KIŰZETÉS

A virágok méltósága üvölt.
Havazást ígér minden nyárutó
és roppant fagyot. Az áruló.
Szaglik a szemétledobó.

Egyre öregebb lányokkal randizok.
Halott voltam és új életet harapok,
mire az isten csak belém rúg.
Forradalmat ígért, de rendet aratott.

Dicsőség neked, hatalmas, óvó kéz!
Legyen áldott a neved, rejtett arcú!
Hullámaidba zuhanó kívánság vagyok.
Központi morajlásod leigáz.

Mérgeket adtál a kezembe,
szabadon ölhetek, akár egy ügynök.
Irigylem a magukkal azonosakat,
törmelékben maradó testvéreim.

Más a festés, fejlettebb fegyverek,
idegen ördögök óvnak.
Unfriendel az isten és szeme körül
sértetten kacagnak az erek.

PYGMALION PESTEN

Úgy zuhan be mellém, mint a halott,
ha dobják magatehetetlen:
kicsavarva csapódik a kéz
és a fejtartás természetellenes.
Legyen úgy, ahogy még nem volt sohasem.
Hogy lehet ilyen izgató az élettelen?
Nincs benne semmi melegség,
csak szoborszerű, de bomló anyag.
Testvérem lehetne az éjszakában,
egy halott testre élvezem.
Akkor csak suttogni tudnak a fák,
gyáván csak suttognak,
hogy mégis él és sír a sarokban.
És nem márvány a karja,
nem követ simítok, ha érintem
a hátát. Húsból való combokat
és forró melleket nyalok.
De nem hajlik, nem adja magát,
és várom a parkban a fák alatt,
hogy követ mozgasson a lélek.