Kéreg

– Ez mi?

– Zseblámpa.

– Ez jobb, mint az enyém – mondja az osztag parancsnoka. A lámpa zsinórra kötve lóg a hadnagy menyasszonyának nyakában, hogy ha minden más fény kialszik, kéznél legyen. A lámpa éppen a keblek magasságában található. Ez a körülmény a parancsnokot nem tartja vissza, és az sem, hogy a zsinór elszakításával fájdalmat okoz. Magas férfi, széles vállú. Minden mozdulatára megreccsen vadonatúj bőrkabátja. Első rántásra nem szakad a fonott kötelék. Másodikra már igen. A hadnagy menyasszonya csöndben marad. Adott körülmények között tiltakozásnak nincs helye. A rántástól előrebillen a teste, azután hátra, és ő egész végig arra vár, hogy a vőlegénye egy gyors mozdulattal kicsavarja a géppisztolyt a rájuk támadó osztag parancsnokának kezéből, és azt mondja: „föl a kezekkel, gazember!”, és ezt látva a parancsnok és az összes többi nyilas engedelmesen mind leereszti fegyvere csövét, a rendőrtisztek pedig, ezek az okos, művelt fiatal férfiak szépen mind visszaszerzik a pisztolyaikat, és kitessékelik a pincéből a kellemetlenkedő bugris testvéreket, vagy nem, nem is azt várja, hanem hogy a hadnagy egész egyszerűen lelövi, szétlövi ezt a bőrkabátost, aztán a többi alakot sorra mind a folyosón.

A parancsnok testvér az arcába világít. Közvetlen közelről a szemébe. Így próbálja ki szerzeményét, a lámpát. A menyasszony lesüti a szemét. A bátyjától kapta a lámpát a kettővel korábbi karácsonyra, a bátyjától, aki azóta hadifogságba esett.

Állnak a téglafalhoz állítva sorban. Nem mozdulnak. Távolabbról, ahol a civilek, a lakók fekhelyei sorakoznak, sugdosás hallatszik.

– Szégyelljék magukat! – kiabálja a parancsnok. A hangja erős, zengve jár körbe a pinceboltozat alatt. – Maguk, akik minden szépet és jót megkaptak a nemzettől, akik születésüktől fogva mindig a napos oldalon jártak, maguk, akik példát kéne mutassanak áldozathozatalból, most a vész idején cafkákkal dekkolnak a fölfűtött pincében?

Nevetés hallatszik. Igen, a civilek mulatnak rajtuk. Halkan, de nevetnek.

– Amikor az egyszerű, becsületes magyar emberek odakinn, hóban-fagyban-hidegben a vérüket ontják?

A testvérek elvitték magukkal a tisztek fegyvereit meg két üveg remek szilvalekvárt. És azt mondták, ezzel az ügy nincsen lezárva, intézkedés történik majd.

– És mit szóltok hozzá, ez egy pap – mondja az egyik rendőr. – Egy szerzetes! Egy páter!

Odagyűlnek két ágyra. Vegyesen a fiúk-lányok, összehajolnak, fojtott hangon beszélnek.

– Az a ferencrendi? – ezt az egyik feleség kérdezi. Fiatal asszony ő is, huszonkét esztendős. – Hallottam róla.

– Minorita, nem? – kérdi a legidősebb rendőr. ő sincs még harminc éves, de közöttük a legmagasabb rangú: százados.

– Az mindegy – magyarázza egy másiknak a felesége. – A minoriták is ferenciek. Tudom, mert az egyik nagybátyám szintén minorita. Pécsen.

– Talán mondhattad volna neki, hátha…

– Ennek? Ennek nem számít már.

– Na hát az igaz.

– Most mi lesz?

– Nem kell begyulladni – mondja a százados. – Csak ha az orosz ideér. Na majd akkor.

– Eddig nem azt mondtad, hogy ide sose érnek el?

– Egyelőre nem a ruszki a probléma, hanem a nyilas – mondja az egyik főhadnagy. – Ezekkel a testvérekkel mit csinálunk? Ha visszajönnek.

– Föl kellett volna vegyük a harcot!

– Nem lehetett. Szűk ez a folyosó, fennállt a veszélye, hogy valamelyik bajtársat, ne adj Isten az egyik hölgyet éri a golyó…

– Hát így visszagondolva mégiscsak meg kellett volna próbálni…

– Na és ha épp beléd megy az az eltévedt lövés?

– Itt maradtunk fegyvertelenül, és „az ügy nincs lezárva!” Mi van, ha…

– Csak fenyegetőzött.

– És ha nem?

– Van ezeknek hova menniük. Járják sorba az összes házat. Innen egy sonka, onnan egy kommunista. Innen egy lekvár, onnan egy zsidó.

Ez jó, ezen mindenki nevet. Pedig a lekvárt nagyon sajnálják.

– Holnap fölmegyek a Várba a főkapitány úrhoz, és jelentést teszek. Ha úgy látja jónak, mindnyájan fölköltözünk. A közelébe. Hiszen úgyis arra lettünk kijelölve, hogy a közvetlen rendelkezésére álljunk.

– Ne menjünk fel most rögtön, mind, ahogy vagyunk? Biztosabb lenne.

– Nincs fönn hely. A Várra irányozzák a legtöbb bombát, a nehéztüzérség azt célozza. Mindenki a pincékbe húzódik. A barlangokba. Nem is reggel, már hajnalban indulok. Egy óra alatt megjárom. Legföljebb kettő.

– Idáig viszonylag jól megvoltunk, hála Jóistennek. De mostantól egyre nehezebb lesz.

A hadnagy nem kérdezi meg a menyasszonyát, hogy fáj-e a nyaka, ott ahol az elemlámpa zsinege belevágott, mikor a páter letépte a zseblámpát. Egymás mellett ülnek, de csak akkor hajol össze a válluk, amikor a százados feláll mellőlük, és az ágysodrony csikorogva megrándul alattuk.

Kicsit fáj.

Ezért aztán ő se érdeklődik, fájlalja-e a hadnagy az oldalát ott, ahol géppisztoly csövével böködték.

Hideg sült húst, pecsenyezsíros kenyeret vacsoráznak, utána príma konyakot isznak. „A nagy ijedtségre.” Viszonylag csöndes az este, alig lőnek. Aknatűz hangja szűrődik be messzebbről, és kézifegyvereké innen-onnan, szórványosan.

Fogat mosnak. Elfújják a gyertyát, és ledőlnek. Menyasszony, vőlegény összesimul a takaró alatt. A szomszéd ágyon a főhadnagy és a felesége cigarettáznak, egymásnak adják a szálat. Nem igazi ágy, ládákat toltak össze, az egyenetlenségeket táskákkal, sállal, kendővel próbálták eltüntetni, és az egészet beterítették egy pokróccal. Lassan fújják a füstöt, sóhajtva. Korábbi éjjeleken előfordult, hogy a hadnagy olyan érintkezést keresett a fiatal nővel, ami abban a helyzetben, annyi más emberrel egy térben és a házasság szentsége által még nem hitelesítve helytelennek minősült, és ami kötelességszerűen el lett hárítva, annak ellenére, hogy éppen a rendkívüli körülmények miatt ez az érintkezés minden korábbinál vonzóbbnak tűnt, igaz, akkora erőt nem is követelt a védekezés, amekkorát a lány ne tudott volna mozgósítani, hiszen a hadnagy úr érintkezési kísérlete viszonylag tapintatos volt, olyannyira nem bántó, hogy annál már az is bántóbb lett volna, ha egyáltalán nem kerül sor bizonyos tapintásokra, nyomakodásokra. Ha tartja a távolságot, mint ezen az éjjelen. A menyasszony még csak gimnazista, és a szülei abban a hiszemben engedték el maguk mellől, hogy a fővárosban szolgáló vőlegénye mellett kevésbé lesz kitéve a háborús kockázatoknak. A dunántúli kisváros, ahonnan mindketten származnak, azóta elesett. Annak a védői valószínűleg nem tartottak ki a végsőkig, a lány viszont, úgy érezte, mindenáron megóvná érintetlenségét. Legalábbis azzal a férfival szemben, akinek ünnepi körülmények közt szeretné átadni magát. Lassan egy hete, hogy nincs módja rendesen megmosakodni. Alsóneműt harmadik napja nem váltott. Más kérdés, mi lesz, ha ellenséges katonák cibálják le róla a sínadrágot. Az oroszokat bizonyára kevésbé zavarja a mosdatlan altest odőrje.

Egészen eddig az estéig a menyasszony biztosra vette, hogy őt elkerüli az a sors, ami köztudomásulag minden, az oroszok keze közé került nőre vár. Most már nem.

– Talpra, hazaárulók! – Így ébresztik őket. Zseblámpákkal célozzák az arcukat. – Talpra mind és indulás!

– Pardon, szabad kérdezni, hova és miért?

– Kuss, hazaáruló. Kilyukasztom a vesédet.

A páter nincs köztük. Egy vékonyabb hangú, alacsonyabb, bajuszos ember dirigál.

– Mindenki jön. Indulás azonnal.

A házbeliek most csöndben maradnak. Valamelyik rekeszben gyufa sercen, és egy petróleumlámpa kezd világítani.

– Rózsika, köszönjük a tippet. A nemzet nevében.

– Tudom én, mi az, hogy kötelesség – hangzik a lámpa mellől. – Majd fölmennék a Németvölgyi út 5-be megint. Hátha került valami finomabb ruha.

– Biztosan került, jöjjön csak, Rózsika! Maguknak meg: sorakozó a fal mellett. Indulás.

Ki kell menni a hidegbe, az éjszakába. Mínusz tíz, legalább.

A hó teljesen beborítja az utcát, a hold elég fényt ad, hogy lámpa nélkül járhassanak.

A századosnak a menet vége felé jutott hely. Átlátja a helyzetet: a kísérő fegyveresek nincsenek többen náluk, de úgy haladnak mellettük, hogy azonnal észrevegyék, ha valaki szökéssel próbálkozik: kétlépésnyire a sor mellett ketten-ketten, és leghátul is ketten vagy hárman. A legtöbbnél géppisztoly, egy-kettőnél közönséges puska, de a parancsnoknál a géppisztolyon felül még pisztoly is. Egyikük elöl megy, és irányít.

A saroknál nem lefelé, a Vérmező irányába fordítják őket, hanem föl, a hegyek iránt, és a százados ezt kedvező fejleménynek tekinti: hallott már róla, hogy a nyilaskeresztesek éjjelente a Duna partjára visznek csoportokat, kivégzési célzattal.

Három percbe telik, amíg a Déli pályaudvarról induló sínek fölött átmenő hídhoz érnek. A pályaudvaron biztosan vannak katonák, németek és magyarok, lehetne tőlük segítséget kérni, de kérdés, hogy beavatkoznának-e.

Az az igazság, hogy nem oly régen a századostól kért már segítséget olyasvalaki, akit a testvérek kísértek, és aki miatt ő nem interveniált, mert egyrészt veszélyes lett volna, másrészt az illető nagy valószínűséggel úgyis zsidó volt vagy baloldali.

Elhaladnak egy hulla mellett. A százados rögzíti magában, hogy valamikor a legutóbbi hóesés kezdete után pusztulhatott el az illető, de még a vége előtt: van rajta hótakaró, ám vékonyabb, mint a közeli gépjárműroncsokon.

Hátulról halk beszédet hall. Az egyik kísérő tájékoztat egy másikat, hogy régen itt, a sarokházban volt a párthelyiség:

– Győri út 1.! Ide jártunk fel éveken át. Aztán miután átvettük a hatalmat, átköltöztünk a Városmajor utcába. Ott már jó sok zsidót elintéztünk. Meg ilyen Aladárokat, mint ezek.

Bennfentes oktat így egy újoncot. Régi budai nyilas lehet az egyik, a másik most települt át ide Pestről. Bízva benne, hogy lanyhult a figyelem, a százados megkockáztatja, és szóbeli érintkezésbe lép az előtte baktató bajtárssal:

– Ha megpróbálnánk…?

A főhadnagy a fejét rázza.

A százados hallott róla, hogy ez a főhadnagy évek óta érdeklődik a hungárista eszme iránt. Lehetséges, hogy titokban be is lépett a pártba. Azt hiszi, most ezt megússza?

A fiatal rendőrtisztekből és a hozzájuk tartozó nőkből álló csoportot már a Márvány utcán hajtják a pártszolgálatosok, amikor lenn a Karácsonyi utcában a pincebeli illemhelyről előmerészkedik az egyik főhadnagy. Emésztési problémák gyötrik. Azután lopózott ki, hogy a többiek elcsöndesedtek. Sikerült ezt olyan diszkréten megejtenie, hogy senki sem neszelt föl rá. Épp neki felesége, de még menyasszonya sincs. Legényemberi mivolta és a székrekedés között áll-e fenn valamilyen összefüggés, azon elgondolkozhatott, míg a megkönnyebbülésre várt, de csak a nyilasok érkeztek meg, akik pedig elkövették azt a hibát, hogy nem ellenőrizték a WC-t.

A fekhelyéhez nem kell visszamennie, a kabát eleve rajta volt, irány a Vár. Oda kell érnie időben, beszélnie kell a főkapitánnyal.

Ami a székelés ügyét illeti, az függőben marad.

Annyit azért mégiscsak lazul a menet, hogy előbb az egyik, majd egy másik asszony lép oda a párjához, hogy mellette haladhasson, akárhová hajtják is őket. A kísérők hagyják. Végigmennek a Márvány utcán, és megállás nélkül tovább, keresztül a Böszörményi úton, föl a Királyhágó téren. A hadnagyba belekarol a menyasszonya, szorosan hozzábújik. Hosszú-hosszú ideig csupán a hó ropogását hallani, fegyverek ritkán dörögnek. A Farkasrét, a Svábhegy felől érkezik néha egy-egy sorozatlövés hangja.

Pontosan tíz perce jövünk, állapítja meg a százados, amikor a Királyhágó tér tetején elérik a Németvölgyi utat, és jobbra kanyarodnak. De nem mennek sokáig. Az elöl haladó fegyveres a sor elé fordul. Nem kell vezényszó, megállnak. Az, aki a parancsokat osztogatta, kilép a sor mellől, és előhúzza a pisztolyát.

Egy villanásnyi időre a marokfegyver feléjük irányul, de a parancsnok kilép mellőlük, pár lépést távolodik. Frommer van nála, mégpedig 9 milliméteres, állapítja meg a százados.

A többi nyilas továbbra is a közelükben áll. Ez arra utal, hogy sorozatot itt és most nem eresztenek beléjük. Viszont megszökni továbbra sem lehet. A százados mély lélegzetet vesz, most tűnik fel neki, hogy egy ideje nem vett levegőt.

A parancsnok testvér egy fához sétál. A fával szemben egy ember áll. Közvetlen közelből nézi a fa kérgét. Oldalt egy géppisztolyos. Az egyik meztelen lábbal, alsónadrágban, ingben, hajadonfőtt, a másik bőrkabátban, bőrnadrágban, csizmában. Az alsónadrág és az ing fehérsége semmiben sem különbözik a hóétól, de a puszta bőr is egészen sápadt.

Tarkóra irányzott lövés. Az ember összecsuklik. A parancsnok átlép rajta, megy a következő fához. Azzal szemben egy nő áll, hajadonfőtt, kombinéban, mezítláb. Mindegyik fa, mindegyik ember mellett áll oldalt egy nyilaskeresztes. A parancsnok úgy helyezkedik, hogy a fent állók elől ki ne takarja a nőt. Célba veszi a tarkót, és tüzel. A nő összecsuklik. Keskeny csíkban vér sötétíti a kombinét és a havat. A parancsnok megy a következő fához. Annál egy kislány áll. Felsőruha nélkül. Cipő sincs rajta. Hosszú haja van. Hangja nincs, beleszorult, belefagyott. Megkapja a golyót. A fa elé roskad.

Rajtuk kívül még egy nézője van a jelenetnek: egy szobor az egyik ház homlokzatán. Térdeplő, kámzsás alak. Szent Ferenc. Éppen előtte, alatta halnak meg az emberek. Nem most fagyott meg, eleve kőből van. Ha lenne hangja, akkor se biztos, hogy interveniálna.

Még egy fa lejjebb. Még egy férfi. Azután még valaki. A látási viszonyokhoz képest túl messze áll a fenti csoporttól. Nem látszik, férfi vagy nő. Megkapja a golyót. A parancsnok elindul vissza, a rendőrtisztek és feleségeik felé:

– Tovább!

A fegyveresek, akik a fák elé állítottakat őrizték, felcsatlakoznak hozzájuk. Még öt perc, lefelé a Németvölgyi úton.

Nem sokkal az Istenhegyi út–Nagyenyed utca–Kék Golyó utca csomópont előtt egy kertkapunál őrök topognak a fagyban. Ott befordul a menet, és halad tovább a kertben fölfelé. Oldalt egy kupac hulla nyeklett-nyaklott tagokkal, ruhátlanul. A villa ajtaja felé menve az egyik főhadnagy felesége észrevesz a szuterén ablakában két-három arcot. Fehérek. Rettenet világít belőlük.

A villa elegáns. őket most mégse kínálja hellyel senki. Mint szállítmányról beszélnek róluk a házban:

– Meghozták a szállítmányt a Karácsonyi utcából.

Egy hallszerű helyiség falához állítják őket sorban. De nem akárhogyan: magasra kell a kezüket tartani, feszesen. Aki lazít, megnézheti magát.

– Te. Te velem jössz.

Egy fiatal, szemüveges nyilas elrántja a legszélen állót, a hadnagyot. Elviszi valamerre. Közben a csoport nem marad őrizet nélkül, ketten is vigyáznak rájuk. A hall egyik fala csupa üveg, télikertszerű, kiöblösödő rész, elfüggönyözve. Növények nincsenek, a testvérek eltávolíthatták őket, amikor beköltöztek. Nádfonatú fehér székben ül az egyik nyilas, a másik föl-le sétál mellettük, cigarettázik, időnként megböki egyiküket-másikukat a géppisztolya csövével.

Várják a lövés dörejét, vagy a hadnagy jajgatását. De csak sírás ér el hozzájuk egy-két ajtó mögül, inkább nő, mint férfi hangja. Máskor meg nevetés visszhangzik a falak közt.

A fiatal nyilas visszahozza a hadnagyot, és a falhoz löki. A hadnagy engedelmesen a magasba tartja a karját. A nyilas kihúzza mellőle a menyasszonyt, és maga elé pördítve elindítja.

Elfüggönyözött kisebb szoba. Petróleumlámpák, nagy lángra állítva, büdösséget árasztva.

– Kabátot le!

Egy állványhoz nyomják. Fakeret, mércékkel. Mozgatható rudak. A menyasszonynak nincs szüksége magyarázatra: a fejét mérik be, az egyes részek számadatait fogják egybevetni a rendelkezésükre álló táblázattal. Itt és most hiába bizonygatná, hogy római katholikus magyar úrilány. Hiába mondaná, hogy zsidókkal soha nem érintkezett, igaz, a gimnáziumban volt belőlük, de azokat már a nyáron mind elvitték a városból. Tény, hogy akadt a lányok közt nem egy, akiről addig senki se tudta, hogy az. Még ők maguk sem. Itt viszont pusztán a mérőszámok aránya számít. A vizsgálat végén a fülcimpáját mozgatják meg:

– Nincs lenőve – diktálja a szemüveges egy másiknak, aki az asztalnál ül.

– Ez nem az – állapítja meg az asztalnál ülő. – Hozhatod a következő madarat.

Mielőtt kiérnek az ajtón, az a testvér áll elébük, aki a Karácsonyi utcából idevezette őket. Megfogja a mennyasszony fejét, egyik kezével a homlokát, másikkal az állát, hogy kifeszítse a száját. A lány engedelmes, épp csak azt nem mondja, hogy ááá.

– Nem hiszem el! Semmi! Még csak egy tömése sincs ennek se.

A másik kettő nevet.

– Ezek nem hoztak neked aranyat, testvér.

A hadnagy menyasszonya kap egy pofont, mintegy a gúnyolódó nyilastárs helyett.

– Majd megtömlek én, tudod mivel, kis kurva.

A fiatal, szemüveges nyilas tovább löki a menyasszonyt, mintha el akarná távolítani a fogvadász közeléből, mintha meg akarná menteni a további veréstől. Most nyitva maradt annak a szobának az ajtaja, ahonnan a sírás hallatszott. A fiatal nyilas megáll bámészkodni. Létrára kötözve meztelen nő. A létra egy politúros nagy asztalra fektetve. A talpak, a lábszárak csíkosak a veréstől, a combok és a felsőtest véres: ott már számtalan helyen felszakadt a bőr.

– Megmondod végre? Mi lesz? – Feketeruhás férfiak hajolnak rá.

A padlón különféle méretű ládák, nyitott kofferek. Az egyikben csupa karóra, púposra halmozva, úgy, hogy még a koffer mellett is hever néhány.

A szemüveges, fiatal nyilas tovább löki a hadnagy menyasszonyát.

– Nemsokára felszabadul a létra, és ki tudja, talán te jössz – leheli a fülébe.

A lány egyelőre visszakerül a társai mellé. Kezét már felszólítás nélkül emeli magasba. A létrán fekvő nő megint felsír. Az arca alapján huszonnyolc-harminc éves lehet. Látható, mert az arc még viszonylag épen megvan. És nem mondta el, amit a testvérek szerint el kellett volna mondania. A menyasszony örül, hogy neki nincs olyan titka, amire a nyilaskeresztes párt igényt tarthatna. Meg hogy aranyból vagy ezüstből készült fogpótlásokat sem rejt a szája. De azért vacog. Kabátja a vizsgálószobában maradt. Egészen természetes, hogy nem jelentheti be, visszamegy érte, és a szemüveges fiatal testvért sem kérheti meg, hogy hozza ki neki.

A szorulásos főhadnagy fenn a Várban sikeresen eljut a rendőrfőkapitány hivatalába, és azonnal fogadja a főkapitány helyettese. Átlátva a helyzet komolyságát, úgy rendelkezik, hogy egy szakasz rendőr kíséretében a főhadnagy haladéktalanul menjen a XII. kerületi nyilasok párthelyiségébe, és szabadítsa ki onnan a társait.

– Nem ez lenne az első eset, hogy rendőröket gyilkolnak – mondja a főkapitány helyettese. – Túl elnézőek voltunk idáig. Siessen, főhadnagy úr. Azokra a fiúkra szüksége van még a hazának.

Lefelé a Várhegyről futólépésben haladnak, sőt, tovább is egy darabon. Csak hát húzza őket a nehéz csizma, a vastag kabát, és a puskák sem könnyűek: már az Endresz György tér előtt lelassulnak.

 

– Nocsak, főhadnagy úr! De jó, hogy látlak! – kiáltja egy katonai egyenruháján őrnagyi rangjelzést viselő magas, fiatal férfi. – Itt kell találkoznunk?

– Örvendek, kérlek – feleli a főhadnagy, akinek épp az orra hosszát mérik az antropológiai vizsgálóban. Nem ugrik be neki, honnan ismeri ezt a katonatisztet, de abban bízik, természetesen, hogy az segít rajta és a többieken is. – Szervusz!

– Hát még én hogy örvendek. Legutóbb, amikor találkoztunk, kaptam tőled valamit, kérlek. Azt most visszakapod.

– Igen? – A főhadnagy várakozásteljesen mosolyog.

Az őrnagy lekever neki egy frászt. Akkorát, hogy a főhadnagy megtántorodik.

– Gyertek testvérek! – kiáltja az őrnagy. – Bekerült hozzánk az a hekus, aki engem a toloncházban felképelt! Segítsetek nekem törleszteni! Meghálálni a kedvességét! Emlékszel már, főhadnagy úr? Ugye milyen szép ez a kurva élet? Akkor egy péksegédet pofoztál meg, és most a nemzet akaratából egy őrnagy áll előtted. Mondjad szépen: igen örvendek az előlépésednek, őrnagy úr!

– Igen örvendek az előrelépésének, őrnagy úr…

– Nem az igazi. őszintébben, cimbora. Lehet, hogy legbelül, a szíved mélyén te mégse örülsz…?

Átjönnek azok, akik a nőt vallatták, és érkeznek mások is a házból, különféle öltözetű, korú emberek, férfiak, nők vegyesen. Kituszkolják a főhadnagyot a vizsgálószobából, be a villa egykori ebédlőjébe. Ki-ki kézbe kapja kedves szerszámát, bikacsököt, gumibotot, boxert, nádpálcát, vonalzót, esernyőt, szíjat, korbácsot. Vannak, akik legjobban puszta kézzel vagy ököllel szeretnek verni, és vannak, akikben akkor ujjong a lélek, ha jól belerughatnak valakibe, vagy ha rátiporhatnak.

Ha rajta állhatnak.

Ha ráugorhatnak.

A pártház környékén figyelőpontokat létesítettek a nyilasok. Ismerték az utcákat, tudták, honnan vehetik időben észre, ha valaki meg akarja őket támadni. A Kék Golyó utca torkolata az egyik ilyen hely: ha a Városmajor vagy a Széll Kálmán tér felől közelít valaki, arrafelé jut leggyorsabban a Németvölgyi útra. Az őrszemnek feltűnik a Vár felől közeledő szakasz, és teszi a dolgát.

Ennek köszönhetően abbamarad a rendőrfőhadnagy ütlegelése. Az őrnagy elordítja magát:

– Fegyverbe mindenki! Testvérek, védjük meg a pártházat!

A csoport egy része kabátot kap magára, és kimegy a kertbe. A kapuban álló őröket bevonják, és mind elbújnak a cserjék mögött.

A húsztagú rendőri osztag sietve és gyanútlanul érkezik. Még a vállukról se kapják le a puskát, úgy haladnak át a kapun. A hullarakásnál megtorpannak. A nyilasok leadnak egy-két lövést innen is, onnan is, a rendőrök nem tudják, hova húzódhatnának a tűz elől, és merre kéne tüzelniük. Egyébként sem úgy készültek, hogy épp ezen az éjszakán halnak meg. Van köztük, aki a hóra veti magát, van, aki vaktában viszonozza a tüzet, de ugyanakkor mások már eldobják a fegyverüket, és magasba emelik a kezüket. Aztán mind úgy tesznek.

Sebesülés nem történik.

A főhadnagyot rúgásokkal irányítják a társai mellé, de a közrendőröket egész barátságosan tessékelik befelé.

– Tiszti ringyók! Melyik tud franciául?

Erre senki sem mer jelentkezni.

– Meg vagyok lepve. Ennyire műveletlenek vagytok?! De zongorázni csak tud valamelyik? Te? Téged biztos taníttattak a drágalátos szüleid. Tudsz?

– Tudok egy kicsit.

– Kicsit? Vigyázz, mert felhozatok a pincéből egy zsidó cafkát, és rendezünk zongoraversenyt. Nehogy azt hidd, hogy nem értünk a zenéhez. Az öcsém híresen jó harmonikás. Egy másik testvér igazi, príma jó zeneszerző. És itt van a mi páterünk, aki úgy hegedül, hogy lejönnek az égből az angyalok, csak hogy hallhassák a játékát. És közben az ördögök szintén feljönnek a pokolból, hogy el ne felejtsem. Na szóval, te ringyó, zongorázol nekünk, ha szépen megkérlek? Nem értem.

– Zongorázom.

Ringyónak sem szólították, nyakánál fogva sem vezették még hangszerhez azt a nőt, az egyik főhadnagy feleségét.

A Holdfény-szonátát kezdi játszani.

– Ez nagyon nem tetszik. Iparkodj, ringyó! – mondja az őrnagy, és belerúg a nőbe deréktájon, mintha nem is az lenne a cél, hogy tetszetősebb játékra buzdítsa, hanem hogy leborítsa a zongoraszékről.

A főhadnagy felesége tartja magát, és megpróbálkozik Czibulka Gavotte-jával. Az szerencsés választásnak bizonyul, engedik tovább játszani, igaz, olykor kap még rúgásokat, és bottal is csapkodják a hátát. Pattogósan, vidáman veri a billentyűket.

Hála a kitartó gyakorlásnak, elakadás nélkül megy a darab. Így derül ki, hogy egész eddig mennyire hiányzott ebből a történetből a zene. Lehetséges, hogy Beethoven akkordjai kevéssel korábban a kérget néző emberekhez illettek volna?

Míg az élénk muzsika betölti a szalont, annyi mindenre lehet figyelni. Például a lábbelikre: a főhadnagy felesége felismeri, mit viselnek a testvérek, mivel rugdossák őt: legtöbbjükön Bilgeri-csizma van. Az öccsétől hallott róla, ő vágyott ilyenre. Egytől egyig hibátlan, alig hordott példányok. Bilgeri osztrák síversenyző és síoktató volt, alapos alpesi tapasztalatok birtokában találta fel a csizma és a bakancs előnyös tulajdonságait egyesítő lábbelit. Nem kell egész hosszában fűzni, csak bokánál, mint a cipőket, hogy a könnyed bebújás után kellőképpen szoros illeszkedést érjen el viselője, és legfölül, a vádlinál, hogy hó a szárba ne csússzék: se hó, se hideg levegő nem férkőzhet a lábhoz.

A testvéreknek annyira megtetszik Alphons Czibulka zongoradarabja, hogy a fiatalasszony hiába is próbálkozik, nem vezetheti elő repertoárjának más gyöngyszemeit. Újra meg újra azt kell elkezdenie. Közben nem kerüli el a figyelmét, hogy a testvérek itallal kínálják a lefegyverzett közrendőröket, és arra biztatják őket, hogy álljanak közéjük. Ha megteszik, garantáltan előléphetnek rangbelileg.

– Te most mi vagy, magyar testvérem? Alhadnagy?

– Jelentem, az vagyok, tisztelettel.

– Na már most én azt mondom, a testvérek a tanúim, hogy még a mai napon hadnagy úr lesz a titulusod, hogyha ezeket a rongy embereket, századostól főhadnagyon át hadnagyig itt a szemünk előtt végigvered.

– Megverem?

– Egy-egy pofon elég. Tasli.

– Tasli?

– Köpheted is, édes jó magyar testvérem. Megértem, hogyha nem akarod a kezedet bemocskolni a hazaáruló bőrükkel. Pökj egy hegyeset a szemük közé!

– Pardon, azt nem lehet. Mi tiszteljük a tisztjeinket, kérem.

– Tisztek? Ezek? – kérdezi a honvédőrnagyi egyenruhába bújt testvér, és letépi a főhadnagy rangjelzéseit. Példáját többen követik, sorban szaggatják le a rendőrtisztek parolijait.

Ha egyszer-egyszer mégis melléüt a fiatalasszony, azt szerencsére csak ő veszi észre. Az pedig, hogy az általános tiszti rangfosztás előtt az egyik főhadnagy és a felesége megszökött, még neki sem tűnik fel. Pedig egy közeli aknabecsapódás lármáját felhasználva a főhadnagy, aki titokban a hungárizmus híve volt, kitörte a télikert egyik ablaktábláját, és a lyukon át kilökte a feleségét a hóba, és maga is utána ugrott. Nem számított, hogy nem volt rajtuk kabát, átszaladtak a kerten, ki az utcára. Szerencséjükre a testvérek még nem állították vissza az őröket a kapuba.

A főhadnagy tudta, hogy az egyik szemközti házban működik a Hungarista Légió területi központja, ami lényegében a nyilasok hadserege volt, de máshová nem fordulhatott. Történt, ami történt, benne maradt még bizalom a fennálló rend iránt.

A menyasszony látta fess vőlegényét ütéseket kapni és egyet sem viszonozni, hallotta nyögéseit. Azok a hangok söréttel meglőtt nyúl sírására emlékeztették őt. Egyszer csak azt is látni vélte, hogy sínadrágja, cipője egy-egy ruha-, illetve cipőhalom részét képezi, és más nők válogatnak, turkálnak köztük. Rózsika a Karácsonyi utcából, többek között. Rózsika, aki följelentette őket. Rózsika, aki talán már a pincében kinézte magának a cipőjét. Meglehet, föl se jelentette volna őket, ha nem látja meg ezt a csinos cipőt? A százados feleségének rókabundája van, az sokkalta vonzóbb darab, úgy lehet, arra vetett szemet a Rózsika. Pedig itt még nem tartunk, még csak az óráktól és ékszerektől szabadítják meg őket. Fiatal ujjaikról könnyen csúsznak le a gyűrűk. Szerencséjük, mert lenne más megoldás is…

A menyasszony imádkozni próbál. Elakad ott, hogy „malaszttal teljes”, azt ismételgeti fölrepedt ajkaival, talán csak hogy ne kelljen odáig érnie: „halálunk óráján, ámen”. A százados utolsó kísérletet tesz, hogy elmagyarázza helyzetüket: Budapest Székesfőváros rendőrfőkapitánya, dr. Sédey Gyula vezérőrnagy úr rendeletére jött létre a csoportjuk, az ő utasítását teljesítve időztek a Karácsonyi utcában, akármelyik percben jöhet a parancs, hogy indulniuk kell a Várba, Sédey főkapitány úr rendelkezésére állni… Dr. Sédey Szálasi nemzetvezető testvérre esküdött föl, ezt biztosan tudják…

– Napok kérdése, és likvidálva lesz az az áruló Sédey is. Megy a levesbe utánatok. Vetkőztessétek le őket, és vigyétek a Vízművek-telekre! Géppisztolyokat sorozatlövésre állítani.

Egyszer mindennek vége szakad, még Czibulka végtelenített gavottjának is. Ám akkor, a hirtelen beállt csendben és az utolsó pillanatban, akár egy kalandregényben, új vendég érkezik a villába. Honvédtiszti egyenruhát visel, rangjelzése szerint százados. De nem vesződik tisztelgéssel, más hasonló tiszti firlefánccal. Félrevonja az őrnagyot. Halkan beszél hozzá.

– Felőlem… – mondja az őrnagy. – Megyek lefeküdni. Holnap is van nap.

– Bajtársak! – mosolyog a rendőrtisztekre az újonnan érkezett. – Természetesen nem csinálnak ki titeket. Tekintsétek azt az incidenst mókás kis epizódnak közös ügyünk történetében! Az ékszereket kérem visszaadni az uraknak és hölgyeknek. Az órákat is! Mindet. Látom, a parolik valahogy leszakadtak, nagyon sajnálom. Kerítünk tűt-cérnát, és ugye megkérhetjük a hölgyeket, hogy varrják vissza őket?

A szálakat igyekeznek elvarrni. Senki sem szeretné, hogy elvarratlanok maradjanak. Akik ájultan hevertek, azokat magukhoz térítik. A vérző sebeket bekötözik. A zúzódásokat borogatják. A kitört fogak helyét pálinkával öblögetik.

Az egyik fiatal testvérnek annyira megtetszett a Czibulka-darab, hogy a zongorához telepszik, és megpróbálja eljátszani. El-elakad, keresgél. A főhadnagy felesége időnként a segítségére siet.

A rendőrtisztek a pártházban töltik az éjszaka maradékát, reggel pedig, immár a Hungarista Légió tagjaiként, elindulnak új állomáshelyükre, egy, a fronthoz közelebb eső iskolába. Arról szó sem lehet, hogy tovább lébecoljanak, ezzel tisztában vannak. Fegyverrel el lesznek látva. Asszonyaik természetesen velük tarthatnak. Nyilas keret felügyeli átvonulásukat és ottani szereplésüket.

A székelési problémákkal küzdő főhadnagy megszabadul a salaktól, bár mire az iskolába ér, ismét érzi a nyomást.

A közrendőrök csapatát megvendégelik, és visszaküldik a Várba. Indulás előtt visszakapják a puskáikat.

Az iskola pincéjében még együtt van a csoport. A későbbi harcok során egyikük sem veszti életét. De a főkapitánynak az az igyekezete, hogy megóvja a képzett fiatal rendőröket a magyar belügynek, végül értelmetlennek bizonyul, mert a későbbiekben egyikük sem dolgozhat a szakmában. Legtöbbjüket hadifogságba vetik a szovjetek, ahonnan hazajutnak végül, és ki-ki megpróbál boldogulni, valami munkát találni. „Hasznára lenni a Nemzetnek.” „A dolgozó Népnek”, később már így mondják. A menyasszony sosem lesz a hadnagy felesége. Míg a férfiak kint vannak, a nők idehaza tovább viszik az életet, ami azt is magában foglalja, hogy új ismeretségeket kötnek. A tisztek, akik házasok voltak, hazatérve elválnak, pontosabban elválik tőlük a feleségük. Így megnyílik számukra a lehetőség, hogy ők is új szálakat vegyenek fel.

Minthogy nem élnek és nem dolgoznak többé együtt, nincs rá alkalom, hogy átbeszéljék annak a januári éjszakának az eseményeit. Általában kerülik, hogy bárkivel beszélni kelljen róla.

Magukban azért fel-felvetnek egyes kérdéseket. Például, hogy leoldozta-e valaki azt a nőt a létráról? Leszedték vagy sem, agyonlőtték vagy ott hagyták, olyan rossz állapotban volt már, hogy soká nem húzhatta.

Vagy hogy miért nem adott ki semmilyen hangot a fához állított öt ember a Királyhágó téren? És vajon, ha időben meg nem gondolják magukat, őket ugyanúgy intézték volna el? A rendőr-századosban, aki akkor már raktáros egy ktsz-nél, évek alatt kialakul az elképzelés, hogyan csinálták: mielőtt a testvérek a pártházból elindultak, felhoztak a fogdából öt embert, és kivitték őket magukkal a térre. Néhány őrrel otthagyták őket, és tovább mentek a Karácsonyi utcába. Tíz-tíz perc az út, erre emlékszik a raktáros, és öt, maximum tíz percnél nem tartott tovább, amíg odalenn fölverték és útnak indították a csoportot, vagyis legfeljebb félórát kellett csaknem meztelenül ott állniuk: annyi idő alatt tízfokos hidegben sem fagy meg az ember. Még ki lehet végezni pedagógiai célzattal.

Azt a raktáros sem tudhatja, mit lát egy fából, egy fa kérgéből az, aki mínusz tíz fokos hidegben szemléli.

Holdfényben.

Sokáig, habár semmiképp sem az Örökkévalóságig.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.