Takáts József – A laterális útvonal

Mint ismeretes, a 19. századi Magyarország nagy liberális-nacionalista politikai programja a civil (állampolgári) társadalom létrehozása volt: a nagyfokú jogi, felekezeti, nyelvi, kulturális széttagoltság bonyolult, kusza, mély rendi szakadékokat magában foglaló 1848 előtti világa egységesítésének terve. „Ennek a programnak – írta Péter László egyik kiváló tanulmányában – a döntő mozzanata a minden lakosra egyformán kiterjedő egységes jogrend megteremtése volt. (…) Az egységes társadalom szervezését a nyugat-európai liberalizmus hatása alá került reformpolitikusok, mindenekelőtt gróf Széchenyi István hirdették meg. Az 1830-as évek közéletét alakító mozgalom célja az volt, hogy a kisebb-nagyobb, élesen széttagolt csoportok közötti válaszfalak lerombolásával megteremtse az egységes jogrendet, azaz a civil vagy polgári társadalmat Magyarországon.”1 Ismeretes az is, hogy a 19. századi nemesi elit a jogegyenlőséget jogkiterjesztéssel kívánta megvalósítani: a legtöbb privilégiummal rendelkező rendi csoport, a nemesség jogainak a népesség alávetett részére való fokozatos kiterjesztésével. Az alábbi tanulmány e program mellékmozzanatával foglalkozik: az egységes társadalom kialakítása kulturális munkájával.
Ahhoz ugyanis, hogy az ország végtelenül heterogén társadalmi világa homogénné váljék, a döntő, jogegyenlősítő mozzanat mellett kulturális értelmű nemzetiesítésre is szükség volt, azaz két nagy folyamat lebonyolítására: a nem magyar nyelvű lakosság magyar nyelvűvé, s a népesség alávetett része (a parasztság) állampolgárrá formálására. Noha általában csak az előbbit szokás nemzetiesítésnek tartani, én az utóbbit is annak nevezem. Jogegyenlősítés és nemzetiesítés, tehát az ország különnemű elemeinek jogi, illetve művelődési egybeolvasztása összekapcsolódó törekvések voltak. A hipotézisem az, hogy a magyar nemesi elit a nemzetiesítés kulturális munkáját a jogkiterjesztés struktúrájával analóg módon kultúra-kiterjesztéssel igyekezett végrehajtani: a nemesi elit kultúrájának a lakosság többi csoportjára való szétterítésével. Amit kultúra-kiterjesztésnek fogok nevezni, persze, nem fedi le a nemzetiesítés területének egészét; inkább jellegadó részének mondanám. Tanulmányomban néhány 19. századi irodalmi szöveget fogok megvizsgálni, amelyek a kultúra-kiterjesztés metódusát javasolták követendő eljárásnak a kulturális elit számára, e metódust váltották valóra, vagy e törekvés sikerességét mutatták fel.

Kiindulópontul Anthony D. Smith olyan tanulmányát választottam, amely különösen érdekes lehet magyar olvasók számára, hisz nem csupán elméleti fejtegetés a nemzetről és a nacionalizmusról, hanem rövid részletében magyar példával is él. Az elmúlt húsz évben a nemzetközi nacionalizmus-kutatás sok meghatározó szerzőjének jelent meg magyarul tanulmánya vagy könyve, ezekre szokás is hivatkozni a témával foglalkozó hazai szakirodalomban, ám furcsa módon a magyar történelemmel foglalkozó szövegrészeiket nemigen gondolták tovább magyar szerzők. Holott Smith, Benedict Anderson vagy Michael Hechter egy-egy gondolatmenete nagyon is inspiratívnak tűnik; legfeljebb módosítanunk kell a módosítandókat. Smith például A nemzetek eredete című tanulmányában, amikor a hosszú távon fennmaradó etnikai csoportok két típusát, illetve a hosszú távú fennmaradás két útját jellemzi, magyar példára is hivatkozik, olyan laterális etnikai közösségnek nevezve a magyart, amely a maga földbirtokos-arisztokratikus kultúrájával más etnikumú (és más kultúrájú) alávetett csoportok fölött élt.2 Számomra most nem az a fontos, hogy történetileg pontos-e Smith példája, hanem állításának a következményei.
A modern (19–20. században ki- alakult) nemzetek, mondja az angol tudós, általában valamilyen etnikai mag körül jöttek létre, értelmiségiek és másféle elitek rekonstrukciós munkája, s egyben különböző gazdasági, társadalmi, hatalmi reálfolyamatok eredményeként. Az etnikai mag (amely nem tényleges leszármazási csoportot jelent, hanem a közös leszármazás tudatával rendelkezőt) két alapvető típusát nevezi laterálisnak, illetve vertikálisnak. Az előző etnikai csoport társadalmi ér- telemben vízszintesen helyezkedik el: ha nagyobb területet is ural, nincs társadalmi mélysége, arisztokratikus szerveződésű, s gyakran hódításra vezeti vissza az uralmát más etnikumú csoportok fölött. Az utóbbi, a vertikális, társadalmilag rétegzett etnikai csoport, amelynek mindegyik része, alsó és fölső, ugyanabból a kulturális örökségből részesedik. Az etnikai mag két alapvető változata egyben „a nemzetek kialakulásának két fő útvonalát is jelöli”. A hosszú távú etnikai fennmaradás laterális útvonalán „az arisztokratikus etnikumok csak úgy maradhattak fenn, ha a népesség más rétegeit is magukba tudták fogadni”.

E folyamatot Smith „bürokratikus bekebelezésnek” nevezi, melynek során a domináns etnikai magon alapuló állam fokozatosan tette önnön részévé az alsóbb rétegeket és a távoli régiókat. „A felsőbb osztályt alkotó etnikai csoportnak tehát viszonylag erős és szilárd adminisztratív apparátust sikerült kiépítenie, amelyet a kulturális szabályozás esz- közeként is felhasználhatott, s ezáltal egy új és tágabb kulturális identitást volt képes definiálni. Ez a gyakorlatban a felsőbb osztályok kultúrájának az alsóbb osztályok és a periférikus régiók körében uralkodó kultúrával való összehangolódását jelentette; az állam egészére és a kialakuló nemzeti identitásra elsősorban a felsőbb osztályok kultúrája nyomta rá a bélyegét.”3 Smith típusleírását kb. így fordíthatjuk le, rövidítve, a magyar esetre: a modern nemzet „a hosszú 19. században” a magyar nemesség mint etnikai mag (közös leszármazástudattal és identitással rendelkező rendi csoport) körül jött létre oly módon, hogy ez az arisztokratikus csoport, az általa uralt közintézményeket is használva, kitágította és amennyire tudta, kiterjesztette a kultúráját az alsóbb rétegekre (zömében a parasztságra), s – részben ezáltal – megpróbálta felvenni magába e rétegeket és az eltérő etnikai csoportokat.
A kultúra-kiterjesztés fogalma tehát Anthony D. Smithnek a modern nemzetek kialakulása laterális útvonaláról kidolgozott elvi keretébe illeszkedik. Azt a folyamatot jelöli, amelynek során a magyar nemesség kultúrájának alkalmas elemeit (eredetmítoszát, jelképeit, emlékeit, történelmét, értékrendszerét stb.) a nemesi elit és értelmisége, majd később állami hivatalnokai is, kiterjesztették a népesség alsóbb csoportjaira, oly módon, hogy egyben bele is illesztették e csoportokat az immár közössé tett történelembe, s be- emelték megválogatott emlékeiket, jelképeiket és értékeiket a közössé tett kultúrába. E folyamatot egyszerre jellemezték a befogadás és az uralás szándékai és eljárásai. A végeredmény pedig az lett, amit Smith feltételezett: „az állam egészére és a kialakuló nemzeti identitásra elsősorban a felsőbb osztályok kultúrája nyomta rá a bélyegét”. Az angol szerző egy másik tanulmányára utalva, amelyben szintén hivatkozott a magyar nemesség példájára, azt mondhatom, hogy a magyar nemzetnek olyan képét dolgozták ki a 19. században, amelyben kulcsszerepet kapott „a hadviselés és a harcos ethosza”,4 azaz a magyar nemesség hajdani önképének központi motívuma.

A talán legnagyobb hatású magyar írásmű, amely a 19. század első felében számot vetett a kérdéssel, hogy mire alapozódhat az immár nem nemesi közösségként, hanem nyelvi-kulturális egységként értett nemzet összetartó érzelme, Kölcsey Ferenc Nemzeti hagyományok című tanulmánya volt. E szöveg valójában két választ is magában foglal a kérdésre. Az első választ az ókori görögség autark kulturális fejlődési modellje kínálja, amely modellben a nemzetet Homérosz prehistorikus hagyományokból kinőtt költészete, a „pórdalból” készült Íliász tartotta össze. E modell azonban a magyar esetben nem követhető, mert prehistorikus hagyományunk parányi és töredékes, mitológiai nyomok nincsenek benne, a köznépi dalokban nem lelhető fel „a nemzeti poézis szikrája”. A Nemzeti hagyományok másik válasza, a követhetőként felmutatott modell, a történeti emlékekre kívánta alapozni a nemzeti érzést. Mivel a nyelvi-kulturális egységként értett nemzetnek nincsenek közös (prehistorikus) elbeszélései, a történeti emlékezetet (amely szükségképpen nemesi emlékezet) és a kialakult nemzetkaraktert (amely szükségképpen a nemesség vonásait viseli) kell az eljövendő nemzeti költészet középpontjába állítani.5
Kölcsey másik nagyszerű értekező szövege, a Mohács, még inkább világossá teszi, hogy a nemzet megépítendő emlékezetközösség; az elérendő cél az, hogy a paloták és a kunyhók lakóinak egységes közösségi emlékezete legyen. A Mohács írásának jelenében a nemzeti érzéstől áthatott költő – akit a szöveg „ábrándozónak” nevez – nem lát maga körül senkit, aki hozzá hasonlóan érezne: nem nemzet veszi körül, mondhatnánk, hanem csak sokaság. A szöveg inkább sugallja, mint kimondja, hogy az egységes közösségi emlékezet kialakításának mi a lehetséges útja: mivel a kunyhók lakóinak nincs történeti emlékezete, a paloták lakóinak az emlékezetét kell a kunyhók lakóira is kiterjeszteni, és egyben közöttük is elterjeszteni ahhoz, hogy ugyanazon „öröm és búnapokat” üljék meg itt is, ott is. A Mohács „ábrándozójának” programja hasonló a Nemzeti hagyományokéhoz: mindkettő a nemesi rend emlékezetének a nemzetiesítésére (belefoglalásra és szétterítésre) tett javaslatot.6
Arra, hogy az egységes társadalom képzete milyen nagy szerepet játszott az irodalmi gondolkodásban, példa Arany János Naiv eposzunk című tanulmánya is, amely abból indult ki, hogy a jelenbeli nép (a kunyhók, műhelyek, laktanyák lakói) nem mutathat fel epikus költeményt (a nyomait sem), s nincs történeti emlékezete. Ám egykor kellett, hogy legyen naiv eposzunk – azaz olyan epikus népköltészetünk, amelynek a tárgya egybeesik a nemzeti (azaz voltaképpen a nemesi) emlékezettel –, egyrészt mert más népeknek is volt, ez tehát valamiféle fejlődési szabályszerűség, másrészt mert a krónikaciklusunk írásbelisége megőrizte a valahai eposz nyomait. A naiv eposz az egységes társadalom szóbeli műfaja: „midőn a nép és nemzet elnevezés egy jelentéssel bírt; midőn a nemzet színe, java, bár külsőleg míveltebb, csinosabb, daliásabb – szellemileg épp oly naiv állapotban élt, mint a köznép”. Rétegzett társadalom volt tehát, de kulturálisan egységes. A népköltészet ideális világa volt, amelyben a nép nemesi jellemvonásokkal rendelkezett: „a nép, mely énekelt, a nép, mely azt hallgatta, egy-azonos volt a cselekvő, a hódító, a harcoló nemzettel”.7
A rétegzett, de kulturálisan egységes társadalom múltból érkező utópiáját Arany hun trilógiájának a darabjaiban vitte színre, a legkidolgozottabban a Buda halálában. „Hun regéje” a nemesi emlékezet legfontosabb elbeszélésének és jel- képeinek a nemzetiesítő (kitágító-kiterjesztő) átirata.8 A Gesta Hungarorum hun történetét úgy írta újra művében, hogy kihagyta belőle a rendi egyenlőtlenség eredetének, a jobbágyi jogvesztésnek az igazolására évszázadokon keresztül szolgáló narratív részt (mely szerint, akik megtagadták a hadba hívást, örökös, utódaikban is megújuló szolgaságba taszíttattak), utólag beemelve a hun elbeszélés nagyszerűségébe a magyar etnikumú nemteleneket is. S nemcsak az elbeszélést tette ily módon közössé a Buda halála, a nemesi önkép legfontosabb jellemzőjét, a hódító-harcos ethoszt is szétterítette a teljes hun-magyar etnikumra. Úgy is mondhatnánk, hogy a nemtelenek azáltal tudtak e műben a nemzet részévé válni, hogy felvették a nemesi karakterjegyeket.
„[A] nacionalisták feladata alapvetően a politikai archeológia körébe tartozik: újra fel kell fedezniük és újra fel kell építeniük a közösség életét történetének minden korszakában, meg kell teremteniük a kapcsolatokat és a rétegeket a korszakok között, és ezek alapján fel kell mutatniuk a »nemzet« folytonosságát, amelyről feltételezik, hogy állandóan fennáll, mint a kollektív értékek, mítoszok, jelképek, emlékek különálló, lassan változó identitása” – írja Anthony D. Smith.9 A történelem, az irodalom, a néprajz, a régészet – többféle szellemi terület szakemberei dolgoztak-dolgoznak ezen a munkán. E politikai archeológiának a magyar irodalmi csúcsteljesítménye valószínűleg a Buda halála betétregéje, a „Rege a csodaszarvasról”, amely – egyebek mellett – az etnikai eredetközösség alapító elbeszélése, a nemzeti aranykor felmutatása, az ideálisan működő egységes társadalom modellje is; régről érkező utópia egy régről érkező utópián belül.

A 19. században számtalan történelmi tárgyú irodalmi alkotás készült. A történelem, amit színre vittek, döntően az ország arisztokratikus rétegének a történelme volt. A nemzetiesített irodalmi történelemből az olvasás által az ország olyan magyar nyelvű lakosai is részesedhettek, akik alsóbb társadalmi réteghez tartoztak. Az Egy magyar nábob című Jókai-regény egyik jelenete remekül mutatja, hogy a kulturálisan egységes társadalomba az olvasáson keresztül vezetett az út. Franciaországban tartózkodó magyar mágnások Rousseau sírjához tesznek zarándoklatot, ahol is találkoznak egy magyar iparos legénnyel, aki ugyanoda igyekszik, mivel Az új Héloïse lelkes olvasója. A mágnások belekarolnak az iparosba, s együtt teszik meg az utat – szimbolikus gesztussal „beemelik a népet a nemzetbe”, mondhatnánk reformkori kifejezéssel. Ám e beemelésnek kimondatlan előfeltétele, hogy az iparosnak azonos olvasmányai és olvasmányélményei legyenek, mint az arisztokratáknak – hogy az iparos a vezető réteg olvasmányait olvassa; hogy csatlakozzon a kultúrájukhoz.
A nacionalizmuskutatás szakirodalmában Benedict Anderson hangsúlyozta a leginkább az olvasásnak és az „olvasó osztályoknak” a szerepét a nemzetek 19. századi kialakulásában- kialakításában. „Nemesek, földbirtokosok, hivatásos értelmiségiek, tisztviselők és a piac emberei – ők voltak a filológiai forradalom potenciális fogyasztói”, írta az amerikai tudós.10 A filológiai forradalom nyomán az „olvasó osztályok” elvárásaihoz, értékeihez, normáihoz igazított irodalom jött létre. „[M]int ténnyel kell szembenéznünk azzal a körülménnyel – írta Jókai-monográfiájában Fábri Anna –, hogy a 19. század első felének magyar regényirodalma szinte kizárólag nemesi főhősöket ismer.”11 Jókai általa vizsgált társadalmi regényeinek kétszáztizenöt szereplőjéből százharminc volt nemes vagy főnemes, és tizenegy paraszt. Az utóbbiak mellékszereplőként kerültek be a regényekbe; a főszereplők majdnem mindegyike nemes vagy főnemes volt. S mivel a hősök döntően nemesek voltak, e művek az ő társadalmi kérdéseiket, viselkedésmódjukat, témáikat vitték színre. A 19. századi azonosuló regényolvasás akkor is csak felsőbb osztálybeli hőshöz fordulhatott, ha az olvasó az alsóbb osztályok valamelyikének a tagja volt.
Jókai Mór Sárga rózsa című „pusztai regényének” a főszereplői az alsóbb osztályok tagjai: csikósbojtár, gulyásbojtár, kocsmáros leány. Egyénített alakok, ugyanakkor allegorikusak is.12 Az elbeszélő már a mű elején, a két férfi bemutatásakor világossá teszi e kettősséget: „Mind a kettő valóságos ősmagyar arctípus, noha egymástól merőben különböző. Ilyenek lehettek az első magyarok, mikor Ázsiából idekerültek.” A 19. század közepén játszódó történet azért lehet képes az eredeti nemzeti jellemvonások felmutatására, mert a nép, különösen a pusztai, megőrizte az ősi karaktert, szokásokat, észjárást. A Sárga rózsa így egyfelől szerelmi történet, másfelől nemzetkarakterológiai „értekezés”. Utóbbiként: jól ismert tézis narratív kibontása.13 A mű csúcspontján, a két bojtárlegény pusztai lovas párbajakor derül ki az olvasó számára, milyen nagymértékben áthatja e hősöket „a hadviselés és a harcos ethosza”, anemesi önkép kulcsmotívuma. 1892 valóságos társadalmában csikós vagy gulyás nem minősült volna párbajképes egyénnek; az 1892-es Jókai-műben azonban párbajozhattak, épp úgy, mint a valóságos társadalom nemesi származású tagjai.
A Sárga rózsa csikós- és gulyásbojtárával ugyanaz történt, mint – Hofer Tamás tanulmányai szerint – a „népi kultúrával” általában a 19. század utolsó harmadában: a nemzeti történelemről (karakterről) kialakított kép kivetítésével alkották meg őket. A korai etnográfusok, írta Hofer, oly módon gyűjtötték a „népi kultúra” és a „népművészet” tárgyait, hogy „a számtalan vidéki tárgy közül kiválasztották… a történelemképhez illőket mint »etnikusat«”,14 a népi = régi azonosításból kiindulva. Így „a népművészet etnicizálásának – tehát a nemzeti szimbólumrendszerbe való betagolásának” a folyamata a nemzeti történelemről már kialakított kép rávetítését jelentette a paraszti tárgyakra. Hofer egy korábbi tanulmányának megfogalmazása talán még nyilvánvalóbbá teszi, hogy az általa leírt folyamat megfeleltethető a kultúra-kiterjesztés itt használt fogalmának: „A népi kultúrák modelljei így is mindenütt »nemzeti látószögből«, illetve »etnikus látószögből« készültek. A népi kultúra képét megalkotó írók, művészek, kutatók előtt már ott álltak az egyes nemzetek, etnikumok történetéről, jellemvonásairól, hivatásáról politikusok, történészek, ideológusok által fölrajzolt elképzelések, a népi kultúrák modelljeit már ezekhez igazíthatták.”15
A Hunok harca, Arany László műve, a 19. századi magyar irodalom egyik legfurcsább alkotása: iparfejlesztő politika érdekében írott verses röpirat, amely a hun mondakör fontos elbeszélésének nacionáldarwinista átirata. A „nemzet” helyébe lépő „faj” fogalma végleg eltüntette a nemes–jobbágy választóvonalat, amelyre a nemzet fogalma még „emlékezett”, osztatlan közösségként jelenítve meg a „magyarokat” (s a többi etnikumot is), amely elsődlegesen természeti, leszármazási egység (s csak ennek következményeként kulturális). Ugyanakkor a „fajok harcának” képzete, amely Arany költeményének is a középpontjában áll, magába tudta fogadni „a hadviselés és a harcos ethoszát”, tovább éltetve a nemesi rendi identitás kulcsmotívumát. A Hunok harca a nemzetkarakter módosításának szükségessége mellett érvel: a modernizálandó jellemvonások a nemesi harcos erények. „Fogd csak ez új fegyvert igazán két kézre, / Leld ki csak a csínját, tudj vele jól bánni, / A régi hatvágást ezzel is kivágni” – olvashatjuk a mű záró sorai közt. Elvileg a szöveg megszólítottja a magyar, a faj osztatlan közössége. Valójában azonban az új fegyver (az ipari és bányászati munkaeszközök) megragadását azoknak ajánlja, akik eddig a karddal bántak. Így csúszik rá e költeményben is a nemesi identitás jelrendszere a „magyarok” közösségének egészére.

Vajon a kultúra-kiterjesztés mintázata, amely a fentebb tárgyalt művekben felismerhető, meghatározó volt-e a 19. századi magyar irodalmi termelés egészében? Nagy, átfogó kutatás volna szükséges ahhoz, hogy válaszolni lehessen a kérdésre. A nemzetiesítés programjának a magyar nyelvű alsóbb osztályok felé irányuló része viszonylag sikeresen ment végbe. Mikos Éva tanulmányát idézem: „E dolgozat abból a feltevésből indul ki, hogy a 19. századi paraszti réteg kollektív tudatában nem vagy csak nagyon csekély mértékben mutatható ki a nemzettudat. A modern nemzeteszme hatása csak lassan, fokozatosan szívódott fel a falusi tömegek tudatában, amely folyamat végpontja az első világháborúra tehető.”16 A nemzetiesítés munkáját főként nem irodalmi művek, sokkal inkább az iskolai oktatás, a tankönyvek, a sajtó, a ponyvairodalom, a színház, a század utolsó harmadában az állami és a helyi hatalom kommunikációjának közvetítő közegei (szoborállítások, ünnepségek, bélyegek, közintézményi festmények, utcaátnevezések stb.) végezték el.17 A folyamat kulcsmozzanata pedig minden bizonnyal az 1848–1849-es nagy közösségi erőfeszítés emlékezete volt (amely megerősítette a társadalmi képzeletben „a hadviselés és a harcos ethoszá”-nak tekintélyét). Kölcsey, Arany vagy Jókai művei inkább közvetetten, mintsem közvetlenül játszhattak szerepet e nagy folyamatban. Ugyanakkor nem becsülném le a hatásukat: a kulturális elit kanonikus alkotásokként tartotta számon őket.
Karády Viktor húsz évvel ezelőtti tanulmányához nyúlnék vissza, hogy értelmezzem a magyar nemesi elit (és értelmisége) kultúra-kiterjesztő metódusát. Karády azt állította nevezetessé vált írásában, hogy a 19. századi rendi elit egyfajta asszimilációs társadalmi szerződést ajánlott az ország nemzetiségeinek, amelynek elfogadásával kikerülhettek alávetett helyzetükből, s elkerülhették nyelvi kizárásukat a leendő nemzetállamból, ám cserébe el kellett (volna) fogadniuk a liberális nemesség hegemóniáját.18 Tézisének két elemét szeretném kölcsönvenni: a hegemónia fogalmát és a feltevést, hogy a nacionalizmus a nemesi elit válasza volt társadalmi hegemóniájának az elbizonytalanodására. Úgy látom, hogy a kultúra-kiterjesztés nemzetiesítő tervére ugyanez érvényes: a nemesi elitnek (és értelmiségének) a gyakorlata volt társadalmi hegemóniájuk újraszerkesztésére. Olyan írásművekben, mint a fentebb idézettek, könnyebben észrevesszük az alsóbb osztályok felé irányuló beemelés, befogadás, elismerés gesztusait; nem árt emlékeztetni magunkat arra, hogy e szövegekben a hegemónia mozzanatai is érvényesülnek.

JEGYZETEK


1. Péter László: Volt-e magyar társadalom a XIX. században? In Uő: Elbától keletre. Budapest, Osiris, 1998. 156. Az idézett szöveg kiemelése tőlem származik – T. J.
2. Anthony D. Smith: A nemzetek eredete. In Kántor Zoltán (szerk.): Nacionalizmuselméletek. Szöveggyűjtemény. Budapest, Rejtjel, 2004. 212.
3. Uo. 214.
4. Anthony D. Smith: Kiválasztott népek: miért maradnak fenn egyes népcsoportok? In Bretter Zoltán – Deák Ágnes (szerk.): Eszmék a politikában: a nacionalizmus. Pécs, Tanulmány, 1995. 42. A szerző e tanulmánya a másiktól eltérő fogalmakat használ a hosszú távú etnikai fennmaradás magyarázatakor.
5. Takáts József: Politikai nyelvek a Nemzeti hagyományokban. In Uő: A megfelelő ötvözet. Politikai eszmetörténeti tanulmányok. Budapest, Osiris, 2014. 142–143.
6. Takáts József: A nemzet: költői utópia. A „nagyság” fogalma Kölcsey Mohácsában. In uo. 163.
7. Arany János: Naiv eposzunk. In Arany János válogatott prózai munkái. Budapest, Magyar Helikon, 1968. 199.
8. Takáts József: A Buda halála politikája. In Cieger András (szerk.): „Hazám tudósi, könyvet nagy nevének!” Arany János pályájának művelődéstörténeti olvasatai. Bp., Universitas, 2017. 131–152.
9. Anthony D. Smith: Az „aranykor” és a nemzeti újjáéledés. Café Bábel, 1996/1, 19.
10. Benedict Anderson: Elképzelt közösségek. Gondolatok a nacionalizmus eredetéről és elterjedéséről. Budapest, L’Harmattan–Atelier, 2006. 73.
11. Fábri Anna: Jókai – Magyarország. A modernizálódó 19. századi magyar társadalom képe Jókai Mór regényeiben. Budapest, Skíz, 1991. 28.
12. A Jókai epikájában egyszerre érvényesülő allegorikusságról és regényszerűségről: Takáts József: A regénytől az allegóriáig. Az Egy magyar nábob esete. In Bényei Péter – Gönczy Mónika – S. Varga Pál (szerk.): „Szirt a habok közt”. Tanulmányok Imre László 70. születésnapjára. Debreceni Egyetemi Kiadó, 2014. 350–355.
13. A Sárga rózsa elég pontosan követi Rónay Jácint 1847-es jellemtanának a pusztai lakosokról, mint az eredeti magyar nemzeti sajátságokat tisztán megőrző emberekről, „valódi Attila-faj”-ról írt bekezdéseit. Lásd: Rónay Jácint: Jellemisme, vagy az angol, francia, magyar, német, olasz, orosz, spanyol nemzet, nő, férfiú és életkorok jellemzése lélektani szempontból. In Hunyady György (szerk.): Nemzetkarakterológiák. Budapest, Osiris, 2001. 143–144.
14. Hofer Tamás: A nemzeti történelem rávetítése a népművészetre. In Uő: Antropológia és/vagy néprajz. Budapest, L’Harmattan, 2009. 148.
15. Hofer Tamás: A modernizáció és a „népi kultúra” modelljei. Világosság, 1987/7, 410.
16. Mikos Éva: Tény és fikció, nemzet és régió kettőssége és a rege műfaja. In Lajtai Mátyás – Varga Bálint (szerk.): Tény és fikció. Budapest, MTA BTK, 2015. 109. – Arany János ugyanígy vélte a Naiv eposzunkban: „mintha népünket nem érdekelné sorsa a nemzetnek”. I. m. 199.
17. Takáts József: A tér és az idő nemzetiesítése és az irodalmi kultuszok. In Uő: Ismerős idegen terep. Irodalomtörténeti tanulmányok és bírálatok. Budapest, Kijárat, 2007. 137–151.
18. Karády Viktor: Egyenlőtlen elmagyarosodás, avagy hogyan vált Magyarország magyar nyelvű országgá? In Uő: Zsidóság, modernizáció, polgárosodás. Budapest, Cserépfalvi, 1997. 156–157.

Kategória: Archívum  |  Rovat: (2000 leütés)  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.