Eljutottak arra a pontra – nyolc éves volt a kapcsolatuk –, amikor már hasznos ajándékokat adtak egymásnak, olyasmit, ami inkább az összetartozásukat hangsúlyozta, és nem az érzéseiket fejezte ki. Miután kicsomagolták a vállfasorozatot, a befőttesüvegeket, az olajbogyómagozót vagy az elektromos ceruzahegyezőt, azt mondták: „Nahát, pont ilyet akartam!” – és komolyan is gondolták. Ekkorra a fehérnemű-ajándékaik is inkább praktikusak voltak, mint erotikusak. Az egyik házassági évfordulójuk alkalmából a feleségének üdvözlőkártyát adott, ez állt rajta: „Kipucoltam az összes cipődet” – és így is tett, az összes hasított bőrt lefújta eső ellen, volt egy pár régi tornacipő, amit a nő még mindig hordott, azt bekente fehérítővel, a csizmák mind katonásan csillogtak, és a többi lábbelit is kisuvickolta cipőkenőccsel, kefével, cipőronggyal, arca verítékével, odaadással, szeretettel.

Ken fölvetette, hogy az idén maradjon el az ajándékozás, lévén hogy a születésnapja alig hat héttel a költözködésük utánra esett, de a felesége nem volt hajlandó kivételt tenni. Így aztán szombaton déltájban óvatosan tapogatta végig az elébe tett két csomagot, és törte a fejét, mi is lehet bennük. Volt idő, mikor fennhangon találgatott, ám ha történetesen rájött, mi az ajándék, a feleségén csalódottság látszott, ha viszont valami butaságot tippelt, akkor is – csak olyankor másképp. Ezért most csak magában mondta: az első csomag puha, nyilván valami ruhanemű.

– Kertészkesztyű! Nahát, pont ilyet akartam!

Felpróbálta, megcsodálta, milyen könnyedén tudja mozgatni benne a kezét, s közben mégis micsoda masszív egy darab, hangsúlyozta, milyen jól erősítik meg a csíkos vásznat a kritikus pontokon a bőr rátétek. Életükben először lett saját kertjük, és Kennek is ez volt az első kertészkesztyűje.

A másik ajándék hosszúkás doboz volt; amikor meg akarta rázni, a felesége figyelmeztette, hogy törékeny darabok is vannak benne. Óvatosan fejtette le róla a celluxot, mert a csomagolópapírt el szokták rakni, hogy máskor is használhassák. A papírban zöld műanyag táskát talált. Összeráncolt homlokkal nyitotta ki a fedelét, és parafa dugóval lezárt kémcsöveket talált benne, aztán egy sor műanyag flakont, mindegyikben más-más színű folyadék, továbbá egy hosszú nyelű műanyag kanalat, meg titokzatos kis ültetőfákat és gyökérvágókat. Ha most valami butaságot akart volna tippelni, mondhatta volna, hogy ez talán annak a házi terhességvizsgáló készletnek a hipermodern változata, amit réges-régen – amikor még reménykedtek – maguk is használtak. De már tudta, hogy jobb nem emlegetni a hasonlóságot. Helyette inkább elolvasta a hozzá tartozó kézikönyv címét.

– Talajvizsgáló készlet! Nahát, pont ilyet akartam!

– És tényleg működik.

Jó ajándék volt, hízelgett a… közelebbről minek is? – talán a férfiassága ama csekély maradványának, amelyet még nem tüntetett el a modern társadalom nemi különbségeket összemosó hajlama. A férfi mint tudós kutató, mint reménybeli vadász-gyűjtögető, mint kiscserkész: mindegyikből egy kevés. Baráti körükben a nemek megosztották egymás közt a bevásárlást, főzést, házimunkát, gyereknevelést, autóvezetést, pénzkeresést. A saját ruhájuk felhúzásán kívül nemigen akadt teendő, amit ne tudott volna mindkét partner elvégezni. És ugyanolyan szívesen vagy vonakodva. De egy ilyen talajvizsgáló készlet – hát ez kétségkívül fiús dolog. Újabb ügyes húzás Marthától.

A kézikönyv azt írta, hogy a készlet alkalmas kálium, foszfor, hamuzsír meg a pH-érték kimutatására, bármi légyen is az utóbbi. Azután meg az ember különféle magokat vesz, és elülteti. Rámosolygott Marthára.

– Így majd könnyebb lesz eldöntenünk, mit hová érdemes ültetni.

Amikor csak egy mosoly érkezett válaszként, Ken arra gondolt: Martha arra gondol, hogy Ken most a saját kis zöldséges parcellájának vitatott kérdésére céloz. Ken elméletben létező zöldséges parcellájára. Amire Martha azt mondta, hogy már nem jut neki hely, és úgysincs szükség rá, hiszen a közeli iskola udvarán minden szombat délelőtt kinyit az őstermelői piac. Nem beszélve a zöldség valószínű ólomtartalmáról, ami elkerülhetetlen egy Londonból kivezető főút közelében. Ken megjegyezte, hogy ma már a legtöbb autó ólommentes benzint használ.

– Hát akkor dízel! – ellenkezett a felesége.

Ken előtt még mindig nem volt világos, miért ne juthatna neki egy kis parcella hátul, a fal végében, ahol amúgy is nő már egy szederbokor. Termeszthetne krumplit, esetleg sárgarépát. Vagy kelbimbót, erről azt olvasta valahol, hogy akkor a legfinomabb, amikor meglepi az első kemény fagy. Vagy lóbabot. Vagy bármit. Akár salátát is. Ültethetne fejes salátát meg fűszernövényeket. Állhatna ott egy komposztkupac is, és akkor még több mindent reciklálhatnának, mint eddig.

De Martha nem akarta. Szinte abban a pillanatban, hogy ajánlatot tettek a házra, Martha elkezdte kivagdosni az újságból a különféle kertészeti guruk cikkeit, és berakta őket egy dossziéba. Számos írás szólt arról, „Hogyan használjunk ki egy ügyetlen beosztású területet?”, azt pedig senki sem tagadhatja, hogy ami a magukfajta sorháztulajdonosoknak jutott – hosszú, keskeny csík a sárga-szürke téglafal tövében –, az valóban „ügyetlen beosztású terület”. Az elegánsabb kertészeti szakírók a „Hogyan használhatjuk ki a legjobban?” ügyében rendszerint azt a tanácsot adták, hogy föl kell az egészet osztani kisebb, meghitt részekre, s mindegyikbe más növényt ültetni, más-más funkcióval, és szerpentinszerű ösvénnyel érdemes összekötni őket. „Ilyen volt – ilyen lett” típusú fényképekkel illusztrálták az átalakítást. Abba a szögletbe, amelyet elvben ér a nap, kis rózsakert kerülhet, másutt lehet látványvízesés, megint máshová azokat a növényeket lehet telepíteni, amelyeket a levelük színéért ültetünk, sövénnyel el lehet keríteni egy kis négyszöget napórával, és így tovább. Előfordult, hogy japán kertépítési elveket hívtak segítségül. Ken, aki – akár az utcájuk legtöbb lakója –, rasszügyekben toleráns, előítéletektől mentes embernek tartotta magát, közölte Marthával, hogy bár a japánoknak seregnyi nagyszerű tulajdonságuk van, föl nem foghatja, miért kell japánosra formálni a kertjüket, majd ha Martha is kimonót visel, csak akkor. Magában úgy gondolta, hogy feminin az egész ötlet. Kiülős terasz, lehetőleg pecsenyesütő hellyel, plusz pázsit, virágos szegéllyel, veteményes parcella – szerinte ilyen egy rendes kert.

– Azt hiszed, nem állna jól nekem a kimonó? – kérdezte Martha, megfordítva a vita menetét.

Egyébként pedig, biztatta a férjét, nem kell mindent túlságosan szó szerint venni. Nem lesz itt se cseresznyevirágzás, se aranyhal, se gong – az általános elveket ésszerűbben is át lehet venni. Mellesleg, Ken szereti a lazacfilét egy kis szójaszószos pácban, ahogy Martha készíti, ugye?

– Tuti, hogy a japánok is termesztenek zöldségeket – felelte Ken, durcásnak tettetve magát.

Martha kertészeti érdeklődése meglepte Kent. Amikor összeismerkedtek, Martha ablakában egy virágláda, néhány fűszernövénnyel; később, amikor összeköltöztek, egy tetőterasz-részlethez is hozzájutottak. Ott cserépben snidlinget, fodormentát, kakukkfüvet és rozmaringot nevelt a felesége – gyanították, hogy néhányat elloptak tőlük a szomszédok –, meg ott tartották a babérfát is, amelyet Martha érzelgős és tolakodó szüleitől kaptak, hogy szerencsét hozzon a házasságukra. Párszor már át kellett ültetniük, és most mozdíthatatlanul állt egy vastag falú fadézsában.

A házasság két ember demokráciája – ez volt Ken szavajárása. Valahogy azt képzelte, hogy a kertről ugyanúgy fognak dönteni, mint a ház megvételéről: érveken alapuló, de szenvedélyes megbeszélés során, mikor is elősorolják a követelményeket, kölcsönösen figyelembe veszik egymás ízlését, és fölbecsülik a költségeket. Ennek köszönhette, hogy szinte semmi sem volt a házukban, amit intenzíven utált volna, sőt sok mindennel nagyon elégedett volt. Most azon kapta magát,hogy csöndben neheztel a tikfaáruk beérkezett katalógusára, a Martha éjjeliszekrényén tornyosuló kertészeti magazinokra, meg amiatt is, hogy Martha lepisszegi, amikor a rádióban a Kérdezd a kertészt! műsora szól. Ken fülébe eljutottak a levélfodrosodás és a levélfoltosság kérdései, a lilaakác újfajta betegsége, meg néhány jó tanács arról, mit érdemes a bodzafa alá ültetni nyugatra néző lejtőn. Martha új keletű érdeklődését nem érezte fenyegetőnek, de úgy találta, felesége túlteng a kert ügyében.

A pH-érték, mint megtanulta, az a szám, amely az oldatok savasságának, illetve lúgosságának mértékét fejezi ki – azelőtt a hidrogénion-koncentráció reciprokának tízes alapú logaritmusa volt, de ma már egy képlettel a standard, 15 Celsius-fokon 4-es értéket mutató kálium-hidrogén-ftalát oldatához kötik. Na, ezt is ott egye meg a fene, ahol van, gondolta, akkor már inkább keríteni kéne egy zacskó csontlisztet, egy zsák komposztot, és beásni. Ugyanakkor Ken tisztában volt ama jellemvonásával, hogy hajlamos beletörődni a hozzávetőlegesbe, amit az egyik ingerült barátnője a „hihetetlen, milyen kibaszott lusta vagy” mondattal foglalt össze – ezt a megfogalmazást azóta is nagyra tartotta.

Így aztán a talajvizsgáló készlet használati utasításának nagyját elolvasta, több kulcsfontosságú helyet is azonosított a kertben, büszkén felhúzta az új kesztyűjét, majd nekilátott, hogy kiásson néhány apróbb földmintát, amit aztán belemorzsolt a kémcsövekbe. Míg pár csepp folyadékot adott hozzájuk, és bedugaszolta a kémcsöveket, néha odalesett a konyhaablakra – abban reménykedett, hogy Marthát esetleg kellemesen elszórakoztatja a férje profizmusa. Vagy mondjuk az igyekezete, hogy profinak tűnjön. Minden egyes kísérletre rászánta az előírt időmennyiséget, előhúzott egy kis noteszt, és följegyezte a kapott adatokat, majd továbbment a kert újabb szögletébe. Egyszer-kétszer ellenőrző mérést is végzett, ha első nekifutásra bizonytalan volt az eredmény.

Martha látta, hogy Ken aznap este igencsak jókedvében van. A férje megkeverte a nyúlbecsináltat, úgy döntött, ad neki még jó húsz percet, mindkettejüknek kitöltött egy-egy pohár bort, és leült Martha foteljának karfájára. Barátságosan belekukkantott egy cikkbe, amely a kavics- és sóderfajtákat taglalta, eljátszott Martha tarkóján a hajtincsekkel, és széles mosollyal így szólt:

– Sajnos rossz hírem van.

Martha fölpillantott, és azt mérlegelte, hol helyezze el ezt a kijelentést a gyengéd ugratástól a határozott, kritikus elutasításig terjedő skálán.

– Ellenőriztem a földet. Volt, ahol többször is kellett, mert nem volt egyértelmű az eredmény. De a talajtani főszemlész végre elkészült a jelentésével.

– Tessék.

– Vizsgálatom azt mutatja, asszonyom, hogy az ön földjén nincs föld.

– Nem értelek.

– Hiba volna hibákat keresni a terroir-ban, mert ez a föld nem föld.

– Ezt már mondtad. De akkor mégis micsoda?

– Hát, főleg kő. Por, gyökerek, agyag, podagrafű, kutyakaka, macskaszar, madárürülék, ilyesmi.

Kennek jólesett kimondania, hogy „az ön földjén”.

Három hónappal később, szintén szombat délelőtt, mikor a decemberi nap már olyan alacsony pályán járt, hogy a kertnek csak szerencsés esetben juthatott egy parányi fény vagy meleg, Ken bement a házba és ledobta a kertészkesztyűjét.

– Mit csináltál a szederbokorral?

– Miféle bokorral?

Ettől Ken még idegesebb lett. Annyira azért nem nagy ez a kert.

– Odakint, a fekete fal tövében.

– Ja, a tüskebokor.

– Az a tüskebokor szederbokor volt, és szeder termett rajta. Kettőt is behoztam neked, és személyesen helyeztem a szádba.

– Terveim vannak azzal a fallal. Talán japánkeserűfüvet kap, de az nem elég merész. Tulajdonképpen az iszalagot fontolgatom.

– Kiástad a szedremet.

– A te szedredet? – Marthát mindig a legteljesebb nyugalom szállta meg, amikor tudta (és tudta, hogy Ken is tudja), hogy egyeztetés nélkül cselekedett. A házasság két ember demokráciája, kivéve, ha megoszlik a két szavazat, mely esetben az intézmény átmegy önkényuralomba. – Csak egy szar tüskebokor volt.

– Terveim voltak vele. Meg akartam növelni a pH-értékét. Csak egy kis metszés hiányzott neki, meg ilyesmi. A lényeg az, hogy tudtad, hogy szeder. Szeder – tette hozzá határozottan –, szedertermesztés.

– Jó, akkor legyen eperfa.

– Eperfa! – A dolog kezdett nevetségessé válni. – Hát mi terem az eperfán? Az a szeder, amiből a szederdzsemet készítik, nem?

– Utána tudnál nézni, mit kell bevinnünk a talajba, hogy jól fejlődjön az iszalag az északi falon?

Hogyne, gondolta Ken, én meg itt hagynálak a fenébe. De addig is ejtsük az egészet, és váltsunk témát.

– Kemény telünk lesz. A fogadóirodák csak 6 a 4 ellen adják, hogy nem lesz fehér a karácsony.

– Akkor okvetlenül szereznünk kell műgyapotot, hogy megvédjünk mindent, ami nem bírja a fagyot. Talán egy kis szalma se ártana.

– Benézek a legközelebbi istállóba. – Ken haragja hirtelen elpárolgott. Ha egyszer a kert ilyen sok örömöt szerez Marthának, hát legyen. – Remélem, rengeteg hó esik majd – mondta kisfiúsan.

– A hó jól jön nekünk?

– Aha. Az igazi kertész kemény télért imádkozik. Elpusztul tőle az összes bogár.

Martha rábólintott, ebben hadd legyen igaza Kennek. Mindketten más-más háttérből érkeztek a közös kertbe. Ken vidéken nevelkedett, és egész kamaszkorában csak azt várta, hogy eljusson Londonba, az egyetemre, egy állásba, az életbe. Számára a természet ellenséges volt, vagy maga az unalom. Emlékezett rá, hogy megpróbált elvonulni egy könyvvel a kertbe, de az elvonuló nap, a szél, a sok méh, hangya, légy, katicabogár, az örökös madárdal és az anyja piszkálódása rémálommá változtatta a szabadtéri tanulást. Emlékezett rá, milyen ígéretekkel csalogatták, hogy ő is segítsen a két keze munkájával. Emlékezett rá, hogyan szipolyozta ki az apja a zöldséges ágyások meg a fóliás gyümölcsök földjét. Anyja lelkiismeretesen feltöltötte a fagyasztóládát irgalmatlan mennyiségű babbal, zöldborsóval, eperrel és más piros bogyókkal, hogy azután évről évre, míg apu nem volt otthon, bűntudatosan kidobja az összes, két évnél régebb óta tárolt zacskót. Úgy látszik, anyunál ilyen a konyhai vetésforgó, gondolta Ken.

Martha városi lány volt, aki szerint a természet alapvetően jóindulatú, aki rá tudott csodálkozni a geminációra, és folyton nyúzta Kent, hogy menjenek kirándulni. Az autodidakta buzgalom az utóbbi hónapokban támadt fel benne. Ken jó szimatú műkedvelőnek tartotta magát, a feleségét pedig technokratának.

– Ilyenkor is a szakirodalmat bújod? – kérdezte nyugodt hangon, amikor bemászott az ágyba. Martha Ursula Buchan Fali- és kúszónövények című kötetét tartotta a kezében.

– Az is baj, ha utánaolvas az ember?

– Annak is én iszom meg a levét – mondta Ken, és leoltotta az olvasólámpáját.

Nem volt ez vitatkozás – már nem volt az –, csak elismert nézetkülönbség. Marthának például az volt a meggyőződése, hogy főzéskor mindig ésszerű a recepteket követni. „Csak úgy vagy képes összeütni egy rántottát, ha előtte átrágod magad egy szakácskönyvön?” – kérdezte egyszer Ken töprengve. Ezzel szemben ő csak belekukkantott a receptbe, hogy ötletet merítsen belőle, aztán jöjjön a rögtönzés. Martha szerette az útikönyveket, és még akkor is megnézte a térképet, ha csak sétálgattak egy városban, míg Ken inkább a belső iránytűjére hagyatkozott, szerette a véletlenszerű fölfedezéseket, szeretett eltévedni és utána találékonyan kivágni magát. Mindez különféle veszekedésekké fajult az autóban.

A szex terén viszont, mint azt Martha szóvá is tette, fordított volt a helyzet. Ken maga is elismerte, hogy e téren ő az, aki előzetesen a szakirodalmat bújta, míg a felesége, ahogy kifejezte magát, „a gyakorlatban sajátította el a fogásokat”. Mire Ken, hogy remélhetőleg nem kell ezt szó szerint venni. Nem mintha bármiféle baj lett volna a nemi életükkel – legalábbis Ken szerint. Talán megvolt bennük az, ami minden kapcsolat feltétele: egy könyvmoly – egy ösztönlény.

Amíg ezen morfondírozott, azon vette észre magát, hogy – minden előzmény nélkül – irdatlan erekciója támadt. Az oldalára fordult, Martha felé, és bal kezét a felesége csípőjére tette, amit jelzésnek is fel lehetett fogni, meg nem is, hangulattól függően.

Martha tisztában volt vele, hogy a férje ébren van, és ezt sutyorogta:

– Csillagjázminon tűnődtem, de félek, hogy túl savanyú hozzá a talaj.

– Úgy is van – suttogta vissza Ken.

December közepén havazott, először megtévesztő, puha hó esett, abban a pillanatban, hogy földet ért, el is olvadt, de azután masszív, tízcentis hótakaró következett. Mikor Ken hazaért a munkából, vastag, fehér réteg fedte a babérfa sima leveleit – diszharmonikus látvány. Másnap reggel a fényképezőgépével ment le a bejárathoz.

– A jó kurva anyátokat! – ordította el magát. Martha fürdőköpenyben jött le az előszobába. – Oda nézz, a kurva anyjukat ezeknek! – ismételte meg Ken.

Odakint csak egy földdel félig telt tölgyfadézsát találtak.

– Pedzegettek ezt-azt a karácsonyfákról…

– A szomszédok is figyelmeztettek – mondta Martha.

– Tényleg?

– Igen. A 47-esből szóltak, hogy láncoljuk a falhoz. Amire azt mondtad, hogy nem szereted a láncra vert fákat, ahogy a láncra vert medvéket és rabszolgákat sem.

– Ezt mondtam volna?

– Ezt.

– Elég nagyképűen hangzik.

Martha frottírba burkolt karját belefűzte Kenébe, és visszamentek a házba.

– Hívjuk föl a rendőrséget?

– Szerintem már valahol a legsötétebb Essexben járnak vele – legyintett Ken.

– Ugye nem fordul ellenünk a végzet?

– Nincs szó semmiféle végzetről – szögezte le Ken. – Egyébként sem hiszünk a végzetben. Valami lökött srác megláthatta a behavazott leveleit, és magával ragadta a kép esztétikuma.

– Nagyon engedékeny kedvedben vagy.

– Biztos a karácsony miatt. Emlékszel rá, hogy látványvízesést akartál a rózsaágyás meg a levélbemutató közé?

– Persze. – Martha nem reagált a gúnyos szóhasználatra.

– És mi lesz a szúnyogokkal?

– Folyamatosan keringetjük a vizet. Akkor nem telepednek meg.

– És azt hogyan?

– Elektromos szivattyúval. Az áramot kábelen vezethetjük ki a konyhából.

– Ebben az esetben volna egy tiszteletteljes kérésem. Lehetséges, hogy ezentúl ne látványvízesésnek hívjuk? Szökőkút, sima vízesés, vízililiomos tavacska, csurgó, nekem édes mindegy, csak látvány ne legyen.

– Ruskin azt írta, mindig jobban ment neki a munka a víz zúgásától.

– Nem kellett tőle folyton pisilnie?

– Miért kellett volna?

– Pasasoknál gyakori. Talán érdemes volna egy látványpiszoárt építtetned mellé.

– Hogy te milyen virágos kedvedben vagy ma!

Talán a hó miatt – az mindig felvidította Kent. De azért is, mert titokban megpályázott egy kis földbérletet, valamivel odébb, a mocsári nőszirom meg a vasúti sín közötti részen. Megsúgták neki, hogy nem is olyan hosszú a várólista.

Két nap múlva, mikor munkába indult és becsukta a kaput, egyenesen belelépett egy földkupacba.

– A kurva anyjukat! – ezúttal akkorát üvöltött, hogy zengett tőle az egész utca.

Visszajöttek a tölgyfa dézsáért, és csak a földet hagyták itt belőle.

Tavasszal szombat délelőttönként többször is elmentek a közeli kertészeti áruházba. Ilyenkor Ken kitette Marthát a főbejáratnál, és visszavitte a kocsit a parkolóba, majd a szükségesnél tovább vacakolt a hátsó üléstámla lehajtásával, hogy helyet csináljon komposztnak, lápföldnek, tőzegnek, faforgácsnak, sódernak – mindig annak, amit a felesége legfrissebb olvasmánya tanácsolt. Azután még elüldögélt egy darabig a kocsiban, azzal a szöveggel, hogy az áru kiválasztásában úgysem tud érdemben segíteni. Éppen elég öröm volt számára, hogy kifizethette a jól megrakott sárga bevásárlókocsi tartalmát – Martha rendszerint ilyen kocsit tolva érkezett a pénztárhoz. Sőt Ken úgy érezte, ez a lehető legjobb leosztás: ő odafuvarozza az asszonyt, bent marad az autóban, majd összetalálkoznak a pénztárnál és fizet, aztán hazaviszi, és újból fizet – ezúttal úgy, hogy vállalja a sérv kockázatát, míg kiemeli a zsákmányt az autóból, és a házon keresztül kivonszolja a kertbe.

Nem vitás, hogy ennek a gyerekkorához volt valami köze – mérgező hatású emlékek a téblábolásról a gyerekmegőrzőben, miközben a szülei kiültethető növények közt válogattak. Nem mintha Ken hitt volna benne, hogy ebben az életkorban még érdemes a szülőket okolni: ha ínyencek és borsznobok lettek volna, ő talán absztinens vegetáriánusként végzi, de akkor is magára vállalja a felelősséget ezért az állapotért. Mindezek ellenére valami nem stimmelt ezzel a kertészeti áruházzal, ezzel arus in urbe jelenséggel: a sok dézsa, cserép, lugasnak való rács, vetőmagos zacskó, csíráztatott növény, zöld műanyagba csomagolt kötözőzsinór- és drótgombolyag, házatlancsiga-riasztó morzsalék meg rókaűző masinéria, öntözőrendszer meg kerti gyertya, a reménnyel és ígérettel teli, zöldellő ösvények, melyeken piros, paradicsom-műtrágyás flakonokat lóbáló, barátságos, hámló bőrű, szandálos emberek járkálnak – hát ez teljesen az idegeire ment.

Azonkívül ez mindig visszarepítette kései kamaszkorába, amikor a félelem és a világgal szembeni bizalmatlanság lassacskán átfordult a világ iránti bizonytalankodó szeretetbe, amikor az életnek visszafordíthatatlanul ki kellett billennie valamilyen irányba, amikor – legalábbis most úgy érezte – az ember utoljára láthat tisztán, mert később úgyis belevész a mások közötti önmagává válás nagy feladatába, s onnantól a dolgok túl gyorsan történnek ahhoz, hogy alaposan meg lehessen vizsgálni őket. És akkor, egészen pontosan abban a pillanatban alakult ki benne a különleges képesség, hogy átlásson a felnőtt élet képmutatásán és csalárdságain. Igaz, ami igaz, saját Northampton megyei falujában nem akadt egyértelmű Raszputyin vagy Himmler, így aztán az emberiség súlyos erkölcsi törésvonalait a szülei – reprezentatív csoportnak nem mondható – baráti körében kellett föltérképeznie. Ettől azonban fölfedezései csak értékesebbé váltak. És nagy örömét lelte abban, hogy a rejtőzködő bűnt épp a kertészkedés látszólag ártalmatlan, hogy ne mondjuk, hasznos tevékenységében tárja fel. Volt itt irigység, mohóság, sértődés, a dicséret zsugori visszatartása vagy épp őszintétlen pazarlása, harag, kéjvágy, kapzsiság és számos további halálos bűn, amire már nem is emlékezett pontosan. Gyilkosság? Miért is ne? Biztosan akadt olyan hollandus, aki kinyírt egy másik hollandust, csak hogy rátenyerelhessen annak a másiknak a megfizethetetlenül értékes gyökerére vagy gumójára vagy mi a fenének is hívják – megvan, hagymának –, a híres tulipánőrület idején.

S a gonoszság jóval normálisabb, visszafogottan angol szintjén észrevette, hogy még a szülei régi barátai is pofákat vágnak és undokká válnak egy kerti séta során, miközben elhintik megjegyzéseiket: „Hogy csinálod, hogy ez nálad már most virágzik?” meg „Hát ezt hol szerezted?” meg „Neked tényleg szerencséd van ezzel a talajjal.” Eszébe jutott egy köpcös fazon tweed bricsesznadrágban, aki egy reggel negyven percen át vizslatta a szülei ötszáz négyszögölét, hogy végül kimérten annyit közöljön: „Úgy látszik, a tiéteket hamarabb csípte meg a fagy, mint a miénket.” Olvasott erényesnek ismert brit honpolgárokról, akik az ország nevezetes kertjeibe metszőollót csempésztek be, és hatalmas zsebeikbe dugták a zsákmányt. Nem véletlen, hogy Anglia néhány erdejét-mezejét ma már biztonsági kamerák, egyenruhás őrök védik. Jobbra-balra lopkodják a növényeket, s talán a babérfájuk eltűnése fölött sem a ropogós hó és az évszak miatt tért oly gyorsan napirendre, hanem azért, mert ez is megerősítette a kamaszkorában tett kulcsfontosságú erkölcsi megfigyeléseit.

Előző este kint üldögéltek a nemrég házhoz szállított, tikfából készült kerti padon, egy üveg rozé társaságában. Kivételesen a szomszéd házból sem szólt az a borzalmas zene, autóriasztó sem sivított, a légifolyosón sem dübörgött gép; csak egy pár, szemét módon hangoskodó madár zavarta meg a csöndet. Ken nem követte szorosan a madárhelyzetet, de tudta, hogy jelentősebb fajcserék zajlottak le a közelmúltban: sokkal kevesebb a veréb meg a seregély, mint azelőtt (nem mintha bármelyikért is fájt volna a szíve), és ugyanez érvényes a fecskékre meg hasonlókra – ellenpélda: a sok szarka. Nem tudta, mit jelent mindez, vagy hogy mi az oka. A környezetszennyezés, a házatlancsiga-riasztó, a globális fölmelegedés? Vagy az a cseles izé, amit evolúciónak hívunk? Papagájból is több lett – vagy talán arából? – egy csomó londoni parkban. Talán kiszabadult egy költő pár, szaporodásnak indult, aztán sikeresen átvészelték az enyhe angol teleket. Mostanában a fák tetején sivítoztak, Ken még a szomszéd madáretetőjén is kiszúrt egyet.

– Mitől ilyen kurvára zajosak ezek a madarak? – kérdezte töprengve, mű-felháborodással.

– Feketerigók.

– Ez most válasz a kérdésemre?

– Igen – mondta Martha.

– Kifejtenéd részletesebben egy falusi suttyónak? Hát muszáj ezeknek így ricsajozni?

– Védik a területüket.

– És azt csak ekkora zajjal lehet?

– Ha feketerigó az ember, akkor igen.

– Hm.

Persze az emberek is csak a területüket védik, gondolta Ken, és megvannak hozzá a szerszámaik meg a gépeik, hogy ők is zajt csapjanak közben. Már kijavította a falon azt a részt, ahol lemállott a vakolat, és lugast állított, ami megmagasította a válaszfalat. Rusztikus, faragott fa térelválasztókat helyezett el a kert különböző pontjain. Még egy embert is felfogadott, hogy kiköveztessen vele egy kanyargós ösvényt, és elektromos huzalt vezessen oda, ahol egy kapcsoló megnyomására ráfolyik a víz a távoli, skót tengerpartról beszerzett nagy, ovális kövekre.

Ezen a tavaszon a talajt is feljavította, ott és úgy, ahogyan kellett. Ásott, ahol Martha megkérte rá. Megkezdte hosszúnak ígérkező hadjáratát a podagrafű ellen. Mérlegelte, hogy most is annyira szereti-e Marthát, mint régen, vagy csupán elvégzi férji feladatait, amiből másoknak azt illik leszűrniük, hogy hű, de nagyon szereti ez az ember a feleségét. Értesítést kapott, hogy a harmadik helyen áll a telekre várakozók sorában. Utánozta a Kérdezzék a kertészt! rádióműsor szakértőinek hangját, míg Martha rá nem szólt, hogy ez most már egyáltalán nem humoros.

Kopogtatás riasztotta föl, közel a füléhez. Kinyitotta a szemét. Martha a parkolón át idáig gurította a zsúfolásig megrakott sárga bevásárlókocsit.

– Még mobilon is próbáltalak…

– Bocs, édesem, nem hoztam magammal. Fizettél?

Martha csak bólintott. Nem is volt túlságosan dühös. Félig-meddig számított rá, hogy a férje abban a pillanatban elbambul, ahogy odaérnek a kertészeti áruházhoz. Ken kiszállt az autóból, és élénk tempóban kezdett átrakodni a csomagtartóba. Ma legalább semmitől sem kell sérvet kapnom, gondolta.

Martha szerint a grillparti kissé közönséges dolog. A jelzőt nem mondta ki, de nem is volt rá szüksége. Ken viszont mit sem szeretett jobban, mint a kifehéredett széndarabok fölött sülő hús illatát. Marthát sem az esemény, sem a hozzá való felszerelés nem töltötte el örömmel. Ken azt javasolta, hogy kicsi edényt vásároljanak – hogy is hívják? –, megvan, hibacsit, elvégre japán találmány, vagyis pont ide illik, a jóisten földjének ebbe az aprócska szögletébe. Martha elnézően mosolygott Ken újabb japán poénján, de nem volt meggyőzve. Végül belement egy jópofa kis terrakotta darab megvételébe – mintha egy hordócskát az egyik végére állítottak volna. Afféle népi tűzhelyszerűség volt, a Guardian című lap kínált rá rendkívüli árkedvezményt. Kennek becsületszavát kellett adnia, hogy soha nem fog grillgyújtó folyadékot használni benne.

Most, hogy beköszöntött a nyár, ideje volt visszahívni vendégségbe azokat, akiknél akkor jártak, mikor a házukban még teljes volt a felfordulás. Marion és Alex és Nick és Anne érkezésekor, este nyolckor még világos volt, de a nappali meleg – amely egyébként sem volt kánikulainak mondható – már elillant. A két nő azonnal megbánta, hogy nem húzott harisnyanadrágot, és túlzásba vitte a nyárias viseletet, emellett házigazdához méltatlan gesztusnak tekintették, hogy Martha alaposan felöltözött az esti hűvös ellen. De mivel kerti vacsorára hívták őket, hát kint ettek a kertben. Viccelődtek forralt borról, téli hadjáratról, Alex pedig eljátszotta, hogy a kis terrakotta tűzhelyen melengeti a kezét, miközben kis híján fölborította az egészet.

Míg Ken a csirkecombokkal ügyködött, és egy hústűvel böködte őket, hogy szabad folyást engedjen a szaftnak, Martha idegenvezetést tartott a vendégeknek. Mivel egyszer sem távolodtak el pár méternél messzebbre, Ken az összes bókot hallotta, amit Martha a találékonyságáért gyűjtött be. Egy szó mint száz, Ken megint a lázadó tizenéves szerepében találta magát, és a beszélők őszinteségét, illetve képmutatását méricskélte. Később a lugasát csodálták meg – úgy érezte, ezt őszinte szívvel dicsérik. A következő pillanatban Marthát hallotta magyarázni a kert túlsó végéről, ami „kész tüskebokor-őserdő volt, amikor ide költöztünk”.

Sötétedett, mire leültek, és a körte-dió-gorgonzola előétel fölé hajoltak. Alex, aki nyilvánvalóan nem figyelt az ismeretterjesztő előadásra, azt kérdezte:

– Nyitva felejtettetek valahol egy csapot?

Ken Marthára nézett, de nem lovagolta meg a helyzetet.

– A szomszédnál lesz – mondta. – Azoknál mindig minden a feje tetején áll.

Marthán látszott, hogy hálás, így aztán Ken elérkezettnek látta az időt, hogy belefogjon a talajvizsgáló készlet történetébe. Meglehetősen bő lére eresztette, és gondosan kiszínezte az önarcképét, a lázasan tevékenykedő vegyészt. A slusszpoént igyekezett minél későbbre halasztani.

– És akkor bejöttem, és azt mondtam Marthának, „Rossz hírem van. Ez a föld nem föld.”

Hálás nevetés. Még Martha is együtt nevetett a többiekkel; tudta, hogy innentől fogva ez Ken sztorija.

Ken ettől nyeregben érezte magát, s úgy döntött, meggyújtja a kerti gyertyákat – a méteres viaszoszlopok lobogásától a rómaiak diadalai derengtek föl benne. És megragadta az alkalmat, hogy kikapcsolja azt, amit magában mégiscsak mindig csak látványvízesésnek nevezett.

Most már inkább hideg volt, mint hűvös. Ken újra töltött a vörösborból, Martha pedig felajánlotta, hogy menjenek be a házba, de ezt udvariasan visszautasították.

– Olyankor persze nincs globális felmelegedés, amikor szükség volna rá – jegyezte meg jókedvűen Alex.

Aztán a kerti hősugárzókra terelődött a szó – ezek aztán tényleg ontják a meleget, de annyira ártanak a környezetnek, hogy tisztára antiszociális dolog venni belőlük –, majd az ember ökológiai lábnyomára, a halállomány fenntarthatóságára, az őstermelői boltokra. Megbeszélték, hogy elektromos vagy inkább biodízel, szó esett továbbá a szélenergiával működtetett gazdaságokról és a napenergiáról. Ken egy szúnyog figyelmeztető zizegését hallotta a füle mellett, de nem vett tudomást róla – meg se rezzent, amikor megcsípte. Csak ült, és élvezte, hogy bebizonyosodik az igaza.

– És van egy telkem is – jelentette be. Gyáva férjek olcsó trükkje: barátok jelenlétében közölni a friss hírt. De Marthán se meglepetés, se csalódás nem látszott, ő is ugyanúgy emelte poharát Ken dicséretes új passziójára, mint a többiek. Kérdezgették Kentől az árát, meg hogy hol is van tulajdonképpen, milyen állapotban van a talaja, és mit akar ott ültetni.

– Szedret – szólt közbe Martha, mielőtt Ken válaszolhatott volna. És gyengéden mosolygott a férjére.

– Honnan tudtad?

– A Marshalls-katalógusból, amit visszaküldtünk. – Martha akkor megkérte, hogy számoljon utána az áraknak; nem mintha gyengén menne neki az összeadás, de rengeteg volt a kis tétel, ami mind 99 pennyre végződött, és egyébként is ez Ken reszortja a házasságban. A csekket is rendre ő töltötte ki, ahogyan ezúttal is, miután néhány tételt még hozzáírt a megrendeléshez. Azután visszaadta Marthának, mert ő volt a Családi Főpecsétőr. – És akkor észrevettem, hogy két szederbokrot is rendeltél. A Loch Tay fajtából, ha jól emlékszem.

– Megőrülök a névmemóriádtól – mondta, és Martha szemébe nézett. – Ijesztő és varázslatos.

Kis szünet állt be, mintha véletlenül valami bizalmas dolgot kottyantottak volna el.

– Tudod, mit ültethetnénk mi azon a telken? – kezdte Martha.

– Ki a szar az a mi, sápadtarcú testvérem? – vágott közbe Ken. Réges-régi házi poénjuk volt ez, de a vendégek nem ismerték, így aztán nem tudták, nem valami veszekedés kezdődik-e. Ami azt illeti, nem tudta Ken sem – az utóbbi időben egyre gyakrabban volt így vele.

A csendet végül Marion törte meg.

– Nem akarok ilyesmivel előhozakodni, de csípnek a dögök. – Egyik kezével a bokáját vakarta.

– A barátainknak nem tetszik a kertünk! – rikkantotta Ken, olyan hangon, hogy mindenki megnyugodjon: házastársi perpatvar nem fenyeget. Mégis volt valami hisztérikus a hangjában, egy intő jel, amitől a vendég párok titokban összenéztek, és inkább nem kértek a sokféle teából vagy kávéból, hanem szépen rátértek a búcsúzkodásra.

Később Ken kikiabált a fürdőszobából:

– Van még abból a Hc45-ös kenőcsből?

– Megcsíptek?

Ken megmutatta oldalt a nyakát.

– Jézus Mária, hát ez öt csípés! Nem vetted észre?

– Dehogynem, csak nem akartam szólni. Nem akartam, hogy bármelyikük leszólja a kertedet.

– Szegénykém. Te mártír! Biztos azért csípnek meg pont téged, mert olyan finom a husid. Engem bezzeg békén hagynak.

Túlságosan kimerültek voltak az olvasáshoz vagy a szexhez, úgyhogy az ágyban heverészve összefoglalták az este történéseit, s arra biztatták egymást, hogy nyugodtan tekintsék sikeresnek a vendégséget.

– Basszus, azt hiszem, bent felejtettem egy darab csirkét abban a hordó-izében. Most kéne lemennem és behoznom.

– Hagyd csak – mondta Martha.

Vasárnap délelőtt sokáig aludtak. Ahogy Ken pár ujjnyira elhúzta a függönyt, hogy megnézze, milyen az idő, azt látta, hogy a kis terrakotta tűzhely az oldalára dőlt, és a fedele kettétört.

– A kurva anyjukat ezeknek a rókáknak – mondta halkan, mert nem tudta, Martha fölébredt-e már. – Vagy a macskáknak. Vagy a rohadt mókusoknak. Milyen egy rohadék ez a természet. – Az ablaknál állt, és nem tudta eldönteni, visszabújjon-e az ágyba, vagy lemenjen a földszintre, és lassan elkezdje az új napot.

FORDÍTOTTA BARABÁS ANDRÁS