In memoriam Losonczi Péter

A Formula-1 kétségtelenül korunk allegóriája. Egyre gyorsabban, minden technikai újítást, a legnagyobb fokú szervezettséget és ifjú életek adrenalin- tombolását kockára vetni – azért, hogy körben keringjünk, s néha, akaratlan egymást meg magunk idejekorán megöljük…

Az életben – a színházzal szemben – gyakran az bukik le, aki túl jól, gyanús tökéletességgel kivitelezett átéléssel játssza a szerepét.

Végül minden kultúra átesztétizálódik. Mint Róma a hellenisztikus-orientalizált istencsászárságban, mint a lovagság a középkor őszén, mint a corteggianók a Régence és Louis Bien-Aimé udvarában – és mint a burzsoá önmegvalósítás jelenleg a testet felfüggesztő parafilia-repertoárban, az autodestruktív kábszer-kultuszban etc.

Az ember néha csak azért lesz szerelmes valaki másba, hogy permanens önutálatától megszabadulhasson.

A szorongás: a feudális személyiség utolsó megmaradt prerogatívája a tömegtársadalomban.

Már a felső tagozatban is a pénteki utolsó óra előtti szünetet szerettem legjobban: mikor már majdnem vége a munkának, ám mégse. Lehet ábrándozni a közeli szabadságról, mely azonban – kilépve a sulikapun – mindig szétfoszlott kezeimben. Megálmodni igen – élvezni sosem.

Új helyen veszedelmes rögtön jó oldalunkról megmutatkozni! Hiszen ez azt involválja: van rossz oldalunk is.

Régi barátaink ritkán bocsátják meg nekünk, hogy már akkor is ismertük őket, amikor még újak voltak.

Cioran a korai keléssel van úgy, mint Kirillov az öngyilkossággal: „– Mindjárt, mindjárt, mindjárt!”

A vágy valójában azért tölt el bennünket, hogy túlcsapjon rajtunk. Neki (betű szerinti értelemben) közlekedőedények vagyunk csupán, melyeken keresztülcsobogva éri el öncélját: önmaga megsokszorozását.

(Az ellenségem ellensége a halálom:)

Nincs is nagyobb öröm kozmopolita szíveknek, mint mikor magyar soviniszták az orosz sovinisztáknak való kedvezésből fasisztázzák le az ukrán sovinisztákat…

A legfőbb női okosság talán a butaság tettetése. (Bár talán nem egy hülye kérdés: ez valóban okosság – vagy inkább bölcsesség?)

(A keresztény sztoicizmus végóráiból:)

Avval, hogy uralkodunk magunkon, még nem akadályoztuk meg, hogy mások uralkodjanak rajtunk.

A fáradtság mindenre alibi, és semmire sem mentség.

A frondőrök voltak a Grand Siècle trockistái: forradalmárok, forradalom nélkül.

(Egy hallgatódzó író noteszéből:)

A fecsegés az én Bakonyom.

Miben kell az embernek hinnie? Azt hiszem, a legjobb, ha túrazokniban: így – akárhogy is alakulnak a dolgok – semmiképpen sem fázik fel közben.

Miért felejtettük el: a demokrácia a hatalomgyakorlás hatékonyságának nem növelésére, hanem fékezésére szolgál?

A gyűlölet is parfüm: minél jobban erőlködünk, annál jobban szaglik.

Gyűlölet és szépség nyilvánvalóan összefügg, csak – ez is nyilvánvaló – erről jobb tudomást sem venni.

Az ember mindig törekszik arra, hogy ne az legyen, ami éppen. Ha jól rémlik, ezt szokták „kultúrának” is nevezni.

»– Gyűlölök ember lenni! De nem kaptam jobb ajánlatot…«

Nagyon fárasztó, hogy a hollywoodi filmekben bizonyos szociális-politikai státuszon felüli bűnözők esetében az igazságszolgáltatás egyetlen releváns eszköze a szívlövés.

Az aforizma egy olyan felület, mely hitelesen tükrözi azt a mélységet, amely nem létezik. Vagy – ha poétikusabb próbálnék lenni – az Alice Csodaországban vigyorrá sorvadó Cheshire-i Macskája: a ködből előtörő merész hegycsúcs, melyről csak a stílus felhőinek szétoszlásakor derül ki, hogy nincs is alatta hegy.

A művészet, azt hiszem, nem »felemel«: csak visszalök arra a szintre, ahol – emberül – amúgy állhatnánk.

Az ember sose fog felnőni a saját szenvedéséhez: nincs meg hozzá a formátuma.

A dolgok alapvetően egyszerűek: mind meghalunk – akkor hát miért ne szeressük egymást? Nyilván azért, mert az egyszerűség eme foka már elviselhetetlen számunkra – legalábbis legtöbbünknek, akik nem vagyunk szentek. Így marad, hogy az élet részkérdéseire való állandó tekintettel gyűlöljük egymást: ahogy lehet, amíg lehet.

Ördög tudja: a kézirat önmagában soha nem elég.

Kutya nehéz úgy hazudni, hogy az ember felismeri: nincsen igazság.

A fáradtság a boldogság és a halál legkisebb közös többszöröse.

A szelfizés divatja esztétikailag adekvát világállapotunkhoz: a felhalmozás, a melléállítás, a felszín elárasztó meghódítása jelenik meg benne – a metonímia, mely mindent magával, helyesebben: mely mindent magának visz el.

Ha a gazdaság nem is, társas viszonyaink legalább szinte teljesen kapitalizálódtak az utóbbi negyedszázadban: mindenki többet vár el a másiktól (időt, figyelmet, türelmet, bizony, néha még pénzt is), mint mennyit maga kész nyújtani neki.

(Fogyasztói társadalom:)

Stupidnak lenni – már bocsánat! – csak lehet, de nem kötelező.

Képzeljük el La Rochefoucauld-t házmesternek, Saint-Simont szenesembernek! Nehezen megy? Gyengébb a fantáziánk, mint a Csekáé volt…

Ha Isten halott, akkor a művész: a halott Isten kémje.

A buta ember hiú. NB, az okos is az, csak éppen van annyi esze, hogy titkolja. Még ha néha éppen csak annyi esze van is, hogy titkolja.

Elgondolkodtató: az európai eszmetörténet utóbbi évszázadainak nagy, mély reakciósai mind-mind középosztálybeli származásúak: Pascal, Nietzsche, Cioran… Az arisztokrácia mintha nem hitt volna saját uralmának restaurálhatóságában – leszámítva néhány parvenüt a Gobineau „gróf” típusából.

De hát ki nem kívánja apja halálát? Jó, tudom: Héphaistos, Héra – és Héra fia.

A világirodalomba lehet emigrálni, csak félő: az olyan hely, mint az Oszmán Birodalom volt állítólag anno a Rákóczi-emigráció számára – „ex Turcia non est redemptio”.

A gyűlölet az öngyűlölet folytatása más eszközökkel.

Elit nem vész el, csak átalakul.

Sajnos, öregszem: már nincs erőm a világfájdalomhoz.

A vágy: a hiány dialektikája.

A butaság a társadalmi valóság azon része, mely túlnyomónak mondható.

A fáradtság egyre jó: még éppen elviselhető mértékben adagolja számunkra a halált.

Amiben hiszünk: a valóság azon része, melyet magunk elől eltitkolunk – és így visszajár.

Az emberek mindig biztatásra várnak. Csak nem elfelejteni közben: mégse lovak!

„Zuhanó repülőgépen nincsenek ateisták”? Tömött villamoson nincsenek kormánypártiak.

A mai fiatalok állandóan azt lesik, hogy lesik-e őket. Így aztán folyton lesik egymást. Ennek automatizálása a közösségi média (Facebook etc.).

A sovinizmus az ostobák misztikája.

Miért pazarolunk ennyi energiát a szépség megértésére? Tán csak: mert így tudjuk a legkönnyebben megszabadítani tőle magunk.

Sajnos, a képviseleti demokrácia mindinkább úgy működik, mint az Alstom metrókocsik leszállógombja. Két állomás között hiábavaló használni (az ajtó úgyse nyílik), a megállókban meg felesleges (mert mindenképp kitárják).