Alighanem kevés olyan pillanat volt a történelemben, amikor egy ország véleményformáló értelmisége elégedett lett volna a közéleti viszonyokkal. Hiszen elégedetlenségre mindig van ok. Ugyanakkor mégis akadnak olyan válságos időszakok, amikor az elégedetlenség nem csupán egy lappangó érzés a sok egyéb között, hanem nyomasztó közhangulattá válik. Ilyenkor az értelmiség olyan narratívákat igyekszik találni, melyek nem csupán megmagyarázzák a fennálló problémák kialakulásának okát, de emellett felvillantják azok meghaladásának lehetőségét is. Ezek keretében nem ritkán napirendre kerül az önvizsgálat is, vagyis a saját felelősség kérdése is. Az alábbi írás ehhez kínál szociológiai szempontokat.
Az értelmiség egy társadalmi pozíció, ha úgy tetszik szerep. Létrejötte elválaszthatatlan a felvilágosodástól és modernizáció folyamatától. A társadalom funkcionális differenciálódása következtében alakul ki, egy sajátos feladatra való specializálódásként. Ez a feladat nem más mint – erkölcsi, esztétikai, tudományos, kvázi-transzcendens – értelmet adni egy tradicionális-vallási értelmétől megfosztott világnak.
Ezen értelemadási folyamat terepe a nyilvánosság. Az itt felmerülő – korántsem pusztán politikai vagy gazdasági – „közös ügyek” azok, amik lehetőséget kínálnak arra, hogy egy közösség konkrét problémák kapcsán vitassa meg a lehetséges értelmezéseket. A nyilvánosság a felvilágosodás óta ugyanakkor jelentős változásokon esett át. Ezek a változások határozták meg az értelmiségi pozíció lehetőségeit, részben elősegítetve, részben ellehetetlenítetve azt.
A nyilvánosság felvilágosodás után kialakult – Habermas által – „polgárinak” nevezett első formájában az értelmiségi szerep sok szempontból még nem különült el. Ebbe a közegbe ugyanis gyakorlatilag bárki beléphetett, aki hozzá kívánt szólni a politikai, gazdasági vagy művészeti kérdésekről folytatott „okoskodáshoz” és vette a fáradtságot véleménye kifejtésére. Ilyenformán a nyilvánosságban résztvevő polgár egyúttal értelmiségi is volt.
Ez a helyzet a polgári nyilvánosság alkonyával változott meg gyökeresen, a nyilvánosságot előállítók és fogyasztók rétegeinek különválásával. Ekkor jön létre sok egyéb szakértői mellett, mintegy azok komplementereként az értelmiségi pozíció is. Ennek feladata azon kérdések felvetése és tárgyalása volt, melyek nem redukálhatók pusztán szaktudományos problémákra.
Ha tartalmilag egy kicsit pontosabban akarnánk meghatározni ezen kérdések körét, akkor alighanem hamar zsákutcába jutnánk, hiszen csaknem minden problémával kapcsolatban felvethetőek szaktudományos és azon túlmutató kérdések. Ehelyett, akkor járunk el a leghelyesebben, ha inkább valamilyen formális szempontot keresünk. Egyebek mellett ilyennek tekinthetők a Habermas által azonosított különböző „megismerésérdekek”.
Habermas álláspontja szerint tetszőleges kérdéshez háromféle motivációval közelíthetünk. Egyrészt gondolkodhatunk róla az instrumentális racionalitás szempontjai szerint, a hasznosságra és hasznosíthatóságra fókuszálva. Másrészt közelíthetünk az értelmezés szempontjai szerint, önmagunk és közösségünk megértésérehelyezve a hangsúlyt. Harmadrészt közelíthetünk az emancipáció kritikai szempontjai szerint, a fennálló szenvedések és igazságtalanságok csökkentésének horizontját fürkészve.
Úgy gondolom, hogy míg az első két megismerésérdek alapvetően – természet és humán –szaktudományos kérdésekhez vezetnek el, addig a harmadik kijelöli az értelmiségi pozíció kereteit. Ebben az értelemben az értelmiségi szerepnek egyaránt előfeltétele a nyilvánosság sajátos konfigurációja és a kérdések feltételének sajátos módja. E két feltétel együttes megléte fokozatosan létrehoz egy – bourdieu-iértelmben vett – autonóm értelmiségi mezőt.
Mint minden egyéb mezőt – így például a vallásit vagy a művészetit –, az értelmiségit is egyidejűleg több szempont határoz meg. Egyrészt adott mező résztvevőiteljesítményük elismerését elsősorban egymástól várják, ezzel biztosítva a más mezőktől független, saját szempontok érvényesülését. Ugyanakkor az értelmiségi mező szereplői rá vannak utalva a tágabb környezetüket alkotó közönségre abban az értelemben, hogy céljuk végső soron mégiscsak az, hogy számukra is elfogadható narratívákat állítsanak elő.
Mindebből fakadóan hasonlóan más autonómiára törekvő mezőkhöz az értelmiségi mezőnek is folyamatosan kezelnie kell azt a dilemmát, hogy miközben fenn kell tartania határait a felette befolyást gyakorolni igyekvő politikai, gazdasági mezőkkel szemben, egyúttal nem szabad izolálnia sem magát. Mindkét irányba való túlzott kilengéssel saját létét lehetetlenítené el: előbbi esetben a függetlenségét, utóbbi esetben pedig relevanciáját.
Magyarországon hosszú idő után a rendszerváltással nyílt újra lehetőség a szabad nyilvánosságba kilépő, autonóm értelmiségi szerep kialakítására. Ugyanakkor ennek keretei csupán rövid ideig voltak ideálisnak tekinthetők. Egyrészt a késő modernitás globális hatásainak begyűrűzésével a nyilvánosság szerkezete átalakult, másrészt az értelmiségi mezőre a gazdasági és politikai mező megerősödésével olyan nyomás nehezedett, aminek nehéz ellenállni.
Ahogy azt Beck vagy Giddens elemzései részletesen bemutatják a késő modernitásban a szaktudományos és értelmiségi szakértők által működtetett nyilvánosság fundamentális változásokon esett át. Napjainkban maga a szakértői és az értelmiségi szerep váltkérdésessé. Ahogy előbb az ideológiák által meghatározott politikába, majd a tudományba vetett hit is fokozatosan megingott, és az egyén magára maradt a kockázatok mérlegelésében, úgy a szakértők is csupán a kockázatot mérlegelő egyenlet egy elemévé váltak.
Ebben a helyzetben sokkal nagyobb hangsúly kerül az egyéni reflexivitásra, arra hogy az egyén az őt érintő kérdésekben – akár csak a relevánsnak tartott szakértő kiválasztásával, de –végső soron maga döntsön. Ezt a tendenciát a tömegkommunikáció technikai feltételeinek átalakulása tovább fokozta: a blogok és kommentek világában a szerző és olvasó közti különbség egyre inkább elmosódik. Az emancipatórikus megismerésérdekből megfogalmazódó kérdéseket ezek a változások különösen érzékenyen érintik, hiszen ezek definíció szerint, a szaktudományosnál jóval nagyobb teret engednek a szubjektív ítéleteknek. Ezek a változások alkotják az értelmiségi pozíció válságának egyik forrását.
A nyilvánosság átalakulása mellett az értelmiségi mező autonómiája is sok szempontból veszélybe került. A rendszerváltás után néhány évvel még érezhető volt egyfajta felvilágosodás-konjunktúra, vagyis bizalom egy reformált, igazságosabb társadalmi rend kialakításában. Ez teremtett lehetőséget az értelmiségi mező autonómiájának megszilárdítására. Ugyanakkor ezt az autonómiát egyre nagyobb mértékben veszélyeztette a politikai mező expanzív logikája, aminek következtében a politikai oldalak igyekeztek felügyeletük alá vonni a véleményformálókat. Ennek eredményeként a politikai instrumentalitás logikája egyre inkább kiszorította az emancipatórikus reflexiót.
Ilyenformán összességében az értelmiségi pozíció lehetőségei duplán meggyengültek: immár sem a nyilvánosság szerkezete, sem pedig az értelmiségi mező autonómiája nem teszi igazán lehetővé hatékony működtetését. Ez pedig különösen problematikus, hiszen a késő modernitásban minden korábbinál nagyobb értelmezési igény lenne, ugyanakkor ennek specialistáia fenti okokból kifolyólag elveszítették cselekvési terüket. A következmények jól láthatóak: anómia, értelemvesztés, szabad út a populizmusoknak és új dogmáknak.
Kérdés, mit lehet tenni ebben a helyzetben? Az értelmiségi cselekvést az átalakult keretekhez kell igazítani, egyszerre reagálva a nyilvánosság átalakulására és a mező autonómiájának problémáira.Az előbbi feladat mindenekelőtt azt igényli, hogyszembe kell nézni az értelmiség korábbi privilegizált pozíciójánakmegszűntével. Az értelmiségi hang immáron csupán egy a sok közül, ami differenciálatlanul jelenik meg a tömegkultúra és az új típusú nyilvánosságok üzenetei között. Így, ha akarja, ha nem, formájában ezekhez kell igazodnia.
Ahhoz, hogy ezektől sikeresen különböztesse meg és legitimálja magát, azokba a – morális, esztétikai, tudományos, kvázi-transzcendens – kérdésekbe kell bevonnia a nyilvánosságot, melyeket a posztmodern és késő modernitás kihívásai korában egyre inkább a megválaszolhatatlanság aurája leng be. Ez persze nem könnyű feladat, számos csapdát és dilemmát rejt magában, melyeket kiegészítaz értelmiségi autonómia kifejezésének kényszere is, vagyis a fennálló politikailag meghatározott szemantikai oppozíciók meghaladása.
E nehézségek részben korunk általános sajátosságaiból, részben az ország társadalomtörténeti sajátosságaiból fakadnak. Megoldásuk csakis kísérletezés útján képzelhető el, ami óhatatlanul járható és járhatatlan utakra vezet.Ami ugyanakkor kevéssé vitatható:minthogy a klasszikus értelmiségi pozíció társadalmi feltételeinek megszűnésével való szembenézés elkerülhetetlen, ezért ebben rejlik ma az értelmiség elsődleges felelőssége. Ennek hiányában azoknak a kulcsfontosságú kérdéseknek a széleskörű, érdemi megvitatása is elmarad, melyek kiutat mutathatnának napjaink aggasztó hazai és nemzetközi tendenciáiból.
Sik Domonkos