Első s utolsó mindenik dalodban?!
Így csak szenvedni fogsz; törődj a többiekkel,
kik nem nyivákolnak, de van kínjuk elég.
És tudd (tudod), amit sorsod gördít eléd,
azt elnyafogni hiába igyekszel.
Krónikus betegen, kerekes székben,
magányosan, zord mínuszokban is;
s jó, ha jut kannás bor a kínjuk oldani…
Remélnek? Ugyan mit?? De nem adják fel mégsem.
Lehullt rólad a boldogság palástja.
Nélküle persze mezítlen vacogsz –
ám az ő arcuk, nézd csak, mint a lárva,
nincs kályhájuk, mit befűthetne koksz.
S őket megváltani szintúgy nincs hatalom.
Ha van értük szavad, tán segítsz magadon.
Belerángatva, fedezetlenül
Előbb meg kellett volna építeni a bunkert,1
csak utána lett volna szabad elkezdődnie
a háborúnak.
De hát: kellett volna – ez mindig így van.2
(bunkerépítésre ugyanúgy nem gondol[hat]tam, mint megelőző
csapásra; ahhoz sejtenem kellett volna:
megint háború lesz)
Így védtelen vagyok; ritkás, lombjukvesztett cserjék
takarásában (takarásában!? Haha!)
osonva egyik naptól a másikig, próbálkozom
a bágyadt ellencsapásokkal (Rivotril,
Remeron, Bach-virágesszenciák, pár
támogató vitamin – ennyi az arzenál; tárgyilagosan
összefoglalva, csupa besült gránát
és csődöt mondott akna). Méltóságteljesebb volna
{no de hiúság-önérzet, stílusérzék, hol van az már!?}
nyíltan kiállni, megvetvén e vajmi keveset érő
szánalmas fedezékeket.
Csakhogy a méltóságtelj is
ott felejtődött a szekrény mélyén, naftalinban.
A hadüzenetet (amelyet ilyenként nem is volt időm/alkalmam
azonosítani) olyan hirtelen követte a támadás
– hát persze rutinos hadviselő az ellenfél;
a meglepetés előnyét hogy is ne használta volna ki? –,
hogy felkészülésről szó sem lehetett.
Ezt nem panaszképp mondom, mint aki
azt képzeli, különösen gonosz és unfair ellenséget
fogott ki; nem, szó sincs erről – az életéért
mindig kétségbeesetten, improvizálva küzd az ember.
Amíg küzdeni tud.
A többi a proszektúra és a hamvasztókemence
vagy a férgek dolga.
Elérzékenyülni atavisztikus csökevény.