jutalom.

És amikor az Egy életen át című hazai, vagy a Mézeshetek hármasban c. amerikai szerelmi háromszög-filmek megtekintése után az Apollo és Helgoland moziból visszatértek szállásukra, útközben fogadásokat kötöttek, vajon a német nemzeti tizenegy megőrzi-e február óta tartó veretlenségét szeptember 20-án a svédek ellen, és ha igen, Fritz Walter hány góllal fog hozzájárulni a győzelemhez, lesz-e újabb mesterhármas, mint legutóbb a románok ellen, aztán hazaérve ki a Koralle magazin távol-keleti, ki a Berliner Illustrierteészak-afrikai képeiben gyönyörködött, ki a szótag- rejtvényt fejtette, ki pedig maga gyártott tréfás fejtörőt, más a családjának állított össze értékes könyvszerzeményekből, lengyel hús- és zöldségkonzervekből egy kis szeretetcsomagot, és valószínűleg mindenki elégedett mosollyal hajtotta álomra fejét, hiszen nem ok nélkül hihette, mind az itt rá rótt, mind az otthoniakkal szembeni kötelezettségének maradéktalanul eleget tett.

Eközben a gyári szállások és a búvóhelyek tetves matracai közt gyors tutajok siklottak. Az álom igyekezett visszaszerezni az eltűnteket a halandók világán túl hömpölygő időtől; egy apa, aki ott hagyta két gyerekét a Miła utca közepén, most kézen fogva ment velük a gyárba; egy anya, akit korbáccsal hajszoltak tovább a szelektálók, most megtalálta elsodródott kisfiát a tömegben; egy orvos, aki hátat fordított feleségének, most végre kapott kölcsön annyi pénzt, hogy nemhiába próbálta kihozni a katlanból; egy ügyvédnő, aki kettővel több életszámot szerzett, most át is tudta adni szüleinek, és újra együtt voltak. Aztán a tutaj megbillent és minden szertefoszlott: az apa a levegőt markolta, az anya szem elől tévesztette kisfiát, az orvos csak a hátát látta a feleségének, az ügyvédnő késve ért oda szüleihez. Az álom önbizalma határtalan, vállalkozása reménytelen: az alvók tengerén nincs átkelés, ezekén itt nincs. A sokszor megcsodált tutaj mást se tesz, mint zátonyról zátonyra fut, elválástól elválásig, bűntudattól bűntudatig, észre sem véve, hogy az alvót elöntő veríték csak az újra élt perc tajtékja lehet, a torkából felszakadó sikoly a félelem újra felröppenő madara, és hogy az élők arca egyre kevésbé különbözik a szerteheverő halottakétól.

Az Okopowa utcai temető sokáig volt a csempészek és fényképészek zarándokhelye. Ilyen temetést azonban, amilyent a zsidó újév napján rendeztek a németek, még a sokat próbált sírásók sem láttak. Orf őrmester biciklin vezette az Umschlagplatzról az öt kocsiból álló konvojt. Két oldalt zsidó rendőrök vigyáztak, nehogy elszökjön valaki a szállítmányból. A Stawki utcai kórházban maradt betegeket és járásképteleneket hozták, az ötödik kocsira a holttesteket hajigálták fel. Százkét élő embert kellett az előre megásott tömegsírba dobálni. Orf őrmester adta meg a tempót, ballal a pisztolytáskáját ütögetve, jobbal készenlétben tartva a revolvert. A sírásók kivörösödött arccal, dülledt szemmel hányták a mély aknába a földet. Munkájukat kísérteties üvöltés kísérte. Látszott, hogy már nem sokáig bírják. Valahányszor a sír fölé hajoltak, szédülés tört rájuk. A gödör elnyeléssel fenyegetette őket. Akiket utoljára dobáltak bele, azok lerázták magukról a földet. Próbáltak lábra állni, aztán összerogytak. A többiek arcán és testén tapostak, lenyomták őket, ráléptek üvöltő szájukra, beletömve a fentről sűrűn zuhogó földet. Orf őrmester unottan bele-belekémlelt a sírba, majd kiadta a parancsot: „Kalk!” Miközben a súlyos rögök tovább zuhogtak, megérkezett néhány talicska teli mésszel. Orf intésére a sírások elkezdték kilapátolni a talicskák tartalmát. Minden egyes lapát mésztől oktávot mélyültek az üvöltések, végül mind abbamaradt. Odalent teljes összevissza- ságban hánykolódtak a testek. Valaki megpróbált felállni még utoljára, fekete üreg emelkedett fel a sűrű, fehér masszából. Aztán nagy placcsanással visszaesett, szinte a lapátok ütemére. Orf jelt adott,
a mész szórása abbamaradt, ismét súlyos rögök kezdtek záporozni a gödörbe.

Ez az írás egy holokauszt-poémához írt társszöveg egyik fejezete. A teljes mű könyv alakban 2011 őszén jelenik meg a Kalligram Kiadó gondozásában.

  1. Megsemmisítő különítmény. A lengyelországi zsidóság meggyilkolását végrehajtó „Reinhard-akció” főhadiszállása Lublinban volt, onnan érkeztek Varsóba a „kitelepítési szakemberek”.
  2. Cipőtisztító (lengyel)
  3. Önkormányzat (lengyel), itt: a hitközség, a Zsidó Tanács.
  4. Te még tudsz dolgozni!
  5. Szó szerinti értelme: bejelentőlap. Itt: munkahelyi igazolvány
  6. Ülj (le)!
  7. Te lány! Be a sorba!
  8. Balra, balra, balra
  9. Hans, gyere, itt vannak zsidók!
  10. Egy gyerek! A francba, még egy!
  11. Olaszországi futball-világbajnokság
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.