Barnás Ferenc – Másik halál

Még. És már nem. Egyszerre. Majdnem mindig.

*

Négy napig le sem mentem; végig fent voltam. Szereztem elég bort. Ilyenkor nem tudok arra gondolni, hogy ezt nem lenne szabad, hogy ez ellen valamit tennem kellene; elfelejtem azt is, amit máskor ilyen alkalmak közben vagy után elhatároztam. Vagy nem felejtek el semmit, hanem egyszerre csak megállapítom, hogy megint ott tartok, abban vagyok, ami ellen mindig is védekeztem. Nem tudom, megfelelő szó-e a védekezés, habár ezért kezdtem el sok mindent. Ezért lett a körút. A GRoby. Ezért a Csarnok és a hosszú körök. Ezért a Westend és az aluljárók; a Sziget és a Moszkva; a Duna-szakasz, az állomások, a mindennapi Hajós–Nádor-vonal meg annyi minden más. A sarki rablók nem, ezekhez csak vásárolni megyek, vagy néha visszaváltani. Itt találkoztam először a hajlongóssal is, akiről ekkor még nem tudtam, miféle, később jöttem rá, hogy csak fogásból csinálja. A pénztárnál álltam, ő kettővel mögöttem; előre-hátra mozgatta a felső testét, közben tartotta a tenyerét és üvöltött: “Éhes vagyok, éhes vagyok!” Nem bírom az ilyen jeleneteket. Amint sorra kerültem, fizettem és kirohantam; nem is mentem fel.

A Breitner-házban lakom, amely ma már nem Breitner-ház, de erről majd később. Tőlünk jobbra a Budapesti Talmud Egylet zsinagógája a Pesti Jesivával, balra meg a sarki rablók, itt a tulaj egy ideje árulja a boltot. Még mindig legalább nyolc alkalmazottat foglalkoztat két műszakban, mindenki döntse el maga, ez milyen fajta pénzmozgatás. Évekkel ezelőtt jutottam hozzá a negyedik emeleti szoba-konyhához, a ház valamikori cselédlakásához, amelyről először az Öregasszony beszélt. Nem az első alkalommal, mert akkor ez volt: A beköltözés körüli napokban rendezgetek a konyhában, aztán: Valaki csak ott áll az ajtóban és: “Jó napot kívánok, maga az új lakó? Csak nyugodtan hívjál Heddi néninek.” Ha jól emlékszem, néhány hónappal később mesélte, tulajdonképpen minden bevezető nélkül, hogy mi történt a bérleményemben valamikor. “És tuggyad meg, fiam, ez nem egy újbárcás volt, vagy egy olyanféle, hanem egy varrónő, egy tisztességes és becsületes varrónő. Mérget belém, ha mást mondok.” Mindezt a második emeleti gangon adta elő, úgy tűnt, mintha a Művésznő is kint állt volna az ajtóban.

A csapzott férfi, aki kezdetben nem volt annyira elhanyagolt, mást talált ki: rendszeresen jött utánam, követett az Oktogonnál, az Operánál, a Nagymező sarkánál; őt többször hallgattam a Művésznőék előtt, hogy feljön-e utánam, hogy feljöhetett-e utánam. Abban sem lehetek biztos, nem maradt-e néha a beugrónál. Volt úgy, hogy belesziszegett az arcomba, ahogy a múltkor is; nem mertem ütni, éppen csak egy önkéntelen mozdulatot tettem, amitől ideges lett. Ekkor felhúzta a vállait és sietésre kényszerített – testünk közben szinte összeért; nem tudtam eldönteni, mit fog tenni, hogy ilyen helyzetben mire készülhet. Egy alkalommal szó szerint rám hajolt; bűzlött a szája, én meg a leghosszabb lakáskulcsot az ujjaim közé szorítottam, mindenre felkészülve, de végül nem kellett használnom.

Vannak helyzetek, amikor könnyen elhisszük, hogy bizonyos eshetőségek még az elgondolás szintjén sem merülhetnek fel velünk kapcsolatosan. Velem így volt. Meghallgattam mindazt, amit az Öregasszony lényegesnek gondolt a körülményekről, illetve magáról az esetről, amit egyébként ő is csak mások elbeszéléseiből ismert, mint ahogy az számomra később kiderült, miközben arra összpontosítottam, hogy ne lássam magam előtt a részleteket, amiket ilyenkor akaratom ellenére is látni szoktam; aztán kicsit eltűnődtem, majd hagytam az egészet. Évekig eszembe sem jutott, mi történt ott, ahol élek, és valószínűleg teljesen kimegy az egész a fejemből, ha utolsó svájci utam alkalmával egyik napról a másikra nem kerülök olyan állapotba. Még ma sem tudom, pontosan mi történt, vagy egyáltalán történt-e valami, és ha igen, akkor azt mivel, vagy hogyan magyarázzam. Az is lehet, hogy az elutazásom előtti történésekben kell keressem az okot, habár a későbbieket figyelembe véve ezt a feltételezést talán mégiscsak el kell vessem. Egyvalami biztos. Az, hogy Michaelt még Versoix-ból felhívtam, illetve hogy hazaérkezésem után felszereltettem a rácsot.

Bocsáss meg, vegyél lapot, mondja. Akárcsak a másik, aki később került elő, és aki valami ultra- vezetőnek adta ki magát. Ez fekete pulóverben, vörös sállal a nyakában állt hol a régi Goethénél, hol a Blahán vagy a Moszkván, és árulta a legfrissebb eszméit. Egyik gőtés sem reagált az üvegarcú szentbuzi, gyere ki, eltöröm a karodatra, pedig az alacsonyabb felszolgáló épp az asztalom közelében tartózkodott. Később láttam ezt a sálas ultrát maga készítette plakátokat ragasztgatni a város több pontján. Ilyenmentes parlamentet, írta, olyanmentes Magyarországot, fogalmazta, amolyanmentes nem tudom én mit, követelte, és csak fabrikálta, egyre fabrikálta a fekete-fehér ánégyeseit, amelyekre néha képeket és rajzokat is felvitt. Aztán ragasztgatta ezeket, ahová tudta: fákra, falakra, miegymásra.

Tudnom kellett volna, hogy nem maradhatok a lakásban, hiába szereztem be a szükséges mennyiségű bort, ami az én esetemben nem sok, ennyi időre legfeljebb öt-hat üveg, mert alkohol ennél a lefolyásúnál éppen csak az elejére kell, az eleje körüli percekre vagy negyed-félórákra, attól függően, miként ér el az egész, miként és milyen ritmusban, mert sokszor leginkább a ritmusa számít, ha jól emlékszem, hisz ilyet csak utólag mondok, vagy állíthatok, alatta vagy közvetlenül utána soha, elfelejtem, mi volt, ami volt, ha egyáltalán volt, miközben a csoki, a paradicsomos tészta, vagy a rántotta néha egyértelműbben és alapvetőbben befolyásolhat az egészben. Innen most nem tudom megítélni, akárhogy igyekszem, nem tudom, de hát éppen az az egyik velejárója ennek, hogy nem tudod megítélni, képtelen vagy megmondani, miben vagy benne, azt sem, hogyan vagy benne, ha egyáltalán benne vagy, mert néha azt érzem, hogy mialatt ez az egész kisajátít magának, mindez mégiscsak másutt van, hozzám képest másutt, holott engem érint, miközben az órákból délelőttök és délutánok lesznek, és továbbra sem jutsz előre, nem mintha itt lehetne tudni, mi az előre, és mi a nem–előre; ugyanaz jár a fejedben, mindig ugyanaz, és ha egy-egy pillanatra azt hinnéd, megszaba- dultál tőle, marad, benned marad, úgy válik a részeddé, ahogy sohasem akartad.

Ha meggondolom, legalább tizenöt méter magasan van a szobám ablaka, melyen ha kinézek, a hátsó udvarra látok: sárgásszürke, 6×8-as kockakő közel nyolcvan négyzetméteren, középen vasból készült vízlefolyóval. Egy görög férfira emlékszem. Nem. Bolgár volt, jobban mondva bolgár származású, valami Vaszev vagy Vaszerev nevű. Feltűnően választékosan beszélt és többször rákérdezett, tényleg be akarom-e rácsoztatni az ablakot. Ide nem mászik fel senki, uram, nekem elhiheti, ellenőrizze csak onnan a szomszédból! Valamit hümmögtem, mire folytatta, hogy kérem, mégis, mondja, ilyen magasságban, miért, mondja, miért? Nem válaszoltam. Kis idő elteltével aztán utoljára is meg- kérdezte, tényleg akarom-e, mire azt mondtam, igen, tényleg szeretném. Ekkor dolgozott. Egy ideig nem tudta, hogy férjen hozzá a keret mögötti falrészhez, a hozzáférés több mint körülményes, mondta, és felém fordult. “Ezeken a helyeken a hozzáférés szokott a leglehetetlenebb lenni”, mondta. Végül mégis megtalálta a módját; ekkor fúrt, extra tipliket gipszelt, kora este pedig hat ponton csavarozta fel a rácsot. Amikor kifizettem, rám nézett és ezt mondta: “Olyan lesz itt, uram, mint egy kórházi szobában.”

Négy napig voltam fent, esetleg csak három és félig, mindegy mennyi ideig, mert ha egyáltalán számít, hogy négyet vagy három és felet, hogy múlt héten, ezen a héten vagy bármelyik héten, nem úgy számít, ahogy szeretném. De nem megyek vissza a doktornőhöz! Akkor sem megyek vissza, ha kényszerítenek. Igaz, arra én figyelek, hogy ne kényszeríthessenek. Mást sem csinálok, mint figyelek. Ezért is vagyok a mostani helyemen. Itt aztán tudják, mire vagyok képes, sokszorosan bebizonyítottam.

Ha viszont elszámolnám magam, és egy nap esetleg mégis odajutnék, hogy kényszeríthetnének, akkor is lesz valami megoldás, mert mindig lehet valami más megoldás, annak ellenére, hogy időnként elbizonytalanodom, valóban más megoldás lenne-e számomra a más megoldás. Egyelőre azonban élek, ahogy élek. Milyen magabiztosan mondta a doktornő az asztal mellől: “Csak hinnie kellene, uram! A Megváltó úgy mutatott utat mindahányunknak ebben a nekünk ajándékozott világban, hogy példája által mindenki maga választhatja ki saját üdvözülési változatát. Igen, hinnie kellene, és minden megváltozna magával.” Talán így mondta: Maga körül, és, azt hiszem, a megváltozna helyett valami más szót használt. Aztán azt mondta, ha végre elhatározom magam és úgy döntök, ahogy dönteni kell, akkor döntésemmel majd hamarosan választ kapok a kérdéseimre, ha a döntést követően egyáltalán lesznek még kérdéseim, mert megítélése szerint nem lesznek, és még azt is mondta, hogy a szeretet fel fog emelni és mindent jóvá fog tenni, amiről most azt hiszem, hogy jóvátehetetlen, csak figyeljek oda. Utána, így emlékszem, kiállította a recepteket, majd pecsételt, és megismételte, mit kellene tennem mentális és fizikai egyensúlyom visszanyerése érdekében. Ez az új kórház Pszichiátriai Szakrendelőjében volt, néhány nappal azután, hogy Versoix-ból visszaérkeztem, vagy, hogy még pontosabb legyek, éppen két és fél hónappal azelőtt, hogy a Sürgősségire beszállítottak.

A házban nem foglalkoztak a ráccsal. Pontosabban mondva egyedül a Művésznő hozta szóba az egyik találkozásunkkor. Ezt mondta: “Monygya, az ég tetejére minek kelletett Magának azt a bor- zalmat odarakatnia?! Hát nem láttya, hogy nálunk a veszélyzónába sincse?” Nem emlékszem, mit válaszoltam, a többi lakó pedig tényleg nem hozta szóba a szintemet, ahol gyakorlatilag egyedül vagyok. A Művésznő a félemeleten lakik, a férjével. A lakásuk mellett van egy beugró, ami, ha nincs telerakva a holmijukkal, akár rejtekhelynek is használható. Épp az Öregasszony alatti lakás az övék, amiből ilyen-olyan okokból néha kölcsönös probléma szokott adódni, hogy pontosan miért, nem tudom, az Öregasszonyra nem hagyatkoznék. Ha valami kipattan, hol Heddi néni veri partvissal a fürdőszobában a követ vagy valami mást, hol meg a Művésznő üvöltözik fel a szellőzőn, hogy tologattyátok itt nekem ide-oda a picsátokat, hát mit képzeltek, ez itt a paradicsom?! Van, amikor másképp intézik a nézetkülönbséget, amiből úgyszintén veszekedés lesz, de ilyenkor legalább jobban megválogatják a jelzőiket.

Miképp lehetne leválasztani azt, ami vagy, attól, ami nem te vagy, nem tudom megítélni, mint ahogy azt sem, hogy hazamész és holtan találod; ez a kijelentés számodra addig úgysem érvényes, amíg nem történik meg veled, azt hiszem, ez is olyan, mint amire az előbb gondoltam, úgy tűnik, nem tudok pontos és érthető lenni, olyankor főként nem, amikor ez az egész elér, mintha rám tapadna, sok villódzó vonal, ami nem járhatna meleggel, melegséggel, mégis ez kíséri; aztán hideg és valami zúgás, pontok, ügyelned kell, nehogy szabad utat kapjon, ilyenkor valamit azonnal ki kell találni, bármit, csak ne hagyd, hogy maradjon, ami maradni akar, neked kell akarnod, az ismétlés néha szokott segíteni, ugyanazt tízszer, százszor, ezerszer, ha kell többször, közben mozgathatod a tested, elég egyetlen testrészt, úgy, ahogy leginkább kedvedre való.

Nem nehéz kitalálnom, hogy a házban egyeseknek mi a véleménye rólam. Egy ideje az arcukra sem kell néznem, a testtartásukból is kiolvasom. Vannak elmaradásaim és vannak tartozásaim. Tény. Egyéb kifogásaik is lehetnek. Ez ugyancsak tény. A viszonyulásnak ezt a módját viszont mégiscsak túlzottnak tartom. Néha a tekintetüket is elkapom. Úgy néznek végig rajtam, mintha nem tudom, ki lennék, vagy honnan jönnék. A pestieknek ebben kifinomult az ízlése. Galambosné Viola egy alkalommal mintha ugyanezt mondta volna, csak másképp: “Olyan nagyra vannak magukkal a magyarok. Csak néznének egyszer jobban bele a cadreszba, láthatnák, kicsodák; fenn hordják az orrukat, közben meg minden lecsó. Csak nézzél körül, apám!”

Akárhányszor van, mindig ugyanúgy van, a különbség ellenére is az ugyanaz a meghatározó, mi- közben nem állíthatod, hogy nem másként érne el az egész, ahogy ezt a doktornőnek is magyaráztad. A rendelőben voltunk. Nem tudom, értette-e, vagy érthető voltam-e, mert többnyire én sem fogom fel, miként játszódik le az, ami lejátszódik. Ha tudnám, sok minden mást is közölhetnék. Kiesésekkel jár, ennyit talán kijelenthetek. Odáig például vissza tudok emlékezni, hogy az utolsó alkalom örömmel kezdődött. Jöttem befelé valahonnan és örültem annak, hogy ott vagyok, ahol vagyok, arra gondoltam, hogy ez most talán huzamosabb ideig fog tartani, minden okom megvolt rá, hogy ezt gondoljam, amikor mellém került egy fiatal pár; ekkor elkezdtem sietni, mert nem akartam a közelükben lenni, a nyelvet nem akartam hallani; mindegy milyen nyelv volt, egy bizonyos nyelvet nem akartam hallani. Aztán egy váróterembe értem, ahol meg kellett állnom ellenőrzésre, úgy, mint a többieknek is. Kis idő múlva jött egy magas nő, aki elirányított bennünket egy folyosóra, úgy értem, hogy az addigi folyosó helyett egy másik folyosóra, ahol ugyancsak emberek voltak. Várakoztunk, hogy beengedjenek bennünket egy helyre. Ekkor mellém lépett a magas nő, és azt mondta, hogy én, egyedül én menjek át egy újabb másik folyosóra. Ekkor kezdődhetett. Azért gondolom, mert a nő valamennyi idő elteltével ismét mellettem állt és kijelentette, hogy az imént nem azt mondta nekem, hogy oda menjek, ahol most állok, hanem azt mondta, hogy oda menjek, ahová ő mutatta, amitől én zavarba jöttem, mert egyszerre megértettem, hogy ezek szerint a legegyszerűbb dolog teljesítésére sem vagyok képes. Közben eszembe jutott a szelvény; nem véletlenül jutott eszembe, az egyik mellettem álló férfi kezében láttam meg talán két perccel korábban. Rögtön keresni kezdtem a sajátomat; nem találtam. Ekkor már éreztem, hogy megint az van. Illetve ezúttal először az futott át rajtam, hogy az lesz. És tényleg az lett, pedig nem sokkal azelőtt még azt gondoltam, hogy ettől legalább valamennyi időre távol kerültem; a másodpercek töredékéig tartott ugyan, de tudtam, hogy tudom, hogy az lesz és azt is tudtam, hogy úgy lesz majd az, ami lesz, ahogy azt majd érezni fogom, és ahogy ezt később valóban úgy is éreztem, mert pontosan tudtam, miképp fogom érezni; és valóban úgy is éreztem, de ekkor már csak éreztem, mert hiába igyekeztem felfogni, mi történik velem, már nem értettem, mert az lett, amit tudtam, valóban az lett, aztán már csak megállapítottam, hogy a mostani ezúttal így kezdődött; közben folyt rólam a víz és ezt a magas nő is látta. Mindezt utólag mondom, hisz utólag gondolom, mint annyi minden mást, aminek az okát meg akarom érteni.

Talán nem is a rendelőben hoztam elő, hanem valahol másutt. Valami olyan helyen, ahol ilyen dolgokról beszélni lehet, vagy ahol ilyen dolgokról beszélnek, bár amennyiben magyaráztam, akkor mégiscsak a rendelőben kellett lennie. Nem tudom. Néha összekeverem, hol, mit mondok, amennyiben egyáltalán én mondom, mert olykor az az érzésem, mintha nem is én mondanám, hanem a másik. Én és a másik. Hacsak nem vagyok eleve a másik. Úgy lenni én, hogy nem én vagyok én?! Másik énként lenni énként, vagy ahogy–ezt–most–mondom–énként? Ezt mondom és nem ezt mondom. Sokszor ezt gondolom és sokszor nem ezt gondolom. Amennyiben nem így lenne, nyilván nem úgy állna fenn a helyzetem, ahogy most fennáll. Akkor nem lenne bennem zavarodás; végre meg lehetne különböztetni, le lehetne választani az énemet arról a részről, ami benne nem–én, és amire egyébként időközönként alkalmas is vagyok. Csak ne felejteném el újra és újra azt, ami vagyok! Úgy lenni, hogy számodra magadból az hozzáférhetetlen, ami te vagy, ami leginkább te vagy! Folyton azt érezni, hogy ami vagy, az nem te vagy, hanem valaki más, miközben rendre utólag fogod fel, hogy ami éppen történt, az nem a te döntésed alapján történt úgy, ahogy történt, ha egyáltalán megtörtént az, ami történt. Amúgy a mondani – még nem tudni. A gondolni lenne megnyugtató, feltéve, hogy ez a gondolás együtt járhatna a másikon inneni érzettel, vagy ha ez nem lehetséges, a másikon túli érzettel. Amikor és amire azt mondhatnám: ez vagyok. Amikor végre kijelenthetném: én ez és ez vagyok.

Galambosék előtt haladok el nap mint nap a harmadikon; a hátsó lejárót is használhatnám, az úgynevezett szolgalépcsőt, de inkább felőlük közelítem meg a főlépcsőházat. Náluk tavasztól őszig minden tárva-nyitva. Viola ilyenkor képtelen zárt ajtók mögött meglenni, úgy mondja, az ember nem falak közé született. Amióta a házban élek, Viola munkanélküli. A gangomról majd minden nap láthatom, éppen mit csinál, mivel szinte kizárólag a konyhában tartózkodik. Hol az asztalnál üldögél, hol éppen főz, hol meg valami mást csinál. Sokszor be szokott hívni magához, és ha tehetem, elbeszélgetek vele, mert kedvelem őt és szeretem a stílusát is. Valamivel mindig előjön, meg egyébként is állandóan be van náluk kapcsolva a Szokol. Múltkor mindenféle bevezető nélkül csak ennyit mondott: “Õk nem lopnak, mondják, ebben az országban csak a cigányok és a csóringerek lopnak, mondják, mert ők ugye csak a rizst keresik a pályán. De akkor mondd meg nekem, hol vannak a milliárdok, hol vannak azok a milliárdok?”

Bizonyos napokon és bizonyos napszakokban viszont nem szívesen időzöm náluk, ami nem miattuk van, hanem a Galambos foglalkozása miatt. Ernő ugyanis temetőkerti munkás, ő így mondja. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy ez mit takar. Ezt válaszolta: “Hát hogy a faszomba nem darálod, mi ez a szakma? Gizda vagy?!” Ha nem mosolyog közben olyan különösen, nem is jövök rá, hogy tulajdon- képpen mi a foglalkozása. A Művésznő ezen a téren jóval talányosabb; a mai napig senki sem tudja a házunkban, hogy ő milyen fajta művésznő, vagy tulajdonképpen miben lenne művésznő. Még a keresztnevét sem ismerjük. Õ maga azt terjeszti, hogy éveken keresztül Kelet-Berlinbe járt énekelni meg pódiumokon szerepelni, és nem akármilyen sikerrel. Violáék ezt sohasem hitték el, számomra ez hamar kiderült. Sokan azt is kétségbe vonják, hogy tud énekelni; azok viszont, akikkel korábban még leálltam beszélgetni, mondogatták, hogy a Művésznőnek valamiben biztos tehetsége van. Nekem az Öregasszony erről egyszer ezt mondta: “Tudod, mije van ennek, fiam? Ezze van!” Azzal rámutatott legszemélyesebb testrészére. “Még hogy Berlinbe járt énekelni! Majd egyszer elmesélem én néked, milyen berlinekbe járt ez birimálni.”

Az Öregasszonyék és Galambosék kivételével mindenkit kerülök a házban. Még Polányi urat is, akit pedig kedvelek, különösen azóta, hogy kiállt mellettem; ez számomra valamikor létfontosságú volt. Polányi úr a Művésznő férje. Osztályvezető egy külvárosi gépgyártó cégnél; hogy milyen osztályon és milyen vezető, azt nem lehet tudni. Ötvenöt körülinek néz ki és délutánként egy barna aktatáskával érkezik meg a munkájából. Valamikor a Volánban hokizott, legalábbis az Öregasszony szerint, aki egyszer még az érmeit meg serlegeit is látta a vitrinjükben, habár lehet, hogy ez a részéről csupán ármány. “Fiam, a méltóságos asszony mutatta meg a plecsniket, nekem elhiheted.” Ezt mondta nekem egyszer az Öregasszony gúnyolódva. A házban egyedül ő hívja így a Művésznőt, ami szerintem célt tévesztett, mert a megnevezés éppen hogy illik Polányinéra. Végtére is úgy közlekedik–vonul a mi Művésznőnk a lépcsőházban, mint egy pulzáló hússzobor, meg hát mondjon bárki bármit a modoráról, vagy a túlfestett arcáról, finom teremtés; a budapestiekhez képest mindenképpen. Ezt annak ellenére mondom, hogy egy időben személyes problémáim voltak vele.

A plecsniket egy alkalommal maga Lona is szóba hozta. Lona Heddi néni lánya. Vele az utóbbi időben egyébként is gyakrabban beszélek. Most is kint van, hallom; úgy ütődik a tolókocsi a vaskorlátnak, hogy ez csak ő lehet. Különben is szőrös a hangja a bal oldali keréknek, én fújtam fel, Lona velem fújatta fel a belső gumit. Pumpálás közben többször rácsöppent valami a szájából a karomra, talán egyszerűen a nyála, pedig egy-két dolgot leszámítva alapvetően el tudja magát látni. Néha valami mégis rájöhet, mert folyton zsebkendőt tart a kezében, mint másfél éve is, amikor megkért az egészre, és ami után többször felvisított: “Ne basszá má át, aranyom, ezzel a pumpálással, kemény gumikat akarok!” Folyékonyan, erőlködés nélkül ejtette ki a szavakat; máskor nála egy hang akár húsz másodperc is lehet, egyetlen hang húsz másodperc.

Lonának volt férje, azt hallottam, nem verte. Heddi néni mindenesetre azt állítja, Pista nem verte a feleségét, enélkül bénult le a konyhában huszonvalahány éve. Lona száztíz-százhúsz kiló lehet; tavasztól őszig délutánonként a gangon tartózkodik, ha tehetem, szoktunk beszélgetni; többnyire hallgatom, néha meg ezt mondom neki: “Ne bojsza bajsza beszem basa”, vagy ezt: “Csacsit kancsít a Csernyák csöcse”; ő erre röhög és: “Drága lelkem, te olyan mejse vagy!” Az Öregasszony a szom- szédos kerületből járat hozzá egy férfit, egyszer Viola valahonnan megtudta, ő az ilyen dolgokban tájékozott. Amíg megvoltak az állásaim, különösebben nem figyeltem erre, de ez a férfi heti két alkalommal azóta is megjelenik; előbb boltba küldik, aztán hosszabb ideig bent marad a lakásban, úgy tudom, a belső szobában. Heddi néni ezalatt kint cigizik. Ilyenkor legfeljebb azt kérdezem meg tőle, “miként szolgál az egészsége”, amire általában ezt válaszolja: “Köszönöm szépen kérdésedet, fiam. Még nem döglöttem meg.”

Évek óta nem jár hozzám senki. Ez nem mindig volt így, Violáék is megmondhatják, tőlük szabad a rálátás a lakásomra; egy időben valamennyire felmérhették, milyen volt az életvezetésem. Hogy téged mennyien csáráznak! Mindig mondtuk, hogy ásó vagy! – akkoriban efféléket mondtak. Ezzel együtt sohasem számítottam társasági embernek. Akik valaha ismertek, jól tudják, ez mi mindent jelent, habár az okok egy részét az évek során igyekeztem előlük is eltitkolni, azt hiszem, sikeresen; nem hinném, hogy erről beszélni kellene, különben is célravezetőbb, ha nem fedünk fel a szükségesnél többet magunkból.

Nem is emlékszem, mikor és mivel kezdődött ez az időszak. Vagyis tudom, csak felesleges erről beszélni, talán nem is tudnék. Elég legyen annyi, hogy elhagytak. Nem érdekes, hogy ki, és az sem érdekes, hogy mikor, illetve milyen körülmények között, a lényeg az, hogy egy nálam fiatalabb férfi miatt történt. Azt hiszem, az illetőnek igaza volt, a helyében én már sokkal korábban megtettem volna. Bevallom, hogy ettől kezdve valamennyivel óvatosabb lettem, meg kétségtelenül másképp is kezdtem foglalkozni a dolgokkal, főképp az Átiratokkal, ami ebben az időben már teljes egészében lekötött. Feltehetőleg ez is hozzájárult az elszigetelődésemhez. Nem mintha előbb-utóbb ne szerez- hetne az ember jártasságot abban, miképp kell a másikat lerázni. Alig telik el néhány hónap, egy-két év, és már nemcsak egyes ismerőseiddel gyakorlod a bújócskázást, hanem lényegében véve mindenkivel, akivel valaha kapcsolatban álltál.

Mindemellett a továbbiakban is azt csináltam, amit korábban, csak éppen egyedül, miközben nem tudnám megmondani, mi és hogyan változott meg. Ha egyáltalán. A bennünk végbemenő változásokat sokszor majdhogynem lehetetlen észrevenni; talán nem is akarjuk. Aztán egyszerre azon kapod magad, hogy minden megy a maga útján anélkül, hogy további trükkökre szorulnál; közben távolodol, egyre távolodol, mígnem lassan megérkezel oda, ahol végképp nem lehet beszélni arról, hogy az életedben miért és milyen módon vett fordulatot valamilyen irány, amennyiben az ilyen dolgokkal kapcsolatban egyáltalán irányról vagy éppenséggel irányokról van szó.

De nem bánom, hogy így alakult. Akkor érezném magam becsapva, ha minden maradt volna a régiben. Az emberekkel másmilyen formában is lehet lenni, ezt nap mint nap tapasztalom – beszéltem is erről valamikor a Grófnőnek. Épp mostanában jövök rá, hogy bizonyos dolgok egyáltalán nem állnak messze a természetemtől. Lehet kívülről is nézni, mi történik a világban. Lona erről sokat tudna mesélni. Sokszor elnézem, ahogy a tolókocsijában ül, miközben hallgatja Scheibernét; Scheiberné Lonáék közvetlen szomszédja, egy időben egy bizonyos ügyben jártam hozzá. Eleget voltam mindenféle helyeken. Egy időben talán túlságosan is sokat, habár akkor még másként álltam, és nem csak financiálisan. Azóta ez megváltozott. Most szinte mindenkit messziről figyelek, ami ugyan mindig is jellemzett, bár elismerem, nem annyira, mint most. Ez mindenképpen az utóbbi idők egyik fejleménye.

Előnyei is vannak annak, ha nem járnak hozzád. Például nem kell annyi minden miatt magya- rázkodnod. Elég, ha az utcán teszik fel a kérdéseket – hogy akkor most hol vagyok, tényleg ott vagyok-e, ahol vagyok, vagy esetleg másutt, hogy elkerültem-e a helyeimről, ahol annyi mindent beszéltek rólam, vagy nem kerültem el a helyeimről, hogy valóban otthagytam-e a másikat, ahogy ezt egy ideje egyesek terjesztik rólam a városban, vagy a híresztelések ellenére sem hagytam ott a másikat, amin különben nem csodálkoznának, inkább az ellenkezőjén lepődtek volna meg, és hogy akkor mostanában csinálom-e még, amit éveken keresztül csináltam, vagy már nem csinálom, amit éveken keresztül csináltam, ami tulajdonképpen meglepő is lenne meg nem is, és így tovább, és így tovább a munkáról, az utazásról, a kapcsolatokról – más nem érdekli az embereket.

Egy alkalommal mintha mégis lettek volna nálam. A híres színész unokaöccse ugrott fel, ő semmiféle kórházi szobára nem célozgatott. Ez akkor volt, amikor egyik-másik volt tanítványom még meg- ismert, vagyis úgy augusztus táján, vagy egy kicsit később. Véletlenül futottunk össze az Opera környékén, nem messze attól a helytől, ahol a csapzott férfi rendszeresen megtalált a lapjaival. A Belcantóból jöttem, ahol nem sokkal azelőtt közölték velem, hogy lekéstem az állásról, ő meg talán az egyik közeli kávéházból került elém. Sehogy se jut eszembe, miért hívhattam fel, amin különben végképp csodálkozom, mert ebben az időben senkit sem engedtem be magamhoz. Nehéz erről az egészről beszélni, mert ekkor kaptam a telefonhívást Németországból, meg hát azokban a napokban volt a Sürgősségi is, illetve még valami – a többire meg nem nagyon emlékszem. Legfeljebb egy-két dologra. A pontosabb körvonalakat azonban nem tudnám megrajzolni. Azzal nem sokra megyek, ha idemásolom, milyen sorrendben adtam fel a tanári állásaim, és hogy ez idő tájt körülbelül hol álltam. Képesítésemet tekintve ugyanis tanár vagyok. Irodalomtanár. A stílusom könnyen elárul. Buda- pesten nem egy művészeti iskolában tanítottam és egy időben az ELTE-n is, bár ott nem irodalmat, hanem valami mást. Sokat tettem azért, hogy ezt a hivatást gyakorolhassam. A hozzátartozóim jó ideig nem is hitték, hogy el tudok végezni egy egyetemet, amiben lényegében véve igazuk is volt, elvégre az H…-i Mezőgazdasági Kombinátból, ha jól tudom, ez még senkinek sem sikerült. Nekem sikerült, és hosszú időn át tényleg úgy tűnt, hogy felkapaszkodtam a magasba; éveken keresztül azt csinálhattam, amit a nyúlszaros ketreceim mellől valaha elérhetetlennek gondoltam, és amit még mindig csinálhatnék, ha egy napon nem kezdek bele a külföldi vállalkozásaimba, aminek a következményeivel nem számoltam sem az utazásaim elején, sem a későbbiek során.

Talán nem vett észre rajtam semmit, gondolhattam, így engedhettem fel; ha azt gondolod egy helyzetben, hogy valaki nem gondolja rólad azt, amit te gondolsz magadról, vagy ha legalábbis azt képzeled, hogy nem gondolhatja azt, amit szerinted előbb gondolhatna gondolataidról, mint nem gondolhatna gondolataidról, merthogy a jelek valamiképpen erre utalnának, akkor máris könnyebben gondolod magadról, hogy nem gondolod a másikról mindazt, amit szinte azonnal gondolni szoktál, vagy ha nem is gondolni, feltételezni, ami viszont mindjárt más és segítőbb gondolat attól függően, hogy feltételezésed, megítélésed szerint, gondolásod része-e, vagy esetleg nem, figyelembe véve természetesen azt is, hogy lehetségesnek tartod-e, vagy éppen nem tartod lehetségesnek mindezt magadénak gondolni, valaki másénak gondolni, vagy esetleg valami másénak gondolni, illetve hogy ezzel egyidejűleg mindezt akaratlanul nem fogod-e egyszerre gondolni–is és nem–gondolni–is, amivel ugye a gondolkodást mint gondolkodást egyúttal gondolkodáson túli és gondolkodás alatti mezőbe is csúsztatod, ha ez az épelméjűségen belül lehetséges, mert ha igen, kezdődik az egész elölről, és ha nem, akkor is kezdődik az egész elölről vagy máshonnan.

Már a Pesti Jesiva előtt beszélni kezdett hozzám; valami miatt azt képzeltem, úgy néz rám, mint a tanárára, aki ugyan már nem a tanára, és aki voltaképpen már nem is tanár, de aki valamikor erről és erről a költőről vagy korszakról bizonyosan beszélt neki a Képző- és Iparművészeti Szakközép- iskolában, ahol éveken át nemcsak irodalmat tanítottam, hanem egy időben színjátszó kört is vezettem, amelyet egyébként én hoztam létre. Épp ennek a volt tanítványomnak a főszereplésével adtuk elő valamelyik március 15-én az egyik magyar költő darabját, amely így kezdődik: Megérin- tettelek. Megérintettél. Kezdődhetik az előadás. Élőképek a mű címe és a háborúról szól, illetve arról, hogy támaszkodjunk nyugodtan a levegőre. Amikor a volt tanítványom belépett a lakásba, csak ennyit mondott: “Hű, tanár úr, itt mostanában nem igazán volt takarítás!!” Igen, mondtam, és odaadtam neki a könyvet vagy azt, amiről szó lehetett, hisz nyilván valami könyvért vagy hasonlóért ugrott fel; aztán távozott.

Ezután a látogatás után elgondolkodtam néhány dologról. Tudtam, hogy valamit tennem kellene, hogyne tudtam volna, elvégre nagyon is tudtam az üvegekről, hát hogyne tudtam volna a boros- üvegekről, a sörösüvegekről meg az egyéb üvegekről, amikor ott voltak mindenütt a lakásban és a lakás előtt, a konyhában és a vécében, mert még a vécécsésze és az ülőkád közé is beszorítottam, amit lehetett, miközben sokszor a kádat is teleraktam, nem beszélve a könyvespolcokról, ahol alig lehetett megtalálni valamit; a szoba a plafontól a parkettáig egy három szárnyú bárpult volt. Hétről hétre, hónapról hónapra kerülgettem, ami a lakásban összegyűlt, rakosgattam ezeket, ahova tudtam, ágytól az asztalig, egyik polctól a másik sarokig, rugdostam a szobától a konyháig, miközben összevissza üvegfolyosókon közlekedtem, és így tovább, és így tovább. Tudtam, hogy negyvenegy évesen máshogy kellene csinálni ezt az egészet, azt is tudtam, hogy az egész nem úgy érvénytelen, ahogy gondolom, és a hasonlók és a nem hasonlók, de ha nem, akkor nem. Ha nem tudod felemelni az üres üveget, nem tudod felemelni, nem tudod és kész. Ha nem vagy rá képes, nem vagy rá képes és kész; nem megy, valami miatt nem megy; egyszerűen nem tudsz lehajolni, valami miatt te nem tudsz lehajolni, és te nem tudod elszánni magad, hogy így vagy úgy, de összerakj egy adagot és levidd valahova.

A doktornő az utolsó alkalommal nem is kérdezte, hogy mennyi lenne a napi adagom, a szokásos után mindjárt a kontrollal kezdte, a vigyázzállással, kéz–előre–tartással, egyebekkel; nemigen tudtam mozdulatlanul állni, imbolyogtam, a kezeim pedig továbbra is remegtek; vagyis ekkor nem annyira. Állva, kinyújtott karokkal mintha valamivel kevésbé remegtek volna, mint az elején, amikor azt mondták, hogy kérem, ne szorítsa, engedje csak el, szépen. Ez mégiscsak valami, gondoltam. Aztán megint a jól ismert vezényszó az újabb vizsgálat alatt, nem hagyta ki, pedig semmi szükség nem lett volna rá, láthatta az ujjaimat, a kézfejemet, amelyet nem tudom mennyi ideje dugdostam ilyen-olyan helyzetekben a pénztáraknál, az ellenőrzéseknél, az igazoltatásoknál, a gyógyszertárakban vagy ott, ahol éppen használni kellett.

Leginkább a zsebemben tartottam vagy megpróbáltam másképp elterelni a figyelmet. Legjobb, ha valamit erősen szorítasz, ha pedig ilyen nem lenne, a kézhátadat kell nyomkodni. Egyszer a vonalamról le kellett térnem, hogy a Váci utcai Burger Kingben elvégezzem a dolgomat. Amikor lementem a lépcsőn, és megláttam az asztalka mögött a nőt, elcsodálkoztam. Korábban rendszeresen jártam ide, de semmi fizetés vagy felügyelet, úgy látszik, a vezető menedzser felfigyelhetett a hozzám hasonlókra. Valahogy összeszedtem az ötvenest, mialatt a nő csakis a kezemet figyelte; körülbelül ez volt az arcán: Az ilyenek fossák össze nekem az ülőkéket. Gondolom, legszívesebben bekísért volna a fülkébe, hogy ellenőrizhessen vizelés közben.

A sarki rablóknál egy alkalommal le kellett fognom a kezem, hiába préseltem a könyökömet az oldalamhoz, nem szűnt meg a remegés. Ezen a napon az Öregasszony miatt mentem be, aki titokban velem vásároltatja a konyakját, Lonának ugyanis megígérte, hogy a tüdeje miatt rövidet nem iszik. Egy bizonyos fajta konyakhoz ragaszkodik, amit csak itt tudtam beszerezni. A kis szőke volt a pénztárban, az egyetlen, akit itt egyáltalán kedvelni lehet; ha ő áll a gépnél, néha egy kis spéttel úgy hallom, mintha mégiscsak köszönnének, nem úgy, mint általában a legtöbb magyar boltban, ahová bemész, azt mondod, jó napot kívánok, és semmi. Valahogy fizettem, miközben arra gondoltam, hogy épp ezeknek kellett látniuk az egészet. Aztán nem törődtem vele; hagytam, hadd gondolják, hogy az ilyen napcsikon robbantam le végérvényesen.

Amikor legutoljára a másik lefolyású volt, főleg az áruházakba mentem. A Westendbe meg a Corvinba. Azt hittem, ezeken a helyeken nem fog az történni, ami nem is történik, csak van, egyszerre csak van, mert ez nem történik, hanem lesz, egyszerre csak minden átmenet nélkül lesz, hiába vagy azon, szinte csak azon, hogy ne legyen; akkor is azt hittem, az emberek között nem fogok tudni erről, pedig ez nem tudás, mert egyszerre csak itt van, érzed, nem fekszel le, nem mersz, csak állsz, nem ülsz le, nem mersz, állsz, egy helyben állsz, esetleg épp hogy csak egy helyben toporogsz, mást nem lehet, azt hiszed, nem lehet; aztán menned kell, mész, mész, csak mész, később megint állsz, csak úgy állsz, nem ülsz le, nem ülhetsz le, egyszer leültem. A Frici Papánál. Ekkor még bemehettem egy ilyen helyre; valami húst rendeltem rizzsel, amikor nem tudom mennyi idő elteltével észrevettem a férfit – velem szemben ült, ugyanannál az asztalnál; ketten ültünk a sarokban, ő evett, én nem, úgy emlékszem, nem is nyúltam az ételhez, csak vártam, hogy az egész elmúljon, de nem múlt el, igaz, nem is változott, semmi nem változott benne, nem is ingadozott, semmi nem ingadozott benne, ami gyakran rosszabb, mintha az egész erősödne; aztán a férfi valamikor ezt mondta: “Dzsanázlak, testvérem, komolyra dzsanázlak, de kellene vigyáznod!” Az étteremből kilépve ez járt a fejemben, csak ez, ezen a napon aztán már csak ez járt a fejemben, ez a mondat, ami nem mondat, mert a mondat más, más a mondat, a mondat mondat, ismételtem, a mondat mondat, miközben mentem, csak mentem, úgy, ahogy máskor, csak ezúttal elkerültem az összes olyan szakaszt, amit nem mindig szoktam elkerülni, a Tudományos Akadémiát, a hidakat, egy-két állomást meg a többi helyet, fáradtnak, fáradtnak kell lenni, kifáradni, ez az egyetlen, a Margitszigeten is ezt csináltam azokban a napokban, amikor az egész leginkább rajtam volt, mert inkább rajtam, mint bennem, az állatkerttel szomszédos részen futottam, a parkban, a virágágyások körül, a belső úton, ahol kevésbé olvadt a hó, csonkok között, ha jól emlékszem, tornacipőben voltam, de nem bántam a tócsákat, csak számoltam a köröket, körbe-körbe, amíg futok, hallom a lélegzést, a lélegzésemet, ennek az én lélegzésemnek kell lennie, gondolja, tehát én futok, mert én érzem a vizet a zoknimnál, a kavicsot a lábujjaimnál, érzem a hideget, érzi, vagyis nekem kell lennie, aki érzi, miközben a sóder nem tapad össze, nem lesz összefüggő, mindenütt sóder, de nem lesz összefüggő, vannak ugyan részek, ahol igen, de leginkább nem.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.