Nincs létezés, csak létesülés:
minden mindig
– a szakadatlanul mozgó világegyetemnek
egyszer sem ugyanazon a pontján –
csak újra létrejön.
Idő sincs,
csak a dolgok létesülései keltik
melléktermékként ezt a képzetet
(nem a nyár érleli a gyümölcsöt,
hanem ezen a délkörön
gyümölcséréskor mondjuk: nyár van),
és a tér is csak a dolgok csomagolása:
nélkülük mi, mekkora és miféle lenne a tér?

Minden más többnyire csak hasonlat,
képlet, modell, tudomány.

Lehet ütköztetni a hadront, keresni a Higgs-bozont,
de amikor valaki háromszázszor pattintja ki és be
egy gyümölcslés doboz műanyag kupakját,
csak a pattintás kedvéért,
akkor is történik valami a világban
méghozzá valószínűleg először.

Ahogy akkor is ilyen kis semmi kis valami történik,
amikor az év egyik leghosszabb napján
– amikor a felkelő és a lenyugvó nap is
besüt a szobába
(a lenyugvó rövid ideig
és szinte csak annyira, hogy a besütés megtörténjen) –,
este, a hipermarketből hazafelé,
ahogy a lapos árnyékon látszik,
váratlanul átsüt a ferde fény
a tizenhatos csomag vécépapírok közepén.

A végtelen kéznél van,
ezért nem is az kell,
hanem a sok vagy a szép.

*

Aki meghalt
nem vesz részt többé a létesülésben,
hanem már csak van.