Kávéház éjjel 

824: „Asszonyszerelem, asszonysors”.
A cselló gyorsan iszik egyet. A fuvola
öblösen böfög három ütemnyit: szép kis vacsora.
A dob kiolvassa a krimit.

Zöld fogak, arcon pattanás
integet a szemhéjszéli gyulladásnak.

A zsíros haj
garatmanduláig tátott szájnak beszél,
akinek hit remény szeretet a nyakában.

A zsenge golyva bejön a nyeregorrnak.
Fizet neki három söröket.

A szőrtüszőgyulladás szegfűket vesz,
hogy meglágyítsa a tokát.

B-moll: a 35. szonáta.
Felbőg egy szempár:
Szét ne fröcsköljétek nekem Chopin vérét a teremben,
hogy aztán tocsogjon benne az egész banda!
Elég! Hééé, Gigi! –

Hömpölyög az ajtó: egy nőszemély.
Tikkadt sivatag. Kánaáni barna.
Szűzi. Dimbes-dombos. A nyomában illat jár. Éppen hogy csak illat.
Csak agyam felé irányuló, édes
levegőkidudorodás.

Egy hájpacni totyog a nyomában.
A trelleborgi gyors

Konyakbarnán. Levélbarnán. Bronzbarnán. Malájsárgabarnán.
A berlin-trelleborgi gyors és a keleti-tengeri fürdőhelyek.

Meztelenül járó hús.
Tenger barnított a szájat kivéve.
Éretten csüggve a görög boldogságig.
Sarlós vágyban: a nyár milyen messze tűnt!
A kilencedik hó utolsó előtti napja már!

Sóvárog bennünk a tarló és az utolsó szem mandula.
A virágba borulások, a vér és a kimerülések,
a dáliák közelsége összezavar minket.

A férfiasan barna rávetődik a nőiesen barnára:

A nő valami egyéjszakás.
Ha tetszett, jó lehet kettőre is.
De aztán újra ez a maga-magában levés.
Ezek a hallgatások! Ez a sodródás!

A nő valami szagos.
Mondhatatlan! Halj bele! Rezeda.
Van benne dél, pásztor meg tenger.
Minden lejtője roskad a boldogságtól.

A nőiesen világosbarna dülöngél a férfiasan sötétbarna mellett.

Kapj el! Elesek!
Olyan fáradt a nyakamban!
Ó, e lázas, édes,
utolsó kerti szagok.
Angol kávéház

Az egész körömcipellős tolvaj bagázs,
oroszok, zsidók, kihalt népek, távoli partok,
ott sunnyog a tavaszi éjszakán.

Zöldellnek a hegedűk. A május a hárfáról szól.
Kipirulnak a pálmák. A sivatagi szélben.

Ráhel, vékony aranyórával a csuklóján:
Védi a szemérmét, és fenyegeti az agyvelőt:
Ellenség! Mégis markodban a világ:
édesbarnán, szinte örökké, öledből áradó fuvallat.

Aranyos fülbevaló jön. Charme d’ Orsay-ben.
Olyan szépek a világos húsvéti virágok:
nagypofájú sárgák, réttel a szárukon.

Ó, szőke! Ó, e kecses nyak nyara! Ó
e jázminnal fertőzött könyökhajlat!
Óh, jó vagyok hozzád. Megsimogatlak
a válladon. Nézd, utazunk:

Tirrén-tenger. Bűnösen kék.
A dór templomok. Rózsaterhes
alföldek. Mezők
halnak aszfodéloszhalált.

Ajkak, átmulatva és csordultig töltve mint egy pohár,
mintha vonakodna az édes helyen a vér,
susogják át a szájon az első őszt.

Jaj neked, homlok! Te beteg, mélyen a sötétlő
szemöldökkoszorúban. Nevess és légy derűs:
szivárványt sejtetnek a hegedűk.
FORDÍTOTTA MOHÁCSI ÁRPÁD