Nietzsche perspektivizmusáról

Egy orosz idézettel szeretném kezdeni, de ígérem, rögvest megérkezünk Nietzschéhez. „Dct cxfcnkbdst ctvmb gj[j;b lheu yf lheuf, rf;lfz ytcxfcnkbdfz ctvmz ytcxfcnkbdf gj-cdjtve.” Fájdalom, de Nietzsche – íme, már itt is van! – vélhetőleg nem ismerte e citátumot; a jelek szerint fordításban sem. Legalábbis nem akként, amiként az voltaképpen fungál: az Anna Karenina nyitómondatáról van szó.¹ Németh László korrekt, egyben problematikus, kifejezetten problémánk – ui. a perspektivizmus, különösképp pedig a nietzschei perspektivizmus – felé mutató magyarításában így hangzik: „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.”

Az Anna Karenina kezdőmondata első pillantásra lucid és egyértelmű képet rajzol föl, perspektívája világos és áttetsző. Az elidőző tekintet azonban csupa-csupa ’széli torzulásba’, homályba s elcsúszásba ütközik.

Jared Diamond számára annyira kristálytiszta a regény felvezető mondata, hogy természettudományos módszertanában is hasznosíthatónak véli. A jeles evolúcióbiológus, népszerű tudományos író bevezette az ún. Anna Karenina-elvet. Eszerint a háziasítható állatok mind hasonlítanak egymásra, viszont minden nem háziasítható állat a maga módján nem az. Értsd: miként a boldog házasság titka számos tényező (kölcsönös szexuális vonzalom, anyagiak, gyermekvállalásról és gyermeknevelésről vallott elképzelések stb.) megfelelő együttállásában ragadható meg, s ha csak egy is hibádzik, borítékolható a kudarc, úgy mindez igaz a domesztikálásra is. Bármely adott jószágnak csomó közös sajátsággal kell bírnia a sikeres domesztikációhoz, s egyetlen lényegi tulajdonság (pl. fogságban szaporodás, kellő étrend, növekedési sebesség, szociális szerkezet) hiánya megakadályozza az egész vállalkozást.

Diamondnak alighanem igaza van. Viszont ha a Tolsztoj-mű egészének ismeretében újabb pillantást vetünk a legelső mondatra, némelyeket tán meglepő felfedezés tehető. Az Anna Kareninában nem létezik, nincs, nem bukkan föl egyetlen boldog család sem. Csak csupa boldogtalan család – és valóban, mind a maguk módján azok; különös eltéréseik történeteivel egy nagyregényt tele lehet írni. A tragikus-pesszimista Nietzsche (aki persze csupán egy, s nem a Nietzsche), a homoiosis – az igazságnak mint asszimilációnak, mint a nem-azonos történések azonossá tételének a – jelentős gondolkodója, méghozzá pro és kontra,² csakis sajnálhatja, ha tényleg nem ismerte Tolsztoj alkotását.

Hát még a magyar fordítást! A nyelvi perspektivizmus iskolapéldája lehetne, ahogy a tükörfordítás nem működik; már a boldog és boldogtalan családok megkülönböztetése során sem. ’Dct’ és ’rf;lfz’ játékát könnyedén vissza lehet adni angolul-németül-franciául (all-every, alle- jede, toutes-chacune) stb., node a nem-indoeurópai magyarban?! A meglehetősen csikorgó ’összes’ és a ’minden egyes’ helyett szerencsére más megoldás érvényesült; a ’fordítás ferdítés’ à la Kosztolányi.

Nyelvi perspektivizmus. Végre megérkeztünk, ez lenne a kulcs a filozófus perspektivizmusához? Karöltve a nyelv referenciális funkciójának kemény bírálatával, s a nemrég még oly felkapott/oly fanyalogva fogadott ’nyelvi megelőzöttség’, ’a nyelv beszél bennünket’ elképzelésével? S kissé a nyolcvanas-kilencvenes évek divatját követve: Anna Karenina plusz az etikailag-egzisztenciálisan értett ugyanannak örök visszatérése, dekonstrukció és posztmodern, Nehamas a (filozófiai) teóriában, Kundera a(z irodalmi) gyakorlatban?

Nem egészen. Igaz, ami igaz: Nietzsche a perspektíva terén – már ha ez a helyes kifejezés, amin Albertitől Panofskyig jónéhányan eltöprengenének – is fordulatot eredményezett. Nem érdekli őt a perspektíva mint a projektív geometria és a képzőművészet hagyományos problémája;³ nem izgatják különösebben a kora újkor, illetve az előzmények és utózmányok idevágó ismeretelméleti próbálkozásai, tudományfilozófiai nekifutásai.⁴ Hosszasan és többé-kevésbé konzisztensen lehet érvelni amellett, hogy a nietzschei perspektivizmus első renden nyelvi természetű, a nyelv, a gondolkodás és a világhoz viszonyulás retorikai-nyelvfilozófiai-nyelvkritikai vizsgálatához kapcsolódik (s mintha túllennénk azon, hogy az ilyetén Nietzsche-értelmezéseket csak ájult tisztelettel vagy heves utálkozással fogadja a hazai nagyérdemű). Ám a nietzschei perspektivizmus és nyelvi perspektivizmus maradéktalan azonosítása – túlzás és leegyszerűsítés. Része annak a gyakori konfúziónak, amely nem vet számot avval, hogy Nietzsche perspektivizmusáról legalább négy különböző értelemben beszélhetünk. Érdemes szétszálazni eme értelemrétegeket – a továbbiakban elsősorban erre vállalkozom: megkülönböztetendő egymástól (1) az életmű perspektivikus nyitottsága, (2) a Begriffsgeschichte, (3) a teoretikus koncepció és (4) a perspektivikus szövegtörténés, a perspektivizmus performatív gyakorlata.

(1) Nyitott életmű. Az œuvre perspektivikus nyitottsága többrétű. E nyitottság olyik vonatkozásában egészen botrányos, s idehaza lényegében ismeretlen: az előző évszázad kellős közepén, majd az utóbbi negyedszázadban többen Nietzschének próbálták tulajdonítani a My sister and I című szaftos kis írást, mely állítólag 1890-ben, a jénai elmegyógyintézetben keletkezett. Az alkotásról senki, de senki nem hallott egészen 1951-ig, s hát közreadója szerint is elég kalandos utat járt be a kézirat (Jéna, Kanada, Anglia), majd az eredeti német változat úgymond elveszett… Mindenesetre van a műben minden, ami csak a pornó iránt érdeklődő publikum kíváncsiságára igényt tarthat; a középpontban Elisabeth és Friedrich – a családi boldogságon/boldogtalanságon messzemenően túlmutató – vérfertőző kapcsolata áll. Szinte mindenki, aki csak megszólalt az ügyben (Walter Kaufmann, Thomas Mann, Marcuse stb.) nyilvánvaló hamisításra gyanakodott. A textológusok, filológusok és eszmetörténészek szakmai ítélete azóta is csaknem egyöntetű – ugyanakkor komoly kutatók újra és újra felvetik: az tényleg megfontolandó, hogy Nietzsche írt-é bármit is az 1889. januári összeomlása után.

Ennél sokkalta fontosabb az a viszonylag ismert kihívás, hogy maga a kanonizált szövegkorpusz szintén ’nyitott’, méghozzá nem csupán a szokványos recepcióelméleti értelemben (az olvasó/befogadó mint társalkotó stb.): minden Nietzsche-értelmezőnek illik tisztáznia, hogy milyen Nachlass-policyt folytat. Vagyis be kell számolnia arról, hogy miként viszonyul az irdatlan méretű írásos hagyatékhoz, s különösen a belőle kompilált ’főműhöz’, az Elisabeth Förster-Nietzschéék – újabb adalék a családi harmóniához! – válogatta-teremtette A hatalom akarásához. Nemcsak az elutasítás vagy elfogadás – netán valamilyen köztes opció – tényének van kiemelt jelentősége, hanem a belőle levont következtetéseknek.⁵ Aki a kompiláció opus magnumként elvetéséből arra belátásra jut, hogy nincs, nem létezik egyetlen kitüntetett nietzschei szövegcentrum, az voltaképpen már meg is érkezett a ’plurális Nietzsché’-hez. Ahhoz a talányhoz, hogy Nietzsche olvasásakor folyamatosan szem előtt kell tartanunk: melyik perspektívából milyen Nietzschét búvárolunk épp?

(2) Begriffsgeschichte. De bárhány nietzschei perspektívát és bárhány Nietzschét észrevételezünk, bármily féktelen szövegáradatnak tűnik számos Nietzsche-textus, bármily feltűnőek az egyes Nietzsche-írásokon belüli perspektívaváltások, és bármennyire felhívja erre a figyelmet maga a bölcselő – mégis jól nyomon követhető, tisztán átlátható (perspicere!) a fogalomtörténet.⁶ Mely azzal az eredménnyel szolgálhat, hogy a filozófus korántsem használja túl gyakran magát a ’perspektivizmus’ kifejezést: az autorizált művek közül egyedül A vidám tudományban bukkan föl, aztán még vagy négyszer a hagyatékban. Ugyanakkor a ’perspektíva’, ’perspektivikus’, illetve a belőlük képzett vagy etimológialag rokon melléknevek és főnevek a bázeli kezdetektől a torinói összeomlásig rendesen végigkísérik munkásságát. Egyértelmű a sűrűsödés a nyolcvanas évek elejétől, különösen az ún. kései korszakban, vagyis a Zarathustra után.

Szigorú terminológiai konzisztenciát kár lenne keresni (ez Nietzsche kapcsán aligha meglepő); bőven akad Standpunkt, Horizont etc. Így pl. a fiatal Nietzsche perspektivizmusát vizsgáló magyar kutató A történelem hasznáról és káráról születésének idejére teszi a fogalom tulajdonképpeni megjelenését, s a történelemfeletti álláspont lehetőségének felvetésével köti össze – viszont a megidézett szöveghely német eredetijében Standpunktról esik szó;⁷ de persze még ugyanitt, a Másod ik korszerűtlen elmélkedésben megtudhatjuk, hogy a modern történelemtudomány révén „ins Unendliche hinein sind auch alle Perspektiven verschoben”.⁸

(3) Teoretikus koncepció. Természetesen az iménti példa arra is figyelmeztethet, hogy nem érdemes makacsul ragaszkodni a szűk konceptuális, fogalomtörténeti és -használati kiindulóponthoz, és gyümölcsözőbb lehet a tágabb koncepcionális megközelítés előnyben részesítése. Ezen a ponton ugyebár megint a ’plurális Nietzsche’ lehet a bökkenő: a filozófusnak nincs egy részletesen kidolgozott elmélete a perspektivizmusról. No és nincs itt hely a perspektivizmusról általa vallottak széleskörű, árnyalt, tüzetes bemutatására.

Ezért csak azt az egyetlenegy aspektust emelném ki – vállalva az egyetlen aspektusra fókuszálás szokványos veszélyeit –, hogy sajátos radikalizálódás figyelhető meg az idő előrehaladtával. E radikalizálódás alapjában véve továbbradikalizálódás: Nietzsche perspektivizmusa viszonylag sokáig egyáltalán nem originális, inkább egyfajta radikalizált kanti perspektivizmus. Íme egy árulkodó idézet a korai korszakból:

Egyáltalán: „a helyes percepció” – ez az objektumnak a szubjektumban való adekvát kifejeződését jelentené – számomra ellentmondásos s így képtelen elmeszüleménynek látszik, hiszen két olyan, mindenestül különböző szféra között, amilyen a szubjektum és objektum, nincs kauzalitás, helyesség avagy kifejeződés, hanem mindössze esztétikai viszony lehet, értve ezen egy utalásszerű áttételt, egy dadogva-utánzó átfordítást egy egészen idegen nyelvre; amihez mindenesetre a költői találékonyság és szabadság közbülső szférájára és közvetítő tehetségére van szükség.⁹

Világos: ez Kant, egy költőileg továbbfejlesztett Kant másod- és harmadkézből, Schopenhauer és Afrikan Spir közvetítésével. Mintha legalábbis ’céhen belül’ – filozófusok és filológusok között – egyre nyilvánvalóbb lenne, hogy Nietzsche nem azért és nem annyiban eredeti, amiért és amenynyiben népszerűsítő értelmezései annak tekintik. Ami perspektivizmusának sajátszerűséget kölcsönöz, az kései gondolkodásának radikális szubjektumkritikája és a perspektivizmus mint érett írói gyakorlat: szövegtörténés.

Persze valóban ott a perspektivizmus már a történelemfilozófiai tárgyú második Korszerűtlenben is. Egyáltalán: a genealógus/genealógiai perspektivizmus nem csekély részben e könyv historizmus- és eredetkritikájának gyermeke. A genealógus Nietzsche – elterjedt hiedelmekkel szemben – nem A morál genealógiájához kései írásával született meg, hanem ott mozgolódik már a Korszerűtlenekben is. Hirtelenjében ez a mondat tűnik plasztikus erő és perspektivikus koncepció egyik legnyilvánvalóbb ’ifjúkori’ találkozásának:

S általános törvény: minden élőlény csak egy bizonyos horizonton belül lehet egészséges, erős és termékeny; ha képtelen horizontot vonni maga köré, s másfelől túl önző ahhoz, hogy egy idegenén belül a saját tekintetét kölcsönözze, bágyadtan vagy sietve sorvad a korai pusztulás felé.¹⁰

Ám mindennek dacára, illetve A nem-morálisan felfogott igazságról és hazugságról, valamint némely egyéb, többnyire kéziratban maradt korai töredék ellenére a ’nincsenek tények, csak interpretációk’ kőkemény szubjektumkritikával kombinálódó, pőre és szikár perspektivizmusa az utolsó alkotóévek fejleménye. Akárcsak a morálfilozófiai applikáció – „(egyáltalán) nincsenek morális jelenségek, csupán (e) jelenségek morális interpretációja létezik (s ez az interpretáció maga is morálon kívüli eredetű)”.¹¹ Egyfajta szoft perspektivizmust, mely – gyakran implicit módon – fenntartja a szubjektum vagy az individuum kitüntetettségét, s az ágensek egységének képzetét, idővel egyre inkább felvált-kiszorít egy karcosabb perspektivizmus, mely leszámolni igyekszik minden ilyesmivel. A kései periódusban újra végiggondoltatik, majd lapátra kerül a korai életpálya Wagner-rajongása, romanticizmusa, egész szubjektum-felfogása. A principium individuationis apollónisága háttérbe szorul a magára egyre inkább Dionüszosz isten utolsó tanítványaként tekintő Nietzschénél. A kartéziánus énafficiáció és szubjektum–objektum viszony elvetendő (a „gondolkodás van, tehát gondolkodó is van” túlságosan erős a priori feltételekből indul ki; csak a „gondolkodás van, tehát vannak gondolatok” tautológiája érvényes); s egyáltalán: a szubjektum fikció, hisz’ cselekvő és cselekvés, ok és okozat megkülönböztetésének-szétválasztásának ’régi mitológiáján’ alapul stb. – nos, ennek mintájára igen szép számú nietzschei attak irányul a szubjektum ellen.¹² Zarathustra arról is tudni vél, hogy e ’régi mitológia’ talán nem is olyan régi – „bizony mondom nem más a legújabb alkotás, mint maga az egyén” –, sőt, még arról is, hogy az értékelés az alkotás; az ember pedig annyit tesz, mint értékelő.¹³

Mindez kétségtelenül átértelmezése és átértékelése volt a ’perspektíva’ és ’perspektivizmus’ stb. bevett fogalmainak, s a hozzájuk kapcsolódó koncepcióknak. Míg Panofsky arról ír hírneves tanulmányában, hogy „a [reneszánsz] perspektíva révén sikerült megvalósítani a pszichofiziológiai tér áttételét a matematikai térbe, más szóval: sikerült objektiválni a szubjektívet”,¹⁴ addig a kései Nietzsche perspektivizmusára ennek még az ellenkezője sem igaz; nem egyszerűen az objektív szubjektivizálására tör, hanem legalább annyira vagy még inkább: a szubjektum mint – olykor kifejezetten esetleges – konstrukció felmutatására is.¹⁵

Bizonyos korábbi ’szubjektív’ reményeitől meg kellett szabadulnia Nietzschének, az örök visszatérés gondolatával és az értékproblematika végső kiélezettségével pedig találkoznia kellett, hogy perspektivizmusa azzá váljon, amivé. Hogy tényleg a kalapács filozofáljon.

(4) Perspektivikus szövegtörténés, perspektivikus írói gyakorlat. Ad notam kalapács: ne higygyünk az egyetlen kőtömbből faragott Nietzsche képének! E képet vagy szobrot maga Nietzsche is, a ’törődés önmagunkkal’ és a ’hogyan lesz a szerző azzá, aki’ jegyében önnönmagára figyelő Nietzsche is, hol felépíteni, hol lerombolni igyekszik – gyakran egyetlen művén belül, mint pl. az Ecce homóban. Persze a megfigyelő szem, irányuljon bár figyelme saját magára, nyilván sosem része saját látómezőjének – ennek szubjektumkritikai vonatkozásain eltöpreng majd Wittgenstein –, s a ’plurális Nietzsche’ gondolatának egyik legfontosabb előfutára-megelőlegezője éppen Nietzsche; de nem csupán erről van szó.

Hanem?

A filozófus, különösen a hetvenes évek végétől kezdve, direkt és tudatosan újragondolja a bevett szerzői szerepeket, a bölcselet domináns szövegszervező stratégiáit. Finoman szólva nem éppen előzmények nélkül – időben akár a preszókratikáig vissza lehet hátrálni a dominancia ellenerőit kutatva. Mindenesetre a perspektivizmus folyamatos írói gyakorlatként, performatív praxisként is jelentkezik az ún. érett Nietzschénél (vagyis az utolsó tevékeny évtizedben). Idetartozik a szócsövek és maszkok használata, a szövegeken belüli gyakori perspektívaváltások, a feloldatlanul – de nem megjegyzés nélkül – maradó önellentmondások és törések, az aforizma és az esszé előszeretetben részesítése; az elbizonytalanító önreflexiók, a palinodikus, ’visszaéneklő’ kései előszavak (a legismertebb közülük a Tragédia születésének Önkritika-kísérlete); vagy akár Zarathustra különös elhallgatásai stb.¹⁶

Lássunk világosan – mindez nem egyszerűen ún. stíluskérdés!¹⁷ Az analitikus filozófiára is figyelő, de abban nem feloldódó kortárs filozófiai nyelven szólva: részint már a klasszikus, de különösen a kései modernitás antiesszencializmusának és antifundamentalizmusának elkerülhetetlen velejárója, hogy centrális helyzetbe kerül, s egyszerre foglalja el az episztemológia és az ontológia helyét az interpretáció elmélete.¹⁸ Ama interpretációé, mely a valaminő végső és megfellebbezhetetlen adottságként felfogott tények helyére lép s ugyanakkor, legalábbis nietzschei – vagyis minden bizonnyal az egyik legkorábbi – alakváltozatában, mégis határozottan, sőt szenvedélyesen állít is valamit az interpretáció végtelenségén kívül.¹⁹ Csak helyeselni tudom azokat a Nietzsche-értelmezéseket, melyek rávilágítanak: a filozófust nem úgy általában véve érdekelte perspektivizmus és interpretáció; interpretációk és perspektívák genealógiáját, dinamikáját, összefonódásait és hierarchiáit vizsgálta. Nem mellesleg: miként elsőként H. Birus észrevételezte, Nietzschénél az interpretáció többnyire nem szövegek értelmezését jelenti.²⁰ Nietzsche, a bonni iskola öregdiák filológusa tudja: a szöveg maga már interpretáció vagy interpretációk eredménye; az interpretáció lehetséges út a szöveghez. A perspektivizmus negyedik jelentésrétege – a perspektivizmus performatív gyakorlata, a perspektivikus szövegtörténés – nem más, mint az interpretáció működtetésének nietzschei művészete. A perspektivizmus interpretáció: mivel egyfelől úgymond nincsenek tények, csak interpretációk, s mivel másfelől mindig az aktuális interpretációk eredményeznek perspektívákat és szövegeket.

S mi egyéb lehetne méltó zárása a nietzschei perspektivizmust a maga szövegszerűségében és interpretatív nyitottságában is érzékeltetni óhajtó vizsgálódásnak, mint két releváns, de valahogy mégis elfeledett, szinte egymás melletti és egymásra mutató fragmentum magyar (újra)fordítása?²¹ Összeér bennük késeiség és radikális szubjektumkritika, antiesszencializmus és antifundamentalizmus; provokáció és további gondolkodásra serkentés; és költészet és zene; szöveg és interpretáció.²² Külön érdemes odafigyelni a két töredék bizonyos ismeretelméleti-szubjektumkritikai nüanszaira! A lélekatomisztikáról szóló kései szöveghelyekkel együtt a megismerő lélek atomisztikus vagy monadikus elképzelése ellen igyekeznek argumentálni, de egyáltalán nem akarnak lemondani „az egyik legősibb és legtiszteletreméltóbb hipotézisről” – azaz a lélekről –, „ahogy az a naturalisták ügyetlenkedései közt megesik”.²³ E kései szövegek ugyanabba a lélekfilozófiai irányba mutatnak: a lélek mint halandó ’szubjektum- sokság’ genealógiája, illetve mint ’ösztönök és affektusok közös (testi) építménye’ felé – vagy Nehamas interpretációjában: a személyiség politikai metaforája felé. Mindebből persze cseppet sem folyik a boldog családok lehetőségének tagadása, az viszont nagyonis, hogy egyszerre igaz: nincsen egy mindent átfogó és mindenkit boldogító Nagy Interpretáció, mégis mindig az interpretáció számít, választ és dönt (zeneileg szólván: a partitúra sosem a magánvaló zene, a partitúra számos érvényes interpretáció alkalomteremtő lehetősége). Node választhatná-e Anna Karenina, e Nietzsche számára sajnálatosan ismeretlenül maradó ’szubjektum-sokság’, egészen másik önmagát?

A fizikai atom ellen. Hogy megértsük [begreifen] a világot, ki kell tudnunk számítani; hogy ki tudjuk számítani, ahhoz állandó okokra van szükségünk; mivel a valóságban nem találunk efféle állandó okokat, költünk magunknak ilyesmiket – az atomokat. Ez az atomisztika eredete.

A világ kiszámíthatósága, az összes történés képletekben kifejezhetősége – tényleg ez a „megértés” [Begreifen]? Mit is értenénk meg a zenéből, ha benne minden kiszámíthatót és képletbe sűríthetőt kiszámítanánk? – Aztán az „állandó okok”, dolgok, szubsztanciák, vagyis valami „feltétlen”; költvén – mi értünk el velük?

…

A pozitivizmussal szemben, mely megáll a jelenségnél, hogy „csak tények vannak”, azt mondanám: nem, éppen tények nincsenek, csak interpretációk. Nem tudunk semmilyen „magánvaló” tényt megállapítani: talán értelmetlenség [Unsinn] is ilyesmit akarni. „Minden szubjektív”, mondjátok: de már ez is értelmezés [Auslegung], a „szubjektum” nem adott, hanem valami hozzá-költött, mögé-rejtett. – Végül tényleg szükséges interpretátort helyezni az interpretáció mögé? Már ez is költészet, hipotézis.

Amennyiben a „megismerés” kifejezésnek egyáltalán értelme [Sinn] van, a világ megismerhető: de másként magyarázható, nincs mögöttes értelme [Sinn], hanem számtalan értelme van. „Perspektivizmus”

Szükségleteink azok, amelyek a világot értelmezik [auslegen]: az ösztöneink, s az ő pro és kontráik. Minden ösztön egyfajta uralomvágy, mindegyiknek megvan a maga perspektívája, melyeket normaként szeretne minden más ösztönre kényszeríteni.

IRODALOM

Felhasznált Nietzsche-szövegkiadások

Nietzsche, Friedrich (1989): A történelem hasznáról és káráról. Akadémiai, Budapest, 1989 (ford. Tatár Gy.).

Nietzsche, Friedrich (1992): „A nem-morálisan felfogott igazságról és hazugságról” (ford. Tatár S.) In: Atheaneum, 1992 I/3, 3–15.

Nietzsche, Friedrich (1995): Túl jón és rosszon. Ikon, Budapest, 1995 (ford. Tatár Gy.).

Nietzsche, Friedrich (2000): Így szólott Zarathustra. Osiris, Budapest, 2000 (ford. Kurdi I.).

Nietzsche, Friedrich: Sämtliche Werke, Kritische Studienausgabe. dtv/de gruyter, Berlin/New York, 1988² (hg. von G. Colli und M. Montinari). Röv.: KSA.

http://www.nietzschesource.org/texts/eKGWB/advanced _search

Felhasznált irodalom

Bahtyin, Mihail (2001): Dosztojevszkij poétikájának problémái. Gond/Cura, Budapest, 2001 (ford. Könczöl Cs. et al.)

Benne, Christian (2005): Nietzsche und die historisch-kritische Philologie. Walter de Gruyter, Berlin 2005.

Biczó Gábor (2000): A tragédia délelőttje – az ifjú Nietzsche filozófiai perspektivizmusa. Osiris, Budapest, 2000.

Birus, Henrik (1984): „Nietzsche’s concept of interpretation.” Texte: Revue de critique et de theorie litteraire, vol.3. (1984) , 78–102.

Bloom, Harold (1973): The Anxiety of Influence: A Theory of Poetry. Oxford University Press, New York, 1973.

Czeglédi András (1995): „Egy »antinihilista« kísérlet hatása egy másikra.” Kéziratban, ill. némileg módosítva: Határ 4 (1995), 93–124.

Deleuze, Gilles (1999): Nietzsche és a filozófia. Gond/Holnap, Budapest, 1999 (ford. Moldvay T.).

Derrida, Jacques (1992): „Éperons. Nietzsche stílusai” (ford. Sajó Sándor). Atheaneum, 1992 I/3, 172–213.

Derrida, Jacques (1993): „A filozófiában újabban meghonosodott apokaliptikus hangnemről” (ford. Angyalosi Gergely) In: Derrida, Jacques – Kant, Immanuel: Minden dolgok vége. Századvég, Budapest, 1993 (ford. Angyalosi G. et al.), 34–93.

Diamond, Jared (2000): Háborúk, járványok, technikák. Typotex, Budapest, 2000 (ford. Födő Sándor).

Emerson, Caryl (1997): The First Hundred Years of Mikhail Bakhtin. Princeton UP, Princeton, 1997.

Gadamer, Hans Georg (2000): „Zarathustra drámája” (ford. Biczó Gábor). Gond 23–24 (2000), 7–20.

Heidegger, Martin (1961): Nietzsche I–II. Neske, Pfullingen, 1961.

Hardtwig, Wolfgang (1988): „Jacob Burckhardt. Trieb und Geist – die neue Konzeption von Kultur” In: Hammerstein, Notker (Hg.): Deutsche Geschichtswissenschaft um 1900. Steiner Verlag, Wiesbaden/Stuttgart 1988.

Hévizi Ottó (1992): „Az alküonikus hang.” Athenaeum 1992 I/3, 273–298.

Jander, Simon (2006): „Zwischen Auflösung und Setzung: Nietzsches Perspektivismus und die Reflexionsbewegung in der Essayistik der Moderne” In Wolfgang Braungart / Kai Kauffmann (Hg.): Essayismus um 1900. Universitätsverlag Winter, Heidelberg 2006, 139–156.

Karjakin (1989) = Rfhzrby, ?hbq A=ljhjdbx: Ljcnjtdcrbq b rfyey XXI dtrf. Cjdtncrbq gbcfntkm, Vjcrdf, 1989.

Kelemen János (2000): Konvergencia, realizmus, antirealizmus. http://www.phil-inst.hu/projects/kecske.met/ kelemen_90.htm

Legnink, Katja et al. (Hg) (2001): Mathematik und Mensch. Sichtweisen der Allgemeinen Mathematik. Darmstädter Schriften zur Allgemeinen Wissenschaft 2. Verlag Allgemeine Wissenschaft, Mühltal, 2001.

Nancy, Jean-Luc (1992): „Becsületességünk próbaköve” (ford. Mezei Gy. I.) Atheaneum, 1992 I/3, 20–41.

Nolte, Ernst (1990): Nietzsche und der Nietzscheanismus. Propyläen, Frankfurt a. M./Berlin, 1990.

Panofsky, Erwin (1984): „A perspektíva mint szimbolikus forma” In uő: A jelentés a vizuális művészetekben. Gondolat, Budapest, 1984 (ford. Tellér Gy.).

Poljakova, Ekaterina (2007): „Beherzter Fatalismus” In: Nietzscheforschung, Bd. 14 (2007), 171–182.

Radbruch, Knut (2009): Bausteine zu einer Kulturphilosopie der Mathematik. Edition am Gutenbergplatz, Leipzig, 2009.

Radbruch, Knut (2001): „Die Mathematik ist nur das Mittel der allgemeinen und letzten Menschenkenntnis” In: Legnink (2001), 161–172.

Stegmaier, Werner (1992): Philosophie der Fluktuanz. Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen 1992.

Tallár Ferenc (2010): Lukács – Bahtyin – Dosztojevszkij. Gépirat.

Tatár György: Az öröklét gyűrűje. Gondolat, Bp., 1989.

Tolsztoj, Lev: Anna Karenina. Szépirodalmi, Budapest, 1960 (ford. Németh László).

Ullmann Tamás (2004): „Az örök visszatérés imperatívusza” Holmi, 2004/10, 1275–1286.