A futball ábécéjéből

Feltámadunk!1

(Történetek a megyeháromból)

A nekézsenyi pályán történt.

Mint minden rendes faluban, Nekézsenyben is egymás mellett van a futballpálya és a temető. Akár a főtéren a templom és a kocsma. A nekézsenyi pálya kapujára, mind a kettőre, kiírták: FELTÁMADUNK! Ideje is volna, az egykor szebb napokat (megyekettőt) látott csapat most a megyeháromban szenved.

A pályán át visz az út a temetőbe. Átlósan, szögletzászlótól szögletzászlóig kitaposott, egyszemélyes gyalogút, ösvény, mondanánk, ha erdőben vezetne. Fű be nem lepi, a pálya tartozéka, akár a kapuk, szögletzászlók, a bíró. Erre jár a temetőbe Marika néni, naponta, többször. Lánya hosszan tartó, súlyos betegség után, rá három napra a fia, leesett a tetőről. A fiú foglalkozása mindenes, civilben a Nekézseny centere. Akkor éppen nem volt meccs, akkor éppen építkezésen segédkezett. Marika néni beleőrült gyermekei elvesztésébe, és hordta a virágokat a temetőbe, biciklin, naponta többször fordult. Vázába tette, meglocsolta a virágokat, és ment vissza az újabb csokrokért. Nagy kertje volt, győzte virággal, győzte erővel a biciklin. Sok-sok kilométert megtett így, a falu másik szélén, a vasútállomásnál lakott – már akár a legközelebbi nagyvárosig, Keszthelyig is elkerekezhetett volna, de tán még Salgótarjánig is. Kert, csokor, kerékpár, végig a falun, temető, virágok vázába, vissza. És így ment, a kerékpáron, nappal, éjjel. Eleinte persze mindenki nézte, nézte, az öregasszonyok kiültek a lócákra, számolták, hányszor fordul. És sajnálkoztak, aztán már csak gúnyolódtak. Túr dö Franciska, így hívták. Aztán már észre se vették. Temetőjárat. Jön, megy. A csokrok helyett később egy-egy szál virág, aztán már az sem. Már csak a vizet cserélte a vázában, a temetői csapból, naponta többször. Hajnalban, nappal, este, éjszaka. Kapált, gereblyézett, locsolt, már nem a kertjében, a temetőben. Ha meccs volt, a bíró félbeszakította a játékot, egyperces gyászszünet, míg Marika néni átbiciklizik. És mikor jött vissza a temetőből, akkor is. A második félidőben is, a meccsen többször is. Eleinte csend a gyászszünetekben, aztán morgolódás, majd gonosz bekiabálások. „Hol a sárga trikód, Franciska?” „Hiába hajrázol, úgyse éred utol őket! Szökésben vannak!” „Maradj is ott, a temetőben!” De a rendezőknek (2 fő), bíróknak kiadták, Marika nénit át kell engedni. És az ellenfelek, a Rábakecöl, Túristvándi, Kazsok, Maroslele, Ágasegyháza és minden csapat a megyeháromban fejet hajtott Marika néni előtt, a meccs vége felé a játékosok már várták a fejkendős biciklistát, mert akkor legalább fújhattak egyet, kettőt. A nekézsenyiek nem szóltak semmit, hogyan is szólhattak volna, hiszen a csapatban játszott Marika néni unokája, lányának a fia, aki még nem érte el a korhatárt, hamis igazolással játszott tehát, mégpedig nagybátyjának, Marika néni szörnyethalt fiának, az egykori centernek az igazolásával. Az igazolást eltették, gyászszalaggal átkötötték, kitették a vitrinbe, onnan hozták be, amikor szükség volt rá. Az ifjú úgy mozgott, de szakasztott úgy, mint egykor nagybátyja; a nekézsenyi béközép, tehát a falu férfilakossága nem hitt egyik szemének sem, amikor látta a pályán a fiút; szinte, mit szinte!, teljesen olyan volt, mint nagybátyja, de teljesen ám! mintegy, mit mintegy! a nagybátyjává változott, olyan volt, azzá lett – persze hogy nem fogtak gyanút a bírók! Vagy legalábbis nem szóltak, nem óvott az ellenfél sem, tán ők is el voltak varázsolva. Nekézseny, hála a csodacenter játékának, felkerült a megyekettőbe, és már esélye volt a feljutásra a megyeegybe, amikor… Amikor az unokaöcs elérte a korhatárt, és szabályos igazolással játszhatott. És, ahogy a Helyi Sportlap fogalmazott, „elvesztette góllövő cipőjét”, „nem találja régi önmagát”. A cikket olvasta a nekézsenyi tréner, aki megtalálta a megoldást, s egyben a góllövő cipőt is. „Nagyon is megtalálta önmagát a fiú, immár önmaga – ez a baj!” És megint elővették a gyászszalagos igazolást a vitrinből, és a fiú vezérletével Nekézseny felkerült a megyeegybe, onnan azonnal az enbéháromba, és talán már az enbéegyben lenne, ha az ellenfelek és bírók magukhoz nem térnek a varázslatból, és nem szúrják ki a hamis igazolást. Nekézseny újra a megyeháromban, ott is, finoman fogalmazva, a mezőny második felében.

Múltak az évek, Marika néni már ritkábban ült biciklire, ritkábban kerekezett át a pályán. Hajnalban elindult, vizet cserélt a vázákban, napközben elvolt a temetőben, kapált, gereblyézett, más sírokat is. Kérte az önkormányzatot, lévén gyönge és öreg, nem tud minden nap hazamenni, már gyalog sem – hadd maradhasson itt, az egykori ravatalozóban lesz födél a feje fölött, szolidan berendezkedik, neki nem kell sok, csak legyen hol aludnia. Nekézsenyen már régóta otthon ravatalozzák fel a halottakat, s kísérik utolsó útjukra őket, a pályán át. Ebből csak egyszer származott bonyodalom (hiszen vasárnap csak meccs van, temetés nincs), egy Szabad Föld-kupameccsen, szerdán, novemberben, délután fél egykor. Ekkor kezdődött a Nekézseny–Dunaszentbenedek-mérkőzés, és egy temetés. Már a legöregebbek se tudják, ki halt meg akkor, talán épp a legöregebb. És, ahogy a Helyi Lap írta, „a felek nem tértek ki egymás elől”, és a temetési menet a találkozó 34. percében átvonult a pályán. „Várhattak volna legalább a szünetig”, írta a Helyi Lap, a Helyi Sportlap pedig nehezményezte, hogy éppen egy formás, gólt ígérő nekézsenyi akció futott a pályán, amikor. A botrányt csak tetézte, hogy néhányan elmaradoztak a menettől, és talpig ünneplőben buzdították tovább a csapatot. Hiába.

Egyik éjjel Marika néni meghalt a ravatalozóban, és, láss csodát, itt is ravatalozták fel. Biciklijét a sírra döntötték. Követte az övéit, és őt is követték az övéi, a nekézsenyiek.

Feltámadáskor megnyíltak a koporsók, a sírok, és minden bizonnyal kinyitott a kocsma is, gondolták a nekézsenyiek, amikor hosszú menetben, egymás mögött lépkedve a kitaposott gyalogúton átvágtak a pályán. Egyedül Marika néni ment biciklivel, új erőre kapva. A fű méteresre nőtt, a pálya elgazosodott, de a gyalogút megvolt. A két, bár korhadt, kapu is, a felirattal: FELTÁMADUNK! Ugye, megmondtuk mi, mosolyogtak a nekézsenyiek, de több örömre nem volt okuk. Mert a kocsma nem nyitott ki, és üres volt minden ház. Üres volt a falu. Elköltöztek a nekézsenyiek, ki a szomszédos Debrecenbe, ki az alig távolabbi Soltvadkertbe, ki a túlvilágra.

Még hogy nincs visszaút?, gondolták a nekézsenyiek, az egyszemélyes gyalogösvényen, át a pályán, úton a temetőbe. És visszafeküdtek, mint akik csak felkeltek hugyozni, és megnézni a csillagos eget, megvan-e még.

Meg. A felirat is a nekézsenyi pályán, és Marika néni biciklije is a síron.

Áthúztam, akasztottam2

Mint a fegyenc, ki visszatérve
falujába, továbbra is csak hallgat,
szótlanul űl pohár bora előtt.

(Pilinszky János)

A kocsmáros jó ismerős, ha éjszaka dolgoztam, úgy nem tudtam eljönni a kocsma előtt, hogy ki ne kiabáljon, gyere be, igyál egy féldecit! Nálam egy féldeci mindjárt másfél decinél kezdődött. És utána egy sör, két sör. És elég az hozzá, hogy én reggel leléptem a munkahelyről, eljöttem, és bizony volt olyan, hogy este hat-hét óra felé mentem haza.

Amikor még csináltam azokat a dolgokat, előtte mindig volt bennünk feszültség, és mikor végre lett hajtva, akkor feloldódtunk. Akkor elmentünk, az összehangolt kis csapat, megittunk egy-két sört, meg egyebet is, jó hangulat volt, jókedvünk volt. Nem beszéltünk persze a dologról, a kocsmáros előtt, az csak azt látta, hogy ilyenkor, amikor többen vagyunk, féktelen a jókedvünk és nagyon berúgunk. Nem tudott semmit, pedig bemondta a rádió és a tévé is, hogy az ítéletet ma hajnalban végrehajtották. Nem mondták, hogy hol, és honnan is tudhatták volna, hogy mink voltunk. Nem beszéltünk, de lejátszottuk, szavak nélkül, hogy’ is csináltuk, és esetleg hol kellett volna még jobban csinálni. Ugye ötkor történt, de mi már fél ötkor ott voltunk, felállítottuk a fát. Kihozta a két őr az elítéltet, mert ugye hozni kellett őket, nemigen jöttek maguktól, van, amelyik kiabál, ellenkezik, van, aki be van nyugtatózva, hagyja magát. Két oldalról megfogtuk a karját, de akkor már fordítottuk is, és vittük a bitófa alá. Áthúztam, akasztottam. Egy pisszenés volt, hogy emelj, két pisszenés, hogy engedd, de akkor már rajta volt a kötél a nyakán. A kocsmában megint lejátszottuk, én pisszegtem, röhögtünk, a kocsmáros is, pedig semmit se értett az egészből, egy pisszenés se legyen!, mondta, és még jobban röhögtünk. Összeszokott csapat voltunk mink: én, mert hát azért én voltam a legfontosabb, az ítélet-végrehajtó, magyarul hóhér, de ezt a szót nem szeretem. Ott volt még a fogó, vagyis az emelő, a Prémes (prémes kabátban járt, még tavasszal is), meg a húzó (a Jani). Te vagy a fogó!, mondtuk, te meg a dugóhúzó!, röhögtünk. Rám nem mondtak semmit, tiszteltek.

De hol is tartottunk. Mikor én leengedtem, a dobogót, amin állt előtte, már el is nyomtam, és alól a csiga, ahogy volt, ketten már húzták is a kötelet, mert volt rajta csiga, és azért volt a jobb és bal láb összekötve, egy kicsit görnyedten, hogy az erőfeszítéstől a gerincvelő megszakadjon. Akkor volt jó, és akkor voltam elégedett, ha a rántás szinte széttörte a gerincvelőt, akkor gyors volt a halál, nem szenvedett. Az nem volt jó, ha megfulladt a kötélen, sokáig fuldoklott, akkor elrontottam valamit. A lényeg az volt, hogy egy finom mozdulattal meg kellett emelni az egyik nyakcsigolyát, úgy rátenni a kötelet. A kötél hosszától függ a gyors halál.

Ezt én nem tanultam, úgy mondták, és ösztönösen csináltam. Kihalás után kaptam ezt a munkát, és kitüntetettnek éreztem magam, és feladatnak tekintettem a munkámat. Hozzáteszem, nem kis feladatnak. Az első előtt nem tudtam aludni, annyira stresszben voltam. Tizenkét éven át csináltam, évente kettőt-hármat, mentünk vidékre, Vácra, meg a Csillagba például. A legfiatalabb húsz, a legidősebb ötvenkét éves volt.

Most, hogy már nem csinálom, megmondom őszintén, hiányzik. Hiányoznak a begyakorolt mozdulatok, hiányzik a kis csapat. Kérdezte is a kocsmáros, hol vannak a többiek. Mondtam valamit, és már nem kérdezi. Megiszom egyedül az italomat, itt ülök reggeltől estig, és lejátszom magamban az akasztásokat, az összest. Emlékszem mindegyikre, a legapróbb részletig, melyik elítélttel kellett dulakodni, melyik állt közömbösen, mint aki nem tudja, hol van. Emlékszem a szemükre, mindegyiknek. Pisszegek magamban, a kocsmáros nem szól, megszokta.

Azért az irritáló, hogy eltörölték a halálbüntetést, nem is azért persze, hogy nem csinálhatom tovább, nem vagyok én vérszomjas, de azért már valahol a bosszú is bennem van. Mert azokat a bűnöket, amiket egyes emberek elkövetnek, azt még az Úristen se tudja megbocsátani. Mondom ezt én, templomba járó és istenfélő ember. Nem is, hogy én hajtsam végre az ítéletet, bár én is szívesen végrehajtanám, most is, pedig már öreg vagyok, nyugdíjas, de még meg tudom hurkolni a kötelet, szoktam gyakorolni a műhelyben, hátul a sufniban, meg a kertben, felmászok a fára, amikor nem látnak. Még most is megtalálnám és megemelném finoman a csigolyát. Egyszerű fegyőr voltam, aztán ennek a munkának köszönhetően lettem valaki. Plusz ezer forintot kaptam havonta, nem kis pénz volt akkor, de nem a pénzért csináltam.

Egy felest még kikérek, meg egy sört, aztán hazamegyek. A feleségemnek veszek a temetőnél egy szál piros szegfűt, szokott neki örülni. Régen olyankor vittem neki, amikor különmunka volt, így hívtuk, egymás közt. Csak ő tudott rólam, most is csak ő tud, nem mondtam senkinek, a gyerekeimnek se. Nem mintha szégyellném, sőt. De ez már csak rám tartozik. Nem lakok messze, el szoktam sétálni a fogházig, bemegyek a kocsmába, a temetőnél jövök vissza. Otthon eldolgozgatok a műhelyben, a kertben, metszek, fát vágok, felseprek. Ülök a tévé előtt a nagy fotelben, piros-fehér huzat van rajta, a feleségem hímezte. Reggel hallgatom a rádiót, és mindig mosolygok, hogy sose mondják be, az ítéletet ma hajnalban végrehajtották. Vagyis hogy végrehajtottam, én.

Mostanában mindig felébredek hajnalban, fél ötkor. Akkor szoktuk elkezdeni, mindig pontosak voltunk. Nem jó az ilyet elhúzni. Felébredek, csak forgolódom, elmegyek a fogház elé, csak úgy. Nem nézelődöm, nem ácsorgok, nem vagyok én hozzátartozó, én oda tartozom. Csak odamegyek, már fordulok is vissza, a kocsmába. Egész nap iszok, hazajövök, lefekszem. Néha szeretném elordítani magam, tudjátok, ki vagyok én? Nem akárki vagyok én!, de csak iszok csendben.

Ma vettem három szál szegfűt az asszonynak, ennyit sose szoktam. Különmunka, mondtam, nézett rám. Másnap negyed ötkor ébredtem, fél ötkor már a kertben voltam. Megkerestem a fát, ahol gyakorolni szoktam. Volt még idő, körülnéztem. Május volt, virágzott a kert, már most érezni lehetett, meleg lesz ma. A barackfát szerettem a legjobban, ezért választottam ezt ki. Fogtam a kötelet, hurkoltam, áthúztam. Nem kellett fogó, se húzó, boldogultam egyedül is. Összekötöztem a két lábam, kicsit görnyedten, elég nehézkesen ment, mert az egyik alsó ágon álltam, mintha az lenne a dobogó. Bebújtam a hurokba, pisszegtem egyet, aztán kettőt, megkerestem és finoman megemeltem az egyik csigolyát. Még egyszer körülnéztem a kertben, és ellöktem magam. Nem éreztem semmit, jó munkát végeztem.

Tudnám még csinálni.

  1. Részlet Sajó Lászlónak A futball ábécéje és más történetek című, az Osiris Kiadónál az idei könyvhétre megjelenő kötetéből.
  2. A szövegben részletek vannak Az ítélet-végrehajtó (Az utolsó magyar hóhér) című filmből.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.