Nőiség, női szerepek és romantika

Elmultak az idők, midőn a nőket guzsalyhoz és varrótűhöz utasítá a közvélemény: akkor a férfiak kardot és lándzsát forgattak, e fegyverek nem illettek női kezekbe, de most férfi uraimék letették a kardot, tollat fogtak fegyverül kezökbe, s ez nem olly nehéz: hogy női kezek is el nem bírnák. Azért csak hagyjuk: hogy a szellem emancipálja magát: engedjük, sőt adjunk rá módot, hogy mindenki tanuljon gondolkozni, mert bizony eljön az idő, mikor mindenkinek szüksége leend saját eszére, legyen férfi vagy asszony…

Jókai Mór (1847)1

A tizenkilencedik század közepén a magyar irodalmi életben, tulajdonképpen váratlanul, de nyilván nem függetlenül a nők társadalmi és irodalmi szerepének már nem egészen csekély méretű elmozdulásától, erőteljes és gazdag vita bontakozott ki arról, helyes és megengedhető-e, ha nők is vállalkoznak irodalmi alkotásra, nyilvános szereplésre, s ha vállalkoznának, akkor milyen jellegű irodalom művelése illeti meg őket – mire képesek, s mire alkalmasak. A vita, mint ismeretes, Gyulai Pálnak szigorúan nőellenes fellépésével kezdődött2, s meglehetősen sokáig eltartott, a kialakult éles polémiában a kor jeles íróinak nagy része állást is foglalt – majd pár év múlva újraindult, ám megnyugtató lezárásig, az egymást kizáró álláspontok közelítéséig a század folyamán soha nem jutott el: hiába írtak nők a század utolsó harmadában már igen sok művet3, időnként igen nagy sikerrel, s széles körű kritikai elfogadással is, az írónői státusz hivatalos elismerése olyannyira bizonytalan maradt, hogy az elismert „íróságot” mintegy legitimáló és garantáló nagy tekintélyű írószervezet, a Kisfaludy Társaság még azokat a nőket sem fogadta be, elvi okokból, tagjai közé, akiknek munkásságáról és műveiről egyébként nem volt rossz véleménnyel4.

Mivel a vita történeti és tartalmi leírása és elemzése már több szinten is megtörtént, jelen kísérletemben a tartalmi kérdéseknek félre tételével vizsgálnám meg azoknak a fontos szövegeknek a retorikáját, amelyek a Gyulai-cikk körüli diskurzusban a nő kérdését tárgyazzák; úgy vélem ugyanis, hogy már a retorika alapos körüljárása során is különös összefüggésre jöhetünk rá. A traktátusok jelentős részében, mai szemmel nézve bizonyára meglepő módon, a „nő” kategóriája majdnem minden esetben határozott névelővel és egyes számban áll; s ez a nagyszabású általánosító és kizárólagosító fogalmi és retorikai manőver mintha azt sejtetné: a beszélőnek roppant határozott s egyértelmű elképzelése van a nőről mint olyanról, s a nő jellemvonásai, tulajdonságai, erkölcsi összetevői – hiába az ennek ellentmondó empirikus tapasztalat! – a lényeget tekintve változtathatatlanok s homogének.

Vegyünk néhány példát:

Gyulai Pál: „A nő sorsa mindig szomorú, ha akár az élet-, akár az irodalomban odahagyja azon kört, melyre hivatva van (…) Pályája a száműzött angyalé lesz, s ha ír, nem a szív gyöngéd titkait, a családi élet egyszerű viszonyait veszi tárgyául (…), de keserűségében a társadalom martyrjának hívén magát, sebeit tárja föl, nagy kérdéseit vitatja, noha megfejtésökre hivatva ő van legkevésbé…”5

„Ha a nő ösztöneit követi, melyet hagyomány fejt ki, jó példa erősít meg, vallás szentel föl; akkor érzéseire hajt, melyekhez nem mesterséges reflexiók által jutott. (…) Érzékeny és szenvedélyes szíve, melyet a feldúlt ösztönök, a megvesztegetett érzések romjain nem korlátolhatnak elvek, fáj, vágy és árjong; előbb-utóbb bizonyos lágy humanismus, határozatlan és hamis jóindulat, világboldogító ábránd felé hajlik, mely okvetlen erkölcstelenségre vezet legalább érzületben.”6

Madách Imre, akinél már az akadémiai székfoglaló értekezés címe is hangsúlyozza az egyes számú általánosító megközelítést (A nőről, különösen esztétikai szempontból): „a nő korán érik, de teljes férfiúi érettségre sohasem jut”; ő nem egyszerűen csak ember, de „egy sajátságos valami – specifice nő”; a nő „alárendelt testi és lelki ereje védelmet keres”.7

Greguss Ágost: „…a nő ereje – kellemében fekszik. Valamely anyagi szépség annál tökélyesebb, minél közelebb jár a kör alakjához. A nőben megvan a gömbölyüség, kerekdedség, tehát az anyagi tökély; s ezt a szögletes testalkatu férfiban nem találjuk…”8

„A nőnek jelleméhez tartozik az aprólék, az egyesség, a részletes; a nő nem képes valami egésznek felfogására. Lángelme helyett a nőnek jótapintat – a jótapintat ész és ösztön között a közepiben áll – jutott. (…) A nő mint utánzó működik, az utánzók pedig túl szoktak hajtani. Azért ritkaság a középszerű nő. Nem vesszük rossz néven, ha a nő fürgesége néha csapongásba, tetszelgésbe, pajzánságba, sőt könnyelműségbe téved, de csak míg számító, erkölcstelen kaczérság nem lesz belőle, a midőn is undorral fordulunk el ettől, holott az előbbit mint kellemes tüneményt üdvözöljük. (…) Nincs rutabb, mint a kacagó nő. (…) A nevetés tökélyesb lényhez illő indulat, mint a sírás. Az emberek között ismét a férfiban, mint tökélyesb lényben, nagyobb képesség van a nevetésre, mint a nőben, mely utóbbinál a nevetés rendesen sírásba szokott átmenni.”9; vagy egy másik, Madách Imréről írott cikkéből: „S ilyen az örök ember örök társa is, a nő: bármely alakban mindenkor Éva marad”10.

Úgy vélem, ebben a nagyon széles körben elterjedt fogalmazási gesztusban a zárt etikáknak és esztétikáknak ugyanazt a preskriptív stratégiáját lehet és kell keresnünk, mint amelyet e korszakban a legtöbb erősen klasszicizáló esztétikában, poétikában, verstanban stb. találunk: a leírás nem empirikus jellegű, nem a tapasztalati anyagnak felmérésén és kritikai megrostálásán alapul, hanem valamely előre megadott princípiumoknak dominanciáját feltételezvén, kizárólagos érvénnyel állít szabályokat és előírásokat, s mindazt, amit a tudományosnak tekintett kutatás eredményeként mutat be, tulajdonképpen követelményként állítja fel, s azt sugallja, hogy az előre meghatározott elvektől eltérő magatartásformák, irodalmi jelenségek mint szabálysértők, nemcsak hogy nem méltóak figyelmünkre, hanem rögtön kiküszöbölendőek is a nyilvános játéktérről. Így, e gondolatkör következményeként, a nőről mint olyanról, mint minden nőnemű egyed számára kötelező érvényű magatartásmintáról rögtön oly kép rögzül és sulykoltatik, amely kép nem tűri a kivételeket és eltéréseket, s amely kép, mint ismeretes, egyedül a zárt családmodell alapján elképzelt és előírt családanyai szerepmintát engedélyezi, s az ettől való eltérést rögtön erkölcstelenként és értéktelenként bélyegzi meg (vö. Gyulai szerint a női kedély, melynek csak a családi kör számára kellene megnyílni, profanálja érzéseit az egész világ előtt…11; Greguss: „A nőben meg is kívánunk bizonyos erőtlenséget és korlátoltságot, hogy kellemét megtartsa, és korántsem szeretjük, ha a világnak él, mint a férfi… A házi élet korlátoltságában szeretjük, s az emancipált nőtől irtózunk.”12; nagyon hasonlóan, a jövő iránt valamelyest toleránsabban és nyitottabban: „Ha igazságosak vagyunk, nem tagadhatjuk, hogy a nőt alaposabban kell nevelnünk, tágítanunk látkörét, fokoznunk, sokszoroznunk képességeit, megnyitnunk előtte oly pályákat is, melyekre mindeddig nem léphetett, hogy szükség esetén a férfi támasza nélkül is, jó hírnevét nem koczkáztatva, biztosíthassa létét; ez azonban, ha megtörténik, még nem lesz az, a mit a korszellem hóbortja az emancipation ért…”13 – a dolognak szelíd pikantériája, hogy Greguss ezt az előadását épp a nőképző egylet estélyén mondta el).

Ugyanakkor roppant érdekes és feltűnő, hogy a vitában résztvevők más csoportja rendre többes számban említi a nőket, s a generalizáló karakterisztikákat is többes számú alanyokhoz rendeli hozzá – ezzel mintegy megengedve azt a feltételezést, hogy nem minden nő vagy nőíró egyforma, s e variativitással, illetve a sokféleségnek felismerésével erőteljes befogadó gesztust alkalmaz. Erdélyi János, aki a nőköltészetről írott cikkében, melyben – már csak tárgyánál fogva is – több női költészet lehetőségét írja le, nemcsak a többes szám alkalmazásával tűnik ki („A nők részvétét az irodalom iránt éppen azon okból lehet óhajtani, melyből részvétöket a társalgásban. … Nincsen-e a nőknek saját világuk, melyet ők élnek, a férfiak pedig csak képzelnek, mely csakugyan költői világ?”), hanem azzal is, hogy erőteljesen hangsúlyozza a nőknek a férfiakkal együttesen folytatott kulturális alkotótevékenységét, s ha értékelésében a nők költészetének gyengébb voltát nem hallgatja is el, a végeredményt illetően nem tesz kategoriális különbséget a két nem produkciói között („A magyar nőnem minden művészeti ágban jelentékenyen folyt be képességünk tanúsítására; főleg az utánzó művészet borostyánjain osztozik a férfiakkal: ha alkotásban még eddig gyéren adta jelét a képeségnek, oly megjegyzés, mely azt mondja, hogy már kezdi.”)14.

S ehhez nagyon hasonlóan Jókai Mór is, akit Fábri Anna szerencsésen nevezett a „hölgyek lovagjának”15, vitacikkében, amelyet Bajza Lenkéről írt, de tulajdonképpen Gyulai véleményének cáfolatául szánt, szintén a többes szám sokszorozásával élt – ha tetszik, nem A nőről, hanem egyszerűen csak nőkről beszélt: „Tehát e gyönyört, e szenvedélyt, e büszkeséget, mely nélkül magyar ember íróvá nem lehet, ne osszuk meg a nőkkel? (…) hát a nőket bámuljuk-e meg, kik előtt csak három nyilvános pálya van meghagyva; a nevelés, a színészet és az irodalom, ha e három közül egyhez szenvedély és hivatás vezeti őket? (…) Nem volna-e mulatságos alak, a ki philantropikus buzgalommal le akarná beszélni a nőket arról, hogy a színészi pályára lépjenek, mely pedig sokkal kényesebb, viszontagságosabb, előítéletekkel sokkal inkább terhelt…” S leírása során épp oly igényt jelent be, hogy az irodalom sokszínűsége, műfaji és műnemi változatossága érdekében van szükség a női írók fellépésére; kicsiny túlzással szólván azért, hogy az irodalomnak, a társadalmi életnek, s az antropológiai emberfogalomnak zárt homogeneitása oldódjék, s minden téren az egyértelműsítő korlátozásokkal szemben nyíljék út („Azért én szívesen üdvözlök minden uj tehetséget, mely irodalmunk jövőjét gazdagítni jön; szeretem, ha uj genre-nak támad képviselője… Kicsiny a tér, de azért sok hely van még benne üresen…”)16.

Talán nem meglepő, hogy Gyulainak egyik legélesebb kései fellépése Jókaival szemben éppen a nőábrázolás, nőfelfogás kapcsán robbant ki: mikor ő A tengerszemű hölgy kapcsán azt kifogásolja, hogy a regényben számára nem megfogható a főhősnő jelleme, s hogy e nő megváltozásai számára sem nem követhetőek, sem nem megmagyarázhatók (amint ő fogalmaz: „nincs kulcsunk jelleméhez”; „sehogy sem tudunk tisztába jönni”), akkor egyrészt nyilvánvalóan azon elképzelés alapján jár el, miszerint „a” nő jelleme és alkata egyszerű és homogén, amivel viszonylag könnyen lehetne vagy kellene „tisztába jönni”, s az e regényben követett bonyolult, talán irracionális jellemváltások nem felelnek meg sem az általános jellemrajz követelményeinek, sem a nőről alkotott preskriptív ideálképnek, másrészt pedig azon ütközik meg, hogy a főhősnő kilép azon körből, amellyel Gyulai teóriája a nőket elhelyezte volna, s váltásaival, életmód-módosításaival, próbálkozásaival és kitörési kísérleteivel nem azt az életmodellt igazolja, amely a nőket csak a családi életen belül méltányolta (amint írja: „a nőí kedélynek csak a családi kör számára kellene megnyílni”) – ezzel pedig mintegy méltatlanná vált arra, hogy egy regénynek főszereplőjeként, azaz bizonyos értelemben pozitív erkölcsi példaként léphessen fel („A mint így megindul a tengerszemű hölgy jellemrajza, sehogy sem tudunk tisztába jönni: vajon egy kaczér leány áll-e előttünk, a ki mulatságát leli egy fiatal költő elbolondításában, vagy egy szenvedélytől lángoló hölgy, a ki lábbal tapod minden világi tekintetet s érzése hősiségében kész minden veszélylyel szembeszállni.”17).

Ha akár csak futólag is áttekintjük Gyulaiék korszakának (vagyis a XIX. század harmadik negyedének) regényirodalmát, azt láthatjuk, hogy az a nő-ideál, amely Gyulai cikkének központjában áll, a szépirodalomban is meghatározó szerepet játszott: a korszak rengeteg regényének, nevezzük őket bár társadalmi, bár szerelmes regénynek, központi mozzanata a konszolidált polgári házasság elérése, s ennek érdekében a nő áldozatkészségének, alkalmazkodó képességeinek, szelíd önkorlátozásának reprezentatív felmutatása. E regények, ha nem is túl széles skálán, de többféle női lelki alkatot, többféle pszichikumbéli beállítottságát és meghatározottságot prezentálnak, ám a nők társadalmi szerepét illetően rendkívül rigorózusan ragaszkodnak a konzervatív családmodell önkorlátozó anya-felfogásához: a nők életcélja kizárólag a férjhez menés perspektívájából (néha, cinikusabban: a férjfogás perspektívájából) fogalmazódik meg, s beteljesülésként rendre a férjezett, otthonülő, szorgos és gondos asszony magatartásmodelljének ideálképe mutattatik fel, legyen szó akár szegény lány erényes karriertörténetéről (pl. Vadnay Károly: Eszter, a szép kardalnoknő, 1861), akár szenvedő asszony vagy leány útkereséséről (Beniczkyné Bajza Lenke: Két szív harcza, 1866; Előitélet és felvilágosultság, 1872; Végzetes tévedés, 1883), akár kalandkereső nemes, de bizonytalan lelkű ifjú férfi kálváriájáról (Beöthy Zsolt: Kálozdy Béla, 1872), akár a társadalomba és a politizáló nyilvánosságba való beilleszkedés lehetőségeit sokoldalúan vizsgáló körképről (Abonyi Lajos: Kenyér és becsület, 1865)18. A nőknek az a típusok szerinti csoportosítása, amely Podmaniczky Frigyes frivol, társasági-udvarló-bálozó szerelmi regényében (A fekete domino, 1853) olvasható, többé-kevésbé mindenhol érvényesnek tűnik e regények világában; ezek szerint a nők három csoportra oszthatók: 1/ „nincs sem eszök, sem lelkök”, 2/ „több bennök az ész, mint a szív”, 3/ „itt a szív, s ez által a lélek uralkodik”19 – vagyis a nők minden tulajdonsága csak a férfiakkal, házassággal szemben kialakított érzelmi attitűdben összegződik, s ez alapján értékelődik. A szerelmi bonyodalmak is legfeljebb a házasság megkötése előtt álló akadályok (félreértések, szülők ellenkezése, társadalmi vagy vallási különbségek, mésalliance!) leküzdésében jelennek meg – s a megoldás rendre az lesz, hogy az akadályokat vagy leküzdik, vagy maguktól eltűnnek:20 esetleg valaki az érintettek közül öngyilkos lesz;21 s még az a nagyon kevés regény is, amely meglepően konvencióellenesen kezeli a férfi-nő viszonyt, a női szerep lehetőségeinek köreit igen szűkre vonja. Degré Alajos Salvator Rosa című regényében (1855) a címszereplő olasz festő-színész-csavargó-nemzeti hős-rabló-forradalmár szíve ugyan szélsőségesen hevül három nő iránt (az egyik, az ártatlan szűz hamar belehal apjának, a forradalmárnak elvesztésébe), de vívódásainak célja mindvégig a konszolidált házasság lesz: mikor ifjúkori ideáljának bevallja, hogy aktív szeretőjét, egy grófnak feleségét nem akarja ott hagyni, azt tanácsolja a lánynak, hogy menjen feleségül az ő legjobb barátjához, s a lány, ha sírva is, de belemegy az alkuba (szerencsére a barátot rögtön el is pusztítják hősünk helyett); a grófnő, mikor hősünk hosszabb ideig rejtőzködni kényszerül, férje halálakor nem tud mást tenni, mint gyorsan újra férjhez menni máshoz, s ennek hallatára hősünk most már őszinte szerelemmel veheti el ifjúkori szerelmét, aki persze megvárta őt (amint a könyv utolsó mondata mondja a gátlástalan művész-hősről: most „boldog családi élete kezdődött”). Bérczy Károly igen figyelemre méltó érdekes kisregényében (A gyógyúlt seb, 1863) pedig bár ritka élességgel fogalmazódik meg a szerelem nélkül kötött házasság lélektani problémája22, s ritka nyíltsággal ábrázolódik a házasság nyugalmában unatkozó fiatalasszony lelki vívódása a fiatalkori csábító felbukkanása miatt – a bonyodalmas megoldás azonban itt is a lemondás igenlésébe és a hű házasság restituálásának laudációjába torkollik. A jó feleség kizárólagos ideálja, ím, azokban a regényekben is diadalmaskodik, amelyek pedig már az erkölcsi konvenciók problematikusságát is fel merték, ha ellentmondásosan is, mutatni23. Azt pedig tulajdonképpen egészen példátlannak és kivételesnek látom, ha egy írónő (Kisfaludy Atala) egy átlagos, jómódú, nyugodt házasság leírása során (békés élet, két szép gyermek, a nőt nem csábítják el, a férj nem lép félre, semmi tragédia vagy különös esemény, lassú haladás az idős kor felé) a nő mindenbe belenyugvó családanyai sorsa kapcsán a „boldogság” lehetőségét nemcsak fenntartással kezeli, hanem talán kérdésessé is teszi (ld. a finom, elégikus kisregény utolsó, temetői jelenetének lezárását: „Ez volt a boldog anya története. – Te sírsz? kérdi tőlem a szomorufűz. – Hátha még egy boldogtalan anya történetét mondanám el!!”24)

Sőt, ha az olyan kitűnő regényekre gondolunk is, mint amilyenek Kemény Zsigmond mély pszichológiával megírt házasságtörténetei (Férj és nő, 1852, Ködképek a kedély láthatárán, 1853), azt kell látnunk, hogy a nők számára, minden árnyaltan felmutatott lélektani különbség és bonyodalom dacára is, Kemény regényeiben is csak a szolid feleség-szerep nyílik meg mint társadalmi létezésforma, s ennek a szerepnek kizárólagossága mind a jámbor és önmegtagadó ártatlan leány, mind a kihívó, erkölcstelenséget is kockáztató csábító hölgy számára egyértelmű (ld. a Férj és nő két női szereplőjének, a szelíd Elíznek és a férfiaktól meg nem riadó Idunának szembeállítását)25; s Kemény történelmi regényeiben is a női szerep csak a házasság koordinátarendszerében lenne elképzelhető: az Özvegy és leánya (1855–57) tragikus kimenettel mutatja be az egyéni szerelemnek összeegyeztethetetlenségét az uralkodó társadalmi konvenciókkal és a házasság intézményének kétségbevonhatatlanságával26, s a Rajongók (1858–1859) befejezése is azzal simítja el az elviselhetetlenségig fokozódott feszültségeket, hogy a fejedelmi fensőbbség parancsba adja a szenvedő nőnek házasságba kényszerítését, s ezzel konszolidálását. S maga Gyulai Pál sem csupán harcos cikkeiben fogalmazta meg nőkkel kapcsolatos elvárásait, hanem szépirodalmilag is: finoman szatirikus erkölcstani körképe, azaz a Nők a tükör előtt (1863) című novellafüzére27, amely ugyan sok különféle társadalmi csoportból származó női alkatot rajzol meg, mindvégig csupán a férjkeresés és a férjhez menés sikereiről vagy kudarcairól kíván nyilatkozni – a nők számára a feleségszerepen (vagy – kivételképpen – az elítélendő szeretői státuszon) kívüli pozíciót még csak utópiaként (akár negatív utópiaként) sem képes felvillantani; az egyetlen nő, aki akar valamit csinálni, azaz a gyarló, férfit utánzó írónő, Árpádina, az elbeszélő vad gúnyával mutattatik be – mint elrettentő példa28. Gyulai narrátora, aki ebben az elbeszélés-sorozatban kihallgatja és kilesi tükör előtt ülő, tehát elvileg önreflexióra is hajlandó női szereplőit (s sajátos módon e voyeur-pozíció esetleges erotikus asszociációira egy sort sem fordít, holott a hölgy akár át is öltözik…29), ám minden egyes esetben külső, férfi-nézőpontból megfogalmazott erkölcsi tanítással zárja történeteit, amely tanítás mindvégig a fennálló helyzet alázatos elfogadására, a lemondásra és a női szerep szenvedés-központúságára céloz („Szegény asszony, sajnállak, de megnyugszom sorsodon. Mi volna az élet, ha az emberi dolgokban nem látnók mindenütt az erkölcsi kényszerűség nyomait, ha mindjárt a nemesis alakjában, ellenünk fordulva is?”; [nem kell zongorázni vagy nyelveket tanulnod, hanem:] „Örvendj, hogy megtanultál tűrni, szenvedni, annál több örömed lesz!”), egészen addig, hogy az utolsó novellában, mintegy szerelmi vallomásként, ki is mondja a nem szép és nem okos leánynak a nagy tanulságot: nagy érdemed, hogy „nem tanultad meg Jókai regényeiből a fantasztikus érzelmességet”30.

Jókai írói elképzelése e felfogással egyértelműen és nyíltan szembeszállt, s nem csak a női főszereplővel működtetett A tengerszemű hölgy esetében: e regényben, úgy látom, csak sokkal nyíltabban és egyértelműbben jelentkezett az a nőábrázolási stratégia, amely a nőnek mint jellemnek, alkatnak, mint sui generis nőnek homogén, s előre meghatározott jellegét opponálta, s a nőnek mint olyannak, hogy úgy mondjam, természetadta sokféleségét hirdette és propagálta – miközben a leghatározottabban fellépett azon életmód-meghatározási kísérletekkel és előírásokkal szemben is, amelyek a nőknek mind lehetséges, mind kívánatos helyzetét a családi életre való korlátozással akarták leírni (a regény egy nőnek négy házasságát, s ily módon négy, egymástól nagyon eltérő életstratégiáját mutatja be, szinte szélsőséges távolságban tartván egymástól az egyes modelleket). A tengerszemű hölgy Erzsikéje a négyféle, nemegyszer persze groteszk kitörési kísérlettel, a végső nagy életkudarccal, a gyilkossággal (amelyet persze sem az író, sem a szereplőként felléptetett narrátor nem tud és nem akar sem jogilag, sem erkölcsileg elítélni), alighanem annak lehet modellje és példája, hogyan képzelte el Jókai a nők számára az aktuális társadalmi lehetőségek adottságait és megváltoztathatóságát: a többféle variációban adott élettörténet a női szerepmodell homogeneitásának igényével szemben hat. Úgy vélem, erre szolgál az az allegória is, amely a regény bevezetésében a rögzíthetetlen tengerszemet, azaz a csak változataiban észlelhető és megismerhető természetet (alkalmazva: női természetet) érinti, a „szirén” alakjának feltüntetésével pedig egyértelműen elhatárolja magát a nőábrázolásnak társadalmilag, erkölcsileg és esztétikailag leegyszerűsített egyneműsítéstől („Soha nem láttam életemben olyan csodaszemeket. Pedig sok szép szemekkel volt találkozásom. […] De ennek annyiféle volt a szeme, amennyiszer változott az indulatja.”; „… egy lakója mégis van: a szirén. Nem az a mítoszi csábalak, hanem egy torz alakú szörny, nagy fekete fejjel, veres kopoltyúval, két békalábbal s lomha halfarkkal. Ez is ritkán jön elő a maga rejtett sziklaodújából… Én láttam egynéhányszor ezt a mesés amphibiumot.”31).

Rögtön kiemelendő, hogy ez az „amphibium”, ez a szirén-motívum (amelynek alkalmazását Jókai más regényeiben is megtalálhatjuk), a sokféleségével, átalakulási képességeivel még csak nem is emlékeztet a nőfelfogásnak arra a nagyon konvencionális kettős képére, amely a teljesen homogénnek tételezett női jellemet a céda és szűz elválaszthatatlan dichotómiájában kísérelte meg feloldani, s amely kettősségnek e korban Magyarországon is számtalan megfogalmazására bukkanhatunk (lásd pl. Remellay Gusztáv: A nőnem befolyása hazánk múltjára című 1847-es könyvének mottóját, amely azt a híres vándoranekdotát választotta mottóul, amelyet később, 1853-ban Szász Károly is jelentős poémában dolgozott fel32: egy festő azt a megbízást kapta, hogy: „új allegoriai képekben állítsa elő a jó s a gonosz szellemet […] az elsőn, melly az angyalt ábrázolta, gyönyörű hölgy, a női szépség eszménye leve látható, S a másikon, melly a gonosz szellemet, az ördögöt tűntette elő, szinte csak szép nő volt festve”33); ugyanez a kettősség fogalmazódik meg Madách Éva-szemléletében (a leglátványosabban a Tragédia párizsi színében), s aztán Greguss Madách-interpretációjában is: „Végletes a nő, mert a középmérték megtartására semmiben sem oly alkalmas, mint a férfi, s ha jó, sokkal jobb, ha rossz, sokkal rosszabb a férfinál, mint mondani szokás: vagy angyal, vagy ördög.”34). Jókai ezzel a leegyszerűsített kettősséggel szemben azonban a női változatoknak végeérhetetlen sokaságát mutatta fel – hol egy alakban sűrítve a lehetséges, nemegyszer szélsőséges variációkat, hol egymás mellé helyezett alakoknak tükröztetésével kontraparírozta mind a nőkről alkotott képeknek homogeneitását, mind pedig zárt erkölcsi előírásait; s regényeinek igen sok mozzanata utal arra, hogy a nőknek a társadalomban elfoglalható szerepeiről a család keretein messze túlmutató elképzelései lehettek.35

Rendkívül figyelemre méltó ugyanis, hogy Jókainál igen sok olyan nőalak játszik jelentős szerepet, akik mind szerepükben (azaz a hagyományos férfiszerepekben), mind teljesítményükben a férfiakkal teljesen egyenrangúaknak tűnnek fel36: soruk a népvezéri, nemzetpolitikusi képességű, vadászó, párbajozó, kardot kovácsoló Dalmától (A varchoniták)37, a világbirodalmat és világháborút irányító Sasza asszonytól (A jövő század regénye), a férfias próbatételekben, súlyemelésben és állatszelídítésben is kiváló Imolán, a fiúleányon (Bálványosvár), a farkasvadászatban kitűnő Lizandrán (A kis királyok) át a cégvezetésben és üzleti könyvelésben is első osztályúan teljesítő Tímeáig (Az arany ember) és Zboróy Blanka grófnőig (Egy az Isten)38, vagy a jövő század azon nőiig vezet, akik „békebíróságok, esküdtszékek tisztét együtt viselték a férfiakkal”; de az is megemlíthető, hányszor öltenek leányok Jókainál úgy férfiruhát, hogy nemcsak hogy nem ismerik fel őket, de minden szempontból meg is felelnek a férfiúval szemben támasztott elvárásoknak és kívánalmaknak (a főszereplő, éppen katonatisztként megjelenő Juditról nyíltan elhangzik a Politikai divatokban, hogy alakításában „a nőt nem lehete nőnek felismerni”, s hasonló a helyzet A lélekidomárban is: Lidy Carcasse színészként férfiakat alakít, gyárban tűzszerész férfimunkásként tanulja ki a robbantás mesterségét, majd a commune alatt férfiként lesz forradalmár tiszt stb.). A nőknek e férfias szerepeltetése, a világban, a társadalomban, a világ minden területén érvényesíthető képességessége, megítélésem szerint nyíltan ideologikus funkciót is nyerhet: bennük nyer cáfolatot az a nagy teória, amely az aktív férfi ideálja mellé a női passzivitás természetadta korlátját állította fel (vö. Greguss véleményét: „az activ oldal a férfit, a passiv a nőt illeti meg. A nő jósága az ártatlanság, rosszasága pedig a tehetetlenség: a férfi jósága ellenben az erény, a tettleges jóság, rosszasága pedig a kártékonyság.”39; nagyon hasonlóan Madáchnál, aki szerint a nő „a szenvedő elem, nem a beható”40). S talán ugyanezt a szemléletet viszi tovább az a szerepalakítás is, mely a fentieknek mintegy inverzeként szolgál: férfiak is hordhatnak (ha persze csak ideiglenesen is) női ruhát és szerepet, annak kockázata nélkül, hogy alapvető nemi identitásuk ezáltal megkérdőjeleződhetnék (ld. a lányruhában, lányként nevelt, de tökéletes férfivá felnövő Tanussy Emmánuel esetét A kis királyokban, vagy azt a nagyszabású játékot, amelynek során a folyamatosan alakot váltó délszláv népi hős, angol lord és muszka kém az egész nagyvilági társaságot azáltal csapja be, hogy mindenki által imádott nőként, mint Lady Adamina, éli nyilvános életét – Egy játékos, aki nyer).

A Jókai regényeiben felléptetett női szereplők alkatának regisztere pedig, mint ismeretes, végtelenül, s a korszak magyar regényirodalmában tökéletesen páratlan módon, széles – az író-narrátor pozitív és negatív erkölcsi ítéletek és előítéletek nélkül helyezi egymás mellé a legkülönbözőbb, sokszor végletesen szenvedélyes és elkötelezett nőalakokat és női szerepeket, a csábítóan démoni, minden férfifőhőst magába bolondító, párduccal együtt élő Azraële alakjától kezdődően (Erdély aranykora) a folyvást nevető asszonyig (Godiva, a főhős első felesége A lélekidomárban karikatúra-alkotásával és végtelenül gúnyos mivoltával mintha éppen Greguss fent említett előítéletével szemben lenne megfogalmazva!), a gyönyörű, de gonosz, a politikában és a társasági életben egyaránt intrikus Alfonsine-tól kezdődően (A kőszívű ember fiai) a folyamatosan erkölcsi és erkölcstelen dilemmák között vergődő lőcsei fehér asszonyon, a szélsőséges indulataiban a gyilkosságtól sem visszariadó Athalie-n (Az arany ember), valamint az önfeláldozó, kijátszott, megcsalt feleségen (Minden poklokon keresztül) át a szenvedő szűz asszony fájvirág természetéig (Henriette a Szegény gazdagokban) stb. És a sor még hosszan lenne folytatható.41

S ami talán a legfontosabb: a különböző női természetek és alakok rendre úgy lesznek beállítva, hogy a férfi főhősre gyakorolt hatásuk majdhogynem egyenértékű lesz – a férfi főhősök vonzalmai az egymástól legnagyobb mértékben különböző női figurák iránt szinte megkülönböztetés nélkül lobbannak fel; a bennük prezentált szerepfelfogásbéli, erkölcsi és lelki különbözés nem jár együtt azzal, hogy megítélésük hierarchikus értékelési különbségbe torkollna: gondoljunk csak pl. Szentirmay Rudolf hármas vonzalmára Chataquéla, Flóra és Fanny iránt – hősünk egyaránt tud hevülni a démonikus, egzotikus konvencióellenesség, a megtestesült társasági erényesség és az esendő érzelmesség női ideáljai iránt (Egy magyar nábob). Jókai mintha sportot űzne abból, hogy a Gyulai-Greguss-féle zárt, családi elkötelezettségű nőideálnak a szélsőséges ellenpontjait hagyja érvényesülni: elegendő itt azokra a furcsa, kiszámíthatatlan, hirtelen indulatú, mindent kockára vető szenvedélyes, egyszerre csábító és egyszerre áldozatkész femme fatale alakokra utalni, kiknek sorozata igen nagy változatosságot mutat fel (ilyenek pl. Caldariva márkinő az Egy az Istenben, Thémire a Névtelen várban stb.). S ami a legfontosabb: Jókai radikálisan elutasítja a nőnek családközpontú beállítását, mikor számos főhősnője esetében tökéletesen megengedhetőnek véli és állítja a nőnek szabad választását a szerelem terén (s a szerelem nevében) – főhősnői az esetek többségében azzal tűnnek ki, hogy a családközpontú konvenciót önálló választásuk alapján, akár a társadalom megvetését is kihívva, felrúgják (Cilike az És mégis mozog a földben, Lizandra A kis királyokban, Blanka az Egy az Istenben, Edith A kőszívű ember fiaiban stb.); szélsőséges esetben még az is előfordul, hogy az ítélkező hatóság a szerelemnek engedő házasságtörő asszonyt is felmenti („Asszony, én értem a kísértő pillanat hatalmát, mely erődet megtöré – s bűnöd vádja alól föloldalak!” – A varchoniták)42. Jókai világában a nő (itt persze elsősorban a kiemelten jellemzett főszereplőkről esik szó) nem a család alárendeltjeként vagy központjaként jelenik meg, hanem mintegy a romantikus szabadság/szerelem-ideológia teljes jogú megtestesítőjeként, aki saját választását a világ előítéletes felfogásával szemben is érvényesíteni akarja (ezek az alakok mintha testükkel és szenvedélyükkel is cáfolni akarnák a természettől fogva szerény nőről alkotott Madách-i képet, mely szerint a nők esetében „a szabadság korláta: illem és kegyelet”43). S végezetül egy mozzanatot emelnék ki, amely önmagában még erősebben opponálja a Gyulai-Greguss-féle elképzelést, mégpedig a nő erotikus indíttatásainak elismerését: az a rendkívül merész, s a kor erkölcsi normáit szinte már szétfeszítő elképzelés, amelyet Adorján Manassé fejt ki az Egy az Istenben majdani nagy szerelme és leendő felesége előtt, miszerint a feleség és a szerető figurája át kell, hogy mossa egymást, a családnak egészen modern s a korabeli átlagnál jóval nyitottabb felfogását sejteti („Ah, ön tehát azt hiszi, hogy egy nőnek egyenesen az a feladata, hogy ha a férj gyönyörvadász, legyen számára a hitves az, ami az őrjöngés eszményképe; kövesse őt érzéki delíriumainak minden fantazmáin keresztül; ne szégyelljen előtte csábító, agaçant, kacér lenni, s ha a férj Kirké philtráját keresi, találja meg azt otthon a saját poharában? Ezt kívánja ön egy hitvestől? – Valóban nem látom át, hogy mit vétenék vele, ha ezt kívánnám.”44). S még ezen is túlmenően: A lélekidomár főhőse, a kivételes pszichológiai érzékkel és gyakorlattal rendelkező Lándory, aki második házasságát egy igen rejtélyes, sok erkölcsi különösséggel és zavaros viszonnyal megáldott nővel köti meg, a nőnek extrém gesztusait éppen nem domesztikálni, nem megszelídíteni, nem idomítani akarja, hanem épp a szélsőségek tudomásulvételével és elfogadásával éri el a nő teljes odaadását és saját boldogságát (ld. a regény zárómondatát a hölgy szájából: „Te ezt tudtad mind! És mégis el mertél engem venni!”45). Sőt: Jókai, a nőt is megillető szerelem szabadságának nevében azt is „természetesnek” és javallhatónak tekinti, ha a szerelem a házasság intézményes áldása nélkül is működik s beteljesülésbe torkollik: a Bálványosvár keresztény főhősnője minden illemszabályt félretolva, házasságkötés nélkül él együtt pogány szerelmével (gyereket is szül neki), A három márványfej oly pozitív szerelmi (és együttélési, tulajdonképpen házassági, mondhatnánk: „csoportházassági”) modellt állít elénk, elítélés nélkül, melyben egy férfi s két nő zavartalan szenvedélyességben tudnak egymással élni; s azt se felejtsük el, hogy a mára iskolai tananyaggá vált Az arany embert a megjelenésekor nem kevés éles kritika érte a főhős kettős házasságának, a Senki szigetén zajló, minden társadalmi konvenciót nélkülöző házasságtörő szerelmi idillnek okán…46 S legvégső érvként: Jókainál egy ideális ősi világban és társadalomban (a történetileg persze „kitalált” ogur népnél) még az a nagyon radikális tétel is elhangozhatik, hogy „az asszony mindig egyenlő jogú volt a férfival” – ami még akkor is kiemelkedően fontos gesztus, ha a kijelentés tartalma persze jótékony homályban maradt47.

Úgy vélem, Jókai nőszemlélete, a nőírókkal szembeni nyitottsága és toleranciája, a nők számára is biztosított szabadságjoga, az a magától értetődő beállítás, amelyben a szerelem felülírja az etikai és vallási és társadalmi konvenciókat, szoros összefüggésben áll romantikus irodalomfelfogásának azon mozzanataival, amelyek pl. e vitában is képviselték az irodalom minden lehetséges megnyilvánulási formájának és minden műfajának létjogát, amelyek mindvégig az irodalom szélesítését, színesítését, nem pedig arisztokratikus szűkítését és elitariánus elkülönülését szolgálták, s amelyek, a korabeli klasszicizáló esztétikák alapvetően aszketikus erkölcsi tartásától eltérően az írói hivatás elsődleges ösztöneként nem a kötelességtudatot, hanem az önélvezetet, a gyönyört és a szenvedélyt jelölték meg. Jókainak romantikusan szabad, a szabadságideológiáktól és az utópiáktól sem idegenkedő fantáziája, amely – minden realizmus-elvárást megkerülve – széles teret hagy nyitva olyan társadalmi szerepek és magatartásmodellek számára is, amilyenek a kortárs társadalmi életben (még) nem léteztek, vagy legfeljebb ritka igényként és távoli ígéretként jelentkezhettek, épp nyitottsága és sokszerűsége révén mutathat rá a korabeli uralkodó társadalmi szereposztásoknak nem-természetadta voltára – ugyanúgy, ahogy Gyulaiék erősen klasszicizáló, zárt, nagyon határozott normativitásra épülő, reáliákat megkövetelő, pszichológiai valószerűségre és tapasztalati hitelességre koncentráló preskriptív esztétikai rendszere is szoros kapcsolatba hozható zárt etikai normáikkal és azzal a szintén klasszicizáló társadalmi modellel, amellyel nőszemléletüket a nőírókkal és a női szereplőkkel szembeni fenntartásaikat körülírták (hiszen ez a normatív nőszemlélet nyilvánvalóan csak a felsőbb osztálybéli, polgári és értelmiségi nők számára szolgálhatott mintául és követelményül – ahogy Kemény Zsigmond, narrátorként, nyíltan ki is mondja Özvegy és leánya című regényében: „általjában a komornákig ritkán terjed ki kíváncsiságunk”48). Gyulaiék, erősen romantika-ellenes irodalom- és személyiségfelfogásuk okán, Jókai romantikájának éppen azokat az elemeit opponálták, amelyek a preskriptív szereposztás zárt keretei közüli kilépésnek, a határátlépésnek lehetőségeit, legalább elvileg, legalább a fantasztikum szférájában, fenntartották (amint a nagy utópia egyértelműen ki is mondja: „a jövő államának asszonyai valami egyébbel is el vannak foglalva, mint a háztartás gondjaival és a piperével” – A jövő század regénye)49; az ő realizmus-igényük nem engedte meg, hogy akár a szépirodalmi fikció területén elhagyják az aktuális társadalmi átlag mezejét, s ezért Jókainak a „realista” átlagot megtagadó, a lehetőségeket hangsúlyozó világát lélektanilag és társadalmilag egyaránt hiteltelennek („délibábnak”) állították50; ugyanígy valószínűleg Erdélyi Jánosnak a nőírókkal szembeni sokkal toleránsabb véleménye sem független attól, hogy a korabeli kritikusok közül talán ő nyilatkozott a legintenzívebb rokonszenvvel a „realista” világábrázolástól elrugaszkodott romantikáról (pl. Vörösmarty sokak által elítélt, fantasztikus szélsőségeinek esetében; amint mondja: „benne a legtökéletesb szabadság, szóval a romantikának legvadabb s nagyszerű elemei befoglalvák”!), vagy ahogy ő nevezte, a romanticizmusról51.

Jókai, úgy látszik, nagyon komolyan vette saját retorikáját, mikor a vitában a nők említésekor a többes szám dominanciájára szavazott – szóhasználatával mintha csak szavatolta volna annak a beállítottságának jogosultságát és lehetőségét, amely odáig is elvezette, hogy egyik nagy regényében a női főszereplőt legárnyaltabban jellemző fejezetnek azt a címet adta: A harminchárom féle asszony (Fekete gyémántok).

JEGYZETEK

1. Jókai Mór: Cikkek és beszédek I. (1847–1848). S. a. r. Szekeres László. Akadémiai Kiadó, 1965. 494.

2. Gyulai Pál: Írónőink (1858). In: Uő: Kritikai dolgozatok 1854–1861. MTA, 1908. – A tanulmányról ld. Fábri Anna interpretációját: In: Uő: „A szép tiltott táj felé”: a magyar írónők története két századforduló között, 1795–1905. Kortárs Kiadó, 1996. 97–100.

3. Egy 1890-ben megjelent reprezentatív antológia 47 írónő műveit közli, pedig néhány nagyon ismert név még hiányzik is a szerzők közül. Magyar írónők albuma. A magyar írónők műveiből összeállította és kiadta Harmath Lujza. Budapest, Légrády Testvérek kiadása.

4. Mikor a Kisfaludy Társaságban, már a század legvégén, 1897-ben egyáltalán felmerült az akkor már sok kötettel rendelkező, igen sikeres írónő, Beniczkyné Bajza Lenke felvételének kérdése, az elnök Gyulai Pál még azt sem engedélyezte, hogy szavazzanak a kérdésről (indoklás: „még ha az alapszabály kétséget hagyhatna is fenn, a Társaság keletkezése óta követett s egyetlen kivételt sem ismerő gyakorlat a mellett bizonyít, hogy csak férfi-író választható”); s a felvételt javaslatba hozó Ágai Adolf alapszabály-módosító indítványát is elvetették. Ld.: A százéves Kisfaludy-Társaság (1836–1936). Szerk.: Kéky Lajos. Franklin Társaság kiadása, 1936. 194. – Ugyanebben az időben az ellenzéki Petőfi Társaság (elnök: Jókai Mór) tagjai között két írónő már az 1870-es években is kapott helyet: Beniczkyné Bajza Lenke és Kisfaludy Atala. Ld.: A Petőfi-Társaság (1876–1901). Szerk.: Szana Tamás. A Petőfi-Társaság kiadása, 1902.

5. Gyulai Pál: Téli csillagok. Ferenczy Teréz költészetéről (1854). In: Uő: Bírálatok, cikkek, tanulmányok. S. a. r. Bisztray Gyula és Komlós Aladár. Akadémiai Kiadó, 1961. 48.

6. Gyulai Pál: Írónőink. Id. kiadás 281.

7. Madách Imre: A nőről, különösen esztétikai szempontból (1864). Akadémiai székfoglaló. In: Uő: Válogatott művei. S. a. r. Sőtér István. Szépirodalmi Kiadó, 1958. 229–247.

8. Greguss Ágost: A szépészet alapvonalai. Kiadta a Kisfaludy-Társaság. Budapest, 1849. 13–14. – A kellem kapcsán kiemelném, hogy mikor Greguss a női szépséget mint elérhetetlen tökéletességet traktálja („A külső báj, fő fokán, a gyönyörű: a mi a legtöbb bájt, azaz hibátlan részt egyesíti magában. Bájosaknak leginkább a nőket mondhatjuk: gyönyörű pedig az lesz, a kiben a női bájak mind egyesűlnek; ilyen azonban e siralom völgyében nem igen fordul elő. Ilyen volna, kinek termete sugár, tagjai finomak és teljesek, arcza színben, vonásokban, kifejezésben tökéletes, szeme élénk és szép színű, haja dús és lágy stb.”), akkor lábjegyzetként a következő kommentárt fűzi fejtegetéséhez: „Gyönyörű ló: melyben a lószépség kellékei mind megvannak.” Ld.: Rendszeres széptan. Greguss Ágost hátrahagyott jegyzetiből. S. a. r. Liszka Béla; átnézte Beöthy Zsolt. 1888. 163.

9. Greguss: Rendszeres széptan. Id. kiadás 141.

10. Greguss Ágost: A nő Madách tragédiájában. A nőképző egylet estélyén, 1871. In: Uő: Tanulmányai. Beszédek – Széptani cikkek. Pest, 1872. 176.

11. Gyulai: Írónőink. Id. kiadás 273.

12. Greguss: Rendszeres széptan. Id. kiadás 176.

13. Greguss: A nő… Id. kiadás 190.

14. Erdélyi János: Flóra, Atala, Malvina, Wohl Janka. (1867). In: Uő: Irodalmi tanulmányok és pályaképek. S. a. r. T. Erdélyi Ilona. Akadémiai, 1991. 472–476.

15. Fábri Anna: „A szép tiltott táj felé”… Id. kiadás 103–104. – Megjegyzendő, hogy Jókai már 1847-ben kiállt az írónők fellépése mellett, mikor az Életképek hasábjain közölte Szendrey Júlia naplóját: „Egy művet nyújtok át ezennel szép nagysádtok kezeibe – egy igaz gyöngyöt, melly a legtisztább női szív tengermélyén ismeretlen hevert, egy tündérszép virágot, melly ihletett hölgy lelkében a költészet napvilágánál született, szenvedések könyharmatával öntöztetett, s a boldog szerelem által leszakíttatott… E szellemkincs »Petőfiné Naplója«”. In: Uő: Cikkek… I. Id. kiadás 349–350. – A történethez tartozik, hogy az ifjú Gyulai Pál már ekkor neheztelését fejezte ki az ily típusú női közleményekkel szemben: „Petőfiné naplója igen szép – bárha Fannit nem közelíti meg – de helyes volt-e kiadni, de illett-é Petőfihez, hogy közölje? Petőfi dicsekszik, hogy nem üti dobra szerelmét s komisz dolog mások előtt csókolódni, azomba megengedi, hogy neje elmondja egy egész közönség előtt: miképpen csókolta meg keztyüét. Még képét is kiadatja! Nem jobb lett volna-e majd évek vagy éppen halála után beszélni mindezt el a közönségnek? (…) Nállamnál senki inkább nem tiszteli Petőfit és nejét, de éppen ezért igen tudok boszankodni…”. Levele Szász Károlyhoz, 1847. dec. 1. In: Gyulai Pál Levelezése. S. a. r. Somogyi Sándor. Akadémiai Kiadó, 1961. 33.

16. Jókai Mór: Bajza Lenke munkái. In: Uő: Cikkek és beszédek V. S. a. r. H. Törő Györgyi. Akadémiai Kiadó, 1968. 88–99.

17. Gyulai Pál: Jókai: A tengerszemű hölgy (1890). In: Uő: Bírálatok 1861–1903. MTA kiadása, 1911. 362–370.

18. Még ebben a nagy sikert aratott, sok szempontból didaktikus regényben is, amely igen széles skálán mutatja be persze elsősorban a férfistratégiákat, a szerző kötelességének érzi, hogy nem kevés teret szenteljen a nőket illető nézeteinek is: „a nők legnemesebb rendeltetése: hogy azok a szenvedés mellé vigasztalásul, a csüggedés mellé őrangyalul vannak küldve”… „mindenesetre ott állott a lélek- és szívemelkedettség azon fokán, hogy a női feláldozás ilynemű magasztosságáról nemcsak fogalma volt, hanem annak lehetőségét hitte, s egyszersmind a legszebb és nemesebb kötelezettségek egyikének tekintette.” Stb. Abonyi Lajos: Kenyér és becsület (1865). In. Uő: Munkái XI–XII. Budapest, Révai testvérek, 1906. II. köt. 14, 48.

19. B. Podmaniczky Frigyes: A fekete domino. Regény. I–II. Pest, 1853. Az idézet: I. köt. 50–52. – E szemlélet terjedtségére illusztrációként idéznék egy párbeszédet. A pozitív férfihős: „…elmondom, mit kívánok én egy nőtől. Mindenek előtt legyen nő, azaz legyen annyi szíve, a mennyivel minden valódi nőnek bírnia kellene. Az ész foglaljon nála második helyet; szeressen elébb, azután ítéljen…”; a pozitív hősnő válasza: „Higgye el, a nő mindig tökéletlen lény – míg nem szeret; s csak a férfi és a szerelem képes őt nemessé, jóvá és föláldozóvá tenni.” Beniczkyné Bajza Lenke: Két szív harcza, 1866. II. köt. 70–72.

20. Egészen különleges példa erre Jósika Júlia Angliában játszódó regénye, amelyben a főhősnő („szende, kedves gyermek, kristály tiszta szívével, s becsületes, egyszerű jellemével”), házasságot köt egy talpig becsületes fiatalemberrel, aki viszont atyja iránti kötelességérzetéből következően gyorsan másik, ezúttal érdek vezérelte házasságot köt, a nő így gyermekét egyedül neveli minden társadalmi előítélet és nehézség nélkül (a hölgy olyannyira szende, hogy volt feleségként boldogan meglepődik, hogy terhes lehet, s őneki, aki már elhagyta, gyermeket szülhet!), önálló munkájából él meg, tizenhét éven át rendre elutasítja derék férfi híveit-kérőit, csak barátként érintkezik velük, s mikor már sikeres és jómódú írónővé vált (Dickens segítségével!), akkor boldogan fogadja vissza tönkrement, elszegényedett és beteg volt férjét, akinek szerencsére másik gyermeke nyomorékká lett, majd meghalt, hűtlen felesége pedig szökés közben vasúti baleset áldozatává vált – s boldogan élnek, míg meg nem halnak. S a narrátor azt sem mulasztja el, hogy folyamatosan szatirizálja és bírálja a főhősnő hideg, „aggleány” rokonát, aki önzésből, kényelemvágyból („mert házasságban nem volna képes maga magának élni”) minden kérőjét kikosarazta. Ld.: Jósika Júlia (= Jósika Miklósné Podmaniczky Júlia): Éva. Regény két kötetben. Pest, 1860.

21. Az erkölcsi dilemmák között vagy a nő lesz öngyilkos (pl. Beniczkyné Bajza Lenke: Az élet viharában, 1890), vagy a férfi (pl. Kemény Zsigmond: Férj és nő, 1852). Stb.

22. Vö. pl. a retorikailag is erősen kiélezett felkiáltásokat: „Oh ez hevélyesebb, izgatóbb, de boldogítóbb érzés, mint az az egyhangú nyugalom, melynek vágya nincs, s mely a múltat és jövőt áldozza fel…”; vagy: „vajon a szép ifjú nő ragaszkodása férjéhez az első szerelem nyilatkozása-e, vagy talán csak mohó keresése a meggyőződésnek: hogy a vágy nélküli egyhangú nyugalom is lehet boldogság…” Bérczy Károly: A gyógyúlt seb. Beszély. Franklin Társulat, 1880. 21–22.

23. E korszak regényei közül látványos kivételként, azt hiszem, csak egyetlen regény említhető meg: a fiatalon elhunyt Toldy Istvánnak Anatole című könyve (1872), amely, ha tragikus véggel is, de megpendíti a házasságon kívüli női boldogulás igényét és lehetőségét. Új kiadása: Toldy István: Válogatott művei. S. a. r. Kiczenko Judit, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Piliscsaba, 2002.

24. Kisfaludy Atala: A mit a szomorufűz beszélt. In: Uő: Rajzok. 1879. 261–315. Az idézet a 315. oldalon található.

25. Mindez azért is meglepő, mert épp Keménynek e regényében olvasható az a korban szinte páratlan keménységűnek tekinthető megfigyelés, amely a házasság intézményének igen kevéssé tiszteletteljes szemléletére enged következtetni: „Hála Istennek, nem házi életemből tanultam meg, hogy nem a bazáron, nem az országos vásárok alatt, nem egy zug-kalmár boltjában vagy egy éhező zsidó ószertárában, de a férj és nő hálószobáinak falai közt fordulnak elő a legtöbb, a legravaszabb s a legerkölcstelenebb csalások.” Kemény Zsigmond: Férj és nő. Unikornis Kiadó, é. n. (A magyar próza klasszikusai 39.) 184.

26. Kiemelendőnek látom azt a jelenetet, amelyben a fejedelem kihallgatja az elrabolt leányt, s látványosan autoriter férfidominanciával kívánja rábeszélni a megtörtént esemény házasság általi igazolására – ha végül el is ismeri a leány igazát! Kemény Zsigmond: Özvegy és leánya. S. a. r. Császtvay Tünde. Lazi Kiadó, Szeged, é. n. II. rész, 12. fej. 137–138.

27. Először megjelent 1863-ban, Arany János lapjában, a Koszorúban; elismertségét mutatja, hogy negyedszázad múltán igen ékes díszkiadásban adta ki a Franklin Társulat (1882). – Másrészt nyilván szorosan összefügg Gyulai generális nő-felfogásával az az írói gesztus is, amely másik regényében is csak házasságot vadászó, unatkozó, szórakozni vágyó nőkkel tudja körülrajzolni szerencsétlen férfihősét (vö.: „Erzsi sokáig öltözködött, el-elkésett a reggeli- vagy ebédtől, kevés kedvet mutatott a ház gondjaiban való részvételre, ahelyett érzékeny német regények olvasásával töltötte az időt, vagy Saphir Wilde Rosenjei mellett ábrándozott Kahlenberger kapitányról…”, stb.). Gyulai Pál: Egy régi udvarház utolsó gazdája (1857). In: Uő.: Válogatott Művei. S. a. r. Kovács Kálmán. Szépirodalmi Kiadó, 1989. 52–53.

28. Gyulai e torzképét valószínűleg sógornőjének, Szendrey Júliának harcos kiállása is provokálhatta: mikor Gyulai megírta Írónőink című áttekintését, Szendrey Júlia erőteljes írónői öntudattal és éles gúnnyal utasította vissza az írás nőképét: A „Pesti Napló” 61. 62. és 65-iki száma (1858). In: Petőfiné Szendrey Júlia: Költeményei és naplói. (Kiadta: Bihari Mór). Petőfi-Könyvtár VII. 1909. 49–75. E novellához vö. Fábri Anna véleményét: Id. mű 106–109.

29. Holott a narrátor igen pontosan rögzíti a maga megfigyelési pozícióját: „Minden fesz nélkül néztem körül, mert már megszoktam, hogy Isten vagy ördög kegyelméből, nem tudom, mindent láthatok és hallhatok, s engem senki.” Gyulai Pál: Nők a tükör előtt (1863). In: Uő: Munkái I–IV. (Élő Könyvek, Magyar Klasszikusok). Franklin Társulat, é. n. II. köt. 111.

30. Gyulai Pál: Nők a tükör előtt (1863). Id. kiadás. Az idézetek: II. köt. 103, 109, 157.

31. Jókai Mór: A tengerszemű hölgy. S. a. r. Szekeres László. Akadémiai Kiadó, 1972. 5–6.

32. Szász Károly versének legújabb kiadását ld.: A magyar romantika. (A magyar költészet kincsestára, 52. kötet) Szerk.: Margócsy István. Unikornis Kiadó, é. n . (1996) 363–364. – A verset Endrődi Sándor a „verses elbeszélés” műfajába sorolta.

33. Remellay Gusztáv: A nőnem befolyása hazánk múltjára. Regényes krónika két részben. Pozsony, 1847.

34. Greguss: A nő Madách tragédiájában… id. kiadás, 169. A női szerep mozdíthatatlansága látványosan derül ki abból a bekezdésből, amely éppen a pszichológiai különbségeket akarná vázolni: „S ilyen az örök ember örök társa is, a nő: bármely alakban mindenkor Éva marad. Gretchen csak a ragaszkodó, megbízó gyöngeség, a férfi erejének, hálátlanságának martaléka; Éva egyúttal mint Rousseau a nőt jellemzi, kaczér és kíváncsi, a paradicsomi tilalom első megszegője, a baccháns Julia, a ledér Keplerné, a franczia forradalom vérittas Meduzája, az eskimo bárgyu neje; de ugyancsak Éva egyuttal minden kényszer, minden képtelenség bátor ellenese, a szív elévülhetetlen igazainak hirdetője, a férfi elválhatatlan sorsosa ki vele emelkedik, vele sűlyed és képes őt ujra fölemelni.”

35. A női figura tökéletes meghatározhatatlanságát és kiismerhetetlenségét, egyben szerelmi (vagy csak szexuális) kapcsolatainak végtelen változatosságát és szabadosságát e korszakban csak egy helyütt szemlélhetjük: Ormós Zsigmondnak: A Banya-sziklája (Piatra Bábi. Korrajz, 1858.) című vadromantikus, a maga korában szinte teljesen visszhang nélkül maradt regényében (új kiadása, Márton László utószavával: Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2003); igaz persze, hogy e regény az egész világot a bűn és a deviancia felségterületeként prezentálja, s a főszereplője természetesen boszorkány.

36. Éppen ezért tulajdonképpen meglepő, hogy Fábri Anna igen széles körű Jókai-leírásában a női szereplők, szerepek és sorsok semmilyen szinten nem fordulnak elő – a férfi szereplők részletes osztályozása mellett nőkről szinte szó sem esik. Ld.: Fábri Anna: Jókai–Magyarország. A modernizálódó 19. századi magyar társadalom képe Jókai Mór regényeiben. Skíz Kiadó, Budapest, 1991.

37. „Híreszteld el, hogy fiad lett, s neveld őt annak. Ha majdan erős lesz a csatákon, eszes a tanácskozásban, ki fogja mondhatni, hogy ő nem férfi!” – „Félisten a harcban – angyal a baráti körben – egész ember a tanácskozásban. Ha látod őt, szíved megáll a bámulat miatt – ha nem látod, utána megy a szeretet miatt.” Jókai Mór: A varchoniták (1852). In: Uő: A varchoniták – A kalózkirály (Utószó: Gángó Gábor). Unikornis Kiadó, é. n. 18, 45.

38. Tanulságos összevetni e kitűnő menedzser-asszonyokat annak a fiatal gazdag lánynak jellemével és szerepével (Pálffy Albert regényéből), aki megmagyarázatlan módon, tökéletesen jártasnak mutatkozik a részvénypiacok működését illetően („e leányban valami jeles váltóüzér vagy éppen pénzcsarnoki hajhász veszett el”), de aki birtokát csak passzívan tulajdonolja, javait nem élvezi, hazafias célból lemond minden haszonról, s az első adandó alkalommal jótékonyan és lemondóan szét is akarja osztani vagyonát! Pálffy Albert: Az atyai ház. 1858. I. köt. 220–225.

39. Greguss: Rendszeres… Id. kiadás 141.

40. Madách: Id. mű 231.

41. E kérdéshez vö. tanulmányomat: Kalandorok és szirének. Jókai Mór jellemábrázolásához. In: Margócsy István: „…a férfikor nyarában…” Tanulmányok a XIX. és XX. századi magyar irodalomról. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2013. 297–331.

42. Jókai Mór: A varchoniták. Id. kiadás 58.

43. Madách: Id. mű 243.

44. Jókai Mór: Egy az Isten. S. a. r. Szekeres László. Akadémiai Kiadó, 1970. I. köt. 14–15.

45. Jókai Mór: A lélekidomár. S. a. r. Sándor István. Akadémiai Kiadó, 1967. 507.

46. Vö. pl. a Jókai iránt mindig jóindulatú Beöthy Zsoltnak bírálatát (1873): „Hatása e könyvnek inkább izgató, mint jótékony, inkább lesujtó, mint fölemelő. A háttérben kelő nap, mely arra való, hogy a képen, bucsuzó tekintetünk előtt a harmónia derűjét árassza szét, mintha nem a mi erkölcsi világrendünk napja, hanem valami idegen nap lenne.” In: Jókai Mór: Az arany ember. S. a. r. Oltványi Ambrus. Akadémiai Kiadó, 1964. I. köt. 352.

47. Jókai Mór: A varchoniták. Id. kiadás 62. – Az állítás ürességét és tartalmatlanságát a kisregény koncepciója maga leplezi le: Dalmát ezért kell álruhában, férfiként, nőiségét mindenki előtt eltitkolván felnevelni, mert a törzs vezetésében csak férfiak vehetnek részt, s a fejedelmi öröklés csak fiú utódokra terjed ki!

48. Kemény Zsigmond: Özvegy és leánya. – A leírás nyers nyíltsága (továbbá iróniája és öniróniája) igen erőteljes: „csak inkább hírből, mint tapasztalatból mondhatjuk, ha mondtuk, hogy látnak is, beszélnek is, amikor alkalmuk van rá”. Id. kiadás, III. rész, 19. fej. 218.

49. Ld. Gyulai lesújtó véleményét: „A valóság iránt kevés érzéke van, a költészet lényegét nem annyira a valóság eszményítésében keresi, mint inkább meghamisításában vagy túlzásában egész a képtelenségig.” „Jókai nem annyira eszményíti az életet, mint meghamisítja, nem annyira lényegökben fogja fel az embereket és viszonyokat, mint inkább külsőségökben.” Gyulai Pál: Jókai legújabb müvei és Újabb magyar regények című cikkei: Uő: Bírálatok… Id. kiadás: 73–99, 100–115.

50. Ld. Gyulai leghívebb követőjének, Péterfy Jenőnek – súlyosan elítélő – szavait a „délibábos” ábrázolást illetően: „Az embernek nagyon eredeti felfogását mutatják azonban Jókai regényei. Jókai embere a megfigyelésnek, az eszményítésnek, fantasztikus csapongásnak egészen különös vegyüléke. A költő maga pedig egy furcsa Prométheusz benyomását teszi, ki alakjait egészen képzelme kényére gyúrja. Jókai alakjainak valósága optikai csalódás. (…) Jókai hősei a realizmusnak csak zsargonját beszélik; lelkökben a hiperbola, a költői nagyzás szelleme él. (…) Neki minden sikerül, de aligha pszichológiai fejlesztés, hanem ugró őtletek útján. (…) Most már, úgy gondolom, másféle pszichológia ideje is elérkezett. A magyar regény ne csak a „délibábot” tükrözze, hanem igazán jelen társadalmunkat. A regény ne csak az író játéka legyen, hanem tanulmány is. Várjuk azt a regényírót, ki a magyar embernek, a nemzet törekvéseinek, társadalmunk fejlődésének realisztikus mértékét veszi.” Péterfy Jenő: Jókai Mór (1881). In: Uő: Válogatott művei. Szerk.: Németh G. Béla. Szépirodalmi Kiadó, 1962. 241–266.

51. Vö. pl.: Erdélyi János: Valami a romanticizmusról (1847). In: Uő.: Filozófiai és esztétikai írások. S. a. r. T. Erdélyi Ilona. Akadémiai Kiadó, 1981. 598–599.; Uő: Vörösmarty Mihály Minden Munkái (1845). In: Uő: Irodalmi tanulmányok és pályaképek. S. a. r. T. Erdélyi Ilona. Akadémiai Kiadó, 1991. 12–109., kivált a Tündérvölgy és A két szomszédvár című fejezetekben! 70–73., 86–89. Az idézet: 73.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.