II. rész

Becsukódott az ajtó, Evelin pedig egyből kitört; a lány hibátlan bőre irritálta Évát, ragadozószeme világított igéző műszempillái között, hosszú copfja hirtelen mozdulatokra, mint egy ostor, a vállát verdeste.

“Basszus, te ismered ezt a fickót? Nem hiszem el, hogy tegnapelőtt bepasiztam, mekkora lúzerség! Ki kellett volna kezdenem vele.”

“Nem baj, hogy van két gyereke? Vagy mondjuk másfél?” Éva hangja Evelinnel szemben majdnem mindig megvető volt, szégyellte is magát érte, mégsem tudott ezen változtatni. Ráadásul tudta, hogy Evelin is megveti őt, amiért soha nem mond semmit a pasizós történeteire, és mert feltételezi, csak azért hallgat, mert irigyli őt. Éva legfőképpen azt utálta, hogy Evelin ezzel kapcsolatban nem jár messze az igazságtól.

“Nem is hozzámenni akarnék”, közölte a lány mintha egy idiótával beszélne, Éva pedig halkan válaszolta, hogy “mondjuk mindjárt gondoltam”.

Aztán egész nap az Ákossal kapcsolatos emlékeivel volt elfoglalva, különös tekintettel arra a két éjszakára. Hogy például hogy kerültek egymás mellé meztelenül, nem tudta megmondani, csak hogy az éjszaka közepén ott feküdtek Ákos ágyán, miután végigjárták a körutat, fagyit ettek és beszélgettek, de nem emlékszik, hogy miről, csak az utca eső utáni szaga rémlik neki, és aztán valahogy a fiúhoz értek, és az egész hirtelen átfordult szeretkezéssé vagy szexszé, nem tudta volna most definiálni, pedig ő egészen addig, amíg már ott nem tartottak, hogy meztelenül csókolóznak, nem is gondolta, hogy ez benne van a pakliban, és most hirtelen azt sem tudja, hogy csak annyira vak volt, hogy nem látott a szemétől, és Ákos talán már az elejétől sejtette, mi lesz, vagy meglepetés volt a számára is, de persze mindegy, főleg, hogy ez már soha nem fog kiderülni. Számlázás közben visszaidézte magában, amikor ez a félhosszú hajú, könnyed mozgású, finom beszédű férfi aktus közben azt mondja neki kicsit rekedt hangon, hogy “Tudtad? Tudtad, hogy a farkam pont beleillik a pinádba?”, és ettől az emléktől érezte, hogy újra izgalomba jön, ami pedig éber állapotában már hosszú hónapok óta nem történt meg vele, aztán hogy lehűtse magát, azon kezdett gondolkozni, vajon mond-e ilyeneket a feleségének? Talán most, hogy gyereket vár a nő, nem, de ki tudja, lehet, hogy minden este mégis ehhez hasonló mondatokat suttognak egymás fülébe, hogy Ákos ezeket nem az alkalmi szeretői számára tartotta fönn, legkevésbé pedig éppen neki, de ez persze mindegy már, bár azért kicsit érdekes kérdés, majd kinyomtatta a számlát és a teljesítési igazolásokat kezdte el kitölteni, telefonon ételt rendelt az egész irodának következő hétre, a ledolgozott órákat egyeztette a technikusokkal, és a banki átutalásokat intézve eszébe jutott, hogy a második éjszaka meg, amikor már sokadszor voltak együtt, Ákos azt kérdezte, hogy “Akarod, hogy egész éjjel dugjalak?”, ő meg egy kicsit megijedt, mert akármennyire is akarta azt, ami éppen történt, érezte, hogy nem, nem akarja, elég lesz addig, amíg mind a ketten elélveznek, de be kellett mondani a helyes választ, nem volt választás, nem kockáztathatta, hogy röhögésbe fulladjon a szex, azt biztos nem akarta, szóval csukott szemmel suttogta, hogy “igen”, és erre az emlékre többször is elmosolyodott, hogy milyen hülyeségek jutnak az ember eszébe, most komolyan, aztán tárgyalt még a telefonszolgáltatóval egy rossz számla miatt, a nap végén egyeztetett Károllyal a másnapi teendőkről, végül hazaindult, és úgy érezte, hogy most szexelnie kell, azonnal és nagyon, mindegy, hogy kivel, még a férje is szóba jöhet.

De Bálint megközelíthetetlen volt. Amikor hazaért, köszönt, leült a konyhában a laptopja elé, dolgozott, a fülébe dugva hallgatta a zenét. Éva kinyitotta a saját gépét, gondolta, akkor legalább rákeres Ákosra, hátha megtud róla még valamit, vagy legalább látja fényképen, és írta volna be a vezetéknevét, hogy Mérő, de az M-betű begépelése után a kereső automatikusan felajánlotta, hogy “Michelle Wild”, és erre a szexuális vágy egy pillanat alatt éktelen haraggá változott benne, kirohant Bálinthoz, és kiszedte a füléből a hallgatót.

“Mi a faszért nézel pornót az én gépemen?”, kiabálta a férfinek, és majdnem toporzékolt is közben.

Bálint arca fal volt.

“Valamelyik nap nem volt töltés az enyémben. Nem értem, miért kell ezért ordibálni? Ez nem a te stílusod.” Olyan hidegen mondta mindezt, hogy Éva egy percre majdnem abbahagyta az ordibálást, és szinte elismerte, hogy ez így tényleg nem módszer, és tényleg nem az ő stílusa. Aztán mégis folytatta.

“Figyelj, én leszarom a pornódat! De tényleg leszarom. De legalább az én gépem mellett ne maszturbálj.” Azért még morogva hozzátette, hogy “bár soha nem értettem, mire jó ez az egész pornó-mánia”.

“Hogyhogy mire jó? Arra, hogy ha az ember nem fekszik le a feleségével, legalább valahogy levezesse a frusztrációját.” Úgy magyarázta, mint gimnáziumi tanár a buta diáklánynak. Éva biztos volt benne, hogy élvezi, és még magának sem ismeri el. Élvezi, hogy bánthatja őt, mint ahogy ő is bántani akarja már Bálintot. “Hónapok óta nem értél hozzám, Éva!” Évát elöntötte a bűntudat, érezte, hogy bűnös, mert nem állt rendelkezésre, nem volt ott a vágyak kielégítésére. De ezzel egyidőben nagyon szemétnek is találta Bálintot, hogy ilyen hangon szól hozzá, hogy megpróbálja kioktatni, és esze ágában sem volt elismerni, hogy hibásnak érzi magát.

“És te mikor értél hozzám? Mikor próbálkoztál?”, kiabálta magából kikelve, és hallotta, hogy csúnyán eltorzult a hangja, és titkon biztos volt abban, hogy ezt Bálint is észrevette. “Azt légyszi ne nevezd próbálkozásnak, hogy vacsora után megkérdezed, hogy nem kufircolunk-e egyet, aztán bekapcsolod a híradót. Ne haragudj már, hogy erre nem tudok felizgulni.”

Bálintot nem lehetett kizökkenteni a látszólagos béketűrésből.

“Nem tudom, miről beszélsz. Vasárnap reggel is egy fél órán át simogattalak, te meg meg sem mozdultál.” – A “simogatás”-szót különösen metsző gyűlölettel ejtette ki, a “meg sem mozdultál” pedig úgy hangzott, mintha egy fadarabról beszélne, amelyik a vízen úszik, és élővé már semmi sem teheti. Éva elhitte, hogy ő egy fadarab, már régóta annak érezte magát, de nem akarta elveszteni a vitát.

“Aha, öt percig mélázva a karomat, aztán megállapítottad, hogy ebből úgysem lesz semmi, és kijöttél csinálni egy tükörtojást.” Váltakozva volt erőtlen és szomorú és olyan dühös, hogy úgy érezte, egy percig nem bír Bálinttal egy légtérben maradni tovább.

“Nem értelek. Figyelj, ha csinálunk egy statisztikát, hogy ki hányszor utasította vissza a másikat, egyből világos lesz, hogy miattad nincs nemi életünk, és miattad nézek pornót, és akkor meg egyáltalán nem értem, mi bajod van Michelle Wilddal, mert ami azt illeti, egész jól csinálja.”

“Szuper”, mondta Éva alig hallhatóan az indulattól, majd valamennyit mégis szabadjára engedett, de annyira mégsem kiabált, mint szeretett volna. “Akkor tessék, vacsorázzál Michelle Wilddal, beszéld meg vele a napi híreket, ha igényled, és ne ijedj meg, ha nem készíti ki a paradicsomot az asztalra. Remélem, csökkenti a frusztrációdat. De azt megmondom, hogy az ondódat te mosod ki az ágyneműből.” Idegesen felvette a kardigánját, csak másodikra talált bele a karjával, magára rángatta a cipőjét, vállára tette a táskáját, és elrohant otthonról.

Az utcán meg kellett állnia egy pillanatra; nem tudta hirtelen, hogy hova menjen. A családja messze lakott, vonatra már nem akart ülni, az egyetlen barátnője a pasijánál aludt. Legszívesebben Péterhez ment volna, de egy paphoz nem kopogtathat be, hogy ott aludna, vagy hogy beszélgessenek este, az biztos hülyén venné ki magát. Végül csak a közértig ment, vett egy üveg bort, és megkérte a pénztárost, hogy bontsa ki, aztán leült egy padra a közeli parkban. Félhomály volt, néhány pár andalgott, egy-két hajléktalan beszélgetett egymással, öreg nénik traccsolása járt a végére, hűlni kezdett a levegő.

Egy kismama előtte tolta el a babakocsit, a csecsemő szuszogott benne. Õ magához szorította a táskáját, mert félt, hogy ellopják vagy ottfelejti, aztán lassanként elengedte a szorítást. A bort maga mellé tette, felnézett az égre, néhány csillagot már látott. Hátha ott van Isten, arra gondolt. Talán a szabad égen érdemesebb keresni, mint a templom mennyezetén.

Felfelé fordította a tekintetét, az arcát, majd leejtette a fejét, és a földet bámulta inkább, de Isten nem volt sehol; ő azért mégis beszélt.

Istenem, mit követtem el, hogy ez így alakult?

Hogy nem tudom a férjem vágyait betölteni, és egyáltalán nem is vágyom arra, hogy betöltsem?

Ez a bűnök között van?

Hogy a feleség már nem akarja a férjét? Hónapok óta keresem magamban a hibát, keresem, hogy hogyan tudnám kijavítani, és nem találok semmit. Csak a tényt, hogy biztosan hibás vagyok, hogy az én bűnöm az egész, ezt mondja a férjem, tisztán, világosan közölte most, és ezt mondja a világ is.

Mindenki tudja, hogy így kell érezni.

Én próbálok, néha sikerül is, de közben azért ha valakire, most arra a másik férfira vágyom, de azt nem érezhetem, azt tilos.

Ez most komoly, Istenem, ez komoly, hogy a monogámiára vonatkozó betarthatatlan törvényt te hoztad? Nem lehet, hogy inkább magukat féltő, hatalom- és tulajdonéhes férfiak, akik attól rettegtek, nem tudják majd, hogy apjuk-e a gyereküknek?

Ez annyira ellentétes a szabadsággal, a bizalommal, a megengedéssel, bár lehet, hogy bennem ezek közül egyik sincs meg, úgyhogy végül is mindegy.

Uram, lehet, hogy nem vagy, lehet, hogy nem hallasz, de akkor is ki kell mondanom neked, ha megsértem vele ezt az állítólagosan szent intézményt, amit állítólagosan te akarsz, hogy létezzen, és ezáltal Téged is megsértelek.

Nehéz, de jobb, ha tudod.

Mindjárt mondom, csak félek is.

Sajnálom. De akkor is

Agyfaszt kapok a házasságtól.

Megőrülök ettől a szentségtől.

Tudod, néha kicsit félek, mi van, ha mégis hallasz, de legtöbbször úgy gondolom, hogy mondhatnál egyszer mégiscsak igent vagy nemet. Helyeselhetnél, vagy helyteleníthetnél, közbevághatnál, vagy csak jelentkezhetnél, mondhatnád, hogy “jelen”, csak ennyit, és akkor nem félnék attól, hogy csak koptatom a számat, a semminek beszélek, mert az Isten, akit láttam, és akit érzékeltem, egyáltalán nincs sehol.

Jelentkezz, kérlek, ha egy mód van rá.

És köszönöm azért, hogy elmondhattam.

Ámen.

Gondolta, azzal nem árthat, ha, mint a görögök, áldoz egy kis bort, ha nem is az isteneknek, de Istennek, így egy kicsit kiöntött az üvegből a kőre, maga elé, majd inni kezdett. Hamar melege lett, leráncigálta magáról a kardigánt, nem is értette, minek vette fel ebben a nyári melegben. Fél üveg bort gyorsan megivott, és nem érzett semmit, sőt, egy pillanatra meggyőződése volt, hogy tisztábban lát, mint valaha; teljesen biztosan érezte, hogy túl komolyan veszi a dolgokat, hogy egy kicsit lazítani kellene, hogy nem kellene ekkora ügyet csinálni semmiből, sem a Bálint-féle veszekedésből, sem Ákos jelenlétéből, sőt, még Isten eltűnéséből sem, a pornó-kérdésről nem is beszélve. De persze nem hagyta abba, nem rakta félre az üveget megörülve ennek a tisztának tűnő bölcsességnek, hanem itta a bort, és hamarosan összefolyt előtte minden, Bálint meg Ákos meg az Isten, sőt, Péter is egy kicsit, és egy ideig úgy érezte, ez a tökéletes elegy, aztán meg, hogy ez egy rettenetes, kibírhatatlan kombináció, teljesen új lapokat akar húzni, egy új életbe belekezdeni, és másfajta módon tökéletlen emberekkel találkozni, mert ezt így nem tudja elviselni. Végül olyan részeg lett, hogy úgy érezte, nem tud felállni, így lefeküdt a padra, elaludt, mesebeli alakokkal, félelmetes boszorkányokkal, tündérekkel, ördögpatkós királyfikkal álmodott, aztán egy férfival, aki a parkban sétál, és miközben ő alszik, elveszi a táskáját és megveri; ekkor megpróbált fölkelni, de nem sikerült, és ezt arra vonatkozó tökéletes bizonyítéknak vette, hogy az álma a valóság, nem pedig álom, és őt most éppen verik, és kirabolják, ő meg fekszik, és nem tesz semmit, mert úgy érzi, mégis kevesebbet szenved, ha alvást színlel, közben pedig a bordáit rúgják, aztán az arcát, a hátát, attól fél, hogy eltörik a gerince, és ekkor összeszedi magát, mert úgy gondolja, talán mégis használ, ha sikolt, de nem jön ki hang a torkán.

Amikor nyögve felébredt, tökéletes csend volt körülötte. Kikotorta a mobilját a táskájából, amelyet álmában végig magához szorított, látta, hogy háromnegyed kettőt mutat, és hogy senki nem kereste, főleg Bálint nem, felállt, visszaült, aztán megint felállt, majd nagyon lassan elindult hazafelé. Eleinte aminek csak lehetett, nekitámaszkodott, fának, oszlopnak, hirdetőtáblának, aztán imbolyogva megindult támaszték nélkül. Csodálatosan lekötötte a figyelmét a feladat, hogy esés nélkül hazaérjen, és csak az zavarta, hogy rettentően kell pisilnie. Amint belépett az előszobába, látta, hogy Bálint a kanapén alszik, kezében a távirányítóval, az ajtó nyílására sem ébred föl. Õ lerúgta a cipőjét, bement a WC-be, hosszan pisilt, lerángatta magáról a nadrágját, megkönnyebbülten hányt, majd rádőlt a közös, üres ágyra a hálószobában, és folytatta a parkban megkezdett rémálmot.

Ákos másnap megjelent a levelek között. Megírta, hogy Károly kérte, hogy hozzá, Évához forduljon adminisztratív ügyekkel kapcsolatban, illetve ha valamire szüksége lenne a cégtől, ő pedig a következőket szeretné kérni, ha nem gond, és egy kisebb lista következett, majd hozzátette, hogy köszöni a segítséget, üdv, Ákos. Éva hamar összeállított mindent, amit a férfi kért, közölte, hogy természetesen, ne habozzon szólni, bármiféle céges ügyről lenne is szó, itt csatolja a kért anyagot, és minden jót kíván, Éva. Néhány naponta leveleztek, és bár Éva mindig előrevette Ákos e-mailjeit, azért nem válaszolt olyan gyorsan, mint szeretett volna, mert hosszú tízperceket töltött azzal, hogy megfelelően semlegesre pofozza a saját sorait, hogy még a legszemfülesebb olvasó se sejtsen mögötte vágyat vagy érdeklődést, különösen pedig Ákos ne. A férfi hetente általában egyszer tárgyalt Károllyal, ilyenkor kedvesen és röviden köszönt Évának, elmenőben megkérdezte, hogy van, majd elsietett. Éva csak egyetlen egyszer feledkezett meg magáról, amikor Ákos Károlytól búcsúzkodva az aktatáskáját a csípőjének támasztotta, ügyes mozdulattal belecsúsztatott néhány dokumentumot, becsukta, de még nem eresztette le vízszintesből, valamit magyarázott, és a kezét egy rövid időre még ottfelejtette a fekete bőr táskafedélen, és akkor Évának nem volt választása, bámulnia kellett a nőiesen finom, de férfi nagyságú kezet, ahogy ott fekszik, gyűrűs ujjával majdnem megérintve a fémcsatot; a kéz majdnem áttetsző, finom bőre nem engedte elfordulni, és csak az volt a szerencse, hogy az egész nem tartott tovább néhány másodpercnél, és Ákos leengedte a táskát arra az oldalára, ahol Éva már nem láthatta a kezét, és akkor már el tudott fordulni, és lazán elköszönni a távozó férfitől. Amint elment, Évára rátört a hála; végtelen hálát érzett Ákos iránt, hogy nem próbál vele semmilyen kapcsolatot létesíteni, hogy szimplán csak korrekt és semmi más, mert teljes bizonyossággal érezte, hogy ő akármilyen frigid is Bálint szerint, akármilyen pontos is a hasonlóság közte és egy vízen úszó fadarab között, ennek a férfinek nem tudna nemet mondani, és áldja meg az Isten a nem létező vágyát vagy az egyéb indokát, ami miatt nem méltatja komolyabb figyelemre.

Sajnos Ákos azért befészkelte magát az álmaiba is: legalább kétnaponta megjelent, bármit is csinált Éva, eleinte mint elérthetetlen férfi, aki akkor sem veszi észre Évát, ha éppen mellette áll, ha a nő folyamatosan ott van körülötte, aztán mint csábító, akivel Éva még álmában sem mer lefeküdni, mert még álmában is úgy érzi, hogy nem szabad, hogy ez tilos, és a gyomrában meg a torkában érzi a bűntudatot, amikor az álombeli Ákos megcsókolja, reggel pedig, míg Bálint mosakodott, ő az ágyban ébredezve átkozta magát, hogy hát legalább az álomban miért nem hagyta magát, legalább ott engedhette volna, hogy jó legyen.

Úgy érezte, valakinek beszélnie kellene erről, olyan jó lenne legalább megosztani ezt a terhet, vagy csak megmutatni, és nem jutott más eszébe, csak Péter, de ahelyett, hogy elmondta volna, hogy egy másik férfira vágyik, és szenved ettől, inkább egy kapcsolódónak tűnő témát vetett fel, és megkérdezte Pétert, hogy bírja a cölibátust. Péter felhúzta a szemöldökét, fent tartotta egy kicsit, a szeme mintha huncutul csillogott volna, végül megvonta a vállát.

“Rosszul”, csak ennyit mondott.

Évát feldobta ez a “rosszul”.

“Én meg a monogámiát. Azt hiszem.”, közölte bizonytalanul, aztán felbátorodva hozzátette. “Nem ez a legnagyobb marhaság, amit a világon kitaláltak? Jó, biztos benne van a Bibliában mondjuk, de akkor ez már ennyi? Semmi mozgástér? Görnyedjünk bele és heló?”

Péter egy ideig nem válaszolt.

“Nem tudom”, mondta aztán elgondolkozva. “Talán ez egy lehetőség. A szeretetre és önmagunk felülmúlására. Nekem például próbatétel, hogy tudok-e Isten mellett dönteni minden helyzetben.”

Éva egy percre ideges lett, mert nehogy már egy nem monogám kapcsolat ne adna lehetőséget a szeretetre, sőt, talán még többet is, ezt akarta gondolni, és még érvei is voltak arra, amiben maga sem volt biztos, de túlságosan is izgatták Péter életének pikáns részletei, ha voltak ilyenek egyáltalán, és nem is volt ereje vitatkozni. Még Péterrel is összeveszni, az túl sok lett volna.

“Volt már olyan, hogy megtetted? Hogy átlépted a határt?”, kérdezett kicsit túlzott érdeklődéssel, és annyira szerette volna hallani, hogy “igen”.

“Nem mindig tudom, hogy hol a határ egész pontosan. Olyan már volt, hogy eszméletlenül közel jártam hozzá”, válaszolta Péter, és összehúzta a szemét, kisfiús-szégyenlősen nézve Évára.

Éva alig bírt magával, annyira szerette volna hallani, hogy is történt pontosan, mi is volt, amit Péter majdnem megtett, milyen körülmények között és kivel, de mégsem merte megkérdezni; illetlenségnek érezte. Cserébe számtalan helyzetet elképzelt egyetlen másodperc alatt, hogy például Péter egy szép nőt gyóntatott hétről hétre, és ha nincs köztük vasrács, megcsókolja, ahelyett, hogy feloldozná, egy túlfejlett kamaszlányt terelgetett a bulik sűrűjéből Isten felé, és muszáj volt a melleit néznie, egy apácával dolgozott együtt valami egyházi rendezvény szervezésén, és nem csak az imádságban volt kedve csatlakozni hozzá, vagy éppen egy nővel beszélgetett néhány hetente, mint mondjuk most vele.

“És akkor mi történt, amikor eszméletlen közel jártál? Hogy nem mentél még közelebb?”

“Hát… fogalmam sincs. Az a megmagyarázhatatlan érzésem van, hogy nem a magam erejéből történt. Ha rajtam múlik, letépem a ruháit. Nehéz elmondanom. Volt néhány alkalom, amikor emlékszem, ott álltam, és tényleg ezt akartam. Aztán kihagyott néhány perc, de amikor föleszméltem, már kint voltam a szobából, a teremből vagy bárhonnan, és azt tudtam, hogy nem tettem meg. Nagyon hálás voltam Istennek, és nagyon mérges voltam rá, mert annyira kellett volna az az enyhülés. Õszintén szólva, néha azért úgy gondoltam, nekem is járna valami… valami ilyesmi…”

Péter széttárta a kezét, aztán az ölébe ejtette, hosszú lábait maga alá húzva, kicsit szerencsétlenül ült, szelíden nézett maga elé, talán az Éva háta mögött levő könyvespolcot bámulta, talán valamit a levegőben, amit a nő nem vett észre; teljesen megközelíthetőnek tűnt, minden érzése, a szégyene, a saját esendőségének elfogadása, az Évával szembeni kíváncsisága és szeretete, mind mintha látható lett volna, és Éva ebben a pillanatban gyönyörű férfinek látta Pétert, és még sosem volt ennyire kedve megölelni. Szerette volna a fejét megsimogatni, egy kicsit a hasához húzni, és a kezében tartani, mint az anyák szokták a vigasztalásra szoruló gyerekeikkel, még akkor is, ha Péter talán nem szorult vigasztalásra, bár úgy érezte, gyengédségre azért talán igen, de félt, hogy ez esetleg már azon a nem ismert határon túl van, és ülve maradt.

Amikor kiment Péter szobájából, át a templomon, még úgy érezte, le kellene ülni néhány percre, csak úgy, egyedül, hátha hall egy hangot, valami tiszta hívást vagy vezetést arról, hogy mit kellene tennie, de főleg a kinti autók zaja jutott el hozzá, egy készülő, de csak nem érkező vihar hangjai, és ajtócsapódás talán az utca irányából, talán Péter felől, nem lehetett megállapítani. Megmerevedett bogárnak érezte magát, aki nem képes másra, csak halottnak tettetni magát, ha veszély van, még elmenekülni sem tud. Ha esik az eső, ráesik, ha fúj a szél, elfújja, de legalább mindenki elhiszi, hogy hulla. Nem kell életet színlelnie, és nem kell senkit szembesítenie magával. Annyira szeretett volna jobb lenni, annyira szerette volna azt akarni, amit nem akart és nem akarni, amit akart. Szerette volna szeretni Bálintot, de utálta, hogy így viselkedik vele, hogy titkos váddal van tele a hangja, hogy értelmesen akarna beszélni vele, mindig csak értelmesen, ez az agyára ment, az értelem, és lassan már irritálta minden mozdulata, és nem látta tisztán, hogy is jutottak ide, és három év alatt ráadásul, ilyen hamar, soha nem hitte volna. És szeretett volna nem vágyni Ákosra, nem emlékezni arra, hogy milyen volt együtt, főként nem kiemelve a legjobb részeket, a legizgatóbb pillanatokat és valószínűleg még szebbnek látva a nem túl bonyolultan eltöltött közös időt. Egy igazi zombi szeretett volna lenni, aki azt érzi, amit kell és amit elvárnak tőle. Aztán, mintha a maga sötétségében megpillantotta volna azt a megnevezhetetlen valamit, amiről leginkább csak annyit tudott, hogy ez az, amit nem engedhet szóhoz jutni. Legjobban azon lepődött meg, hogy, legalábbis ebből a távolságból, nem volt benne semmi félelmetes.

Nem tudott ettől a homályos, megragadhatatlan képtől szabadulni, hiába próbált elmerülni az oltárkép tanulmányozásában, a márványoszlopok sárgás-barna ereinek nézegetésében vagy a térdelőpárnák kopott mintáinak megfejtésében. Felállt, hazaindult, bár úgy érezte, semmilyen megoldást nem talált, semmilyen iránymutatást nem hallott. Otthon örült, hogy majdnem egy teljes órát egyedül lehetett mielőtt Bálint megérkezett volna. Este aztán nem szóltak egymáshoz; Éva a mélyhűtőből felengedte a töltött paprikát, amit még Bálint anyja hozott hetekkel korábban, ettek belőle, majd a maradékot elcsomagolta, és félrerakta másnapra.

Éjjel azt álmodta, hogy egy akkora súlyt tesznek a hátára, hogy nem tud állva maradni, és levegőt sem kap alatta. Elterül, fekszik a hasán, és tudja, hogy lassan megfullad. Amikor az éjszaka közepén felébredt, érezte, hogy Bálint a hátát az övének támasztja, és teljes súlyát ráhelyezve alszik. Megpróbált kimászni alóla, de nem tudott mozdulni. Végül szólongatni kezdte a férfit és a könyökével böködte, mire az félálomban legurult róla, és morogva átvonult a másik szobába.

Az előző délután óta készülődő vihar reggelre érkezett meg, de ahhoz képest, amilyen tombolónak tűntek a széllökések hangjai a templomban ülve, és amilyen pusztítónak képzelte a kitörését, az esőcseppek ritmikus kopogása inkább megnyugtatta Évát. Sem szél, sem hideg nem kísérte, csak a nyugodt eső mosta a házat meg az utcakövet. Bálint, úgy tűnt, elment, mielőtt ő felébredt volna, és Éva csendesen, jókedvűen készülődött. Még meleg is volt, így nem bánta az esőt, szandálban indult el, esernyőt vitt, még emlékezett az álmára. Nem érdekelték a mellette elhaladó emberek, a munkába igyekvők ideges tolongása az aluljárók bejáratánál, az útjába eső kávézókat álmosan rendezgető pincérek és pultoslányok. Észre sem vette, hogy a reggeli rohanásban meg-meglökik, hogy előtte öreg nénik topognak, és hogy véletlen csupán, hogy nem lép bele a kutyaszarba. Belülre nézett, magában beszélt.

Mondd, Uram, Te mit gondolsz a bűntudatról?

Te gondolsz valamit?

Egyébként lehet Veled dolgokat megvitatni? Racionálisan? Mint a férfiak szoktak beszélni?

Azt szeretném tudni, hogy a bűntudat, az Tőled van-e.

Hogy Te örülsz-e neki, ha én azt érzem?

Ez Neked jólesik?

Ez jóvá tesz valamit?

Kijön ebből bármiféle jó?

Néha úgy érzem, magam sem tudom, hogy miért, hogy honnan veszem, de néha úgy érzem, hogy Neked egyáltalán nincs szükséged a bűntudatomra. Hogy egyáltalán nem is tartasz bűnösnek, you just take me as I am, és persze, van bűn, nem mintha nem lenne, érted, de a részedről nem ez a perspektíva. Hogy is mondjam? Néha azt hiszem, de csak pillanatokra, hiszen alig válaszolsz, de mégis, hogy olyan vagy, mint egy égi anya. Én gyerekkoromban egyébként is mindig nőnek képzeltelek. Szóval egy anya, aki mindent szeretettel fogad, amit a gyereke csinál. Nem lehet, hogy tényleg nő vagy, és nem büntetsz, dorgálsz, ilyenek, hanem csak elfogadsz? Vagy, na jó, férfi nagy animával?

Ha nő vagy, vagy akár férfi, de tényleg szeretsz esetleg, ahogy az előbb gondoltam, akkor szeretnék elmondani valamit.

Ne haragudj.

Mondhatom?

Kibaszottul unom már a bűntudatot.

Nem akarok ezzel élni.

Nem bírom tovább ezt a terhet.

Leraknám, bocsáss meg, ha nem szabadna.

Vagy szólj, hogy ne tegyem.

Ne érts félre, nem provokálni akarlak, hogy mondj már valamit.

Csak nagyon fáradt vagyok. Még akkor is, ha nem most, reggel, mert most könnyűek a lépteim.

De egyébként mindenképpen, úgy általában.

Köszönöm, hogy elmondhattam.

Ámen.

Nyugodt volt, amikor beért az irodába. Nem mintha érdekelték volna a bértáblázatok, banki átutalások és panaszkodó ügyfelek, de legalább nem idegesítették. Derűsen, komótosan csinált mindent, végül úgy döntött, marad még munkaidőn túl is, mert hazamenni semmi kedve, pótolnivaló is akad, és egész jó érzés, hogy nem utálkozik, miközben dolgozik. Élvezte, hogy övé az iroda, és meglepődött, sőt, meg is ijedt, amikor kopogtak az ajtaján fél hat körül. Rögtön az jutott az eszébe, hogy nem tudja megvédeni magát, ha valaki rosszat akar, ha betörnek, ha el akarnak vinni valamit.

Résnyire nyitotta az ajtót, és Ákos tétova, ideges alakja még a betörőnél is jobban megrémítette. Riadt, gyanakvó arccal nyitotta nagyobbra a rést, belenézett a férfi feszült, nyugtalan szemébe; semmit sem tudott mondani.

“Én… figyelj, Károly mondta, hogy itt vagy… mert… mert kellene egy dokumentum… kellene a szerződés, amit a múltkor írtunk alá, csak itt felejtettem. Épp erre jártam, és gondoltam, beugrok még a hétvége előtt”, a férfi belépett, határozatlanul álldogált az egyensúlyából ki-kibillenve, úgy tűnt, szívesebben maradt volna kint, de végül hagyta, hogy az ajtó automatikus zárja halkan kattanjon mögötte.

Éva ösztönösen hátrált egy kicsit, nem értette, mi folyik itt, hogy minek kellene Ákosnak bármi is a hétvégére, miért nem elég hétfőn megkapni azt a szerződést, de hát végül is mindegy, lényeg, hogy gyorsan megoldja a helyzetet, nehogy Ákosnak várnia kelljen, vagy csalódjon benne, hogy nem találja meg a kért dokumentumot időben, és odalépett a polchoz, leemelte az egyik mappát, kikereste a kért anyagot, nézegetni kezdte, odavitte a férfinek, aki az asztalnál várakozott egyik lábáról a másikra állva, aktatáskáját szorongatva, ő pedig még mindig azon gondolkozott, miért ilyen sürgős ez.

“Ez most tényleg kell neked?”, kérdezte értetlenül, de azért odanyújtotta a papírokat Ákosnak, aki meg elvette, és rekedt hangon mondta, hogy “Igen… azt hiszem, igen”, és letette a szerződést az asztalra, és megfogta Éva karját valahol a könyöke fölött, és a nőt nagyon szelíden maga felé fordította, másik kezében még mindig a táskát tartva. Éva csak félelmet és döbbenetet érzett, és Ákos arcán is csak riadalmat látott; meglepte az egész, teljesen váratlanul érte, hogy a férfi megérinti, és hirtelen biztos volt abban, hogy ez a régóta kívánt pillanat most egyáltalán nem vezet sehova. Csak bámulták egymást rémülten, és Éva egyszer csak érezte, hogy Ákos keze enged. Ettől még jobban megijedt, és félelmében ő is megfogta a férfi karját. Hosszan álltak így, csak egymást nézve, teljes bizonytalanságban, és egyikük sem mert semmit sem tenni azon kívül, hogy szorítja a másikat.

Éva hirtelen, megmagyarázhatatlan módon úgy érezte, csinálnia kellene valamit. Odalépett Ákoshoz, a melle majdnem érintette a férfi mellkasát, érezte Ákos parfümjét és izzadságának enyhe szagát főleg a nyaka és a mellkasa irányából az ingéből jövő öblítő illatával keveredve. Nem nézett rá, és nem is mozdult, de a félelem mellett élvezni kezdte a feszültséget, és egyre izgatottabb lett az erősödő testszagától. Ákos alig érintve meg az állát, felfelé, az arca felé fordította Éva arcát; ekkor látták még egymás tekintetét, ami már inkább fátyolos volt, mint ijedt. Miközben a férfi megcsókolta, lecsukta a szemét, hallotta, ahogy az aktatáska a földre esik, érezte, hogy Ákos kedvesen és viszonylag határozottan az asztalnak támasztja őt, de ő még mindig főként a szájával érzékelt, és bár meg akarta nézni Ákos kezét, az áttetsző bőrt, a hosszú ujjakat, amelyekkel múltkor a táska csatján babrált, nem ment, mert nem tudott elszakadni ettől a nyelvtől, amelyik kívánta őt, végre, valakinek a valamije kívánta őt, és úgy érezte, azért talán nem csak Ákos nyelve, hanem a többi testrésze is részt vesz ebben a kívánásban, amitől ő többszörösen visszakívánta a férfit; még mindig nem látta, de érezte, hogy Ákos mellkasa néhány perc múlva eltávolodik az övétől egy kicsit, elveszi a szájától a száját, de mielőtt megnézhette volna, mi történik, a férfi hirtelen mozdulattal lehúzta a bugyiját, kibújtatta a lábát, ő meg arra gondolt, hogy mikor is epilált utoljára, illetve eszébe jutott, hogy voltak valamikor morális megfontolásai is, csakhogy ekkor Ákos nyelve olyan gyönyörhullámokat indított el az öle irányából, hogy úgy érezte, nemhogy a testét töltik be teljesen, hanem még sokkal tovább elérnek, az égig, a fent lakó lényig, ha van ott ilyen, és a gyönyör megdermesztette a testét, annyira betöltötte, hogy nem bírt mozdulni, lüktetett ki belőle, és amikor kicsit enyhült, már tudott nyöszörögni, és ekkor megint eszébe jutott Ákos, hogy ketten vannak, lassan felnézett, olyasmit nyögött alig érthetően, hogy “várj… várj egy kicsit”, leguggolt, a szürke szőnyegpadlóra fektette a férfit, közben főleg a kissé meggyűrődött világoskék ingét, az övét és a világos vászonnadrágját látta, kikapcsolta az övet, lehúzta a nadrágot az alsóval együtt, először a cipőn keresztül próbálta, de rájött, hogy egyszerűbb azt is levenni, így szerencsétlenkedett egy kicsit a fűzőkkel, majd amikor végre sikerült, a férfi lábára ráizzadt zoknikat már hamar lehúzta, és messzire hajította, a nadrágot csak maguk mellé rakta erőtlenül, mert ekkor meglátta Ákos merevedését, és a látványra először egyszerű és nagyon erős boldogságot érzett, és ezen ő maga is meglepődött, majd azt suttogta, hogy “de gyönyörű, Istenem… ez gyönyörű”, és ekkor jött a vágy és rögtön a szégyen, hogy de hiszen ez egy farok, ettől vagyok elájulva? egyszerű vagyok, fakocka-egyszerű, ez nem lehet, majd szájába vette Ákost, és már megint nem látott semmit, csak a testével, de azzal mondjuk tisztán és világosan, és az a szimpla gondolat, hogy ez a merevedés éppen őt kívánja majdnem annyira izgatta, mint amikor az előbb a férfi csak rá figyelt, és ekkor Ákos az ölét a szájához húzta, és itták egymás nedvét, egymás szagát, mindent, ami kifolyt a másikból, és még többet akartak a másik izzadságából, az ágyékába pállott szagokból és síkos nedvekből, majd Éva egyszer csak érezte, hogy nem megy, nem tud Ákossal foglalkozni tovább, annyira erős az a gyűrű alakú hullám, ami az öléből jön föl, hogy alig bírja, és azt suttogta, hogy “nem bírom, nem bírom tovább, Ákos”, mire a férfi picit elengedte, Éva felemelte a fejét, megint kinyitotta a szemét, és látta, hogy Ákos felül, a nadrágját keresi és leginkább annak a hátsó zsebét, és benne az óvszert, szerencsére gyorsan megtalálta, Éva pedig fellélegzett egy pillanatra, aztán amikor a férfi először rossz irányba próbálta felhúzni ügyetlenül, megijedt, nehogy belekerüljön egy-két sperma, és az utolsó pillanatban még az a tiszta felismerés hatolt rajta át, hogy az Úristen kétségtelenül azért teremtette a latexet, hogy az emberpár még egyszer, utoljára meggondolhassa, hogy tényleg akarja-e az egészet, csak itt az volt a helyzet, hogy ő minden bénázás ellenére akarta, itt és most ezt a férfit akarta, be akarta fogadni a vágyát, és odaadni az övét, a testében akarta a testét, a pinájában a farkát, ha már nagyobb felületérintkezés nem lehetséges. Egymásba ültek és egymásba feküdtek, Éva csak azt érezte, hogy a gyönyör így szilajabb, keményebb, mint korábban volt, hogy szétrobbantja a testét, hogy már maga sem tudja, milyen hangokat ad ki, és nem is számít, és hogy egyre bonyolultabb minden, ami pedig valami nagyon egyszerű felé tart, egy sötét alagúton megy, egyre följebb és följebb, közben hangot ad ki, de már nem tudja, hogy milyet, és egyszercsak belehuppan a fénybe, a tiszta fénybe, és a gyűrű alakú hullámok lökik magasabbra meg magasabbra, közben mintha Ákos hangját hallaná, mintha mondana valamit, hogy valami szép, talán ő, de nem biztos, aztán leereszkedik, de minden tiszta fény még, és aztán nem sokkal később Ákos érkezik meg, valahova, az ő saját fényébe talán, nem tudja, hogy az ugyanolyan-e mint az övé, de a teste visszaveri Ákos hullámait, elrakja a férfi utolsó nyögését, rászorít az élvezete ritmusára, viszontnyög a ritmikusan lassuló hörgésére.

Ernyedten feküdtek egy ideig, és lassan jöttek ki egymásból. Évának átfutott az agyán, hogy talán az Istent meglátó extázis meg az orgazmus, hogy ez azért tényleg hasonlít, ha nem ugyanaz. Na jó, hát ha más nem, mindkettő Istentől van. De egyébként tényleg? tényleg minden orgazmus Istentől van? Aztán lecsukta a szemét, és rövid, fehér álomba merült. Amikor felnézett, Ákos is éppen ébredezett. Ekkor találkozott újra a tekintetük, és már megint nem volt mit mondani. Éva most vette csak észre, hogy a férfin még rajta van a félig kigombolt ing, és róla sem került le a szoknya meg a blúz. Ahelyett, hogy megigazította volna magát, lefejtette az inget a férfiről, és ő is meztelenre vetkőzött. Nem tudta, miért, csak így volt magától értetődő. Felszabadult zavarban voltak.

“Nem vagy éhes?”, kérdezte a nő, mert ő hirtelen az lett, Ákos meg bólintott, és Éva kiszaladt a konyhába, elővette az otthonról hozott műanyag dobozt, betette a mikróba, és még mielőtt pittyegett volna, nem várt nyugalom töltötte el. Nem erre számított. Aztán tálcára tette a dobozt, a fiókból kivett két villát, és bevitte a szőnyegen ülő férfihez.

“Töltött paprika. Anyósom főzte”, közölte, Ákos meg felhúzta vékony szemöldökét, hosszú ujjaival hátrasimította szemébe hulló világos haját, a villával megkavarta a paprikát, majd enni kezdte.

“Az én anyósom jobbat főz”, mondta néhány falat után, és Évára nézett, és egyszerre robbant ki belőlük a nevetés, nem tudták abbahagyni, hosszan tartott, és Éva közben rácsodálkozott magára, hogy jó, jó, hogy tud szexelni, hogy mégiscsak képes rá, de hogy még nevetni is, azt azért tényleg nem gondolta volna.

Csócsálták a paprikát, és elkezdtek beszélgetni először semmiségekről, az időjárásról, a marketing tervről, az egyetemi évekről, és végül Ákos gyerekéről meg feleségéről is.

“De akkor most miért velem, Ákos… nem értem… már ha van valami magyarázat…”, kérdezte aztán, Ákos meg a töltött paprikát nyomkodta a villájával, és olyanokat mondott, hogy “Nem tudom… te azt hiszed magadról, hogy gyenge vagy, de szerintem nem”, meg hogy “neked van férjed, és tudod, hogy mit jelent ez” és hasonlók, és Éva maga is meglepődött, hogy ezen most nem sértődik meg, pedig igazán megtehetné.

“Szóval a kisebb ellenállás… na jól van, nem mondom, hogy a legjobb válasz, de mindegy. Egyébként, ha korábban szólsz, megmondhattam volna, hogy Evelin sem akarna férjhez menni hozzád.”

Ákos ekkor megfogta Éva kezét, azt, amelyikben nem volt villa.

“Észrevettem”, kisfiús merészséggel nézett Éva szemébe, “de amikor megláttalak, eszembe jutott a puncid szaga. Nem bírtam ki, hogy ne érezzem még egyszer”.

Ákos megvonta vékony vállát, széttárta finom bőrű kezét, színpadiasat sóhajtott.

“Elbuktam, Éva, elbuktam”, suttogta, és az arcán szégyen keveredett büszkeséggel meg játékossággal.

Éva úgy érezte, ilyen bókot nagyon régen kapott, pedig világosan látta, hogy Ákos leredukálta őt egyetlen testrészére; boldog volt ebben a redukcióban.

“Imádlak, imádlak, te tökéletes farkú férfi”, mondta maga számára is ismeretlen hévvel, és megcsókolta Ákost, szétkenve arcán a töltött paprika piros levét, de közben eszébe jutott, hogy ez talán sok, túl sok ez az “imádlak”, még végül megijed tőle a másik, és a csókolózás szüneteiben magyarázkodni kezdett, hogy “de nem úgy értem”, aztán meg, “márminthogy ne félj, nem olyan imádat, csak úgy kijött a számon”, de Ákos csak lelkesen viszontkente a száján Éva anyósának főztjét, és mondta, hogy “mondd még egyszer”, amit Éva nem értett, mert ezt azért nem gondolta volna, de mivel nem számított, félmeggyőződéssel közölte, hogy “imádlak”, majd megint, hogy “imádlak”, Ákos meg mondta, hogy “és?”, és akkor a kezével, még mindig a villa nélküli kezével megérezte a férfi ágyékát, és rájött, hogy valószínűleg nem az “imádlak”-tól lett kemény, és leesett, hogy persze, nem ez tetszett neki annyira, és majdnem hangos nevetésben tört ki, mert iszonyú viccesnek találta, hogy a farkát kell dicsérni, és ez volt az első pillanat Ákos belépése óta, hogy eszébe jutott Bálint, de nem múlt el sem a vágy, sem a nevethetnék, csak arra gondolt, hogy mindnek a farkát kell dicsérni, de komolyan, nem hiszi el, majd végül inkább mondta, hogy “imádlak, te tökéletes farkú férfi, imádlak…” satöbbi, és a nedvek mellett akaratlanul is továbbkenték egymást töltött paprika lével.

Zenére ébredtek. Már kezdett kicsit szürkülni, Ákos felkönyökölt, kiszedte a meztelenségét Éváéból, a nadrágja után nyúlt, és a hátsó zsebéből a telefonját vette ki.

“Azt hiszem, mennem kell”, mondta aztán, majd megnyomta a felvétel-gombot. “Szia! Épp készülök haza, csak beugrottam az irodába… Tudod, a számítógépesekhez. A szerződés miatt. Ne aggódj, jövök… Minden rendben?”, a hangja kedves volt, és Éva elkezdte összeszedni a villákat. A dobozt a tálcán bevitte a konyhába, közben Ákos olyanokat mondott, hogy “Nem, nem… persze… igyekszem”, “Fél óra múlva otthon vagyok”, meg “…csak még meg kellett beszélni egy-két dolgot… nem, most nem volt ellenvetésük… végre”, és közben felemelte az ingét a szék mellől, a nadrágját az asztal alól, odament a zoknijáért a sarokba. Éva még mindig meztelenül elmosogatott, de mire kijött a konyhából, Ákos már ruhában várta. Éva odalépett hozzá, már nem tudta, megölelheti-e, csak a derekánál megérintette.

“Gyűrött az inged, és rajta van a szagom meg az ondódé is. Ha el akarod titkolni, szerintem gyorsan vedd le, amikor hazaérsz.”, mondta akkor, talán, hogy elterelje a figyelmet arról, hogy majdnem odabújt egy kicsit még Ákoshoz. A férfi feszülten bólintott.

“Hányadikban van?”, kérdezte még Éva, mert kicsit érdekelte, és mert egy egész kicsit még ott akarta tartani Ákost.

“Mármint ki?”

“Ki? ki? Hát a feleséged.”

“Ja… hétben vagy hónapban?”

“Hát… hónapban.”

“Mert ő hetekben számolja… majd meglátod egyszer te is”, csúszott ki Ákos száján, és hozzátette, hogy “a hetedikben egyébként, a hetedik hónapban”, és Éva egy pillanatra lehajtotta a fejét, majd amikor fölnézett, szomorú állatéhoz, vagy még meg nem vigasztalt kislányéhoz hasonlított a tekintete. Ákos ekkor megölelte; viszonylag hosszan a karjában tartotta Éva törékeny testét, és a nő arra gondolt, biztos a saját kislányára emlékezteti, majd pedig arra, hogy ez az első nem szexhez kapcsolódó gyengédség kettejük között, és jó eséllyel az utolsó is.

“Menj csak. Tudom, hogy menned kell”, mondta aztán Ákos mellkasának suttogva, és a férfi elengedte, megpuszilta a homlokát, elindult, még végignézett Éva meztelenségén, és ezzel megmentette a helyzetet a nő számára, mert ez a puszi, ez csak nem lett volna jó befejezés, legalábbis Éva szerint, furcsát grimaszolt, olyan kicsit kétségbeesett, de mégis valamennyire vidám mosolyszerűséget vágott, és kilépett az ajtón.

Éva meztelen hátával az Ákos mögött becsukódott ajtónak támaszkodott, élvezte, hogy közvetlenül érintkezik a műanyag felülettel, élvezte, hogy az egész helyzet és maga a pozíció, amit most felvett, a ruha nélküliség, és az anyagok meg felületek közvetlen érzékelése annyira különbözik attól, ahogy az irodában szokott viselkedni, és egyáltalán, létezni. Várta a bűntudatot, aminek ilyenkor érkeznie kell, sőt, nemcsak hogy várta, elébe akart menni, hogy jöjjön akkor, jöjjön már – de egyszerűen csak jól érezte magát.

Bement a mosdóba; a szűk, téglalap alakú helyiségben a WC melletti mosdókagylónál megeresztette a vizet, megmosta a hónalját, a nyakát, a mellét, de még mindig Ákos szagával volt tele. Bár hideg volt a víz, és fázott a keze, a punciját is megmosta, közben a víz egy része lefolyt a csempére kisebb tócsát képezve. Ahogy lehajolt, észrevette a férfi spermájának egy részét a combjára félig rászáradva. Újból a csap alá tartotta a kezét, és óvatosan dörzsölni kezdte azt a területet, ahol az áttetszővé váló, már zselés ondó kezdte feszíteni a bőrét, és közben ismeretlen, kérdésektől mentes nyugalom járta át. Hirtelen tudta, hogy vele van az Isten. Felfogni nem volt képes, úgy gondolta, ha valamikor, épp most kellene legtávolabb lennie, hiszen éppen most hágta át a rendszer szabályait, de ez a jelenlét annyira magától értetődött, hogy nem lehetett rákérdezni se, rácsodálkozni is csak elméletileg. Folytatta a mosakodást, és minden mozdulatában érezte őt. Ott volt abban, ahogy a vizet a combjára lötykölte, ahogy a száraz sperma egy részét óvatosan lekapargatta, ahogy aztán megtörölte magát WC-papírral. Nem állt meg, hogy jobban átadja magát neki, szükségtelen lett volna, belelétezett Isten jelenlétébe.

Kiment a mosdóból, a víztócsára rácsukta az ajtót, felöltözött, visszarakta a mappába Ákos szerződéspéldányát, elcsomagolta a műanyag tálat, felvette a táskáját, és kilépett az irodából. Kétségtelen, mély boldogságot érzett, amely annyira eltöltötte, hogy továbbra sem volt képes az értelmén gondolkozni. Azért várta volna, hogy Isten helyeseljen egy kicsit, vagy éppenhogy szidja meg, és vonja meg magát teljesen, hogy csinálja már logikusan a dolgokat, hogy követhető legyen, vagy legalább mondjon csak annyit, hogy jól tette, vagy rosszul, amit tett, hogy öntsön már tiszta vizet a pohárba, közben pedig úgy érezte, hogy – bár megmagyarázni nem tudná, de – ennél tisztább vizet nem is önthetett volna. “Szóval itt vagy”, suttogta, amikor kilépett a ház kapuján, olyan gyengéden, ahogy közepesen friss szeretők beszélnek egymással éjszaka, akik már egy kicsit ismerik a másikat, de még tart az első felfedezések izgalma.

Nem tudta, mihez kezdjen. Legszívesebben leült volna a ház lépcsőjére, és csak nézett volna maga elé, hagyva, hogy történjen, ami történik körülötte. Még a templomba sem volt kedve bemenni; olyan erősnek érezte a kapcsolatot Istennel, hogy úgy gondolta, semmilyen díszletre, semmilyen külön helyre nincs szüksége hozzá, most annyira megvan, hogy nem tudja elveszíteni. Ekkor egy papot látott a nagykapu előtt elmenni; a mozgásából felismerte Pétert, bár hosszú, fekete papi köntöst viselt, így még nem találkoztak, ilyen ruhában, és bizonyára meg is ijedt volna tőle korábban, ettől az elidegenítő feketétől, ettől a nemtelen szabástól, csakhogy abban a pillanatban ez egyáltalán nem érdekelte. Felugrott, szaladni kezdett, kerülgette a téren hazafelé siető embereket, néniket, fiatal lányokat, kamaszokat, bizonytalan járású hajléktalanokat; a hátsó bejáratnál érte utol Pétert, a nevét kiáltotta, mire az megfordult, Éva pedig a nyakába ugrott, szinte belecsimpaszkodott a feketébe öltözött férfiba ott, félig az utcán, félig a templomban, és bár érezte, hogy Péter kicsit megijed, körülnéz, hogy ki is van ott, nem egészen tudja, mi történt, ő mégis képtelen volt figyelni arra, mit szólnak mások, szorította a férfit, és azt suttogta, hogy “Péter, nem mondtam tegnap, de nagyon szeretlek”, és beleszuszogott a nyakába, majd elengedte, és a férfi mosolygott, és talán kicsit megkönnyebbült, Éva pedig még mindig fogta a kezét, ragyogott az arca, ki akart törni belőle valami, és végül hagyta magát, “Péter, házasságot törtem”, szinte kiáltott, és szorította a férfi kezét, “Él az Isten! Tényleg él. Most már biztos. Tudom”, tette még hozzá, és áradt belőle a boldogság, Péter meg nem tudott megszólalni, látszott, hogy Éva öröme átragad rá, annyira erős, hogy magával rántja, közben pedig a közölt információra nem tud mit mondani; “Tényleg él”, mondta aztán bizonytalanul, és halkan megerősítette magát, “kétségtelenül”, és ekkor hangot hallottak a főbejárat felől, Éva csak most vette észre, hogy nyitva van a templom, nem csak oldalról, hanem elölről is, és egy néni lépett be fekete retiküllel a kezében, fekete kalapban, keresztet vetett, és feléjük nézett, de addigra már Éva elengedte Péter kezét, nem mintha el akarta volna, de rájött, hogy ezt azért nem teheti meg vele, hogy lehetetlen helyzetbe hozza a megjelenő nénik előtt, majd még mondta neki, hogy “most el kell mennem. Haza kell mennem, azt hiszem, de jövő héten eljövök, talán már érzem a bűnt akkor, vagy ha nem, szólj!”, Péter meg motyogott, hogy “de én nem…. nem tudom, ne viccelj”, zavartan nézett a nőre, aki meg egyszerű szeretettel a férfire, úgy, ahogy Péter nézett rá még a legelső találkozásukkor, aztán a néni köhécselni kezdett, beült az egyik padba, és őket kezdte fixírozni, hunyorított, és látszott, hogy tudni akarja, mi történik az atya és a fiatalasszony között, Éva meg remélte, hogy rövidlátó és süket, de mindenesetre kihátrált az oldalajtón, bár az arcán nem tudott uralkodni, és ragyogva nézett Péter kicsit zavart, örömre hajló tekintetébe.

Érezte, hogy már nincs más út, csak haza. Nem volt konkrét terve, nem tudta, mit fog mondani Bálintnak, hogy fog-e mondani bármit is. Amikor nyolc körül megérkezett, nem értette, miért nincs még otthon a férje. Alaposan lezuhanyozott, ruhát cserélt, az Ákos-szagúakat a szennyesláda mélyére tette összekeverve a többi, már benne levő piszkos ruhával. Szörnyűnek és kicsinyesnek érezte magát aztán ettől, és kiválogatta a frissen bedobott szoknyát, blúzt meg fehérneműt újra, és legfelülre helyezte.

Jázmin illata volt a bőrének a tusfürdőtől, amikor Bálint végre megérkezett. Zavartnak és feszültnek tűnt, Éva egyből látta, hogy mindegy, milyen ruhát visel, milyen az illata, Bálint úgysem venné észre. A férfi lepakolt, ténfergett, majdnem leült az asztalhoz, aztán mégsem, néha félve Évára nézett, aztán elfordította a fejét.

“El kell mondanom valamit… Azt hiszem, el kell mondanom”, szólt aztán még mindig kerülve a nő tekintetét.

“Mondd”, Éva hangja nyugodt volt. Úgy érezte, bármi jöhet, bármit mondhat Bálint, majd eszébe jutott, mi van, ha azt akarja közölni, hogy lefeküdt egy nővel. Ezt először viccesnek találta, majd ugyanabban a pillanatban úgy érezte, hogy ilyet talán most mégsem akarna hallani.

“Már egy ideje gondolkodom rajta. Csak nem akartam mondani. Talán ezért nem mennek a dolgok kettőnk között. Éva, én próbáltam, de nem megy…” Bálint komolyan szégyenkezett valami miatt, izzadt a homloka, újra és újra elkezdte a mondatokat, és aztán nem fejezte be. Lefelé nézett, a padlót bámulta. “Én… én sajnálom, biztos egy kicsit goromba voltam néha… én sajnálom azt a gyereket is, azt hiszem, tényleg akartam… csak utána… én ne haragudj, úgy szeretném azt érezni… de nem megy…” Végre felemelte a fejét, és ránézett Évára. “Én azt hiszem, nem vagyok szerelmes beléd. Ne haragudj!” Éva karba tette jázmin illatú kezét, hátrafésülte még mindig Ákos-szagú haját, nézte Bálintot, ahogy szenvedő, szomorú tekintettel nézi őt, és az éppen kicsit alábbhagyó boldogság újra szétáradt benne. Megvonta a vállát.

“Akkor ugye nem baj, hogy én se beléd?”

Bálint szeme összeszűkült, mint akit hirtelen nagy fény áraszt el, és még nem tudja befogni a világosságot. Egyszerre úgy nézett Évára, mint egy jelenésre. Az izmai kicsit elernyedtek, látszott rajta, hogy megkönnyebbül, bár kicsit rosszul érinti a válasz, főként pedig most tűnik fel neki, hogy Éva ott van, hogy nem egy feleség-bábuval beszél, hanem valakivel, aki még meglepetést is tud okozni, aki, potenciálisan legalábbis, változhat, és akinek napról-napra különbözhet a jelenléte.

“Hát, nem… talán nem. – mondta vontatottan még mindig Évát vizsgálgatva – Mi van veled? Valami történt. Más vagy. Olyan sugárzó vagy mi…”

Éva vállat vont. Egy pillanatra felmerült benne, hogy mindent elmond, ami délután történt, de a következőben úgy látta, ez lenne ebben a percben a legnagyobb hülyeség.

“Figyelj csak, nem megyünk el valahová este? Enni valamit vagy ilyesmi?”, kérdezte ekkor Bálint, és mintha zavarban lett volna.

“Amolyan nem-szerelmes-hanem-házas-randira?” Éva felszegte a fejét, és nevetett, Bálint a nyakát nézte. “Hát, ha jó a kaja és sok is, akkor de.”

Aznap végre nem otthon ettek és nem otthonit. Bálint felszabadult volt, és ettől különleges, Éva szinte vonzónak találta. Este, amikor már majdnem elaludtak, a nő könnyűnek érezte a testét, mintha bármikor felrepülhetne az ágyról. Boldog volt, szabad és még mindig értetlen. Hogy mindent elrontott, vagy most minden rendbejött, képtelen volt megállapítani. Felfoghatatlan volt, hogy érezheti magát ilyen jól, de hosszú ideje először örült Bálintnak, annak, hogy együtt vannak, hogy átöleli, és észrevette, milyen finom, esőszagú levegő jön be az ablakon. A szoba sötétje és a kinti lámpák fényében alig kirajzolódó fák lombja olyan kimeríthetetlenül érdekesnek tűnt, hogy arra gondolt, egész éjszaka el tudná nézni. Minden rendben lesz, ezt érezte, de egy-egy pillanatra mégis elfogta a sötét kétség. Bár az érzékei azt súgták, hogy valami nagyon jó történt, nem tudott teljesen hinni nekik. Vajon volt joga ezt megtenni? Méltó ő ezután bárkinek a bizalmára? De főleg Istenére?

Szörnyen álmos volt, Bálint már szuszogott mögötte, ütemesen a tarkójára lehelve, de ő nem akart engedni a fáradságnak. Maga elé suttogott, bizalmas hangon, alig hallhatóan.

Szevasz!

Uram.

Nem értelek!

Egyáltalán.

Most még kevésbé.

Ezt most szabad?

Jól éreznem magam?

Hová vezetsz?

Egy lépésnyit sem látok előre.

Félek, ugye tudod?

Összezavartál.

Halleluja.

A novella első része előző számunkban jelent meg.