1.

Ha még öt percem volna az életből, mit tennék. Kiengednék minden levegőt magamból, majd újat szívnék, kiengedném, belélegeznék, ki, be, és az volna a jó, legalábbis azt szeretném, ha éppen a kilégzés közben volna vége. Ebbe a jelenetbe nem fér több szereplő. Legfönnebb a fájdalom. Most viszont a nap süt, szikrázik a hó, úsznak az égen a pehelyfelhők, s lebeg a havon az árnyékuk. A négyszemélyes libegőn egyedül vagyok, alattam a sípályán a ratrak szépen bordázott nyoma, még senki nem hajtott át rajta. A többi hó, itt mindenütt, még szűzebb. Fák nincsenek a tengerszint fölött ennyivel, a selymes cirruszok földi mása nem ütközik semmivel. A pálya mellett néhány villa hőbörög, árad belőlük az emberi zaj, idegesít, persze, másfelől meg sóvárgok arra, hogy meg tudjon erősíteni a létezésemben a muzsika, kicsit úgy, mint amikor az uszodában felnéztem a tribünre, és ott ült Wendy zacskóval a cipőjén, és gyönyörködött az úszóiskolás fiában, gyönyörű volt ő is, és nem hiányzott semmi a világegyetemből, úgy volt szép és teljes Wendy pillanata, ahogyan volt. Megmutatta, hol úszik a fia, az a gyerek, akivel egyszer együtt bringáztunk egy Critical Mass-en, Wendy vitte a biciklijére felszerelt gyerekülésen a kisebbiket, a nagyobbik keményen pedálozott kis bringáján mellettük, én voltam a testőre, mindig ezt csinálom a bicikli-felvonulásokon, keresek egy gyereket, és vigyázok rá, a buszon is ezt csinálom, de ott azért, hogy ne kapjak pánikrohamot. Fölemelem a libegő korlátját, ez már az utolsó, a 17. oszlop, lóbálom a léceimet, szól a zene itt is, kicsúszok, felteszem a síszemüveget, ugrálok és korcsolyázom párat, majd bedőlök, és nekivágok.
A hó puha, de egyáltalán nem tapad, a ratrak bordázott nyoma remegésben tart, úgy süvítek, ahogyan a testem akar, nincsen bucka, mi félrevinne, árok, mi kibillentene, a szokatlan sebesség ellenére is olyan biztonságban érzem magam, mint az anyám hasában.

2.

Szélesebb szlalomokkal lassítok, behúzok a felvonóhoz, felspriccol a hó a fékemtől, szól a muzsika itt is, mosolyog a felvonós, húzom magamra a biztonsági korlátot, felnyomom a sisakra a szemüveget, lihegek és nézelődöm, ott a bordákon a sílécem nyoma, de ott egy másik nyom is, közvetlenül az enyém mellett, vagyis itt van, itt kell lennie Ádámnak, az öcsémnek, akit soha nem láttam. Szépen ment le, a párhuzamos szinusz görbék amplitúdója kicsi és egyenletes, nyilván ő is örül ennek a könnyű hónak, rejtett sípályának. Alig van néhány ember, tegnap csak bámultam errefelé egy másik pályáról, valójában kisebb pályarendszerről, néztem a Papusa-csúcsot, oldalában a mozdulatlan libegőt, valószerűtlennek tűnt az egész. Ráadásul még hullt is a hó, aztán egész éjjel hullt. Reggelre a nimbosztrátuszok eltűntek, az ég kékjén pehelyfelhők, néha teljesen eltakarják a Papusát. Ha tudhatnám bizonyosan, hogy néhány órám van hátra, akkor nem síelgetnék itt az Isten háta mögött, hanem szépen elbúcsúznék azoktól, akiket szeretek. Végre nem ígérnék nékik semmit – ez volna a tökéletes bizalom pillanata – hogyan is ígérhetnék, gondolom még, és kilibegek.
A pálya tetején körülnézek, testvér nyomaink már összevegyültek a többiekével. Indulok, élvezem a sebességet, és érzem, ha szertespriccoltak is már a hamvaim, ha kell, a pokol fenekéről is azonnal ott termek.

3.

A felvonón behúz mellém Márk Rodion, ő az a ROD, akiről a jó jeges szöveget írtam. Read or die, olvass vagy halj meg, Hideyuki Kurata egyik képregény-figurájáról neveztem el, mert szíven ütött, hogy milyen szenvedélyesen olvas. Nem tudom, találkoztam-e valaha hozzá hasonló csávóval, akinek eszébe nem jut könyvekbe menekülni az élet elől, műveltséggel törleszteni félénkségségét, hiszen az élet minden percét élvezi, örül a nyári esőnek, tónak, örül a téli hónak, most is honnan a csudából szagolta ki, hogy a földkerekségen ma itt a legjobb sízni? Azt mondja, hogy egy nagyobb társasággal egy közeli villában ünneplik egy haver születésnapját, s tegnap, mikor kisétált kicsit levegőzni, meglátta a baba hegycsúcsot, lábánál pedig a mozdulatlan libegőt. Tegnap még hallucináció volt, de ma! Ma reggel, amikor erre a tündökletes napsütésre ébredt, első gondolata az volt, hogy csekkolja a Baba hűlt helyét, és csodák csodája, nem a hűlt helye volt ott annak az elképesztő sípályának, hanem ő maga, még valószerűtlenebbül, mint tegnap, mert a fény olyan élesnek mutatta, mint az élet kése, na ilyet is csak ő mond, még hogy az élet kése, néha zavarba jövök tőle, annyira édeskés, de nála ez nem számít semmit, nem érdeklik a melléknevek, bármit a fejébe vesz, csinálja, úgyhogy reggel be is ült a kocsijába, útközben megállt egy síkölcsönzőnél, és voilá! Mire elrendezem a síszemüveget, ő már a pálya felénél van, pont úgy, ahogy sejtettem: életveszélyesen.
Próbáljam meg utolérni? Hát persze, és már ugrok is, zúgok lefelé, mint állat, épp akkorra fékezek le a felvonó beszállójánál, amikor húzza lefelé a libegő korlátját, felém néz, vigyorog, és hosszú orrot mutat.

4.

Hát jól van, vesztettem, gondolom ujjongva, és próbálom lassítani a lihegésem, megváltoztatni a belégzés-kilégzés rutint, be-ki helyett ki-be, nézem a kis felhők árnyékát a havon, ők se férnek a bőrükbe egy ilyen napon. Kilélegzem, belélegzem, Dienes Krisz mondta, hogy azzal szokott úrrá lenni a kirobbanó életszeretete versus a világ állapota ellentmondás okozta bipolaritásán, ő normálisabban fogalmaz, ha egyáltalán fogalmaz, de inkább érzékeltet meg csinál, szóval a lényeg, hogy érdemesebb kezdeni valamit az ambivalenciával, mint belesavanyodni, és ő azt tanulta butoh mesterétől, hogy megfordítja a dolgot, és nem engedi, hogy elcsesszék az örömét, nem hagyja, hogy örökösen az up and down menjen, hanem. Hanem azon dolgozik, hogy down and up. Mecsoda különbség, jegyezné meg az anyám. A fordított Ikaroszban, folytatta Krisz, nemcsak az a jó, hogy fent végződik, hanem az is, hogy nem végződik, a szereplők változnak, de a ritmus marad, ha nincs feltörekvő hős, nincs hősi halál se, down and up, down and up, a haláltánc az élet része, hajrá, Jolánka!
A havon úszó felhőárnyékocskákkal sízek, síznek bennem a véredények, a hormonok, síznek a laktátanionok az izmaimban, a kálcium molekulák a csontjaimban, a megemésztett sárgarépadarabok a beleimben, a neuronjaim az idegpályákon, a nüonok, a pionok, a szubatomi részecskék, azok nagyon síznek.

5.

Persze a sízéssel pont fordítva van: lefelé csúszni magasztos érzés, felfelé törni rutin. Rutin, és pénzbe kerül. Rutin, mert pénzbe kerül. Nem baj, tavasszal beszerzek mászó-felszerelést, és attól fogva messziről elkerülöm a kiépített sípályákat. Akkor sem lesz ikaroszi érzés felfelé baktatni, és hiába, lefelé lesz a finom, de mindkét irány lelassul, és pont annyit fogok látni, amennyire képes vagyok, nem mint most ezen a libegőn. Annyi őrületes szépség kínálkozik fel látványul, hogy a látomások meglapulnak a hóban.
És most a belégzés.

6.

Becsúszok egy deszkás lány mellé, már láttam lefelé jönni kockás board-szerkójában, beszédbe elegyedünk, a szokásos, hogy milyen a pálya, jó, milyen a hó, remek, mióta csinálja, ő csak két éve, én negyvennyolc, de a két szám különbsége észrevehetetlen a siklásunkon, azt meséli, hogy először a barátjával együtt jött a hegyekbe, a csávó megmutatta, hogyan kell fölvenni a deszkát, azt mondta, most már csak kanyarogj, és elviharzott, ő meg ott állt, aztán csúszott, aztán megijedt, és leült, felállni nehéz volt, de valahogy feltápászkodott, megint csúszott kicsit, megijedt, leült, azt hitte, sose lesz annak a pályának vége. De vége volt, és kezdődött elölről. A kínszenvedése addig tartott, ameddig eszébe nem jutott, hogy végtére is ő professzionális tangó- táncos, ismeri mind a hím, mind a női tánclépéseket, hát most a hegy lesz a nő, ő meg a hím, és ezzel meg is volt, azóta azt csinál a pályán a deszkájával, amit csak akar. És a csávó? – kérdezem, mire ő legyint, és elindul, én meg nézem, ahogy félreérthetetlenül tangózik a hegyével.
Tangózom utánuk én is.

7.

Ha egy hónapom volna még az életből, na, akkor mit tennék? A mai napon nem kérdés, hogy azt tenném, amit éppen teszek: tangóznék egy hófehér heggyel, majd lihegnék a libegőn a napsütésben, nézelődnék, mélyeket lélegeznék, gondolkodnék, hogy a többi 29 vagy 30 napommal mit kezdjek. Kilenc nap kellene ahhoz, hogy ezt a sízős novellát befejezzem, Az első világvége, amit együtt töltöttünk kötet utolsóját. Maradna húsz nap. Húsz nap mire elég? Föl lehet készülni ennyi idő alatt a nagy útra? Kár volna elhisztizni a dolgot. Az biztos, hogy megnézném újra Jarmusch Halott emberét, olvasgatnám A tibeti halottas- könyvet, talán még beleférne három ülés is a nemrég felfedezett zseniális terapeutámmal. Délelőttönként, amikor az íróasztalomra süt a nap, megírnám azt a történetet, ami a szívem nyomja. Két történet nyomja a szívem, de csak egyre volna már időm, egy vacak kis töredékre, amit senki sem ért, én sem. De meg- érkeztem a tetőre, szemüveg fel, térd hajlít, test bedől, kezdődik a tánc.
A végső kocsmát szlalomozom, ahogyan én éltem meg, keserűen nevetett a kiszolgáltatottságán, hogy nincs egy kényelmes fotelja, unatkozott, mert nem volt már ereje írni, egyszer azt mondta, hogy rosszabb most neki, mint Auschwitzban, és ezen nem volt mit csodálkoznom, hiszen láttam, két diktatúrának ellenállt, de hétköznapjainak zsarnoka és a testi romlás szétszedte, tudta, hogy a lentből dolgozik, de a lentet elzárta előle környezete nyájaskodással leplezett bír- és dicsvágya, azt is mondta, hogy nem akarja beszedni a gyógyszereket, mert elhülyül tőlük, aztán mégis lenyelte őket, mert a magány és a fájdalom rávitte, azt mondta, el akar menni Svájcba meghalni, de hajdani szerelme megszegte egymásnak tett ígéretüket, rabságban él, se bankkártyája, se telefonja, a csokoládénak örült, és most fék, vége a pályának, lihegem.

8.

Várok egy kicsit, hátha jön valaki velem, most jobb lenne nem egyedül lenni a húsz perces úton fölfelé. Egy ismerős túlzás volna, idegenre várok, egy barátságos idegenre. A barátságos idegen és a napsütés a havas tájban rokon jelenségek, kisöccsük a japán makákók fürdőzése a Fukushima termál tavacskáiban. Szombat volt, mesélné a barátságos idegen, a kőgazdagok a dzsippjeikkel ellepték a Kárpátokat, béreltek maguknak sífelszerelést, kényeskedve – vajon hogy nézhetnek ki benne – magukra öltötték, és megindultak lefelé a hegyen. Ahogy gyorsultak, rémületükben hátradőltek, remegtek, két karjukat kitárták, és lóbálták összevissza a síbotjaikat, zúdultak lefelé, mint az istennyila, minden porcikájuk ezerfelé oszcillált, iszkolt mindenki az útjukból, de hiába, mert így is felöklelték néhányunkat, míg be nem loccsantak a felvonóházba. És, mesélné, volt egy rendőr a sípályán, és sípolt, mikor meglátta a gyereket a fák között siklani, a gyerek csodálkozva odahajtott hozzá, a rendőr meg fenyegetőzni kezdett, míg a gyerek meg nem unta, és leszáguldott a pályán, a rendőr, aki, mit tehetnénk, nem volt képes megtörni a róla kialakított sztereotípiákat, óvatosan, hóekézve utána lendült, nyilvánvaló volt, hogy soha el nem éri, és aznap a gyerek már csak ezt játszotta, a fák között szlalomozott a dühöngő rendőrig, az orra előtt lefékezett úgy, hogy jól lespriccolja, és vágtázott tovább a pályán, a rendőr lihegett, de esélye nem volt utolérni. Viszont hiába képződött meg újra az egyensúly a galaxisunkban, ha a gyerek egész éjjel azt álmodta, hogy hómajom, és bolhásszák egymást a termálban a többi hómajommal, és egyszercsak dörgést hall, és barátja halántékán vér csorog, és megint dörgés, és másik barátjának a karját leszaggatja valami, és megint dörgés, a gyerek persze felriad –
– én meg beszlalomozom magam a gyerek álmába, megkeresem azt a nyomorult humánt, kicsavarom a kezéből a fegyvert, és szétsízem atomjaira.

9.

És most lássuk, mit csinál a superwoman, ha egy éve van hátra. A mai nap még kettőt ereszkedik. Nézi a hólepte hegyeket, mélyeket szippant éles kipárolgásukból. Kifújja a levegőt. Beszívja. Ebben a sorrendben. Egész éven át. Bármit is tesz. Szuszogni fog. Lassan, koncentrálva. Hogy utolsó legyen. Hogy utolsó legyen a ki.
És most kanyarogva siklik lefelé egy fehér sávon egy sötét pont, vidámnak látszik innen messziról, vidám, mint a mozgás általában.

10.

A sötét pont felül a libegőre, és eltűnik. Ő ugyan látja a napot, a hegyeket, a felhőket, látja a hóban az állatnyomokat, de őt nem látja senki. A kutyákra gondol, akik már elfutottak valahová, a kutyákra, akik nem bírták tovább, Sion leányára, Júdára, Jáhvéra, majd eszébe jutnak a menedékház körüli, tegnap megismert kutyák, a kisebbik a gondnok kedvence, a nagyobbiknak – valami barna festékbe hentereghetett – is jut az ételmaradékból, de mintha leginkább azért tartaná, hogy legyen kibe belerugdalja minden keserűségét. Aztán a sötét pont a libegőn a saját kutyáira gondol, a feltétel nélküli szeretetükre, vajon egy isten képes volna-e bepisilni örömében, ha meglát engem, egy sötét pontot a fehér sávon.
A sötét pont vidáman kanyarog a napfényes, fehér sávon, lehet, hogy látja Isten, és örömében bepisil.

1.

Másnap reggel sűrű köd borította a Kárpátokat. Simon Ádám nem emlékezett, hogy volt-e valaha ennyire sűrű ködben. Az ég piszkosfehér, a levegő piszkosfehér, a hó fehér. Egy méternél tovább nem látni. Tudta, hogy én is ott vagyok a sípályán, és ez neki elég is volt. Csak én vágyódtam látni őt, szerettem volna jó erősen megölelni, kérni, hogy vigyázzon magára. Mint mindig, most is érettebbnek képzeltem el magamnál: ő képes rá, hogy a semmit érzékelje, nem piszkolja be a fehérséget kívánságokkal.
Lassan csúsztam lefelé a ködben. Bár ugyanaz volt a pálya, mint tegnap, nem engedett az agyam gyorsan és biztonságérzettel siklani. Alig kétszáz méter után képes volt rámparancsolni, hogy fékezzek le, álljak meg, nehogy túlságosan felgyorsuljak a sűrű semmiben. Ahogy ott álldogálltam gyáván, szűk látóteremben felvillant Ádám. Kiáltottam utána, de már sehol sem volt.

2.

Vitt felfelé a libegő, ez az igazság, bele voltam ragadva a földi felhőbe, ez a másik igazság. Egy kis maszat voltam a mindent beborító ködben, na, ez is egy igazság. Ha a köd földi felhő, spekulált a vak maszat a libegőn, és ha az elefántok a felhők földi barátai, akkor most egy elefánt része vagyok, egy hatalmas elefánté, akit a pirinyó emberek nem tudtak állatkertbe zárni, mert pont fordítva történt: a pirinyó emberek vannak az elefántban.
Csak az a nagy különbség – kicsit meg vagyok rémülve, ez az igazság – hogy engem nem zártak szűk ketrecbe, nem, kicsit se vagyok bezárva, vágtathatok kedvemre ebben a végtelen, fehér semmiben. Nyugodtan üvölthetnék is ebben a végtelen, süket semmiben.

3.

Eddigi félelmeim bajnoka egy napfényes városban tört rám, a saudade életérzés otthonában. Szegény Kosztolányi Dezső azt hitte, hogy ott az emberek a virágok nyelvén beszélnek. Nem, nem hitte, csak írta, mert jól hangzik. Az Atlanti-óceán partján egy erődmúzeumban ágyúk, puskák, karabélyok, zászlók, családfák, különféle harci kitüntetések voltak kiállítva, és belémhasított az érzés, hogy a saudade nem a melankólia barátja, hanem egészen pontosan az afölötti szomorúság, hogy már nem kolonializálunk többé népeket. Alattam a fehér hó, minden lehetséges irányban köd, fölnézek a fehér égre, akár sirályok is repkedhetnének, úgyse látnám. Azzal a sirállyal, akivel kis híján összekötöttük életünket, a Jardim do Morróban találkoztunk. Volt egy alma nálam, megkínáltam egy-egy darabkával, elfogadta, aztán már csak nézett. Kis, kerek szemében nyoma sem volt a félelemnek. Oké, gondoltam, ha akarsz, eljöhetsz velem, bár ahol én lakom, hidegebb van. Mit számít, gondolta ő, itt sem süt mindig a nap. Most ugyan odarepülök a gyarmatosítók bús gyermekének jókora kenyérdarabjához, de majd meglátogatlak. Ki hitte volna, hogy egyenesen a ködlepte Kárpátokba repül?
Lefelé a sirályommal sízek, kicsit úgy érzem magam ebben a nagy fehérségben, mint akit tanít a madara repülni.

4.

A libegőn üldögélve sehol se találom a sirályomat, lehet, hogy mégis hazarepült. Az állatnyomok talán még ott vannak a hóban. Mintha nyestkutyák sírnának valahol. Nyöszörgök én is. Fura hang jön válaszként, szumátrai rinocérosz lépked lassan felém a levegőben, mikor elhalad mellettem, kacsint, és kerek kis fülével jelzi, hogy figyeljek, mert jönnek a többiek, és valóban: egy angonoka teknős cammog elő a ködből, követi egy bánatos axolotl, majd egy óriáspanda, na, az ott egy szibériai tigris, lehajtott fejjel, behúzott vállal egy gorilla jön, rámnéz, majd megy tovább a ködben, megyek velük én is, gondolom, és fellököm a felvonó korlátját, épp a jegesmedve távolodik, én meg kiszállok, egy pillanatra körülnézek a pálya tetején – persze semmit nem látok.
Belevetem magam a sűrű semmibe, gyorsabban csúszok lefelé, mint ahogy félelem nélkül képes volnék rá, remegek, mint a luxusvadászok, de hiába, Noé bárkája elvitte az utolsó állatot is.

5.

A humánok hajóján, amire viszont feljutottam, mohóság és erőszak uralkodik. Csodás nők tanítanak arra, hogy ne lázadjak, mert úgyis reménytelen, inkább keressem meg a rést a rendszeren, és fordítsam a magam javára a dolgot. Ahogy az a szerencsétlen, nők kínozta Nietzsche mondta: használjam jól a szenvedést. Jézusom. A sok jól használt szenvedés miatt működik olyan pompásan az elnyomás. A remekül használt szenvedés és a jogosnak kinevezett önvédelem, és hopp, én is az erőszakipar része vagyok. Bedarált, átformált, fölöltöztetett, még jobban is nézek ki, mint ártatlanul. Minden percem be van osztva. A tükörben sminkelek, a részletekre összpontosítok, régóta nem láttam az arcomat.
Elkerülöm azokat, akik magamra emlékeztethetnének.

6.

Mióta elkerülsz, keményebb vagyok én is. Elfogadtam a játékszabályokat, a nyertesek közé tartozom. Lehet, hogy voltak régebben pillanatok, amikor gyenge voltam, és átvertek, de ez ma már nincsen így. Ellenségeimet rövid pórázon tartom, partikat szerveztetek nekik, az olyan árulók, mint Salamon Ákos, a tenyeremből esznek, mikor mit adok nekik. Jó nagy komfortzónát verekedtem ki magamnak, mindenhol otthon vagyok, ahol egy normális koktéllal képes az udvarias személyzet kiszolgálni. Ha egzotikumra és teljes csöndre vágyok, eljövök egy ilyen pályára, amelyiket még jóformán be se üzemeltek, máris elhagyatott, na, itt tutira nem bukkan fel brancsbéli.
Esetleg a nővérem, egy pillanatra, amikor ott áll vakon a sűrű ködben, én meg elhúzok mellette a ködfunkcióval ellátott, aranyárban vásárolt síszemüvegemben.

7.

Azt hittem, a mai napnak soha nem lesz vége, mondta a felvonós A végső kocsmához címzett mennyei kis fogadóban. Tizenketten ültek egy kerek, fehér asztal körül, kerek, fehér székeken. Ennek az installációnak, még inkább environmentnek a párja Constantin Brâncuşi-tól A hallgatás asztala, annyi a különbség, hogy ebben a fogadóban a tizenkét szék mindegyike asztal is, körülötte további, arányosan kisebb tizenkét szék, amelyek szintén tizenkét kisebb székkel körülvett asztalok, és így tovább, arról nem is beszélve, hogy az az asztal, amit a legelején említettem, a maga során egyike a tizenkét széknek egy nagyobb asztal körül. És bármilyen hihetetlen, mindegyik asztal körül a megfelelő méretben ott ül a felvonós, a segédje, négyen az Amnesty Internationaltől, hárman a Francia Nemzeti Síválogatott képviseletében és két amatőr ködkutató manus, ikrek. A fogadóban lámpa ég, enyhén himbálózik, mert a réseken befúj a szél, kint sötét van, hidegen ragyognak a csillagok.
Ekkora ködöt utoljára akkoriban tapasztaltam, folytatta a felvonós, amikor a Halley-üstököst észrevették ezen a bolygón. Gondoltam, nem lesz senki, aki egy ilyen napon számot tartana szolgálataimra, hiszen a sípályán az orrodig se láttál, a felvonón dettó, ráadásul még oda is fagytál, mire felértél. De nem, volt néhány alak, aki reggel megvette a napi bérletet, így mit tehettem volna, bekapcsoltam a Kiss FM-et, és működtettem a libegőt alkonyatig. Az iker ködkutatók egyenlően osztották meg figyelmüket a felvonós története és egy sakktábla között, az amnestysek kézről kézre adták a ganját, a felvonós segédje forralt bort kortyolgatott és buzgón bólogatott, a Francia Nemzeti Síválogatott emberei valami síkötéseket szerelgettek az asztalon. Nem az volt a különös a mai napban, mondta a felvonós, hogy egy-két kliens rájött arra, hogy egy elefántban vagyunk, mert erre régen is volt példa, az sem nagy wasistdas – a franciák erre a szóra gúnyosan felvont szemöldökkel fordultak a felvonóshoz –, hogy néhányan meglátták az állatokat, amint vonulnak ki a világból, hiszen ez máshonnan is tudható. Ami teljesen váratlanul ért, amit még soha nem tapasztaltam pályámon, hogy a legutolsó menetnél, amikor lent szóltam az embereknek, hogy ez most már tényleg az utolsó ereszkedésük lesz, hiszen már nemcsak a köd miatt nem látni semmit, de a nap is lenyugvóban, akkor két síző lefelé menet egyszercsak összeolvadt. Az amatőr ködkutató ikrek érdeklődése mintha fokozódott volna. Úgy képzeljék el, folytatta a felvonós, mint mikor az ember duplán lát egy ideig, majd kiélesedik a kép. Ezek is elindultak közvetlenül egymás nyomában, szlalomoztak ugyanarra a ritmusra, és, becsületemre mondom, egymásba csúsztak. Ezen mindenki csodálkozott egy ideig: a felvonós segédjének szívét büszkeség töltötte el, az amatőr ködkutató ikrek egy pillanatra egymás szemébe néztek, az amnestysek az asztalon lévő dupla bögrékre koncentráltak, de azok ahelyett, hogy egyszerűsödtek volna, szivárványosodtak, örvényleni kezdtek, üstökösökként húztak el a tejúton át egy másik galaxisba. Egyedül a franciák maradtak közönyösek, és hírhedt arroganciájukkal tovább babrálták a síkötéseket.
Még sűrűbb, még átláthatatlanabb volt a köd, amikor elindultam. Hallottam, hogy valaki közeledik a nyomomban. Abban a sebességben se nem tudtam, se nem akartam visszafordulni. A köd könnyűvé vált és kifényesedett, mi meg ott lebegtünk benne, mint valami boldog molekula.