Berija letartóztatása és kihallgatása (1953)

Lavrentyij Beriját 1953. június 26-án tartoztatták le az SZKP KB Elnökségének ülésén, és szállították át előbb a moszkvai helyőrség fogdájába, majd a légvédelem moszkvai körzetének központjába. Ugyanezen a napon adta ki rendeletét a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége, amelyben Beriját felmentették első miniszterelnök-helyettesi és belügyminiszteri posztjáról, továbbá megfosztották minden addigi rangjától és kitüntetésétől.

Mindezidáig vajmi keveset tudunk arról, hogy pontosan mi is történt a KB Elnökségének június 26-i ülésén. Arról is csak közvetett információink vannak, hogy milyen előzetes egyeztetés folyt Berija felmentésének és politikai kiiktatásának tervéről a párt legfelsőbb vezetése körében, illetve, hogy kik voltak azok, akik tudtak a Berija elleni fellépésről, és késznek mutatkoztak azt támogatni.¹ Ami ezzel kapcsolatban eddig is ismert volt, az a Minisztertanács elnöke, Georgij Malenkov június 26-i elnökségi ülésen elmondott beszéde, pontosabban e beszéd előzetesen összeállított vázlata, amit az előadó utólag bizonyos pontokon kiegészített.²

Malenkov felszólalása – miközben megőrzött formájában megannyi homályos utalást tartalmaz – egy dologban világosan eligazít: a Berija ellen fellépők mindenekelőtt arra hivatkozva próbálták megalapozni vádjaikat, hogy az általa irányított Belügyminisztérium “a párt és a kormány fölé emelkedve” a hatalom kisajátítására törekedett. Ez azonban elfogadhatatlan – fogalmazott a vázlatos feljegyzés tanúsága szerint Malenkov –, mert “a feladat épp abban áll, hogy a Belügyminisztérium szerveit a párt és a kormány szolgálatába állítsuk, és e szerveket a párt ellenőrzése alá vonjuk”.³ Malenkov – nyilván nem függetlenül párt- és kormányzati tapasztalataitól – azt is világosan látta, hogy “a Belügyminisztérium szervei az államapparátus rendszerében olyan helyet foglalnak el, amelyben a hatalommal való visszaélésre a legnagyobb a lehetőség”. Ezek után a beszéd második felében a miniszterelnök kitért néhány olyan konkrét ügyre is, amelyek álláspontja szerint minden kétséget kizáróan igazolják Berija párt- és államellenes magatartását. Ezek között – érdekes módon – az első helyen a – венгер(ский) вопр(ос) –, vagyis a magyar kérdés szerepelt, azzal a kiegészítő megjegyzéssel, hogy “mi előzetesen nem egyeztünk meg”. Ezzel Malenkov nyilvánvalóan arra célzott, hogy Berija anélkül próbált beavatkozni a magyarországi politikai folyamatokba, hogy erről a legfelsőbb szovjet vezetést előzetesen tájékoztatta volna, illetve kikérte volna véleményüket. Figyelmet érdemlő, hogy Berija elmozdítása kapcsán többször is felbukkan a “magyar kérdés”. Éppúgy találni erre utalást, abban a levélben, amelyet Berija közvetlenül letartóztatása után írt Malenkovnak,⁴ miként abban a feljegyzésben is, amit a szovjet belügyminisztérium második főcsoportfőnökségének egy vezető munkatársa Kruglov belügyminiszterhez juttatott el.⁵ Malenkov elnökségi ülésen elmondott beszédében a “magyar kérdés” után Kelet- Németország került terítékre, azzal a talányos dilemmával megtoldva, hogy a válságos helyzetbe sodródott országba “csekistát küldjünk”, avagy “vezetőt”? A szovjet miniszterelnök kitüntető figyelme Kelet-Németország iránt – alig tíz nappal a berlini felkelés után – teljes mértékben érthető. Ráadásul az NDK-ban zajló június közepi események alkalmasak voltak arra, hogy igazolják: Berija korábban hibásan ítélte meg a kelet-németországi helyzetet és engedékeny álláspontjával jelentős mértékben járult hozzá a politikai válság kialakulásához.⁶ Mindeközben Berija ellenfeleit a legkevésbé sem zavarta, hogy június elején közösen hozták meg azt a minisztertanácsi döntést, amely részletesen kifejtette azoknak az intézkedéseknek a körét, amelyeket a Német Demokratikus Köztársaság politikai helyzetének javítása érdekében kell megtenni.⁷

Mindez miért is zavarta volna Berija politikai ellenfeleit, hiszen ami 1953. június 26-án történt az nem volt más, mint annak a hatalmi harcnak az első látványos állomása, amelynek során a Sztálin halála után átmenetileg kialakuló Malenkov–Berija–Hruscsov triumvirátus megszabadult legaktívabb és a “régi gárdára” leginkább veszélyt jelentő tagjától, Lavrentyij Berijától. A belügyi és állambiztonsági apparátust ismét egyesítő Belügyminisztérium élén – és egyben a Minisztertanács első elnökhelyetteseként – Berija már néhány nappal Sztálin halála után merész kezdeményezések sorával állt elő. Már március derekán elrendelte számos koncepciós eljárás, így többek között az úgynevezett “orvos-ügy” felülvizsgálatát. Március 17-én pedig azzal a javaslattal állt elő, hogy a Belügyminisztérium “ipari és gazdasági birodalmának” jelentős része kerüljön át a megfelelő szakminisztériumok felügyelete alá. Néhány nappal később kezdeményezte azoknak az építkezéseknek a leállítását, ahol a munkát elítéltekkel végeztették. Március 26-án pedig arról tájékoztatta a KB Elnökségét, hogy ez idő szerint több mint 2,5 millióan töltik köztörvényes, avagy politikai fogolyként büntetésüket különböző börtönökben és munkatáborokban, közülük több mint 400 ezren nők. Az elítéltek nagy létszámára hivatkozva pedig átfogó amnesztiát kezdeményezett. Ennek nyomán közel 1,2 millió nem politikai elítélt került rövid időn belül szabadlábra. Március 28-án pedig azt javasolta, hogy a büntetés-végrehajtási intézmények a Belügyminisztérium felügyelete alól kerüljenek az Igazságügyi minisztérium ellenőrzése alá. Április 2-án elrendelte a letartóztatottakkal szembeni mindennemű fizikai erőszak alkalmazásának beszüntetését. Mindezek a liberalizáló kezdeményezések és döntések azonban aligha szakíthatók ki a Sztálin halála után kialakult hatalmi harc logikájából, és visszamenőlegesen nem adnak – nem adhatnak – felmentést Berijának a sztálini terror működtetésében viselt felelőssége alól. Nyilvánvalóan ugyanez érvényes Berija politikai ellenfeleire is. A belügyminiszter legfeljebb annyiban különbözött társaitól, hogy előbb eszmélt, és előbb próbált változtatni. Ez pedig nem csupán személyes adottságainak, bizonyos típusú intelligenciájának és ideológiai kérdésekkel szembeni cinizmusának volt a következménye, de annak is, hogy az állambiztonsági apparátust irányítva ő volt a leginkább tisztában az ország tényleges helyzetével.

Malenkov június 26-i beszédének volt még egy figyelmet érdemlő és egyben árulkodó eleme. A szöveg végén, amikor az előadó a hibák kijavításának lehetőségeit vette sorra, egyrészt azt a javaslatot vetette fel, hogy a belügyminiszteri posztot valaki másnak – Kruglovnak – kellene átadni, másrészt – Berija nevének említése nélkül – azt is kezdeményezte, hogy Beriját föl kellene menteni a miniszterelnök-helyettesi posztról és kinevezni olajipari miniszterré. Mindez arra vall, hogy az elnökségi ülés kezdetén még nem volt eldöntött tény Berija letartóztatása, miközben az is nyilvánvaló, hogy az ellene “összeesküvők” erre a helyzetre is felkészültek. Az azonban, hogy a tanácskozáson milyen fejlemények – hozzászólások – terelték az eseményeket a radikálisabb végkifejlet felé, továbbra sem tudható, mert a június 26-i elnökségi ülésen nem készült gyorsírásos jegyzőkönyv. Az egyedüli közvetlen “kapaszkodót” mindmáig Malenkov fennmaradt beszédvázlata adja.

Néhány hónapja azonban ismét valamivel többet lehet tudni a Berija-ügyről. Moszkvában ugyanis megjelent egy újabb fontos és terjedelmes dokumentumgyűjtemény, “A Politikai Bizottság és a Berija-ügy” címmel.⁸ A több mint ezer oldalas kötetben a közreadott 249 dokumentumból 235 első közlés. A válogatás ugyan nem ad új információkat Berija letartóztatásának körülményeiről, illetve az azt megelőző előkészületekről, ám közreadja a letartóztatott belügyminiszter kihallgatási jegyzőkönyveit. Kétségtelenül ezek alkotják a válogatás legérdekesebb részét. A kötet 25 ilyen dokumentumot hoz nyilvánosságra. A közreadott jegyzőkönyvek egytől egyig teljesek, vagyis mindenféle rövidítés nélkül kerültek közlésre. Az első jegyzőkönyvet az 1953. július 8-án megtartott kihallgatáson vették föl. A jegyzőkönyv tartalma arra vall, hogy ez lehetett Berija első kihallgatási napja, amit az is valószínűvé tesz, hogy az SZKP Központi Bizottságának több napon át tartó – Berijával foglalkozó – ülése az azt megelőző napon, július 7-én fejeződött be.⁹ A kötetben szereplő utolsó kihallgatási jegyzőkönyv pedig 1953. november 17-én készült. Ez a dokumentum egyben megdönteni látszik azt a korábban többek által is megfogalmazott feltételezést, hogy Berijával már röviddel letartóztatása után végeztek.¹⁰

Az alábbiakban két kihallgatási jegyzőkönyvet közlünk.¹¹ Azért esett a választás épp e két dokumentumra, mert bennük szinte az összes olyan, Berija ellen felhozott vádpont felbukkan, amely majd visszaköszön a Szovjetunió Főügyészségének 1953. december 17-én,¹² illetve a Legfelsőbb Bíróság december 24-én ¹³ közreadott hivatalos nyilatkozatában. Az előbbi – amelynek első változatát a Berija-ügy kapcsán szovjet főügyésszé kinevezett Roman Rugyenko készített el – először tájékoztatta részletekbe menően a szovjet közvéleményt arról, hogy milyen vádpontok alapján indítottak eljárást Berija és társai – Merkulov, Gyekanozov, Kobulov, Goglidze, Mesik és Vlodzimirszkij – ellen.¹⁴ Az utóbbi pedig egy nappal azok után jelent meg, hogy a bűnösnek talált vádlottakat kivégezték az 1953. december 18-a és 23-a közt megtartott bírósági tárgyaláson meghozott ítélet alapján. Az ítéletet ismertető hivatalos közlemény alig különbözött az egy héttel korábban közreadott ügyészségi tájékoztatótól.

Figyelmet érdemlő, hogy már a kihallgatások korai szakaszában témává vált Berija magánélete, szexuális kicsapongásai. A július 14-i hosszú kihallgatás – ez egyébként Berija ötödik kihallgatási napja – kizárólag ezzel a kérdéssel foglalkozott, ám utóbb, sem a vádhatóság decemberi közleményében, sem a Legfelsőbb Bíróság ítéletét ismertető nyilatkozatban nem találni ennek nyomát. Úgy tűnik, hogy mindez nem fért össze a hivatalos közlemények prüdériájával. Eközben azonban a “suttogó propaganda” megtette a dolgát, és Berija a szovjet közvélemény színe előtt nem csupán az állam ellenségének képében tűnt fel, de morálisan végletesen elzüllött alakként is.

Beriját és társait hazaárulásért, államellenes öszszeesküvésért, idegen államok titkosszolgálataival való együttműködésért, a hatalom megragadására tett előkészületekért és számos egyéb szovjetellenes cselekedetért ítélték halálra. Ugyanakkor a sztálini korszak terrorgépezetének működtetéséért – így többek között olyan bűnös cselekedetek kezdeményezéséért, mint a lengyel katonai és civil foglyok 1940 tavaszán végrehajtott kivégzése volt – Beriját és társait az ellenük folyó perben nem vonták felelősségre. Katyñ árnyéka azonban egy vonatkozásban mégis csak felbukkant a Berija elleni eljárás során, mégpedig abban az összefüggésben, hogy esetleg bizonyítható lenne a letartóztatott belügyi népbiztos vétkes figyelmetlensége – államtitkokat kiadó magatartása –, azért, mert néhány hónappal a lengyel foglyok kivégzése után óvatlan megjegyzést tett volna egy lengyel tiszti csoport előtt fogságba esett társaik sorsával kapcsolatban. A Berija kihallgatásait személyesen vezető szovjet főügyész, Roman Rugyenko hosszú feljegyzést készített erről Malenkovnak.¹⁵i kivégzésekkel foglalkozó 1952-ben kiadott amerikai vizsgálati anyagra hivatkozott, amelyben lengyel tisztek számolnak be arról, hogy moszkvai tárgyalásaik során társaik sorsa felől érdeklődve azt a választ kapták volna Berijától, hogy “…azokkal szemben súlyosan vétkeztünk. Súlyos hibát követtünk el ellenük”. Az amerikai vizsgálati anyag szerint hasonló tartalmú megjegyzést tett volna Berija akkori helyettese, Vszevolod Merkulov is. Utóbb azonban nem találni nyomát annak, hogy Berija “óvatlanságát” az ellene folyó bírósági eljárásban megpróbálták volna felhasználni. Az pedig föl sem merült, hogy az egykori belügyi népbiztost kérdőre vonják az 1940. március első napjaiban született Politikai Bizottsághoz intézett leveléért,¹⁶ amelyben kezdeményezte a lengyel foglyok kivégzését. Ha mindez fölmerült volna, akkor az eljárásnak ki kellett volna terjednie a Berija javaslatát elfogadó, még élő akkori PB- tagokra is. Ha valamit, hát ezt biztosan nem akarhatták a Berija ellen fellépők. Õk ugyanis tisztában voltak azzal, hogy éppúgy bűnösek számos ügyben, mint ahogy bűnös volt Berija is. Épp ezért olyan vádpontokat kellett a “Lubjanka marsalla” ellen konstruálni, amelyek kapcsán nem merülhetett fel az Elnökség tagjainak – mindenekelőtt Malenkovnak, Hruscsovnak, Molotovnak és a “régi gárda” többi tagjának – érintettsége. És meg is találták e konstruált bűnöket – szemet hunyva a ténylegesek felett –, ám a “régi gárda” még így sem vállalta a nyilvános bírósági tárgyalás kockázatát. Sőt, mint tudjuk, egy idő után annak kockázatát sem vállalta, hogy Berija KB Elnökséghez intézett levelekben fejthesse ki álláspontját. Ezzel a lehetőséggel a lefogott belügyminiszter csak néhány napig, közvetlenül letartóztatását követően élhetett, majd nem adtak neki sem tollat, sem papírt. Így aztán egyetlen lehetőség maradt Berija számára: a kihallgatások során rögzített vallomások. Elgondolkodtató, hogy a most megjelent terjedelmes kötet egyetlen dokumentumot sem közöl az 1953 decemberében tartott bírósági tárgyalásokról. Vajon miért nem hozzáférhetőek annak anyagai? Talán, mert nem is volt tárgyalás? Ez egyelőre rejtély.

Berija két kihallgatási jegyzőkönyve mellett még egy figyelmet érdemlő dokumentumot közlünk. Ez Vszevolod Merkulov, Berija évtizedeken át közeli munkatársának Hruscsov felkérésére íródott első levele.¹⁷ A levél megírására Hruscsov azzal a nyilvánvaló céllal kérte fel Merkulovot, hogy a Berija elleni eljárás újabb bizonyítékokhoz jusson. Eközben Hruscsov azzal áltatta az akkor még szabadlábon lévő Merkulovot, hogy levelével saját helyzetén segít. Az akkor épp az Állami Ellenőrzési Minisztérium élén álló Merkulov lelkesen látott a feladathoz, olyannyira, hogy az első levél után két nappal egy újabb, még hosszabb levélben próbált megfelelni Hruscsov elvárásának. Ez azonban nem sikerült. 1953. szeptember 18-án Merkulovot is letartóztatták, és Berija bűntársaként december 23-án őt is kivégezték. Levele nem csupán érdekes kordokumentum, de annak is felettébb figyelmet érdemlő példája, hogy kritikus helyzetben hogyan próbál az egykori közeli munkatárs – a felelősséget áthárítva – “mind távolabb kerülni” főnökétől.