Négyen ülnek a titkárságon, a két titkárnő, meg Ravaszdi és Balek.

Az ajtó tárva-nyitva, az jön be, aki akar, és mostanában mindenkinek épp a titkárságon akad valami sürgős dolga. Az elsők között szeretnék megszemlélni, körbejárni és megszaglászni az új igazgatót, Balekot, aki ott szorong a szűk, nyersvászon-huzatú, kényelmetlen, feketére pácolt Bauhaus karosszékben, amelyből nehéz kikászálódni, különösen, ha lumbágója van az embernek.

Ravaszdi, az előző igazgató félig fekvő helyzetbe hozza magát a karosszékében az ajtóval pontosan szemközt. Õ látja meg elsőként azokat, akik a folyosón közelednek, s így néhány pillanat előnyre tesz szert a bent ülőkkel szemben: felkészülhet az üdvözlésükre. Nem mintha rájuk mosolyogna, vagy egyéb módon fejezné ki az érzelmeit, faarccal ül, ő már csak volt igazgató. Mindazonáltal a lábát messze maga elé nyújtja és egymásra teszi, e hanyag tartással jelezvén, hogy lelkileg még mindig ő van birtokon belül. Ebben a tüdőt szorongató helyzetben szuszog, és folyamatosan magyaráz az új igazgatónak. Ravaszdi mellett a szorgosan telefonálgató, lepedőnyi egyeztetési lapok felett merengő vezető titkárnő végzi a dolgát serényen, minden harmadik percben telefonál, és nem néz a két igazgatóra, úgy tesz, mintha ott se lennének. Balek észleli e szándékot, és kínosan érzi magát. Jobb lenne, ha a titkárnők nem volnának jelen, amikor Ravaszdi magyaráz.

Magyarázhatna Ravaszdi a titkárságból nyíló igazgatói szobában is, arra való. Abban a szobában vadonatúj fekete szkájborítású bőrgarnitúra áll fekete íróasztallal és fekete dohányzóasztallal; a különlegesen kicsi ablakú, némi örökzöldekkel is ellátott szobát kiszámított, modern ridegség lengi be. Ha oda zárkóznának be, senki se látná és hallaná, miként avatja be Ravaszdi az utódját az igazgatás műhelytitkaiba. Így viszont látják és hallják a titkárnők álló nap, meg elcsíphet belőle valamennyit bárki, aki arra vetődik, és akaratlanul is azt gondolják, hogy az új igazgató totál idióta, ha az alapoktól kezdve mindent el kell neki magyarázni.

A titkárnők szorgosan piszmognak, sőt jóval szorgosabban, mint szoktak, mutatván, hogy meg akarnak felelni, holott nem is kéne megfelelniük, mert elmennek Ravaszdival, aki a következő évadtól Pesten fog színházat igazgatni.

Baleknak a békesség kedvéért azt füllentette Ravaszdi, hogy a titkárnők maradnak, a titkárnők pedig mélyen hallgatnak, mert ki tudja, valóban mehetnek-e Pestre, nem jön-e közbe valami az utolsó pillanatban, nem talál-e helyettük Ravaszdi megfelelőbb munkatársakat. Riasztóan nagy az a főváros, amit ők nem ismernek, bizonyára dugig van állástalan titkárnőkkel meg önjelölt kék- harisnyákkal, akiknek semmi sem drága, és azt sem tudni, hogyan végződik a pesti kaland, nem kell-e majd egy esetleges csatavesztés után visszadolgozniuk magukat vidékre.

A titkárnők ismerik Ravaszdit, tudják, mennyire erőszakos és eltökélt, meg is bíznak benne, de azt is tudják, hogy az erőszakosság nem mindig segít. Most ősszel sem segített. Ravaszdi kinézte magának a legnagyobb pesti színházat, meg is fúrta az igazgatóját, de az váratlanul, az utolsó pillanatban visszafúrta, és maradt a helyén. Nem az számított, hogy a szakma hírességei a régi igazgató mellé álltak, hanem hogy az önkormányzatban megvédte valaki. Persze Ravaszdinak is volt saját kádere az önkormányzatban, aki végül annyit tudott kialkudni, hogy Ravaszdi számára létesítsenek Pesten új színházat egy régi épületben, új társulattal.

Balek tud róla, hogy Ravaszdi nem azt a színházat kapja meg, amit áhított, de ennek nem tulajdonít jelentőséget. Egyelőre attól tart, hogy a kedves, serény titkárnők elterjesztik a társulatban, hogy ő, az új igazgató semmihez sem ért. Nincs fegyvere, hogy a lejáratódást elkerülje, pedig mindössze annyit kellene mondania, hogy „menjünk be az irodába”. Nem mondja. Nem akarja megbántani az előző igazgatót, aki odahívta maga helyett igazgatni, és aki nagylelkűen minden színházi titokba és igazgatási fortélyba részletesen beavatja.

Balek bizonyos ügyekben valóban tájékoztatásra szorul, a szervezeti működésről fogalma sincs, és hatalom se volt még a kezében. Egy százötven fős színház már középvállalat, a lelki teher pedig, ha van az embernek lelkiismerete, nyomasztó. Balek felelősséget érez azok iránt, akiket még nem is ismer. Nem igazgatónak való az ilyen. Az igazgató legyen dúvad természetű, senkire se legyen tekintettel, és már gyerekkorában legyen galerivezér. Aki nem élvezi a hatalmat, ne gyakorolja, mert a folytonos szorongás ártalmas az egészségre.

Balekkal majd hat hét múlva, március közepén közli emberségből a vezető titkárnő, hogy ideje új titkárnők után nézni, minthogy ők is elmennek, Balek tehát egyelőre abban a hiszemben ül a titkárságon, hogy ezekkel a szorgos hölgyekkel fog dolgozni a következő években, és igyekszik megkedveltetni magát, ami egy új igazgató részéről nem a megfelelő magatartás. Hiba, hogy az első adandó alkalommal összetegeződik velük. Rögtön el is terjed a színházban, mindenki biggyeszti az ajkát. Igaz, a régi igazgató is tegeződik a titkárnőkkel; mindenkivel tegeződik; csakhogy ő már bizonyította, hogy odacsap, ha kell.

Ez az új, ez nem fogja bizonyítani, terjed el; ez még el se kezdte, de máris meg van bukva. Ugyan még nem csinált semmit, nem is volt mit csinálnia, de lerí róla, hogy erélytelen. Csak rá kell nézni, ahogy ott feszeng a nyomorultja a titkárságon a karosszékben.

Az is hiba, hogy régi, vacak kocsija van, egy igazgató járjon nyugati kocsin. Az sem szerencsés, hogy a városban kerékpárral közlekedik. Igazgató, biciklin?! Lehet, de csak ha már tudják róla, hogy vérengző vadállat. Nem fogad el a városközpontban egy ötszobás lakást, neki másfél szobás lakótelepi is elég. Ha neki nincsen önbecsülése, miért becsüljék meg mások?

A pletykák Balek fülébe nem jutnak vissza, nincs még a társulatban bizalmasa, és ha túl sokat biciklizik, nem is lesz. Ravaszdi, a hiú ember hallja, és megnyugvással fogadja, hogy az utódját már most nem becsülik semmire.

A testes, középkorú Ravaszdi hátradől a karosszékben, a hasát felfelé dülleszti, szemüvege mögül bizalmatlanul néz a világba. Kicsi, szűk szeme van, mint a rövidlátóknak általában, mert sokat hunyorognak; a vastag lencse tovább kicsinyíti a szemecskéit. Szája, arcának sértődött kifejezést adva, kétoldalt lebiggyed. Balek ugyan balek, de nem teljesen érzéketlen, és eltűnődik, vajon megsértették-e Ravaszdit mostanában, hogy szüntelenül pofát vág, vagy ilyen az arc- berendezése.

Ravaszdi elmagyarázza az intézmény működésének alapjait, mintha Balek az utcáról szabadult volna be: ez itt a titkárság, az ott a műszak, amott található a műhelyház, és valamennyien csuda dolgokat művelnek. Miután elmondta, elölről kezdi. Ismerteti a díszletezők általa feltalált, páratlanul ösztönző teljesítményrendszerét, újra meg újra elmagyarázza, hogy még Balek is felfogja. Balek fegyelmezi magát, nem sértődik meg, és szó nélkül tűri, hogy Ravaszdi ötödször is elmondja, milyen tevékenységért mennyi pont jár. Ravaszi felettébb büszke a rendszerére. Balek tudja, hogy Ravaszdi egy pesti színház díszletmunkásaként kezdte a pályafutását, a díszletmunkások díjazását illető szakértelme, irántuk tanúsított megértése tehát nem meglepő.

Balek nem azonosítja ezt a pesti színházat azzal, amelyiket Ravaszdinak néhány hete nem sikerült megkaparintania. A díszletmunkás élete delelőjén direktorként akart visszatérni ugyanoda, ebben a gonoszok megakadályozták, mire megsértődött az egész világra. Ha Balek erre a körülményre felfigyelne, jobban értené, mi zajlik, de hát nem figyel fel rá.

Ravaszdi hosszan ismerteti a trégerek és a ponthúzók működését, jó sok van belőlük. Az új elektronikus berendezés túlterhelés esetén a rendszert letiltja, erre vigyázni kell, figyelmeztet Ravaszdi, mert az emberek még a mechanikus rendszerhez vannak szokva, emiatt előfordulhat, hogy előadás közben megakad egy díszletelem, és a röptetett színész fennmarad a levegőben.

Ravaszdi tudja, mégsem veszi tudomásul, hogy Balek másfél évtizedet lehúzott különböző színházakban, mert magyarázni jó, és aki felvilágosít, fölénybe kerül a felvilágosítottal szemben, főleg, ha közönség is van.

Balek nem sejti, hogy meggyűlik majd a baja ezzel a modern automatikával: minduntalan túlterhelést fog jelezni, akkor is, ha nem kéne, és letilt. Nem gondoskodtak mechanikus pótberendezésről, és nincs már meg az a kurbli meg a hozzávaló drótkötél sem, amivel az ügyelő valaha fel- és letekerte a megakadt díszletet, emiatt jó néhány próba és előadás el fog maradni. Röptetésről szó sem eshet, és fele akkora súlyú díszletelemeket kénytelenek majd használni, mint amit a rendszer elvileg bírna. A díszlettervezők őrjöngeni fognak, hiába.

Valahányszor valaki belép a titkárság ajtaján, Ravaszdi bemutatja az új igazgatónak, és amikor az illető némi jópofáskodás után távozik, mindent elpletykál róla. Nem zavarja, hogy a titkárnők hallják, és netalán visszamondják. Nem érdemes ugyan megjegyezni, ki kivel kavar éppen, mert pár hónap múlva úgyis mással fog kavarni, viszont e röpke viszonyokat mégis muszáj tekintetbe venni a szereposztáskor, meg egyáltalán, az igazgatónak tudnia kell, amit a társulatában mindenki tud (noha éppen az igazgató elől titkolnak el lehetőleg mindent). Nemi szimat nélkül egy színigazgató nem működőképes. A szerződtetés is úgy szokott folyni, hogy párokat vesznek fel; ha tényleg kell egy színész, az alkalmatlan párját is muszáj felvenni, különben nem jön.

A kipletykáltaknak nem Ravaszdi véleménye a fontos, hiszen elpályázik a fővárosba, hanem hogy Balek mit gondol. Balekot nem ismerik, senkivel sem dolgozott közülük eddig; a színészek rémületükben a legtitkosabb gondolatait is kitalálják, és úgy vélik, Balek csakis azt gondolhatja róluk, amit Ravaszdi sugallt. Ennyit még Balek is tud, és feszeng, amikor bemutatják. Kényszere- detten mosolyog, kezet ráz, bólogat, és vöröslő füllel tűri a hatalmi helyzetének szóló hízelkedést. Mindegy, hogy színész vagy műszaki, mindenki idétlenül poénkodik, teszi-veszi magát, szerepet alakít. Színházban a díszletező, a súgó, az ügyelő, az öltöztető, a varrónő, a portás is színész, különben nem épp színházban dolgozna a szerencsétlen.

Ravaszdi jellemzéseire Balek némán bólogat, a magánéleti tudnivalókat pironkodva hallgatja, szégyelli magát a titkárnők előtt, és újra meg újra arra gondol, hogy Ravaszdi faragatlan, érzéketlen és buta: minden jellemzése primitív, közönséges és közhelyes, amit pedig a színházi működésről mesél, azt egy óvodás is tudja.

Balek nem sejti, hogy Ravaszdi mennyire ravasz, és azt sem sejti, hogy ő a balek.

Ravaszdi reméli, hogy Balek igazi balek. Azért hívta meg az utódjául, mert a svindliket rá akarja hárítani, márpedig ezek számosak.

Nagy pénzekről van szó, mert a színházat teljesen felújították.

Régi szabály: minél nagyobb egy beruházás, annál többet lehet lenyúlni belőle, ezért minden beruházást eleve nagyobbra terveznek, mint kellene. Előre be vannak kalkulálva azok, akik a teljes összeg 15-20 százalékáért – mindössze ennyi a normál tarifa ekkoriban, boldog békeidők! – a szükség- telenül megemelt összegű előterjesztést jóváhagyják. Ennek az összegnek is a többszöröséért készítik el végül, persze, mert menet közben valahogy mindig minden többe kerül, mint tervezték, és nem is csak a korszak évi húsz-harminc százalékos inflációja miatt. A megkezdett beruházást félnek leállítani, randán fest egy félbehagyott építkezés. Az illetékesek, akik a terveket jóváhagyták, kisírják a felettesekből, végső esetben a pénzügyminiszterből vagy a miniszterelnökből a hiányzó összeget, hogy ne az övék legyen a szégyen, ne legyen mit a szemükre hányni választáskor, meg hogy a nemzeti színű szalagot ők vághassák át.

Ravaszdi, a beruházás vezetője nagy ravaszul visszautalt az államnak néhány tucat milliót azzal, hogy megspórolta. Az állam képviselői boldogan ájuldoztak e páratlan gesztustól, beszámolóikban pozitív példaként hivatkoztak rá, az ő választottjukra, és még kevésbé néztek a körmére.

Csukjanak le mást, vélekedik Ravaszdi, ne őt. A rekonstruált színház fél éve nyílt meg, közeledik az elszámolás. Ezért hívott a saját utódjául a színháza élére a gyakorlati életben járatlan dramaturgot, nem pedig a szakmájánál fogva dörzsölt, pénzügyileg és műszakilag fineszes rendezőt. Ha minden Ravaszdi tervei szerint alakul, Balek nem fogja időben észrevenni, hogy a felújítást minden szabállyal, előírással, törvénnyel és szokással szemben egy összegben aktiválták, és mire kapcsol, késő.

Egy összegben aktiválni azt jelenti, hogy a beruházás végösszegét minden részletezés és a legmini- málisabb számszaki ellenőrzés nélkül hagyták jóvá, és emiatt nem derülhet ki, mi került be a felújítás során az épületbe, milyen minőségben és mennyiért.

Normális esetben feltüntetik az összes kilincs, akasztó és szegecs számát és árát; a lámpákról, a gépekről, a nagy értékű berendezésekről nem beszélve. Esetünkben Ravaszdi az összes részszámlát eltüntette, és arról is gondoskodott, hogy alvállalkozói szerződések se maradjanak se a színházban, se másutt, pedig elvileg sok helyre kellett másolatokat küldeni. Nonszensz, hogy az önkormányzati és állami szervek nem követeltek részletes beszámolót, és a kiáltó szabálytalanságok felett szemet hunytak. Nyilvánvalóan megvolt ennek is az ára.

Egy összegben aktiválták tehát az egész rekonstrukciót, de a lyukak megmaradtak, és azok egyszer elkezdenek szelelni; fütyüljön inkább Balek fülébe a szél.

Mesélik majd Baleknak később, hogy a felújítás alatt számlálatlanul tömték a színháziak markába a márkát, akik maltert hordtak, falaztak, parkettáztak vagy takarítottak. Balek eleinte arra hajlik, hogy népmesét hall; utóbb a gyorsan málló vakolat és a repedő falak láttán be fogja látni, hogy a mesék igazak. A márka biztosan stimmel, külföldi volt az építési vállalat, az állami támogatás német márkában érkezett. A külföldi szakik némi jutalék ellenében továbbpasszolták a munkát a helybéli kontároknak, maguk nem dolgoztak szinte semmit. Mindenki jól járt, csak a végeredmény hervasztó.

Ha már csaltak, gondolja majd Balek, helyes, hogy a pénznek legalább egy töredéke a nincstelen színháziak kezébe jutott. Nem ez zavarja majd, hanem hogy a márkaszerző Ravaszdit a jótétemé- nyeiért továbbra is imádják, őt pedig, aki nem tudja plusz pénzzel tömni őket, utálják.

Az, hogy most, február elején naphosszat a titkárságon üldögél a régi meg az új igazgató, a gyanútlan Balek átejtésének első stációja.

Eredetileg úgy volt, hogy az önkormányzat április 1-jével nevezi ki Balekot, hogy a szokásjog szerint április folyamán esedékes szerződtetést már ő bonyolítsa le; az évad hátralevő része még Ravaszdi felelőssége. Ezt mindenütt így csinálják, ahol változik az igazgató, így is állapodott meg a polgármester és Balek december elején. Elvileg az igazgatói állást a hivatalos lapokban meg kellett volna hirdetni, de nem tették, Balekot Ravaszdi tanácsára a polgármester közvetlenül kérte fel.

Az eljárás ugyan szabálytalan, de gyakori, mondta a polgármester mellékesen. Balek nem sejtette, hogy a kinevezését formai okokból emiatt meg lehet támadni, az intézményi működésről semmit sem tudott. Arra azonban még ő is felfigyelt, hogy január 20-ával nevezték ki, és nem április 1-jével, ahogy pedig megállapodtak.

Január elejétől Balek háromhetes ösztöndíjjal külföldön tartózkodott, ezt a színházban, jövendő munkahelyén becsületből előre bejelentette, noha még nem lett volna köteles. Január 22-én, egy budapesti telefonhívásból tudta meg odakint, hogy a városi közgyűlés egyöntetű akaratából immár két napja igazgató. Szentségelt magában: mi volt nekik ennyire sürgős? De hát mindegy, gondolta, ha már vállalta, vállalta. Csak amiatt dühöngött, hogy így már a tavasz folyamán le kell járnia vidékre.

Mintha annyira Pesten akart volna maradni! Aki pesti létére vidéken vállal állást, az bizonyosan menekül, annak nincs otthona, csak még nem akar tudni róla, és magának még nagyobb bajt okoz. Balek is ezt tette, de nem tudta, hogy ezt teszi. Mi több: homályos, nagy-nagy reménység kelt a szívében, hogy az ismeretlen vidéki városban gyökeresen új életet kezdhet. Bizonyítani is akart:
ki hoz létre jó társulatot, ha ő nem? Középkorú férfiakat el tud kapni a gépszíj.

Balek ideális baleknak bizonyult: fogalma sem volt róla, hogy a szándékosan a távolléte idejére időzített kinevezés miatt elmaradt egy fontos hivatali eljárás, amiről ő sohasem hallott, és aminek a neve átadás-átvétel.

Átadás-átvétel! Csodálatos aktus.

Ami pénzügyi szabálytalanságot, hiányt, követelést, teljesítetlen munkavégzést, kifizetetlen számlát az átadási-átvételi jegyzőkönyvben nem rögzítenek, az nincs és sose volt, az előző vezetés a felelősség alól mentesül, és az összes következmény az új vezetés sara lesz. Jól számított Ravaszdi és a haverok, a jegyző, a számvevők meg a pénzügyi osztályon dolgozók.

Mire Balek február elején megjelent a színházban, az átadás-átvétel a semmibe merült. Balek nem követelte, mert nem tudta, hogy van olyan, az illetékesek pedig mélyen hallgattak róla.

Azonnal egy csomó aktát toltak Balek elé, mert hát immár ő a kinevezett, aláírási joggal egyedül rendelkező igazgató, Ravaszdi többé nem írhat alá semmit. Sürögtek-forogtak lázasan, összevissza beszéltek, el akarták vonni Balek figyelmét az átadás-átvételről. Nem tudták elhinni, hogy nem követeli.

Balek megpróbált kiigazodni a papírokon, miféle ügyekről is van szó, aztán feladta és mindet aláírta. Nem volt a papírok között semmi veszedelmes, erre vigyáztak. Arra számítottak, hogy Balek legalább egy-két piszlicsáré ügyre rákérdez, azokból nagyon felkészültek, de Balek még ezt sem tette, annál is hülyébbnek bizonyult, mint remélték.

Ravaszdi ezalatt fapofával ücsörgött a titkárnők szobájában, az irodáját az utód rendelkezésére bocsátván, és készségét nyilvánítván, hogy mindent megmagyaráz, kérdezzen csak Balek nyugodtan. Persze, persze, mosolygott Balek jámboran és hálásan, nem kérdezett semmit, aláfirkantott, és kimenekült a nyomasztó irodából a titkárnőkhöz ő is.

Most, néhány nappal az első nap után Ravaszdi bevezeti a női vécébe, és széles gesztussal mutatja: van benne bidé! Sőt! Mind a férfi, mind a női vécében ügyes szerkezet gondoskodik róla, hogy friss műanyag fólia kerüljön a következő ülep alá! A fólia ugyan már kifogyott, Franciaországból kellene utánarendelni, és erre most nincs pénz, de ilyen más magyar színházban nincs, közli Ravaszdi büszkén.

Még reggel utasította a díszítőket, hogy szereljék össze a rátét forgót. Amikor jelentik, hogy már majdnem kész, levezeti Balekot, hogy megmutassa. Balek ácsorog a színpad szélén, vigyáz, hogy le ne szédüljön a zenekari árokba, buzgón bólogat. Ez az egyetlen rátét forgószínpad Magyarországon, tudja meg, egyedi gyártmány, az összeszerelése három-négy óra alatt megoldható, és előnye, hogy amikor kisebb forgószínpadra van szükség, a sugara, hála az egymásba csúsztatható szelvényeknek, csök- kenthető. Balek megkérdezi, miért nem normális forgót építettek be a felújításkor. Ravaszdi azt válaszolja, hogy ez így olcsóbb is meg modernebb is. Balek gyanakodva szemléli a díszletezők külön neki szóló sürgését, az utolsó szelvényeket csaknem kapkodva, bár olajozottan szerelik össze; aligha fognak mindig ennyire sietni, és nem is lesznek egy műszakban ennyien.

Balek nem sejtheti, hogy ha a rátét forgót aszimmetrikus terhelés éri, az érintett szelvény elgörbül, kikalapálni nem lehet, és újat kell a gyártótól beszerezni. Ilyen terhelés ősszel már történt is, csak elhallgatják. A pompázatos forgóból valójában csak a legbelső körcikkek használhatók, de ezt nem látni, és most, hogy összeszerelik, nem is tolnak rá terhet. El fog jönni az ideje, hogy kiderüljön. Akkor Balek azt is meg fogja tudni, hogy Ravaszdi a rátét forgót gyártó vállalatot kiengedte a jóteljesítési garanciából, úgyhogy nincs, aki megjavítsa. Másik cég sem Magyarországon, sem másutt ilyesmivel nem foglalkozik, se pénzért, se szerelemből.

Hogy külön csak ezért mennyit dugtak Ravaszdi zsebébe, nem tudni, de nyilván másoknak is leadott belőle. Gyártót garanciából kiengedni példátlan. Az ilyen vállalatok inkább jogutód nélkül szoktak megszűnni, hogy a garanciát ne legyen kin behajtani. Ezúttal a céget meg sem kell szüntetni, mert garancia nincs: Ravaszdi mint beruházó által szabályosan aláírt iratot tudnak felmutatni a gyártók, amely szerint ők mentesítve vannak a javítás alól.

Balek elismerően bólint majd a megokosodott fejével. Ügyes. A hasznavehetetlen forgónak persze a tárolása is gondot fog okozni. Ennyi ócskavasat nincs kinek eladni, és ha mégis elpasszolnák, az önkormányzat beleköthetne. Azoknak a hivatalnokoknak végképp nem lehetne megmagyarázni, mi történt ezzel az egyedi gyártású, szupermodern rátét forgóval, mert ha nem is feltétlenül a garancia elmaradásának árából, de valami egyéb stikli hasznából ők is részesültek.

Baleknak azonban már most, baleksága teljében is feltűnik, hogy a zenekari árok feltűnően mély. Megkérdezi, miért. Ravaszdi közli: az átépítéskor ő döntött úgy, hogy egy méterrel süllyesszék le az árkot. Idegesítette, hogy előadás közben látta a zenészek fejét. Most már nem látja.

De mi van, ha a hang nem jön ki az árokból?

Arra itt vannak az emelvények, hangzik a válasz.

És valóban, ócska deszkaemelvények hevernek odalent az árokban szanaszét.

Balek aggódni kezd. Sejti már, hogy az akusztikát elrontották, bár még fogalma sincs róla, hogy mennyire. A pökhendi elbizakodottságról és agresszív bunkóságról, amivel ebben az országban mindent tönkretesznek, ez az első műszaki tapasztalata, és még nem akarja elhinni.

Egyelőre nem tűnik fel neki, hogy nincs középső világosítási híd, egyszerűen kifelejtették. Soha nem tudják majd az előszínpadot bevilágítani, pedig hangsúlyos hely. Oda nem lehet majd állítani senkit, a színészek bent ragadnak a színpad közepén és mélyén, ahonnét a hang egyébként is felmegy a toronyba. A vendégrendezők a főpróbahéten, a világításpróbán fogják fel, mit karattyol az akusztikáról az igazgató, és akkor káromkodnak csak igazán.

Balekot nem érte volna váratlanul mindez, ha később kezd igazgatni, de hát akkor kezdte, amikor az ország éppen kezdett lecsúszni Közép-Kelet-Európából a Balkán mélyére.

Néhány előadást már megnézett: szokványos vidéki színház. Már elhatározta, hogy a társulatból nem küld el senkit. Majd az első évada végén, ha jobban megismerte őket. Emberi sorsokról van szó, nem dönthet felőlük felelőtlenül. Egyetlen színészt hív egy másik színházból mindössze, és jelentkezett nála három végzős főiskolás, őket is felveszi. Még nem sejti, hogy nagy a baj. Majd májusban fog gyanút, amikor a gazdasági igazgató elébe tesz egy négymillós számlát, hogy írja alá, ez még a felújításból maradt, jár az alvállalkozónak, sürgősen el kell küldeni.

Balek megkérdezi, ez micsoda, a választ nem találja kielégítőnek.

A cég igazgatójának a neve ismerős. Lehet, hogy egy volt iskolatársa, egy évvel járt alatta, és azért emlékszik rá, mert az iskolában senkinek sem volt olyan égő piros haja. Felhívja, hogy ő-e az. Õ az. Kérdi, mi ez. A madárnevű iskolatárs nem képes megnyugtató felvilágosítással szolgálni.

Nem utalok, mondja erre Balek.

Akkor beperellek, fenyegetőzik a piros hajú.

Perelj be!

Telnek a napok, a hetek, a piros hajú nem perel.

Hoppá.

Júniusban kezdi majd Balek kerestetni a felújítással kapcsolatos szerződéseket meg számlákat, és nincsenek sehol. A gazdasági vezető ártatlan képet vág, az önkormányzat pénzügyi osztályán meg a számvevőszék helyi kirendeltségén ártatlan képet vágnak, és se számla-, se szerződésmásolatot nem tudnak produkálni. Attól fogva valahányszor Balek elbiciklizik a Megyei Bíróság épülete előtt, megborzong: az alagsorában, a helyi börtönben már ki van jelölve a cellája. Átkozza magát, hogy vállalta az állást. Nem kötelező igazgatni, őbenne aztán nem volt hatalomvágy, ő csak menekült.

Rosszul menekült.

Kirúgja a gazdasági vezetőt, de későn, addigra már elterjed, hogy erélytelen. Idejében kellett volna megtanulnia, hogy itt az erőszakosságot vélik határozottságnak, a tisztességet pedig erőtlenségnek.

De most még, február elején, ott ülnek a titkárságon, és Ravaszdi, akárcsak a színészek, tudja irányítani, mit érezzen spontánul, hiszen őbenne sem leplezetlenül működik a cinizmus. A szakma valamiért nem fogadta be, egyik klikk sem tekinti a magáénak. Az ilyenek az igazán veszedelmesek: megalázottságukban egész életükben bizonyítanak, bármi áron. Ravaszdit a Főiskolára sem hívták meg tanítani, ami nagyon fáj, mert ott végzett. Balekban, aki szintén nem tartozik semmilyen klikkhez, potenciális szövetségest gyanít, és úgy érzi, hogy a színház gyakorlati világába bevezetvén nagy jót cselekszik vele.

Ravaszdi szívbéli nagy jóságában elfelejti, hogy a pártfogoltja tanít a Főiskolán. Elfelejti, hogy miért is hívta meg az utódjának. Elhiszi magának, hogy merő nagylelkűségből jót tesz egy mellőzött pályatársával. Odaadóan, lelkesen magyarázza neki mindazt, amit a saját kárán megtanult, legyen szó pénzügyi, műszaki vagy emberi tapasztalatról. Magyarázat közben Balekot szenvedélyes barátsággal szereti, szinte az öccsévé fogadta, már-már vérszerződést kötött vele, a széltől is óvná. Kár, hogy színházban szokatlan módon egyikük sem iszik, mert ha innának, remekül rúghatnának be együtt.

Balek zavarban van, zúdul rá a szeretet, de nem képes viszonozni, és a vonzalom okát sem érti.

Ravaszdi a választott öccse iránt ellágyulva egyszerre kijelenti:

– Szeretőt kell találnod! Amíg nincs szeretőd, nem fognak lehiggadni. Az igazgatónak legyen szeretője!

A körmölgető titkárnők belemélyednek az aktákba. Ilyen mély, olvatag szeretettel, ennyire bársonyos hangon Ravaszdit talán még soha nem hallották megszólalni.

Ravaszdi azért szereti ennyire Balekot, mert halálosan meg akar sértődni rá. Ürügyet is fog találni előbb-utóbb, és bosszút áll, a bosszúállást igazságtételnek fogván fel. Már most is elő-sértettségi állapotban leledzik, ám erről maga sem tud. A megelőző megbántódási hadműveletet világszerte önsajnáló tömegek gyakorolják, ez lehet a leggyakrabban használt agresszió a történelemben. Akit áldozati báránynak jelölünk ki, annak konkrét bűnt is találunk utólag, de hát úgyis sejtjük eleve, hogy bűnös, és csak a bennünket bizonyosan érendő méltánytalanságot toroljuk meg rajta.

Balek pesti, ez egy vidéki szemében maga az eredendő bűn. Ravaszdi ugyan szintén pesti, aki a vagányságnak becézett kíméletlen önzést a külvárosban szedte föl, de jó pár éve vidéken dolgozik, és a vidékiek bármikor előhúzható sértettségét szépen kifejlesztette magában. Ha utálni akarunk valakit, nevezzük ki pestivé, és feledjük el, hogy mi is pestiek vagyunk.

Ravaszdi szenvedélyesen szereti az utódját, akinek az életéről szinte semmit sem tud, de már sejti, hogy méltatlan és hálátlan lesz ez a lelketlen, tudatlan, alkalmatlan, elkényeztetett gazember, aki ingyen, teljesítmény nélkül, a pályázatot megkerülve, ferde módon kapott egy színházat. Hozzávágták, nem küzdött meg érte, így nem is fogja megbecsülni magát.

Ravaszdi éppen Pesten van, Balek a színházban. Kora délelőtt kiderül, hogy az egyik művésznő beteg. Este előadás. Balek megszervezi a beugrást. Egy fiatal színésznő érkezik lóhalálában vonaton, utolsó éves a főiskolán, és ősztől úgyis odaszerződik. Kirohannak érte kocsival az állomásra, azonnal próba. Lejárják a darabot, jeleznek, nem játszanak, az ifjú színésznő a szöveget már a vonaton magolta, példánnyal a kezében mászkál elveszetten, még nincs gyakorlata, az ügyelő a könyökét fogva irányítgatja, a súgó közvetlenül mellettük darálja a szöveget, mindenki izgul. A próba vége felé az ifjú színésznő bereked, a legvégén csak suttog. Balek hívja a fül-orr-gégészt, az egyik színésznő férjét. Reménytelen, a beugró színésznő egyetlen árva hangot sem tud kiadni. Elmarad? Balek megmakacsolja magát: tessék ecsetelni. Előadás előtt tíz perccel még nincs hang.

– Bejelented a közönségnek, hogy elmarad? – érdeklődik a vezető titkárnő.

– Nem!

Elkezdődik az előadás, a színfalak mögött utolsó ecsetelés, Balek is ott áll, az ifjú színésznőt belökik a színpadra, a hang megjön, a darab lemegy, diadal. Nem a torkot kellett ecsetelni, hanem a lelket. Az ifjú színésznő boldog, már van története a társulatban, pedig csak ősszel kezdi az első évadát.

Ravaszdi másnap értesül az egészről, amikor leérkezik. Ordít a titkárságon Balekkal a titkárnők előtt. Õt kellett volna megkérdezni! Õ jobban tudta volna! Őt itt többé nem látják! Csapkod, kirohan.

Soha többé nem látják Ravaszdit a színházban, holott az évad a nyári szünetig még az övé.
A fizetését a színházépülettel szemközt lévő gazdasági hivatalban hó elején lopva veszi fel, és máris száguld haza. Szegény, mondják, akik látták. Ahhoz képest, hogy senkit sem akar látni, őt sokan látták.

Hiba volt visszaszerződtetni Ravaszdit az évad végéig, hónapokig a semmiért fogja felvenni a pénzét, és még sajnálják is érte. Aztán Balek legyint, fizessenek neki továbbra is, belefér. Ekkor még nem sejti, hogy mekkora slamasztikába került, majd pár hét múlva, amikor a piros hajú igazgatóval beszél telefonon.

De most még, február elején, ott tartunk, hogy Balek Ravaszdival együtt nézi az előadásokat az igazgatói páholyból, és nem tud jó szívvel, őszintén hazudva, áradozva lelkesedni. Nem jó színész, minden meglátszik az arcán.

Gyönge társulat, gyatra rendezések. Tapsol, nagyon tapsol, még annál is jobban tapsol, mosolyogni próbál. Előadás után persze könnyebb a dolga, égő füllel füllent valamit, magukat az előadásokat azonban nehéz végigülni árulkodó izgés-mozgás nélkül. Ravaszdi nem kegyelmez, végig ott ül mellette, figyeli a reakcióit.

Még aránylag a Szeget szeggel előadása a legjobb.

Nem jó előadás persze az sem, ripacskodnak, kivéve a férfi főszereplőket, ők jók. A rendezés olyan, mint a díszlet, szürke. A darab mégis átüt. Talán az a jó darab, fedezi fel Balek, amelyik rossz rendezésben rossz színészek által rossz közönségnek is átmegy.

Előadás közben elfelejti, hogy a saját színházában ül, amelyhez egyelőre alig van köze; elfelejti, hogy igazgatóként ül az igazgatói páholyban, amelyet a középtől jobbra helyeztek el az emeleten, és nincs oldalfala, bárki belebámulhat a páholyokban ülők pofájába; magáról megfeledkezve nézi az előadást.

Bécs hercege belátja, hogy túlságosan szabadjára engedte a népét, meg kellene zaboláznia, de gyáva hozzá, inkább egy erkölcsösnek ismert, puritán férfit nevez ki helytartónak, hogy rendet rakjon, ő pedig, ezt állítja, külpolitikai okból külföldre távozik. Mégsem utazik el, szerzetesi álruhában figyeli, hogyan vezeti be a kemény rendszabályokat a helytartó, a hatalom ízére rákapva miként válik zsarnokká, és a házasságon kívüli viszonyáért halálra ítélt fiatalember életéért könyörgő apácát, a fiú húgát hogyan próbálja hazug ígérgetéssel elcsábítani. A tragikus végkifejlet előtti utolsó pillanatban a herceg megmenti a halálra ítélt fiú életét, álruháját levetve visszatér, kajánul igazságot szolgáltat, az érintetlen apácát maga veszi el, az erkölcstelen puritán pedig megbűnhődik: feleséget kap eldobott szeretője személyében.

Ül Ravaszdi és Balek az igazgatói páholyban, és egyikük sem sejti, hogy három év múlva Ravaszdi, akárcsak a herceg a darabban, visszatér. Pesten egyetlen év alatt elherdál kétévnyi támogatást, a harmadik évadában belebukik, és kénytelen az utódját, akit ő hívott, kirúgatni a régi haverjaival, hogy valahol állása legyen.

Hogyan lehet kétévnyi pénzt elherdálni, ha az új rendeletek szerint a színház havi bontásban kapja meg a támogatást, és az egyszámláján nem is tarthat több pénzt? Úgy, hogy egy önkormányzati hatalmasság elintézi, hogy adják oda a támogatás nagy részét előre. Törvénytelen ötlet, az utasítását mégis végrehajtják, féltik az állásukat a hivatalnokok. Fenyegető fellépéssel nálunk bármit el lehet intézni, mindegy, szocializmus van-e vagy kapitalizmus. Nem kalkulálható előre, hogy a hatalmasság zsíros állást kap az óceánon túl, lelép, a pártfogoltja magára marad, nekiesnek, és a színházát szétcincálják. Ravaszdi mégis megússza, mert az önkormányzatnak buta az ügyvédje, és mert más személyt tolt maga előtt névleges, aláíró vezetőként. Ravaszdi visszaküzdi magát oda, ahonnét indult.

Akkor majd Balek megtanulja végre, mi az átadás-átvétel. Hét és fél órát tölt szobafogságban az igazgatói irodában, épphogy nem bilincsben. Megtiltják, hogy a titkárságra kilépjen. Vizet adnak neki, egy szendvicset is hozatnak a büféből, de ebédelni nem engedik. Mindenféle hivatalos emberek vigyáznak rá, még egy rendőr is ácsorog odakint a titkárságon, amíg az irodákban az átadás-átvételi bizottság tagjai – mindaddig készséges, mosolygó helyi hivatalnokok – minden iratot lefoglalnak.

Balek nem provokálja őket, nyugton marad, megokosodott.

Ezek ugyanazok az emberek, akiktől vizsgálatot kért maga ellen saját első évada elején, három éve szeptemberben, amikor rájött, hogy Ravaszdi behúzta a csőbe. Többször is szorgalmazta, hogy világítsák át a színházat; eleinte udvariasan kitértek, majd némán elszabotálták. A magyar vidéken évszázadok óta nem változott semmi. Jókai és Eötvös József országa ez, a Rab Ráby és A falu jegyzője világa, ahol bármilyen justizmord bármikor esedékes.

Barátilag éreztették Balekkal, hogy elnéznék neki, ha megtollasodna, és szinte a szájába rágták, hogyan.

Alapítson betéti társaságot, 10 százalékos jutalék fejében vásároljon számlákat megbízható emberektől, ilyeneket tudnak ajánlani, így magas költséget számolhat el, nem is kell adóznia egyáltalán; ráadásul rengeteg ÁFÁ-t igényelhet vissza, magyarázták; a turpisság sose fog kiderülni.

Balek nem hajlott a jó szóra, meg sem értette, mit beszélnek, ők pedig félni kezdtek tőle. Ez az ember nem lop. Életveszélyes az ilyen puritán.

Most hát az iratokban kurkásznak ádáz tekintettel.

Balek három év óta most látja először Ravaszdit, és meglepi, hogy Ravaszdi milyen gyűlölettel néz rá. Megfúr, mert nincs helye másutt a világban, gondolja Balek, de minek ehhez gyűlölni?

Ha az igazgatása elején – a piros hajú iskolatársnak hála – Balek nem kezd gyanakodni, nem kéri be az alvállalkozóktól a sehol sem fellelhető felújítási számlákat, nem másolja le és nem tárolja a színházon kívül biztos rejtekhelyen, hogy bemutassa őket a per során, valóban ott rohad meg a főutcán a bíróság alagsorában, mert a színházban minden iratot megsemmisít a visszatérő Ravaszdi, és a másolatok az önkormányzat irodáiban is fellelhetetlennek bizonyulnak.

Akit Balek szerződtetett, azt Ravaszdi mind kirúgja. Egy fiatal színész öngyilkos lesz, mások hátat fordítanak a pályának, és lesznek alkalmazkodók is, megalkuvók, törleszkedők, gyámoltalanok.

De most, február elején még ott üldögél a titkárságon az előző, a következő és a rákövetkező igazgató, három igazgató két személyben, és a titkárnők szorgosan szöszmötölnek.