A többség diktatúrája

[Ahogyan Tocqueville Az amerikai demokrácia második kötetének híres VII. fejezetében kifejti, nem az a legnagyobb fenyegetés a demokráciára nézve, hogy a gyönge végrehajtó hatalom nem tud ellenállni a tömegek nyomásának, hanem az, hogy – épp ellenkezőleg – a kormányzó többség hatalma korlátlanná, ellenőrizhetetlenné válik. Tocqueville azzal oldja meg a problémát, hogy a népszuverenitás rousseau-i fogalmát alárendeli az „emberiség szuverenitása” transzcendens fogalmának. Tekintettel arra, hogy Az amerikai demokrácia 1993-as hazai kiadása2 pontatlan, követhetetlen és zavaros, ez a rendkívüli fontosságú szöveg eddig csaknem olvashatatlan volt magyarul. Ezért gondoltam, talán nem érdektelen egy rövidebb szemelvényt új fordításban bemutatni a szerző fő művének sűrűn idézett és ma ugyancsak időszerű fejezetéből. Munka közben arra törekedtem, hogy – a világosság és gondolati szabatosság mellett – visszaadjak valamit a szerzőnek a XVIII. századi francia értekező próza legjobb hagyományain iskolázott kristálytiszta stílusából.]1

Á. P.

Bár mélyen megvetem, sőt, istentelenségnek is tartom azt az elvet, amely szerint egy nép többsége bármit megtehet kormányzás dolgában, az én szememben továbbra is a többségi akarat minden hatalom kizárólagos forrása. Lehet, hogy nem vagyok következetes?

Létezik a világon egy mindenkire egyformán érvényes törvény, amit nem ilyen vagy olyan nép többsége dolgozott ki vagy fogadott el, hanem az egész emberiség többsége. Ez pedig a méltányosság törvénye.

Ami annyit jelent, hogy minden nép esetében a méltányosság jelöli ki, hogy a jog területén hol a határ.

Úgy is fel lehet fogni külön-külön minden nemzetet, mint az egyetemes emberi társadalmat képviselő és az egyetemes emberi társadalom törvényben kifejeződő méltányosság-igényét alkalmazó megannyi testületet. Márpedig lehet-e nagyobb hatalma a társadalmat képviselő testületnek annál a társadalomnál, amelynek törvényét alkalmazza?

Amikor tehát nem vagyok hajlandó egy igazságtalan törvény előtt fejet hajtani, korántsem kérdőjelezem meg a többség kormányzáshoz való jogát; mindössze arról van szó, hogy a népszuverenitás döntése ellen az emberiség szuverenitásához fellebbezek.

Egyesek nem átallják azt állítani, hogy egy nép a vele kapcsolatos törvényalkotási tárgyakban sohase lépheti át a méltányosság meg a józanész határát, és már csak ezért sem kell tartanunk attól, hogy a népet képviselő többséget minden hatalommal felruházzuk. De ez csak amolyan rabszolga-beszéd.

Ugyan mi más az egyetlen közösségként felfogott többség, ha nem olyan egyén, akinek nézetei, sőt, nem ritkán érdekei is homlokegyenest ellentétesek annak a másik egyénnek a nézeteivel és érdekeivel, akinek kisebbség a neve? Márpedig ha elfogadjuk, hogy a teljhatalommal felruházott egyén ellenfeleivel szemben vissza is élhet hatalmával, miért ne fogadnánk el ugyanezt a többség esetében? Attól, hogy az emberek egyesülnek egymással, a jellemük még ugyanaz marad. Azzal, hogy erősebbnek érzik magukat, talán türelmesebbek is lettek, ha egyszer akadály zárja el útjukat?3 Kötve hiszem; és ha egyszer nincs senki, akit én teljhatalommal felruháznék, ugyan miért adnám meg egyszerre több felebarátomnak ezt a teljhatalmat?

Nem mintha azt hinném, hogy a szabadság megőrzése végett lehet ugyanabban a kormányzatban többféle elvet is érvényesíteni, mégpedig oly módon, hogy egymással szembeállítjuk őket.

Én az úgynevezett vegyes kormányzatot mindig is illúziónak tartottam.4 Igazság szerint vegyes kormányzat nincs is (legalábbis abban a jelentésben nincs, amit e szónak tulajdonítanak), mivel előbb-utóbb minden társadalomban találnak olyan cselekvési elvet, amely az összes többit maga alá rendeli.

A múlt századi Anglia, mert az ilyen kormányzatra főleg Angliát szokás példaként idézni, lényegében véve arisztokratikus állam volt, jóllehet voltak ennek az államnak fontos demokratikus alkotóelemei is,5 mégpedig azért, mert ebben az országban a törvények és életformák úgy alakultak, hogy hosszútávon mindig a közügyeket kedve szerint irányító arisztokrácia kerekedjen felül.

Látni láttuk, hogy az arisztokraták érdekei állandóan konfliktusba kerülnek a nép érdekeivel, erről azonban, tévesen, mindig csak a harcra gondoltunk, holott – mivel itt ez a fontos – a harc eredményére kellett volna összpontosítanunk figyelmünket. Amikor olyan helyzet áll elő, hogy csakugyan vegyes – vagyis egymással ellentétes elvek közt egyformán megosztott – kormányzata lesz egy társadalomnak, akkor ez a társadalom vagy válságba kerül, vagy felbomlik.

Mély meggyőződésem, hogy nélkülözhetetlen a társadalomban az olyan hatalom, amely felette áll az összes többinek, de mély meggyőződésem az is, hogy nagyon is veszedelmes a szabadságra nézve, ha ennek a hatalomnak egyetlen akadály sem áll az útjában, ha másért nem, hát azért, hogy legyen elég ideje önmérsékletre.

Én a teljhatalmat már önmagában is rossznak és veszedelmesnek tartom. A teljhatalom gyakorlása ugyanis meghaladja az ember képességét, szerintem csakis Isten lehet minden kockázat nélkül mindenható, mivel bölcsessége és méltányossága mindig azonos léptékű mindenhatóságával. Mindebből az következik, hogy nincs a földön olyan tiszteletreméltó vagy olyannyira szent jogon gyakorolt hatalom, amelyet a magam részéről minden ellenőrzés és korlátozás nélkül hagynék uralkodni. Amikor tehát a hatalmat a szemem láttára ruházzák fel a mindenhatóság jogával és képességével – legyen az népuralom vagy királyság, demokrácia vagy arisztokrácia –, azt mondom: ez már diktatúra, és igyekszem olyan égtájra költözni, ahol más a törvény.

Nekem nem az a kifogásom, hogy az Egyesült Államokbeli demokratikus kormányzat gyönge, mint ahogy Európában annyian állítják, épp ellenkezőleg, az a kifogásom, hogy túlságosan is erős. És az én szememben nem az Amerikában uralkodó végtelen szabadság a legvisszatetszőbb, hanem az, hogy nagyon kevés a garancia a diktatúrával szemben.

Amikor egy emberrel vagy párttal igazságtalanság történik, ugyan hová is fordulhatna? A közvéleményhez? De hát az adja a többséget. A törvényhozó testülethez? De hát az a többséget képviseli, amelynek vakon engedelmeskedik. A végrehajtó hatalomhoz? De hát azt a többség nevezi ki, és a többségnek is az eszköze. A karhatalomhoz? De hát a karhatalom nem egyéb, mint a többség fegyveres testülete. A bírósághoz? De hát a bíróság is azt a többséget képviseli, amely felruházta őket az ítélethozatal jogával: egyes államokban még a bírák is a többségtől kapják kinevezésüket. Bármennyire is igazságtalan vagy értelmetlen intézkedésnek legyen valaki az áldozata, nincs mást tenni, bele kell törődnie a megmásíthatatlanba.6

Képzeljünk el ezzel szemben egy olyan törvényhozó testületet, amely oly módon van összeállítva, hogy úgy képviselje a többséget, hogy közben nem veti alá magát szükségszerűen a többség indulatainak; képzeljenek el egy olyan végrehajtó hatalmat, amelynek megvan a maga ereje, és olyan bírói hatalmat, amely független az előbb említett két hatalomtól; úgy is demokratikus kormányzat volna a végeredmény, ebben az esetben viszont nagyon kis tere marad a diktatúrának.

Nem azt akarom mondani, hogy manapság gyakran élnek Amerikában a diktatúra eszközével; csak azt, hogy nem látni, mi is volna a biztosíték a diktatúra ellen, és hogy a kormányzat visszafogottságának okai nem is annyira a törvényekben, mint inkább a körülményekben és szokásokban keresendők.

Az önkényt sokan azonosítják a diktatúrával. Pedig előfordul, hogy a diktatúrának a törvény az eszköze: ebben az esetben a diktatúrát nem lehet önkénynek nevezni; és az is előfordul, hogy az önkényt a választók érdekében gyakorolják, ebben az esetben az önkényt nem lehet diktatúrának nevezni.

A diktatúra általában az önkényt is felhasználja a céljaira, de ha úgy hozza a szükség, nagyon is el tud lenni nélküle.

Az Egyesült Államokban a többség mindenhatósága egyszerre kedvez a törvényhozó törvényes despotizmusának meg a bírói önkénynek. A többség ugyanolyan korlátlan ura a törvényhozásnak, mint a törvények alkalmazásának, ugyanúgy ellenőrzi a kormányzatot, mint a választókat, nem csoda, hogy passzív beosztottjainak tekinti a főtisztviselőket, sőt, nemritkán támaszkodik is rájuk tervei kivitelezésében. Ilyenformán előre sohasem írja elő részletekbe menően kötelességeiket, és sohasem fárasztja magát jogaik meghatározásával. Pontosan úgy kezeli őket, mint ahogyan az úr bánna szolgáival, hogyha ezek a szeme előtt végeznék dolgukat, és minden pillanatban lehetősége volna utasítgatni vagy ráncba szedni őket.

Általában az ottani törvény, legalábbis az általa meghatározott körben, sokkal nagyobb szabadságot ad az amerikai tisztviselőknek, mint az itteni a mieinknek. A többség néha még azt is lehetővé teszi, hogy ki is lépjenek belőle. A tisztviselők, a többségi vélemény oltalmában és képviseletében, nemegyszer olyasmitől sem riadnak vissza, ami ugyancsak megdöbbenti az önkény látványához szokott európait. Ilyenformán olyan szokások alakulnak ki a szabadságon belül, amelyek egy nap végzetesek is lehetnek a szabadságra nézve.

Amikor idáig érve szemügyre vesszük, hogyan is fest az Egyesült Államokban a gondolkodás gyakorlata, hirtelen megvilágosodik előttünk, hogy itt mennyivel nagyobb a többség hatalma minden általunk ismert európai hatalomnál.

A gondolkodás láthatatlan és csaknem megfoghatatlan hatalom, amely gúnyt űz minden zsarnokságból. Napjainkban még a legnagyobb hatalmú európai uralkodók is tehetetlenek a tekintélyüket megkérdőjelező gondolatokkal szemben, és nemhogy az államukban, de még tulajdon udvarukban sem tudják megakadályozni ezeknek az ellenséges gondolatoknak a titkos terjesztését. Amerikában egészen más a helyzet: amíg a többség bizonytalan, mindenki szabadon elmondhatja véleményét; de mihelyt színt vallott, mindenki elhallgat, és egy emberként áll oda a szekere mögé – ha barátja a többségi véleménynek, ha nem. Ennek egyszerű az oka: nincs olyan korátlan hatalmú uralkodó, aki úgy tudná egy kézben egyesíteni a társadalom minden erejét, és úgy tudna letörni minden ellenállást, mint a többség, már amikor a törvények alkotásának és végrehajtásának jogával is fel van ruházva.

Egy királynak különben is csak materiális a hatalma, befolyásolni kizárólag a cselekedeteket tudja, maga a szándék elérhetetlen messziségben van tőle; az amerikai többség ereje azonban egyszerre erkölcsi és materiális, egyszerre hat a szándékra meg a cselekedetre, és nemcsak a cselekedet elé gördít akadályt, de ezzel egyidejűleg annak már puszta szándékát is lehetetlenné teszi.

Az összes ország közül, amit ismerek, Amerikában a legnehezebb függetlenül gondolkodni, és Amerikában a legszűkösebb a gondolatok szabad megvitatásának lehetősége.

Nincs olyan vallási vagy politikai elmélet, amelyet ne lehetne szabadon hirdetni Európa alkotmányos államaiban, és amely ne juthatna el mindegyikbe; mert nincs Európában olyan – egyetlen hatalomnak alávetett – ország, amelyben ha valaki ki akarja mondani az igazságot, ne kapna védelmet szellemi függetlenségének lehetséges következményeivel szemben. Ha szerencsétlenségére korlátlan hatalmú kormányzat alatt kell élnie, az esetek többségében legalább a népet maga mellett tudhatja; ha pedig szabad ország lakója, még mindig megvan a lehetősége, hogy szükség esetén a királyi tekintély mögé bújjon. A demokratikus országokban az arisztokraták csoportja veszi védelmébe, a többiben pedig a nemzet demokratikusan gondolkodó része. Az Egyesült Államok mintájára szervezett demokratikus társadalomban viszont csak egyetlen hatalommal, egyetlen erővel, egyetlen népszerű véleménnyel találkozhat az ember, ezen kívül pedig nincs semmi.

Amerikában a többség félelmetes kört rajzol a gondolat köré. A körön belül teljes az író szabadsága, de magára vessen, ha vesztére kilép belőle! Auto-da-fétól ugyan nem kell tartania, de a többiek undorodó visszautasításával, indulatos reakciójával mindenképp szembe kell néznie. A politikai érvényesülés útját elzárják előtte; utóvégre azt az egyetlen hatalmat sértette meg, amelyik megnyithatná. Mindent megtagadnak tőle, még az elismerést is. Amíg nyilvánosan ki nem fejtette véleményét, abban a hitben ringathatta magát, hogy vannak barátai; de attól fogva, hogy a nyilvánosság elé lépett, teljesen magára marad; annál is inkább, mivel míg bírálói fennhangon becsmérlik, a vele egyformán gondolkodók meghunyászkodva hallgatnak, és eszük ágában sincs mellé állni. Az ellenséges légkörben végül ő is megtörik, beadja a derekát, és elhatározza, immár soha többé nem fog megszólalni, mintha csak furdalná a lelkiismeret, amiért kimondta az igazságot.

Vasba verni, hóhérkézre adni – valaha ilyen gorombák voltak a zsarnokság eszközei; manapság azonban a civilizáció még a despotizmust is korszerűsítette, holott ez utóbbi méltán hihette, hogy nem szorul kioktatásra.

Az uralkodók – mondhatni úgy is – mintegy materializálták az erőszakot; a mai demokratikus köztársaságok viszont spiritualizálták, mint ahogyan spirituális az emberi akarat is, amelyet járomba akar fogni. A despotizmus, egyetlen ember korlátlan hatalmú kormányzata alatt, csak a test kíméletlen sanyargatásával juthatott el a lélekig; de a lélek, a gyötrelmek elől elszökve, megtörhetetlenül fölébe kerekedett a testnek; a demokratikus köztársaságokban viszont egészen más a zsarnokság módszere; a testtel nem törődik, neki a lélek a fontos. Az úr nem ezt mondja: „Vagy hozzám hasonlóan gondolkodsz, vagy halállal lakolsz”; hanem ezt: „Nem kell hozzám hasonlóan gondolkodnod, az életed, a javaidat nem fenyegeti semmi; de ha másként gondolkodsz, többé nem vagy közénk való. A közösségben megmarad minden kiváltságod, csak éppen semmire se mégy vele; hiába tartsz igényt a polgártársaid szavazatára, mást fognak megválasztani, nem téged, hiába várod el megbecsülésüket, úgy csinálnak, mintha megtagadnák tőled. Kitaszítani nem fognak maguk közül, de hogy nem fognak veled emberségesen bánni, az biztos. Embertársaid kerülni fognak, mint valami gonosztevőt, hiába is próbálsz közeledni hozzájuk; még azok is elhagynak, akik pedig tisztában vannak ártatlanságoddal, mert ugyanígy őket is kiközösítenék, ha melléd állnának. Menj hát békével, az életedet meghagyom, de ez az élet rettenetesebb lesz még a halálnál is.”

Az abszolút monarchiák az elmúlt évszázadokban igencsak rossz hírbe hozták a despotizmust; ne engedjük hát, hogy a demokratikus köztársaságok tisztára mossák a becsületét, mint ahogyan azt se, hogy néhány emberre rakják minden terhét, miközben a többség előtt megpróbálják tűrhetőnek és elfogadhatónak feltüntetni.

Még a régi világ legfennhéjázóbb országában is jelentek meg olyan művek, amelyek leplezetlenül ábrázolták a kortársak jellemhibáit és nevetséges gyarlóságait; amikor La Bruyère a hatalmasságoknak szentelt fejezetét írta híres könyvének,7 XIV. Lajos palotájában lakott, ahogyan Molière is udvaroncok előtt adatta elő az udvart bíráló színműveit. Az Egyesült Államokban uralkodó hatalom azonban képtelen elviselni, hogy élcelődjenek vele. Az ő szemében a legapróbb fricska is méltánytalanság, a legenyhébben csipkelődő bírálat is durva támadás; őróla csakis elismerően lehet beszélni, és dicsérni kell mindent, ami vele kapcsolatos, az angolságától kezdve egészen a legmegbízhatóbb érdemekig. Legyen valaki bármilyen híres író, akkor sem vonhatja ki magát a honfitársak tömjénezésének kötelezettsége alól. Mindennek következményeként a többséget semmi se mozdíthatja ki az állandó önimádat állapotából; egyes igazságokat, a személyes tapasztalat mellett, kizárólag külföldiek tudnak az amerikaiakkal elfogadtatni.

Nincs abban semmi meglepő, hogy Amerikának még ma sincsenek nagy írói: a nagy tehetség elválaszthatatlan a gondolat szabadságától; márpedig Amerikában nincs gondolatszabadság.

Az inkvizíció sohase tudta megakadályozni Spanyolországban a többségi vallás által ellenségesnek tartott könyvek terjesztését. Amerikában a többségi uralom sokkal hatékonyabb: ott még eszébe se jut senkinek, hogy ilyen könyveket adjon közre. Élnek Amerikában is olyanok, akik nem hisznek Istenben, ezek azonban nem rendelkeznek semmilyen újsággal.

Egyes kormányok úgy védik a jó erkölcsöket, hogy vád alá helyezik az erkölcsromboló művek szerzőit. Az Egyesült Államokban senkit sem ítélnek el, amiért ilyen művek szerzője, viszont nem is jut eszébe senkinek ilyesmiket írni. Ami korántsem jelenti, hogy minden honpolgár feddhetetlen erkölcsiségű, a többség azonban igenis tiszteletben tartja a jó erkölcs szabályait.

Alkalmazni a hatalmat feltehetően jól alkalmazzák; ezért beszélek én csak a hatalomról. Ez a feltartóztathatatlan hatalom folyamatos tény, az viszont, hogy jól alkalmazzák-e, puszta véletlen.

FORDÍTOTTA ÁDÁM PÉTER

JEGYZETEK

1. Alexis de Tocqueville, De la démocratie en Amérique, Première édition historio-critique revue et augmentée par Eduardo Nolla, Paris, I. kötet, Librairie Philosophique J. Vrin, 1990, 196–198. o.

2. Alexis de Tocqueville: Az Amerikai demokrácia. Európa Könyvkiadó, 1993. Fordította Frémer Jusztina, Kiss Zsuzsa, Martonyi Éva, Miklós Lívia, Nagy Géza, Schulteisz Gyula és Szabolcs Katalin. (Az itt újrafordított szemelvény a 360–369. oldalon található.) Az 1993-as Európa-féle fordítás részletesebb bírálatát illetően l. Alexis de Tocqueville: „Milyen despotizmustól kell tartaniuk a demokratikus nemzeteknek”, Holmi, 2014. április.

3. Abban mindenki egyetért, hogy egy nép valamely másik néppel szemben nagyon is visszaélhet erejével. Márpedig a pártokat úgy is fel lehet fogni, mint egyetlen nagy nemzethez tartozó megannyi kisebb nemzetet, amelyeknek mindegyike az összes többit idegennek nézi. És ha elfogadjuk, hogy egy nemzet zsarnokoskodhat egy másikkal, miért is ne fogadnánk el, hogy ugyanígy egy párt is zsarnokoskodhat az összes többivel. [Tocqueville jegyzete]

4. A vegyes kormányzat elutasításával Tocqueville azt is jelzi, hogy szakít az „arisztokratikus liberalizmussal”, amely az arisztokratikus elvet és a demokratikus elvet megtestesítő társadalmi erők egyensúlyára alapozza a szabadságot.

5. Közvetlen célzás Montesquieu-re, De l’esprit des lois, GF-Flammarion, Paris, 1979, I, 146–147. o.

6. Baltimore-ban az 1812-es háború idején szembeötlő példáját láttuk annak, milyen szélsőséges következményekkel járhat a többség diktatúrája. Azidőtájt a háború nagyon népszerű volt Baltimore-ban. Volt azonban egy újság, amely háborúellenességével kihívta maga ellen a lakosság indulatait. Nagy tömeg gyűlt össze, és a sokaság összetörte a sajtót, sőt, több újságíró házát is megtámadta. Össze akarták hívni a polgárőrséget, de a polgárőrség nem reagált a riadóra. Nem volt más megoldás, csak úgy lehetett a szerencsétleneket megmenteni a népharagtól, ha mint közönséges bűnözőket börtönbe csukják őket. De ezzel se mentek sokra: éjnek idején ismét összegyűlt a tömeg, és mivel a városi elöljáróknak nem sikerült a polgárőrséget összehívni, az emberek betörtek a börtönbe, egyik újságírót ott helyben meggyilkolták, a többit félholtra verték: a bűnösöket bíróság elé állították, a bíróság azonban felmentette őket. Pennsylvaniában egy nap ezzel a kérdéssel fordultam az egyik lakoshoz: magyarázza meg nekem, kérem, egy kvékerek által alapított és toleranciájáról elhíresült államban miért nem tudnak élni a felszabadított négerek honpolgári jogaikkal? Ha egyszer megfizetik az adót, nem volna-e méltányos, hogy szavazhassanak is? Már az a feltételezés is sértő ránk nézve, válaszolt, hogy a törvényhozóink ilyen durva igazságtalanságra ragadtatták volna magukat. – Ezek szerint önöknél a négereknek is van szavazati joguk? – Van bizony. – De akkor hogyan lehetséges, hogy ma reggel egyetlen egy négert sem láttam a választói gyülekezetben? – Ez nem a törvény hibája, mondta az amerikai. Bár a négerek részt vehetnek a választásokon, önszántukból tartózkodnak a szavazástól. – Ez aztán a szerénység! – Nem mintha nem akarnának szavazni, mindössze attól félnek, hogy a szavazók esetleg bántalmaznák őket. Nálunk gyakran előfordul, hogy ha a többség nem áll mögötte, nincs semmi ereje a törvénynek. Márpedig a többségben sok előítélet él a négerekkel szemben, és még a bírák sem képesek nekik biztosítani azokat a jogokat, amelyekkel a törvényhozók felruházták őket. – Csak nem? Ezek szerint a többség, amelynek a törvényhozás az egyik jogosítványa, a törvényszegés jogosítványát is magának követeli? [Tocqueville jegyzete]

7. Tocqueville Jean de La Bruyère (1645–1696) Les Caractères című művének „Des grands” című fejezetére gondol.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.