Elhagyott a járásom?
Ez nem túlzás.
Mert ahogy magam vonszolom,
ez nem járás.

Kitöredeznek fogaim.
De hát jogom van
hagyni, halasztódjék a kín,
míg be nem lobban.

Se időm nem adom ilyen
gyötrésre, s aztán
hogy számban legyen művien
valami ocsmány

szükségmegoldás, sose volt
hozzá türelmem,
hogy tisztogatva bármi sort,
fogsort, mi-kedvem,

cipőm, nyakam (!), s ha lelkem!
vagy túléli, vagy odavan,
rég nem kell kellem,
csak ne támadjon prosztatám

orvul rám újra,
szedem az orvosságait,
fülem kitúrva
engedem hallomásait

lég-zökkenésnek,
a vers is ezt követi itt,
de gyakorlatokat nem végzek,
kéz-láb megmozgatásait,

két-háromezret
csináltam egykor napra nap,
s csak kizökkentett
egy sérülés… vérrög szalad-

hatott volna, embólia,
trombózis, mit tudjam,
fejem reccsentette a fa-
törzs, s megúsztam,

de hol tartottam? Vissza a
ritmus-kezdetbe!
A vers mi-közlendéstana:
másodja-lelke!

Külsőt nem tartok, eddig is
alig jutottam,
hogy bármit – ne lenne hamis!
képzet! – ki tudjam

kerülni, fejteni… zavart
dolog! A külső:
a vers is, már; mind az akart
Felismert Kellő,

marad: épp ott nem szaggatott
szét kerék, küllő,
gumiabroncs, vagy azt a szót
megálltam némán, és a kellő

töltés volt össz-időm eleddig,
s ha zökkentik ide-oda
a mik a mit, igen, hogy egy „Mit?”
mondjak, de „Mondjak?” sem a

vers prózája, se próza verse
mindennapnak, se ünnepének:
„Külsőt nem tartok!” – válasz erre:
„Külső se tart meg végre téged!”

S mint akinek nincs inasa,
e hangba J. A. visszatéved,
lét hasogatott színfala!
ki-mi bolyong, élőbb kisértet,

mint a kísérő épp-jelen
személye szinte mind,
velem
már oly „Magad, uram!” szerint,

s engem elhagyogatva lépnek
a lépések: „Mit mondjak?” ez
„Nem az hogy mit! Nem az, hogy mondjak!”
– EGYÁLTALÁN! ez a helyes

válasz, léptén már semmi nyomnak,
végül se madárnak, se lónak,
medvének, szellemnek se, semmi
külsőt nem tartva nem kell

MENNI.
S nem lesz mihez képest pihenni.

Egyáltalán egyáltalánja
a rendeződést nem kívánja,
külsőjét bensőre se szánja,
és ezt senki se várja,

már az elérintő a háza,
nincs mit adnia mi szavára,

El-nem-ért s nincs-s-mi hajlatán:
elérintő egyáltalán,
…S csak mintha bármim mondanám,
s hidd, mintha bármid hallatán.