AZ ISTENEK BEAVATKOZÁSA
Heartily know
– – – – – – – – – – –
The gods arrive.
(Emerson)
RÉMONIN: Il disparaîtra aumoment nécessaire; les dieux interviendront.
M-ME DE RUMIÈRES: Comme dans les tragédies antiques?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
M-ME DE RUMIÈRES: Quy a-t-il?
RÉMONIN: Les Dieux sont arrivés.
(Alexandre Dumas fils: L Étrangère)
Most, nemsokára ez fog történni, aztán meg ama másik is,
ám valami valamivel késõbb, egy vagy két év múlva (ha jól számítom)
egyfélék lesznek a cselekmények, s megint másak az eszközök.
Cseppet sem gondolunk majd az egyre távolibb eljövendõkre.
Persze, igyekszünk majd, lehetõleg, még jobbra törekedni.
És mentül jobbra törekszünk, antul inkább elveszejtjük magunkat
meg az események fonalát: elvesztõdünk az általunk fölpörgetett
mozgalmak és a rajtunk túlnövõ tettek tömkelegében,
mígnem olyannyira megkeverjük, s összekavarjuk a dolgokat, hogy
a z ûrzavargó tévedések tetõfokára hágunk. És akkor, csakis akkor,
a félreértés csúcsain, a konfúziók szédítõ magasában, a káosz
küszöbén meginogva megállunk. És akkor, akkor ismét
az isteneken lesz a cselekvés sora: õk lépnek akcióba.
Az istenek mindenkor megjelennek. Alászállnak majd
elmés gépezeteikbõl: egyeseket megint megmentenek,
másokat viszont erõszakkal kitépnek, hirtelen kiszakítanak
a színpad érzékeny talajából, s minekutána újra rendet
teremtettek, visszavonulnak a szerkezetekbe És akkor
az egyik egyfajta dolgot fog csinálni, a másik azonban
másfélét és így tovább, idõrõl idõre, idõvel pedig mindenki
a magáét. És akkor színre lépünk, és az egészet kezdjük elölrõl.
(1899. május)
SZÜMEÓN
Ismerem õket, igen, ismerem én is az õ legújabb verseit;
értük hevül, s csak tõlük lelkesül talán egész Bérütosz.
Majd egyszer, máskor én is aprólékosan foglalkozom velük.
Ma semmiképp, ma képtelen, még túl zavart s földúlt vagyok.
Görög nyelvben jobb, jártasabb, s tudósabb is
tán, bizonyára Libaniosznál!
Ám minek õt Meleagrosznál is többre becsülni?
Kétséges ügy, ne túlozzunk.
Hagyd abba, Mévisz, hasztalan miért fecsegsz Libanioszról
s könyvekrõl, kit érdekel? Ma mit nekem Libaniosz s a sok tudós
könyv, mindenféle mû? Ma mind sekélyes semmiség Tegnap, Mévisz,
elcsavarogtam künn, szét a piactereken, s talán csak úgy, véletlenül
hirtelen ott találtam magamat Szümeón magas oszlopának talapzatánál.
Árnyékban ácsorogtam ott, a zord oszlop tövében,
majd sikerült besurrannom az összeverõdött tömegbe:
észrevétlenül elvegyültem a keresztény sokaságban,
a hívõk közt, akik csendes fohászokkal imádkoztak,
hódolatukban arccal a földre borulván, vagy térdre
hullva könnyû, nyári porban. Csakhogy rám, aki nem
vagyok keresztény, nem áradt át a szellem tisztasága,
sem a hit derûje, sem a hittel élõk lelki nyugalma
hideg veríték vert ki, és tetõtõl talpig reszkettem,
hideg rázott közöttük, és émelyítõ rosszullét fogott
el engem ott, s kimondhatatlanul szenvedtem is, úgy
fölkavart, megrémített, s olyan nagyon megrendített,
fölindult voltam, hogy már szinte lágy, szelíd lettem
belé legmélyemig hatolva mélyen meghatott.
Volnál-e szíves most, Méviszkém, nem vigyorogni?
Inkább gondold csak el, hogy már harmincöt éve,
télen-nyáron, éjjel-nappal, folyvást, harmincöt éve
immár, hogy Szümeón, szegény, az oszlop magasában él:
majdnem szoborként, méltóságában mozdulatlanul tûri,
szemrebbenés nélkül szenvedi vállalt mártíromságát.
Még mielõtt mi világra születtünk volna én huszonkilenc éves
vagyok, s te, Mévisz, azt hiszem, jó egynéhány évvel
még nálam is ifjabb próbáld meg, kérlek, elképzelni végre,
hogy mielõtt mi világra születtünk volna, a vén Szümeón
már akkor, olyan rég, fölmászott volt magányos oszlopára,
és azóta is ottmaradt, és azóta az Isten színe elõtt áll.
Ma semmiképp, ma még dolgozni képtelen
vagyok, munkára most gondolni sem merek.
Annyit, Mévisz, talán mégis megvallhatok,
s jobb volna tán, ha rögvest hírt vinnél nekik,
hogy bármit hisznek õk, a többi bölcs szofisták,
akármilyen lehet felõlem véleményük momentán
én Lamónt, én is, csakis Lamónt, tartom egész
Szíria legnagyobb s leghíresebb költõjének.
(1917 júliusában)
TÜANNAI APOLLÓNIOSZ RHODOSZON
Apollóniosz pedagógiáról és kultúráról,
illetõleg a természettudományok neveléstani
szerepérõl, továbbá az adott körülmények
közepette alig megfelelõ mûveltségi szintrõl
beszélgetett egy bájos ifjúval, aki nemrég
hatalmas és fényûzõ házat emeltetett magának
Rhodoszon. Én egy templomban összegezte
a tüanai mester ha betérek nézelõdni,
szívesebben szemlélgetek meg, bármilyen
szerény s kicsinyke is legyen az a templom,
egy aranyból és elefántcsontból faragott szobrot,
mintsem egy sokkalta grandiózusabb (meglehet,
nagyobb, bár kissé túlméretezett) templomban
egy alja szobrot, egy közönségeset, durva anyagból.
Egy közönségeset és durva anyagból a legundorítóbb
azonban az, amiképpen az otromba pocsékság olcsó furfanggal
megcsal, elámít egyeseket (persze, csak a még nem eléggé
fölkészülteket), hogy leborulva imádják, s többre becsüljék
bármi másnál. A közönségeset, durva anyagból.
(1925)