(ÍGY ÉLT EGON ERWIN KISCH)

Dr. Szabó Andrásnak és Paul Austernek

Sok olvasó küldött nekem levelet az utóbbi időben, hogy írjak valamit Egon Erwin Kischről, a híres íróról, a „száguldó riporterről”. Mutassam meg a művész emberi oldalát, hiszen, ha valaki, akkor én igazán közelről ismertem őt. Barátok voltunk, sőt harcostársak: együtt vittek be minket a berlini nácik a Reichstag felgyújtásának másnapján, együtt harcoltunk a spanyol polgárháborúban, együtt mulattuk át a világot Párizstól Tokióig. Végül kötélnek álltam, és írtam valamit Kischről. Nemcsak azért, mert számomra az olvasók kérése szent, hanem azért is, mert ezzel – úgy érzem – tartoztam barátom emlékének.

A történet az amerikai szesztilalom harmadik évében, március 25-én kezdődött, amikor Dr. Harold Newman főorvos az ügyeletes szoba kemény ágyán feküdt ruhában. Hajnali két óra volt és nem tudott aludni.

Azon tűnődött, el kéne válnia feleségétől.

Fel kéne már számolnia ezt a borzalmas háromszöget, így képtelenség kibírni, folyton maszkot viselni, hazudni, bujkálni nem lehet örökké. De hát ki látott már olyat, hogy valaki elválik egy dúsgazdag cipőgyáros egyetlen lányától egy néger kórházi nővér kedvéért? Még akkor is, ha ez a néger nő történetesen tizenkilenc éves, és talán az Államok legszebb teremtése. Az igazán fontos kérdésekre nincs válasz – összegezte tűnődésének eredményeit a doktor, de ettől még nem tudott elaludni.

A szoba falára szerelt csengő fél háromkor szólalt meg, és a doktor hálát adott a Jóistennek, hogy végre akad valami dolga, és nem kell tovább válasz nélküli kérdéseken tűnődnie álmatlanul. Felhúzta a cipőjét, felvette a fehér köpenyt, majd kezet mosott. Ahogy a tükörbe belepillantott, elégedett volt magával: arcán egyetlen ránc sincs, bőre fényes, szakálla sűrű és ápolt, haja nem hullik, nem őszül, szemei kéken villognak.

Negyvennégy vagyok, de hazudhatnám, hogy harmincnyolc – gondolta a doktor, miközben a vizsgáló felé sietett.

A folyosón szokatlan látvány tárult elé. A megtermett, vörös hajú, ír műtőslegény nem egy hordágykocsit tolt maga előtt, hanem kettőt, szorosan egymás mellett. A hordágykocsikon két nő feküdt. Az egyik már idősebb, a másik még érett asszonykorban. őket egy keménykalapos, fekete felöltős, durva arcú férfi követte, aki úgy festett, mint egy maffiózó vagy egy illegális bár tulajdonosa.

Bábeli zűrzavar uralkodott a vizsgálóban. A két nő két különböző nyelven óbégatott (a doktor egyik nyelvet sem ismerte), a gengszterkülsejű férfi pedig angolul kiabált, de erős olasz akcentussal. Mindenki mondta a magáét, és közben vadul hadonásztak a kezükkel. Harold Newman egyetlen szót sem értett az egészből.

– Elég legyen ebből – kiáltotta el magát a doktor. – Egyszerre csak egy beszéljen, és lehetőleg angolul. Ha ez nem megy, valamicskét értek franciául is. A feleségem ugyanis félig francia.

A két nő megszeppent, elhallgattak. A whiskeyszagú férfi kezdte el.

– Doktor úr, a halálán van! Nem látja? Segítsen, az Isten szerelmére! Meg fog halni, szörnyű fájdalmai vannak! – sápítozott, mint egy kupec, akinek beteg lett a legszebb lova.

– Ki van a halálán, ember?

– Hát Josefa! Meg fog halni! Tényleg nem érti? És ha meghal, nekem is befellegzett! Mit gondol, szórakozásból jöttük be az éjjeli sürgősségi ügyeletre?

– Rendben. A beteg maradjon, mindenki más távozzon. Megvizsgálom a hölgyet.

– Attól tartok, ez nem fog menni – mosolygott ravaszul a férfi, látta, hogy a doktor még mindig nem érti a helyzetet.

– Hogyhogy nem fog menni? Az egyik hölgy, az, amelyik nincs a halálán, és maga most azonnal elhagyja a helyiséget – kiabált a doktor.

– A hölgyek nem tudnak elválni. Josefa és Rosa ugyanis össze vannak nőve. Születésük pillanatától. Vagy még régebb óta. A menedzserük vagyok.

A férfi nyújtotta a kezét, hogy bemutatkozzon, de a doktor csak állt némán, és bénultan bámulta a két nőt. Még sohasem látott összenőtt ikreket, bár már olvasott ilyesmiről.

Josefa és Rosa újra veszekedni kezdtek, sivítoztak, marták egymást.

– Milyen nyelven beszélnek? – kérdezte csodálkozva a férfit Dr. Newman.

– Josefa csehül, mert benne cseh nemzeti szív dobog. Tud angolul, németül és olaszul is, de nem hajlandó máshogy megszólalni, csakis csehül. Rosa pedig németül beszél. ő még a császár és a Monarchia elkötelezett híve. Még akkor is, ha már se császár, se Monarchia nincsen. Különös fajzatok ezek, doktor úr, európaiak.

– Mi az a Monarchia?

– Doktor úr – csattant fel a menedzser. – Azt hiszem, erre most nem érünk rá. De ha mindenképpen tudni akarja, mielőtt megvizsgálja őket, az Osztrák-Magyar Monarchia, aminek része volt Csehország is, ahol a Blažek-ikrek születtek, elvesztette a háborút és megszűnt létezni. Kimúlt, mint egy szívlapáttal hókon vert veszett kutya. Ám Rosa nem szűnt meg rajongani e különös és romantikus államalakulat iránt. Ilyen a szerelem. Mondják, hogy vak.

– Elnézést, uram, azt hiszem, igaza van. Erre most nincs idő. Kérem, hallgattassa el a hölgyeket, fáradjon ki, és ha már kint van, szóljon valakinek, hogy azonnal jöjjön be Carla.

– Doktor úr, a menedzserük vagyok, szeretnék jelen lenni, mikor…

– Fáradjon ki, és küldje be Carlát – emelte fel hangját a doktor.

Reggel hat húszkor a doktor behívta az irodájába a menedzsert. A West End Kórház tágas és világos főorvosi szobája elegánsan volt berendezve, a polcokon bőrbe kötött könyvek sorakoztak, a padlón perzsaszőnyeg, mahagóni íróasztal, a falon régi nyomatok bekeretezve. A sarokban másfél méter magas, fehér márványszobor állt, egy szigorú tekintetű, szakállas férfi alakja. Az ablak mögött, kint az utcán a reggeli Chicago ébredezett hangosan és büdösen.

A menedzser helyet foglalt az íróasztallal szemben egy karosszékben. Haroldnak csak most tűnt fel, hogy az olasznak milyen girbe-gurba orra van (valószínűleg többször eltört, gondolta), és hogy a füléből meg az orrlyukaiból centis, sötét szőrszálak kandikálnak ki.

– Valami rokona a doktor úrnak? – kérdezte a menedzser, és a szoborra mutatott.

– Szó sincs róla, kérem, ő Hippokratész, görög orvos. Az orvostudomány megalapítójának tartják, az ókorban Aszklépiosztól, a gyógyítás istenétől származtatták.

– Jól mellétrafáltam – vigyorgott a menedzser, látszott rajta, hogy már túl van a reggeli pohárkán.

– Térjünk a lényegre, uram. A hölgyeket alaposan megvizsgáltam. A pygopagus típusnak megfelelően a medencéjük és a keresztcsontjuk van összenőve. Az összenövés felső határa a thoracalis kilencedik csigolyája. Általában külön szerveik vannak, de a két külön colon sygmoideum közös rectumban egyesül. Közös urethrájuk, clitorisuk, de külön vaginájuk van.

– Doktor úr, ebből én annyit értek, hogy össze vannak nőve. De, jelzem, ezt eddig is tudtam. Hiszen ebből élek! Az összenőtt Blažek-ikrekből!

– Igaza van. Szóval az egyik, a barna…

– Rosa.

– Szóval Rosa makkegészséges. Kutya baja. Ellenben a másik, a világosabb hajú…

– Josefa.

– Igaza volt, Josefa valóban a halálán van. Megkérdezhetem, hány évesek a hölgyek?

– Nem lenne ildomos elmondanom, de elárulom, hiszen önt amúgy is köti az orvosi titoktartás törvénye. 1878. január 20-án születtek.

A doktor elgondolkozott.

– Nagyon furcsa dolgot fogok mondani, uram. Kérem, ne lepődjön meg. Ha más mondaná, talán én se hinném el. Rosa negyvenöt éves, középkorú asszony. Egészségi állapota megfelel a valós korának. Ám Josefa belső szervei olyanok, mintha nyolcvan esztendős lenne. Nem beteg. A halál nem betegség. Egyszerűen arról van szó, hogy megöregedett, és élete végéhez ért. Bármelyik pillanatban átadhatja lelkét a Teremtőnek.

– Lőtyölte a szeszt egész életében – mondta gúnyosan a menedzser, és keresztet vetett.

– Nem csak erről van szó. Az emberek belső órája nem egy ritmusra jár. Az egyik negyven év alatt nyolcvanat él, a másik csak huszonötöt. És persze van olyan is, mint Rosa, aki éppen annyit élt, amennyi éve a világon van. Érti?

– Nem. De nem is kell értenem. Doktor úr, mondjon egy árat, én kifizetem, csak mentse meg őket. Élniük kell, hiszen belőlük élek. Világkörüli turnén vagyunk.

– Mióta?

– Húsz éve. Vagy több. A Jóisten tudja csak, régen…

– Uram, értse meg, nem tudok tenni semmit. A betegség ellen lehet harcolni, a halál ellen nem. Josefa meg fog halni. Öreg. Lejárt az ideje. Ennyi idő adatott neki.

A menedzser arca elvörösödött, szemében lángolt a düh. Kabátja zsebéből előrántott egy revolvert, felpattant a karosszékből, áthajolt az íróasztalon, és a pisztoly csövét az orvos homlokához nyomta. A fegyveren csillogott az ablakon betörő reggeli napsugár.

– Megmenti őket! Megértette? Egy láda dollárt fog érte kapni, annyit, hogy még az unokája is áldó imádság mellett fogja a nevemet kiejteni. Megértette? Megmenti őket! Mert ha nem, maga halott lesz, én pedig földönfutó.

A doktor nem ijedt meg, higgadtan eltolta homlokáról a pisztolycsövet.

– Üljön le, és ne heveskedjék. Ez nem megoldás. A fontos kérdésekre egyébként sincs válasz, így a halálra sincs. Ne veszítse el az eszét.

– Elnézését kérem, doktor, ez a bűnös város mindig kihozza belőlem a legrosszabb énemet – mondta fátyolos hangon a menedzser és elsírta magát.

Most a doktor állt fel, megkerülte az íróasztalt. A vékony, sárgára cigarettázott arcú menedzserhez lépett, vállára tette a kezét.

– Nem történt semmi. A halál mindannyiunkat kihoz a sodrunkból. Nyugodjon meg.

– Vigasztalhatatlan vagyok, doktor úr – szipogta a menedzser.

A doktor visszaült a székébe.

– Nézze, azért nem veszett el minden remény. Ha válasz nincs is a fontos kérdésekre, ha háborút nem is nyerhetünk, azért csatákat még igen – mondta a doktor, és ez az utóbbi mondata annyira megtetszett neki, hogy gyorsan lefirkantotta egy lap szélére.

– Mire gondol? – csillant fel apró, sunyi szeme a menedzsernek.

– Tanulmányoztam a szakirodalmat – mutatott a doktor az asztalán fekvő vastag, nyitott könyvre –, és arra jutottam, hogy Josefa halála után szétválasztom őket.

– Micsoda? Megőrült?

– Mi másról szólna az orvosi hivatás, barátom, mint elválasztani az élettől a halált, halált az élettől? – tette fel a költői kérdést, majd rágyújtott egy vékony szivarra.

– Mennyi Rosa túlélési esélye?

– Szinte semmi. De az is valami – mondta a doktor, és ezt a két rövid mondatot is gyorsan felírta egy lapra.

Pár percig csönd volt, a doktor szivarozott, a menedzser elővette ezüst laposüvegét belső zsebéből, és nagyot kortyolt a whiskeyből.

– Na de mit kezdjek én egy fél összenőtt ikerpárral? Ennek semmi értelme, doktor! A közönség körbe fog röhögni és visszaköveteli a belépti díj árát. Megjegyzem, tökéletesen jogosan. Ennyi erővel magam is felléphetnék, és azt mondhatnám, Jim Morricone vagyok, az összenőtt Morricone ikerpár, csak Johnt, az ikertestvéremet egy chicagói orvos lefűrészelte rólam.

A doktor füstkarikákat eregetett, és semmi értelmes válasz nem jutott eszébe. Végül ezt mondta:

– Uram, az élet nem csak holdfény és rózsaillat.

Carla fél óra múlva kopogtatott a főorvos irodájának ajtaján. Jim képtelen volt levenni szemét a csodaszép fekete nővérről. Bejárta már Európát és az Államokat keresztül-kasul, még Szingapúrban is volt, de ilyen szép nőt még sosem látott: gazellatermet, kakaóbársony bőr, rózsaszín száj, csillogó smaragdszemek, varázsos, elbűvölő tekintet. Mint egy fekete istennő.

– Doktor úr, Josefa meghalt – mondta halkan Carla.

A doktor már látta magát az újságok címlapján. „A magányos féliker megmentője! Lefűrészelte az életet a halálról! Szenzációs műtét a chicagói West End Kórházban!”

– Menjen Carla, és vigyázzon Rosára. Azonnal ott leszek én is.

Dr. Harold Newman aláíratott egy papírt Jim Morriconéval, hogy hozzájárul kliense, Rosa Blažek műtétjéhez, és nem fog pert indítani az orvos ellen, akárhogy is végződjék a műtét.

Ezután a doktor és a menedzser elbúcsúzott egymástól.

Mire Dr. Newman a kórterembe érkezett, már Rosa is halott volt. Tizenkét perccel élte túl testvérét. Carla egy kis fehér széken ült a halott ikrek ágya mellett és reménytelenül zokogott.

– Carla, a halált meg kell szoknunk, nincs rá megoldás, el kell fogadnunk. Különösen a mi szakmánkban – mondta a doktor és végigsimított a fekete nővér selymes, étcsokoládészínű haján, mélyen beszippantotta a fiatal nő sárfányillatát, és ahogy átjárta testét a titokzatos áram, elhatározta, lesz, ami lesz, elválik, és megkéri Carla kezét.

– Van egy gyermeke – bőgött Carla.

– Lehetetlen – mondta a doktor.

– Nekem mindent elmesélt, még egy levelet is diktált – mutatott az éjjeliszekrényen fekvő borítékra a nővér. – A fiú tizenkét éves, egy prágai árvaházban él. Harold, maga tudja, hol van Prága?

– Valahol Európában – szólt halkan a doktor.

– Azt mesélte Rosa, hogy szerelmes lett egy férfibe. És a szerelmük egy alkalommal be is teljesedett.

„Ahogy a miénk is, Carla, nem is egyszer” – gondolta a doktor.

– A kéjt mindketten érezték. Josefa és Rosa is. De teherbe csak Rosa esett. ő szülte meg a fiút.

– És miért adták árvaházba? Hiszen volt pénzük, nem is kevés. Miért nem nevelték ők a gyermeket? – kérdezte a doktor.

– Josefa nem engedte. Utálta a fiúcskát. Féltékeny volt, irigy Rosára. Rosának megadta a sors, hogy gyermeke legyen, Josefának azonban nem. 1910. április 16-a óta, a fiú születése óta Josefa gyűlölte Rosát. Teljes szívéből. A gyűlöletbe vénült bele, legalábbis ezt mondta nekem Rosa. Aztán lediktált egy rövid levelet az apának. Állítólag a férfi híres író.

– Mutassa csak azt a borítékot.

Carla odaadta.

„Egon Erwin Kisch úrnak, Prága, U Flekù Söröző.”

– Sohase hallottam még ilyen nevű íróról – mondta a doktor, majd visszaadta a borítékot, és kiment a kórteremből.

Dr. Harold Newman és Carla Campbell is megjelent a Blažek-ikrek temetésén. Jim Morricone ugyan nem volt jelen a szertartáson, de egy jókora koszorút küldetett a sírra, a szalagon németül és csehül ez volt olvasható: „Egy test: két szív.” Az orvoson, a nővéren és a papon kívül mindössze néhány rajongó és újságíró jött el a chicagói régi temetőbe. Gyors, furcsa temetés volt, senki nem látott még dupla koporsót.

Harold a temetés utáni napokban hiába kereste a kórházban Carlát. Ugyan minden nap megkérdezte valakitől, hallott-e a nővér felől valamit, de senki nem tudott róla semmit. Később egy kollégájától kapott felvilágosítást.

– Carla? Szóval nem tudod, hol van? Éppen te nem tudod? – kérdezte Dr. Nicholas Moll sebész huncutul mosolyogva.

– Fogalmam sincs. Hetek óta nem láttam.

– Ma elviszlek hozzá – mondta dr. Moll és vigyorogva kacsintott.

Nicholas és Harold este fél tizenegykor a chicagói vigalmi negyedben szállt ki a taxiból. A Drunken Snake Mulató bejáratán a plakát arról tudósított, hogy 22 órától a város új csillaga, a „Fekete Gyémánt” lép fel a világot jelentő deszkákra.

Harold elég lassú felfogású férfi volt, még mindig nem sejtette, mit fog látni. Csak amikor a mulatóba beléptek, és a színpadon megpillantotta Carlát majdnem meztelenül tekeregni valami néger jazzdallamra, akkor vált világossá számára, miért tűnt el szerelme a kórházból.

A leghátsó asztalnál a patkányképű Jim Morricone ült, szivarozott és whiskeyt ivott. Harold leült az asztalához.

– Mit jelentsen ez, menedzser úr? – kérdezte a doktor felháborodott hangon.

– Ne húzza fel magát, doki. Csak magára hallgattam. Az igazán fontos dolgokra nincs megoldás, ezt maga mondta. Háborút nem nyerhetünk, de csatákat igen. Én újra nyertem egy csatát. Ott látja táncolni a színpadon.

– Adja vissza nekem Carlát – fogta könyörgőre a doktor. – ő az enyém, engem szeret.

– Sajnos nem tehetem – tárta szét karját teátrálisan Jim. ­– A jövő héten európai körútra indulunk. Királynővé teszem ezt a lányt. A színpad királynőjévé. Ez a nő tíz nap múlva Rómában Mussolini előtt fog táncolni. Gazdagabbak leszünk, mint Al Capone.

Másnap este Harold Catherine-nel, negyvenkét éves, szőke, dúsgazdag és megszáradt feleségével vacsorázott otthon, a pazarul berendezett ebédlőben. Kristálycsillár, ezüst étkészlet, halk gramofonmuzsika. Velőkrémes pirítóst, francia halkocsonyát, hideg töltött pulykasültet (mayonnaise mártással) és pêche Melbát szolgált föl a szobalány. Pár éve Londonban hallották Nellie Melbát énekelni, el voltak bűvölve a hangjától, aztán megkóstolták Escoffier-nek a világhírű szopránról elnevezett desszertjét a Carlton Hotel étteremében. Catherine asszony rögtön elkérte a séftől a receptet, és azóta a szakácsnőjüknek minden héten egyszer el kellett készítenie ezt az édességet.

A házaspár semmiségekről beszélgetett vacsora közben: a cselédekről, a nyári utazásról – Catherine Velencébe szeretett volna kirándulni augusztusban –, a sofőrük fizetésemelési kérelméről, a változékony tavaszi időjárásról, a bizonytalan pénzügyi helyzetről, az új Twist Oliver-filmről, és arról a friss újsághírről, hogy Howard Carter és George Carnarvon hamarosan Egyiptomba utaznak, hogy feltárják Tutanhamon fáraó sírját. A doktor ugyan megpendítette, hogy nemrégiben érdekes esete volt, sziámi ikrek, de Catherine – miután megtudta, hogy az ikrek mindketten meghaltak – nem mutatott különösebb érdeklődést a téma iránt, nem szerette a szomorú történeteket. A vacsora pontosan egy óráig tartott, de dr. Newman úgy érezte, ezalatt legalább három órát öregedett.

Hideg, szinte érzelemmentes csevely volt. Csak a szokásos, ahogy húsz éve bármelyik este. A doktor fejében megfogalmazódott a gondolat: az érdekházasság előnye éppen az, ami a svédasztalé – nem tud kihűlni.

Ekkor a vékonyka, barna lófarkas szobalány lépett az ebédlőbe, és közölte, egy úr vár bebocsátásra az előszobában.

– Ki lehet az ilyenkor? Te vársz valakit, drágám? – kérdezte Catherine.

– Senkit – mondta a doktor.

– Az úr névjegye – szólt a szobalány, és egy tálcát nyújtott a ház asszonya felé.

Catherine elvette az ezüsttálcáról a névjegyet és felolvasta: – Egon Erwin Kisch, író. Ismersz te ilyen nevű embert, szívem?

– Már hallottam a nevét. Azonnal küldje be – mondta izgatottan Harold és felpattant a székéről.

Kissé elhízott, koromfekete hajú, nagy mogyoróbarna szemű férfi érkezett. Csíkos rövidujjú inget viselt, bal karján, belül, a könyökhajlat fölött egy késsel átszúrt kopasz fejet ábrázoló tetoválás látszott. Bemutatkozott, kezet fogott a doktorral, kezet csókolt Catherine-nek.

– Nyugodjanak meg – mondta Kisch. – Az önök megpróbáltatásai ezennel véget értek. Örömhírrel jövök. Önök nem hús-vér emberek! Csupán az én agyszüleményeim. És ezennel szabadok!

Catherine a homlokát ráncolta, majd kiabálni kezdett: – Harold, ez egy őrült. Kérem, távolítsa el a házunkból! Szóljon a négernek!

– Kedves Catherine. A „néger”, ahogy maga mondja, szóval a fekete sofőr nem létezik. őt is én találtam ki. Ahogy önöket is. Irodalom. Szó és csend. Mint a víz: két hidrogén és egy oxigén. Sok csend, kevés szó. Nem fog jönni a néger.

– Harold, hallgattassa el ezt a gazembert!

– Jó-jó, szívecském, de mi van, ha igazat beszél?

– Látja, hölgyem, a férje már talán kapizsgálja, miről van szó. Kérem, foglaljon helyet, ne izgassa fel magát.

A doktor átkarolta feleségét, és gyengéden visszanyomta a székébe, aztán ő is leült.

– Foglaljon helyet, művész úr, kérem. Kér egy pêche Melbát? – kérdezte Newman.

– Ne haragudjanak, de azt kell mondjam, kudarcot vallottam önökkel. Egy novella szereplői a műfaj szabályai és adottságai szerint meglehetősen lecsupaszítottak, elnagyoltak, sablonszerűek. Eleinte. Aztán, jó esetben, szinte maguktól mozogni, élni kezdenek. Megtöltik magukat élettel. De önök cserbenhagytak. Évek óta képtelen vagyok befejezni ezt az írást, mert önök csak ülnek a vacsoraasztalnál és unalmasan, üresen, érzelmek és vég nélkül fecsegnek.

– Uram, attól tartok, csak magának tehet szemrehányást. Unalmas, felesleges, cselekvésképtelen, üres figuráknak rajzolt minket. Ugyan, mit várt tőlünk valójában? – kérdezte felháborodva a doktor.

– Részben igaza van, Harold. A felesége valóban teljesen üres. Nem fordítottam elég időt és energiát rá. De maga? Ön egy szinte kiskorú, gyönyörű, fekete szeretőt kapott már a legelején, akivel kedvére hempereghetett éjjelente a nővérszobában vagy a mosókonyhában.

– Akitől elég hamar meg is fosztott…

– Mit jelentsen ez? Mi az, hogy én teljesen üres vagyok? És kivel hemperegtél, te aljas gazember? – ordított elvörösödve Catherine, felkapott egy ezüst süteményes villát és a férje felé indult.

– Nyugodjon meg, asszonyom. Ennek már semmi értelme – mondta az író. – Attól tartok, késő van már a drámához. Eddig kellett volna feltalálnia magát, kezdeni valamit a létezésével. Egy órája még nagyon örültem volna, ha a betűk közötti csendben kilép önmagából, és valami egészen váratlanra szánja el magát. De a novellát fél órája széttéptem, és kidobtam a szemétbe. Tulajdonképpen nem is maguk miatt írtam, hanem egykori szerelmemnek, Rosa Blažeknak kívántam emléket állítani. Maguktól csak valami épkézláb zárlatot reméltem… Hát olyan nagy kérés ez? Egy pici kis zárlatocska? – legyintett Kisch.

– És akkor most mi lesz velünk? – kérdezte a doktor, aki közben felesége mellé állt, és megfogta a kezét. Nagyon kétségbeesettnek tűntek.

– Szabadok. Menjenek, amerre csak akarnak. Felőlem azt csinálnak, amit akarnak.

– De hát ez az én házam. Az apám vette nekem – mondta Catherine, de már csak megszokásból, semmi meggyőződés nem volt a szavaiban.

– Ugyan. Miféle házról beszél? – kérdezte Egon Erwin. – Mondtam. Csak szó és csend. Nézze csak…

Az író a függönyhöz lépett, megérintette az ujjával. A függöny, akár egy szappanbuborék, szétpukkadt.

– Ez a függöny csak csend volt…

Aztán felállt az egyik székre, megérintette a kristálycsillárt. Az is szétpukkadt, néhány betű hullott csak a szőnyegre.

– Betű és csend. Csak ennyi. És most menjenek. Remélem, megtalálják a számításukat. Sajnos, nem segíthetek.

Az író a ház ablakából nézte, ahogy a szomorú pár kézen fogva kilép a kapun, lebattyog a lépcsőn, és elindul a chicagói utcán.

Egon Erwin Kischnek évekig szörnyű lelkiismeret-furdalása volt a „Josefa és Rosa” című, soha el nem készült novellája miatt. Nem elég, hogy elmulasztotta az alkalmat, hogy emlékművet állítson halott szerelmének, gyermeke anyjának, de még két szerencsétlen, élőhalott figurát is maga mögött hagyott a kudarc során. Sorsára hagyta őket.

Ugyan mit fognak ezek magukkal kezdeni a teljes kilátástalanságban, egyedül? – kérdezte magától annyiszor álmatlan éjszakákon.

Az önvád évről évre erősödött az író szívében.

Ha olvasott (és sokat olvasott, szinte falta a betűket), mindig melegség öntötte el a lelkét, ha egy szőke és boldog Catherine jelent meg a történetben. Ilyenkor mindig hagyott a lapok között egy falevelet, és azzal vigasztalta magát, hogy talán ez az ő Catherine-je, akit magára hagyott, de lám, a nő végül mégis megtalálta számítását az irodalomban.

Ilyenkor könnyű volt az álma.

De a doktorról sosem hallott többé. Ebbe némiképp bele is betegedett az idők során. Nem telt el nap az életében önmarcangolás, önemésztés, önostorozás nélkül. „Ott hagytam a doktort a semmi közepén” – gondolta Kisch –, „szívtelen alak vagyok.”

Már-már azt hitte, ezzel a bűnnel együtt kell meghalnia, amikor – nem sokkal halála előtt – Mexikóban ezt olvasta a Don Quijote egy 44-es, madridi kiadásában: „Már jóformán besötétedett, hanem azért folytatták útjokat, mert Sancho azt gondolta, hogy az országút mentén egy-két mérföldnyire okvetlenül kell valami vendéglőt találniok. Amint így mentek-mendegéltek hát a koromsötét éjszakában, s a csatlósnak már szörnyű ehetnékje támadt, de magának a gazdának is korgott a hasa: szembe velök egyszer csak számos fénypont villant fel az úton, és megannyi mozgó csillagként közelgett. Sancho egészen elhűlt rémületében, amint ezt látta, sőt maga Don Quijote is megdöbbent. Sancho megrántá szamarának kötőfékét, Don Quijote meg a lova kantárszíját, megálltak, s majd kidülledt a szemük, úgy nézték, mi lehet az a világosság. S íme: a fénypontok egyre közelebb jönnek feléjök, s mennél közelebb jönnek, annál nagyobbak lesznek: a látományra Sancho úgy remegett, mint a kocsonya. Don Quijoténak pedig minden hajaszála égnek állt, utóbb azonban kissé nekibátorodván, így szólt:

– Ez, Sancho, minden kétségen kívül a legnagyobb és legveszedelmesebb kaland lesz, és minden erőmet és bátorságomat össze kell szednem.

– Jaj nekem, boldogtalannak – mondta Sancho –, ha ebben a kalandban megint kísértetekkel gyűlik meg a bajunk, márpedig úgy lesz: hol kapok én annyi oldalbordát, hogy még ezt is elviseljem!

– Legyenek bár kísértetek – mondá Don Quijote –, nem fogom tűrni, hogy csak ruhádnak szegélyét is illessék. Hogy a múltkor oly gonosz játékot űztek veled, azért volt, mert a kerítés falán nem mászhattam át; most azonban sík mezőn vagyunk, ahol kardomat úgy villogtathatom, amint akarom.

De mikor a fénypontok még közelébb értek, kiderült, csak egy kóbor felcser lovagol szembe sápadt gebéjén, a fény megcsillant roppant csontfűrésze élén.

– Kísértet, gazdám? – kérdezte Sancho.

– Ezúttal nem – mondta a búsképű. – ő a világ legboldogabb embere. Egy amerikai: Newman doktor. Otthagyta asszonyát és megnyerte a végtelen szabadságot. Azóta le-fel lovagol a világban, a betegeket meggyógyítja, ami nem kell, lefűrészeli, a kövér asszonyságokat a tyúkólba csábítja. Sancho, ne szólj hozzá, látszik, hogy elmélyedt végtelen boldogságában, ne zavarjuk.”

Kischről, mikor ezt olvasta, lehullott a bűntudat szörnyű súlya.

Hát ilyen ember volt Egon Erwin Kisch. Bár követett el néha hibákat, de azokat mindig megbánta, és próbálta helyrehozni őket. Néha sikerült, néha nem. Művelt rossz és csúnya dolgokat, de azért alapvetően jó ember volt. Művészként majdnem minden sikerült neki, a „Josefa és Rosa” éppen nem.

Két év múlva, 1948-ban halt meg Prágában, agyvérzésben.