Tatár Sándor: Versek

De hát mi más lenne

a vége a dalnak?

 

„Milyen precízen szedi szét az embert az idő”

                 Krusovszky Dénes

 

Bent lázadoz az ösztön-én

nem lát át önnön ősködén

kívül pattogzik le a máz

bel-rútságunk kiüt és megaláz

de mindenképp: leleplez lefülel

hiába éltünk dallal betüvel

csak amíg tart az erő hunyorog a hit

hogy el lehet még érnünk valamit

csak addig ügyel (már ha…) formákra fajunk

addig a látszat: szelídülünk és haladunk

mert fordul aztán vicsorba vigyor

a nyájas mondat a torkokra forr

kétségbeesés jő ha nincs már türelem

a kézből ököl lesz ha úgyis üresen…

ha vörös fátyolként már az diktál: a düh

nem érdekel mily hitvány a vezérürü

– a kultúra csak vékony csalóka zománc

hasadt vászon és illó asszonánc

csak addig tart míg a kín vagy csak az idő

a görcsbe-rántó arcfehéritő

el nem jő és bensőnkre megtanít –

sok büszke szándék úgy remeg ma itt

mint maradék és céltalan csöpp kocsonya

noha nem végkifejlet ez sem korona

mit föltesz a pusztulás művére az Úr

de lassan a föld immár belapúl

alattunk mélyül már a horpadás

nem horrorfilm-rendező lásd Jeremiás

kamatostul betel’ mit megjósolt a sors

mi ellen – bölcs vagy? csüggedt? – tervet nem koholsz

semmit nem tervezel már mert hiszen minek

mert mi jövő volt nyilvánvaló kisemmizett

 

S ha nincsen más csupán a mállasztó idő

s nem tudod te mit romboltál s mit ő

csak látsz konstatálsz tehetetlenül

mit vág képedbe a tükröd feleletül

lesújtó summa nem lehet sumák

mindennél rosszabb lásd a csendes pusztulás

s maholnap elfárad ott benn az ösztön-én:

pállott magán-content; hiába osztanám

 

 

Hát nem az elemelkedni-tudás teszi?!

 

Ha lenne sarkantyúm, legalább titokban,

meglehet, véres lenne a Pegazus véknya

(mondjuk, hogy hiúságomban/kétségbeesésemben

rávinne a lélek), de ezt – csak meg tudnám

valahogy vesztegetni szegény jobb [nem jobbágy-!] sorsra

érdemes paripát! – szépen elhallgatnánk; legföljebb

szárnyának suhogását vélhetné a nyájas

olvasó hallani, s azt látná vagy érezné inkább

(elvarázsolt lelke röptetné őt nyomunkban), e derék,

örökifjú hátas, ki oly sok elődömet volt kegyes kiszolgálni,

zoknyerítés nélkül, kíméletesen elhallgatva minden szkepszisét,

hogy tehát Pegazus miféle napsütötte

vagy éppen misztikus-ködös szférákba ragad.

De nincs sarkantyúm – ami amúgy is elég komikusan

mutatna kopottas félcipőn;

ellenben egy jobb

távcsővel lassan elláthatok a nyugállományig

(persze szükségképp lesz-e ettől az embernek

meghitt bizalmasa s mindinkább egyetlen

otthonos közege a rögvaló??) – szóval

bólogatok ugyan, nyugtázólag, miként egy veterán:

persze, a szellemtornák, persze: a megsejtések és a

megvilágosodások, a titkok és a

banális, kiábrándító leleplezések megunhatatlan(?)

oszcillációja, és hogy a képzeletet éppen

                                a korlátozhatatlanság teszi

de látod amottan a téli… a késő őszi utca

túloldalán egy be nem húzott függönyű, sötét

minisztériumi dolgozószoba monitorán

a képernyővédő geometriai alakzatai,

a színes amőbák, mint türemkednek és vonaglanak!

 

 

Lásd be, ez überelhetetlen

 

Morpheusz a szívvilágban

 

Lásd, ha szundikálok, csak érted van az!

S minden horkantásom csak Terád szavaz.

Átölellek Téged álmom habjain;

Jobban megóv álmom, mint a naftalin.

Nyugtomból fakadnak vallomás-sorok,

Míg ébren szavam csak botlik, vánszorog;

Álmom Éden-tájra elrepít veled,

Együtt élvezünk mi égi ízeket.

Zavarna is (nem?), ha izeg-mozganék –

Reccsenne padló, összerogyna szék,

Ámde így, hogy durmi, nyugtod végtelen;

Ki… nagyon jól jártál alvó-énvelem!

Megúszunk szundítva százegy tévutat!

 

Csók: örökké hű Csipke… férjurad

Kategória: Archívum  |  Rovat: (2000 leütés)  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.